A szülei fiatal korában haltak meg. Elég kicsi volt hozzá, hogy az egész világ a feje tetejére álljon körülötte, viszont ahhoz pedig elég nagy, hogy minden velük töltött időre emlékezhessen. Az édesanyja legjobb barátnője, és annak a családja végül megnyerte a harcot és az egy éven át tartó nevelő szülői közegből aztán magukhoz vették őt. Megtarthatta a nevét (amiért nagyon hálás a mai napig), emellett pedig lett két testvére is. Anthony (36), aki sosem éreztette vele, hogy nem vérszerinti a kötelékük. És Natalie (29), aki a későbbiek során megbetegedett.
Természetesen nehéz lett volna azt hazudnia a Larson szülőknek, hogy saját gyermekük, elvégre a fiú ázsiai vonásokkal rendelkezik, míg ők nem. Elmondható és tudomásul vehető, hogy miután megkezdte beilleszkedését az új családjába, boldogan él. Tudatában annak, hogy két édesanyja és két édesapja van.
Viszonylag hamar rájött, mi szeretne lenni a későbbiekben. Rengeteget olvasott, írt, így hát szülei támogatásával megpróbálkozott az írói vénájának csiszolásával. A későbbi évek során bebizonyosodik, hogy hivatásában ügyes, az eddig kiadott könyvei pedig népszerűek. Az egyik krimi sorozata best-seller is lett kiadása ötödik hetében.

♡ :
- a könyvek (mily meglepő)
- teknősbékák, jegesmedvék, nagymacskák
- filmmánia (szívesen idézget, bár ez gyakran inkább ciki...)
- kényelmes öltözet
- erősebb illatú parfümök
- illatok; frissen levágott fű, eső, benzin(?? de miért?)
- ölelhető takaró (ha egyedül van, és általában úgy van)
- áfonya (vér szerinti édesanyjával gyakran ették marékszámra)
- őszinteség, figyelmesség, udvariasság
- Studio Ghibli
- komoly zene (filmek, trailer dallamok)
- videójátékok (egész estések, Detroit: Become Human)

♮ :
- őszinte (néha talán túlságosan is)
- határozott, magabiztos
- jókedélyű, mosolygós, lelkesítő
- bátor, szenvedélyes, kalandvágyó
- flörtölni szeret; csak akkor és azzal, ha megtetszik neki valaki...
- könnyen zavarba ejti egy nő érintése
- a barátaira mindig szakít időt
- családcentrikus
- a durvaságot, erőszakot, brutalitást nem tűri, legyen mentális, vagy már fizikai sérülést okozó
- szeret meglepetésekkel elődrukkolni (kézügyessége jó, ezt kihasználja)
- a konyhában otthonosan mozog

- Jól sikerült a könyvbemutató. - nem kell ránéznem, hogy érezzem a telhetetlenséget, minek okát pontosan tudom. Lefojtok egy mosolyt, ugyanis már megtanultam az évek során, hogyha Aster mondani akar még valamit, akkor az nem azon fog múlni, hogy én megszólalok-e a szünetben, melyet csak udvariaságból erőltet. - De ugye tudod, hogy azon csámcsogni fognak, hogy az utóbbi két könyved kiadásakor is úgy topogtál ott a relfektorfényben, mint egy magányos pingvin, aki csak arra vár, hogy valaki örökbe fogadja... - felugrik az asztalra (melyre egyébként én magam rossz szemmel nézek) s onnan kortyolgatja a bort, amit kiöntött magának. Kérdés nélkül. Az én lakásomban. A hasonlat miatt persze gyomorból jövő nevetésem valószínűleg tompítja rosszalló nézésem helyezkedése miatt.
- Utaltak rá a kérdéseikkel. - drámai hangszínre váltok, majd nevetve hozzá teszem. - Bár nem értem, hogy mi köze a könyvnek ahhoz, hogy van-e valakim. Vagy bárkinek. - nem töltök bort, helyette inkább teával a kezemben foglalok helyet. Kulturáltabb módon, az egyik széken.
- Hát lassan celebritásnak számítasz, ha így haladsz... - tudom, hogy gúnyolódik, de közben igazat is vélek felfedezni a szavaiban. Az utóbbi időben többször kértek interjút tőlem, mint bármikor. Ez nem nehezítheti meg az életem? Eddig nem gondolkodtam el ezen. Nem kellett.
- Akkor sincs közük hozzá. - ragaszkodom makacsul az állításomhoz. - És azért attól még nagyon messze vagyok... - mintegy utólag fűzöm hozzá. Sikerült pár könyvemet kiadni. Ettől még nem lettem Tolkien.
- És nincs is senki, aki inspirálhatna a következő főhősnőd megalkotásában? - azt hiszem, hogy Astert úgy ismerem, mint a tenyerem. Már a legelső megszólalásából tudtam, hogy szegről-végről, de eljutunk majd ehhez a témához. Talán még jobban is a szívén viseli az enyém, mint saját magam.
- Talán van... - elpillantok róla magam elé, le a szőnyegre a lábam alatt. Ettől abban bízom sejtelmessé válnak szavaim, de csak azt érem el, hogy leugrik ültőhelyéből és mellém csapódik, mintha legalábbis tömegvonzásba léptem volna.


Tudnom kellett volna. Meg kellett volna akadályoznom.
Miss Betranche halálát követő szörnyűséges pár napnak az eseményei összefolynak. Túl sötét. Túl tapinthatatlan. Torzít. Elemészt. Mintha meg sem történt volna. Csak egy-egy jelenet sejlik fel előttem, egy-egy rémkép. Próbálom foltozgatni emlékeim szövetét, mindig is ezt tettem, és ezeknek a megmaradt emlékeknek mindegyike hozzá kötődik: Charlotte, az édesanyja ravatala előtt, meredt arccal nézve maga elé, tőle szokatlan módon hagyva, hogy a felnőttek irányítgassák. Tehetetlenül. Kiszolgáltatva. Charlotte a temetésen, ahogy annyira aprónak, elveszettnek tűnt a hatalmas ébenfekete koporsó mellett. Vékony, kékre dermedt ujjai egy pillanatra sem eresztették. Úgy simított végig rajta, ahogy a szél borzolja az ágakat, pontosan az éles, mindent elsöprő vihar előtt.
És a legszörnyűbb mind közül, Charlotte, amikor érte jöttek.
Egy-két nappal a temetés után történt: hirtelen nem értettem, a felnőttek közül miért nem tesz senki semmit. Még apám is csak mozdulatlanul figyelte, ahogy Charlotte-t beteszik a rácsos ablakú kocsiba, és elviszik.
- Nem ő tette... - kiáltottam oda nekik is, abban bízva, hogy a hangom majd megtöri a dermedt bénaságukat. De a világ belefagy a motorbúgásába. Az alakok mozdulatlanul figyelnek a távolba. Csak a mennydörgés az, ami éles csattanással szakítja meg a településre ült csendet.
A szemeim elborították a düh, a felháborodás és a tehetetlenség okozta könnyek. Gyűlöltem az egész világot, átkozva benne minden felnőttet, akik túl ostobák voltak, hogy megértsék, mi folyik itt. Homályosan láttam csak, hogy a bekötőút mentén a vöröstölgyek koronáját vadul cibálta a szél, vérfoltokkal pettyezve be előttünk az utat. És egy túl sötét alak a tölgy mögött, ahogy elégedetten elfordul. Charlotta apja az.
Ő tette. Tudtam. Tudom most is.


- Hogy érzed magad? - a matrac besüpped alattam, ahogy leülök az ágya szélére. A húgom arca sápadtabb, mint bármikor. A szívem megszakad, hogy így látom őt, de tudom, hogy nem bírná el a lelke, ha még az én szememből is csak a sajnálat tükröződne vissza. - Csak mert elég béna a hajad. - nevetek rá, beletúrva rövidre vágott tincseibe. Ettől ő is jókedvre derül, bár nevetése végül köhögéssel zárul. Ekkor persze elkapom a tekintetem, körbe nézve, van e mindene.
A rák szívás. Nem csak annak, aki átéli. Legfőképpen persze neki. Hiszen, még ha a leggyengébb napján kirobbanó erőt érez - már a korábbiakhoz képest -, jön egy üzenet, vagy egy tekintet, ami lerombol, mint szél a kártyavárat. Tudom, hogy Natalie pontosan ilyen.
De persze annak sem könnyű, aki végig nézi. Főleg, ha vannak szülei, testvérei. És jelen helyzetben mindkét kategóriából jut rá két fő.  
- A természet ollója... - mutat a rövid tincseire, amitől kiszélesedik mosolyom. Azt hiszem határozott magabiztossággal kijelenthetem, hogy a sors egy szemét önámító. Amikor a vér szerinti szüleim meghaltak és a Larson család befogadott, senki sem gondolta, hogy később majd újabb tragédiával kell megbirkóznunk. Natalie megbetegedett. Ennek több éve már. És azóta is harcol. Harcolunk. Vannak jobb napok, vannak rosszabbak. Ez most az utóbbi.
- Lehetne rosszabb is. Maradhatott volna csak egy csík valahol. - gesztikulálva mutatom, mi az elképzelés, majd csak féloldalas mosollyal nyúlok a keze után. A nevetése simogatja a szívem. Kézfején járnak hüvelykujjaim. - Anthony? - érdeklődőm bátyánk után. Egy ideje nem találkoztunk.
- Tegnap benézett. Jól van. Azt hiszem Kate lesz az igazi. - gödröcskék jelennek meg az ajka oldalain, ebből tudom, hogy tényleg komolyan gondolja.
- Hát akkor a bátyánknak fel kell kötnie a gatyáját... - vigyorogva nézem őt. Kate erősebb személyiség, bár valójában mindketten azok.
- És te? Egyedül vagy? - aprókat bólintok. Életem során kétszer voltam tartós kapcsolat résztvevője. Egyszer még egészen fiatalon, gyermek szerelmet élve. Később egy valamivel idősebb fejjel, de nem végződött jól. A lányról kiderült, hogy csak kellett valaki, aki mindent elvégez és szó nélkül támogat, segít. És amikor megunta, hogy megteszek bármit, mert a természetemből adódóan, ha szeretek valakit, így teszek, hamar tovább állt.
- Találkoztam valakivel. - tudom, hogy neki elárulhatom. És kötelességemnek is érzem, hogy minden aktualitást megosszak vele. Talán a rettegés, hogy bármikor elveszíthetem, talán a testvéri kötelék az oka.
Kipiruló arca és elnyíló ajkai tudatják, hogy részleteket kíván hallani a titokzatos nőszemély kivoltáról, csakhogy egyelőre még magam sem igazán tudom, hogy mit mondhatnék róla. Egyetlen egyszer találkoztunk, bár való igaz, hogy a végzet konkrétan a karjaimba lökte őt...
- És ha itt lesz az ideje, mindent el fogok mesélni neked. - somolyogva nézek le rá, majd a boldog tudatlanságban merengő húgom mellé mászom, hogy együtt nézzünk filmet, vagy bármit, amit szeretne. Ma itt maradok vele.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

A történeted olvasását követően az jutott eszembe, hogy olyan embernek tűnsz, aki megteremti magának a saját világát, tele azokkal a dolgokkal, amelyek szórakoztatnak, lefoglalnak, örömöt okoznak, túllendítenek a nehéz időszakokon és erőt adnak, ha épp arra van szükség. Úgy gondolom, nehezen találhattál volna tökéletesebb hivatást magadnak mindezek fényében. A könyveid lapjain vissza köszönő történetek nem csak az olvasóknak jelenthetnek menekvést a valóságból, hanem Neked magadnak is, miután olyan embereket veszítettél el, akik a középpontot jelentették. Muszáj volt megkapaszkodnod valamiben, amit nem más adhatott meg egy fiatal fiúnak, Te magad teremtetted meg.
Volt már olyan, hogy azt kívántad, bár a saját életed lapjain is úgy alakíthatnád a történéseket és a szeretteid sorsát, mint a karaktereidét a könyveiben? Tőlük sem idegenek a tragédiák, a fájdalom, de mi emberek hajlamosak vagyunk hinni abban, hogy a szenvedésünk végső soron ér majd valamit, kapunk valamit cserébe, ami elfeledteti velünk a nehéz napokat. Talán a Te életedben az a bizonyos személy lehet az, akit megismertél?  
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!