„Menj el vadászni Fitóval, jól fogjátok magatok érezni!”
„Légyszi Jesse, nagyon örülne neki, ha vele mennél!”
„Biztosan jó lesz!”

Amikor beültem a kocsiba már tudtam, hogy nem lesz az, de onnan kezdve már nem volt menekülés. Fito már elindította a rádiót, a puskák és az egy hétre is elég hideg kaja már ott lapult a kocsi hátsóülésén, anya pedig a kocsikiállón integetett, csak arra várva, hogy megszabaduljon tőlünk és egyedül lehessen a hétvégre… Csak akkor tudtam volna elfutni a helyzetből, amibe szorultam, ha kiugrok a kocsiból.
Valahol a második óra és az ötödik country dal magasságában komolyan el is gondolkoztam azon, hogy hetven mérföld mellett is megérné kinyitni az ajtót, vagy csak lehúzni az ablakot és megfutamodni. Legalább garantáltan egy életre megszabadultam volna Fitótól.

De egyre sűrűbben megforduló gondolataim ellenére inkább kitartottam és a lehető legminimálisabb panaszkodással próbáltam túltenni magam mindenen. Nem volt melegvíz a kabinban, de nem szóltam. Nem volt internet, de nem szóltam. Fito elfelejtette berakni a ruháim, de még akkor sem szóltam.
Akkor még elhittem, hogy hogyha keveset beszélek és nem veszem fel a hülyeségeit, úgy rövidebb idő alatt fog véget érni a hétvégi programunk, melyet se kankalandnak, se apa-fia programnak nem voltam hajnaldó nevezni.



Terepmintás gatyában és a susugós anyagnál is rosszabb textilű kabátban feszítve haladtam Rodolfo Ramirez mögött. Úgy éreztem magam, mint Fito kisebb termetű klónja, ahogy a majdnem két mérettel nagyobb nadrágban épp nem orra esve bukdácsoltam végig az aljnövényzeten.
Lassan három órája gyalogoltunk előre. Nem is lett volna ezzel probléma, de ebből a három órából kettőben nem láttam kitaposott ösvényt, csak kitört fatörzseken és csalánbokrokon gázoltunk át, próbálva kerülni a mellkasig érő sűrű cserjéket. A célunk egy tűztorony volt, ami nagyjából öt mérföldnyire az átmeneti szállásul szolgáló erdei vityillónktól… de akárhogy is számoltam, már rég ott kellett volna lennünk ennyi idő alatt.
- Nem azt mondtad, hogy tudsz egy rövidebb utat? – szólok előre a mostohaapámnak, fél kezemmel az arcomba csapódni vágyó ágakat tolva félre, miközben két csípőmig érő növény közt próbálom átpréselni magam.
Ugyan nem akartam még kimondani, de attól még erősen kételkedtem abban, hogy Fito tudott volna egy rövidebb utat, sőt… Míg túránk elején látni lehetett a távolból a tornyot, ahonnan majd tovább indultunk volna vadászni, most már akármerre is nézett az ember csak fákat és bokrokat, és még több fát látott.
Megigazítom a vállamon a puskát és körbe tekintek magunk körül. Se állatot nem lehetett látni, se embert, se épületet. Valahol a semmiben álltunk, egy számomra ismeretlen erdő kellős közepén anélkül, hogy tudtuk volna merre kell menni.
- Mert ez nekem nem tűnik rövidebbnek – folytatom tovább, megszaporázva a lépéseim, hogy ne maradjak le nagyon Ramirez mögött. Telefonom után nyúlok a zsebemben, de mikor feloldom a képernyőzárt elkeseredve veszem észre, hogy térerő sincs. A levegőbe emelem, de hiába, ugyanaz az üzenete fogad: nincs hálózat.

Hirtelen eszembe jut az a rohadt sok horrorjáték, amivel játszottam… és hogy mindegyik pontosan ugyanígy kezdődik: egy csapat idióta eltéved az erdőben alkonyatkor és reggelig mind odavesznek. Bár messze volt még a naplemente, a gondolat, miszerint lehet végleg elvesztünk a fák között nem kifejezetten nyugtat meg.
- Eltévedtünk, ugye? – lépek Fito mellé, kérdezés és vádlás elegyével tekintve rá. – Én megmondtam, hogy ez lesz!
Valóban megmondtam, de inkább csak… piszkálódásból. Nem hittem Fito túlélési képességeiben meg a vadon nagy ismeretében, de azért azt nem gondoltam volna, hogy elveszünk valahol New York állam erdőiben. Mi van, ha megtalálnak a farkasok? Egyáltalán voltak erre farkasok?
Szorosabban húzom magamhoz a puskát, amiben egyelőre még töltény sincs – és reménykedek abban, hogy nem is kell majd rakni bele. – Ez a valaha volt legrosszabb kirándulás.

Nothing fun will happen

if you sit around waiting