„Találkozz velem az East River State Parkban ma délután ötkor.”
Az üzenet még mindig ott világított a telefonom képernyőjén, úgyhogy ha mást nem is, azt nagyjából 75%-os bizonyossággal megállapíthattam, hogy nem csak beképzeltem az egészet három kávéval és két Milky Way szelettel ezelőtt, amikor még abból a szépségesen szép, és nyilvánvalóan hazug álomból ébredtem, hogy szombat van. Kibaszottul nem szombat van, hanem hétfő. Kösz szépen, tudatalatti, te is dögölj meg! Aztán még csodálkozik, ha nem hallgatok a vészjelzéseire! Duh, még én is tudom, hogy nem ilyen undorító hazugságokkal építünk bizalmat.
Egy kicsit viszont még mindig folyik a nyál a számból, szóval majd visszatérek még azért erre a valószínűleg-létező-de-nem-teljesen-biztos üzenetre, csak éppen nem most. Ebédelnem kellene menni, de olyan kényelmes a székem, olyan új, műanyag szagú és meleeeeg. Még nem ültem ki párnázást sem, annyira puha a fenekem alatt. És rengeteg papír van előttem! Amikkel amúgy dolgoznom kéne, de szinte hallom az Alvin és a mókusokra pitchelt hangjukat a fejemben, hogy hajtsam rájuk a fejem. Az az önéletrajz úgyis undorító, mit árt neki egy kis nyál? Ugyan ki vagyok én, Sam Nelson, hogy csak úgy tiltakozzak az univerzum szebbé tétele ellen? Szóval azt teszem, amit mindenki más is tenne a helyemben, és előre hajtom a fejem. Csak öt percre. Tízre. Najó, tizenötre. Mondjuk, mit ér egy szundi, ha fél órás sincs?
Az az utolsó gondolatom, hogy soha többet nem maradok fent hajnal négyig, sajnálom, RuPaul, de nem tehetem. Amikor három órával később vadul felülök a céges telefonom irritáló pityegését hallva, az arcomon egy nagyon nyálas papírral, a monitoromon hatvan (miiiiiiii, hát ki dolgozik ennyit????) új, úgyhogy összesen saccperkábé háromszázhuszonegy olvasatlan emaillel, még mindig látom magam előtt a „sure, Jan” gifes lány hitetlenkedő szemforgatását.
Az egyetlen előnye, hogy Brooklyn egyik legszarabb értékelésű és valószínűleg legnagyobb fluktuációval rendelkező toborzóirodájában dolgozol (ne higgyen senki a Forbes-nak, azért a díjért majdnem biztos, hogy fizettünk, vagy ha nem, tuti nem a New York-i kirendeltség érdeme), hogy általában elég sokat lenyelnek. Meg ma nincs bent senki a mi irodahelyiségünkben, mert ketten kiléptek még a nyár elején, akiket azóta se pótoltunk, a többiek meg… szabin vannak? Terepen? Mindenesetre, ha nem aludtam volna, valószínűleg cicás videókat nézek. Vagy Doja Catet, az is félig cica. Haha, get it? Nem, ez elég gyenge volt, inkább ne értse senki.
Előugorva az időben – még egy kávéval és egy szelet hideg pizzával később, amit amúgy Jemma hagyhatott hátra, de Jemma egy ribanc, és nem a slut-shaming értelemben, hanem csak egy seggarc, ahogy a karma is, szóval megettem -, az üzenet tényleg valósnak tűnik, még azt is figyelembe véve, hogy egyszer azt álmodtam, hogy bepisiltem a nevetéstől, és annyira jól szórakoztam álmomban, hogy tényleg bepisiltem. Nem mondom el, hány évesen. (17, de Weiss nem tudhatja meg.)
Szóval, rémesen valósághű álmok ide, vagy oda, valaki küldött nekem egy misztikus üzenetet. Vegyük végig a fennmaradó egy (amúgy kettő, de ssshhh) óra munkaidőmben a lehetőségeket, mint egy racionális, felnőtt ember: alt egy; van egy titkos hódolom. Ez hízelgő is lehetne, de honnan creepelte össze a telefonszámomat? Mi a megoldás? Egy paprikaspray, valószínűleg. Oké, az van nálam. Van gond? Nincs.
Alt kettő; „Xmacho8.5inchesX69” tért vissza, hogy a szemembe is megmondja, hogy küldjek neki meztelen képeket. Illesszük be az első szituáció megoldását, az őt is tökéletesen lefedi. Alt három; valaki kompromittáló képekkel akar zsarolni. Haha, lúzer, azt hiszed, az ilyenek meghatnak? Küldd át, és feltöltöm én magam. Minél kellemetlenebb, annál több az esélye, hogy hirtelen úgy kezdjek trendingelni, mint Chris Evans péniszfotója. Kivéve, ha tényleg pornó, amit nem mondom, hogy csináltam már, de igazából azt se tudom teljes bizonyossággal állítani, hogy nem tettem. Kinder meglepetés! Amit egyszer csempészett nekem haza a nagynéném, mert amúgy nálunk be van tiltva? Miért? Fegyvert bárhol vehetek, de egy csokitojást nem…? Ez más szerint is furcsa, vagy már megint nem értek valamit?
Visszatérve a pornóra: azzal is trendingelhetek, csak talán nem kéne, mert ha apa szívrohamot kap, életem végéig hallgathatom anyától (ezt is). Meg aztán, mit érnék vele? Kim Kardashiannak összejött vele az élet, de azért az ő mellei alig vannak egy időzónában a teste többi részével. De mi a megoldás, ha valaki ilyesmivel zsarolna, azon túl, hogy a golyóival fenyegetem meg az illetőt? Be kell érnem azzal.
Alt… négy? Legyen négy; hát… nem tudom? Valaki meg akar ölni? Mármint, nem mondom, hogy nem értem meg, de azért egy brooklyni parkban? Ne már. Az olyan… hétköznapi. Hol marad a kreativitásod, ember? Mikor máshol engedhetnéd azt annyira szabadon, mint egy gyilkossági kísérletnél? Nagyon csalódott hulla leszek, ha erről van szó.
Bólintással konstatálom, hogy végigvettem az elsőre beugró összes lehetőséget, és néhány megoldást (kettőt, a paprikaspray-set és a kasztrálósat, de azok mire nem megoldások, őszintén?), úgyhogy ki is nyomom a gépemet, megpördülök a székemben (oké, ez is Jemmáé, de a ribancoknál csak a karma dolgozik szorgosabban), felpattanok, a táskámért nyúlok, remélem, hogy minden benne van, aminek benne kell lennie, ha meg nem, suck it, én megpróbáltam, és már itt sem vagyok.
Adios, bitchachos!
Nem kapkodom el, mert miért tenném, időm, mint a tenger (másfél óra, amiből egy felet még fizetnek is, i'm a bitch and a boss), de háromnegyed ötre már így is a parkban lófrálok. Ekkor jövök rá arra is, hogy ez azért nem egy túl konkrét utasítás. Oké, itt vagyok a parkban, és innen hova tovább, cica? Miféle zsaroló az ilyen?
Szóval jobb híján megállok a park leges-legközepén, vagy hát amit én annak ítélek meg, és Candy Crush-sal ütöm el az időt, mert én vagyok az a balfasz, aki még mindig nem törölte le. De hé, mindjárt az ötezredik szinten vagyok, itt már nem hagyhatom abba! Még háromezer szint és beérem a játékot. Nem vagyok függő, csak azt választom, hogy megtartom az appot. Én uralom őt, nem ő engem. Bár, az összes eredeti Candy Crush befektető milliomos, ha nem milliárdos, szóval ha uralni szeretnének, csak egészen nyugodtan. Még meg is köszönöm. A biztonsági szavam "kengyelfutó gyalogkakukk". Oh wow, ez nagyon hamar nagyon korhatáros lett, sztornó.
Oké, öt óra van, és most?
Összevont szemöldökkel fordulok körbe, és elbaszok egy lépést, aminek hála a pályának is annyi. Remek. Ha ez egy prank, valakinek lenyomok a torkán egy cukorkát. Van nálam cukorka? Akkor a paprikaspayt. Ami valahol a táskám mélyén van. Elő kellett volna már vennem? Valószínűleg. Meh, kit érdekel.
- Sam, te vagy az? Sam! – kiáltja egy hang a hátam mögül. Talán nem kiáltja, csak felemelt hangon beszél, de annyira nem afelé vagyok tájolódva, hogy így is megugrok, és nagyon kevés híja van, hogy ne egy filmbéli karate pózban találjam magam, ahogy megfordulok. És amikor azt mondom, hogy nagyon kevés híja van, azt úgy értem, hogy megteszem. A telefonos kezemet emelem magam elé, a másikat a fejem fölé, terpeszben kötök ki, és a térdeimet is behajlítom. Ez mér reflex, mi? Úgy fogom hívni, hogy az „egyáltalán nem meglepett harci Sam póz. Bitch”.
Nem tudom, melyikünk pislog nagyobb szemekkel a másikra, én, vagy a valamiféle tálcát tartó Lauren. Várjunk, Lauren?
Megint álmodok? Részeg vagyok?
- Dehát nem is ittam! – tiltakozok hangosan, mielőtt úgy döntenék, hogy kiegyenesedhetek. Mondjuk az amúgy olcsóbb lenne, szóval voltaképpen nem lenne egy rossz dolog. Híres utolsó szavak, mi? – Lauren? – intek egyet az arca előtt, de még én se tudom, mit remélem a szempillája rebbenésén túl. De mozog! És még mindig Laurennek tűnik! Négy kávé már csak nem hazudik!  – Lauren! – kapok észbe, és azzal a lendülettel a nyakába ugrok. – Mentsd a tálcát, mert engem nem érdekel!

nem tudom, mi ez | <3 1221, öltözet | ⚶

Nem igazán emlékszem azokra az időkre, mikor gyerekként New Yorkban laktam, inkább csak benyomások maradtak meg, a szag, a tömeg, az égig érő szürkeség. Apáról sok minden. Mióta visszaköltöztem, valahogy jutnak eszembe dolgok, olyanok is, amikre szerintem sosem emlékeztem. A nyár ilyen szempontból… depresszív volt. Az aggodalom anyáért, munkakeresés, a folytonos viták Quentinnel arról, hogyan tovább, megszokni a régi/új várost, és a sok szabadidő, amim egyébként sosem volt. Dolgozhattam volna a doktorimon, de akkor még nem értek véget a tesztelések, és őszintén, nem volt sok indíttatásom rá, miközben anyával jártam a klinikai kezelésekre. Viszont sokat sütöttem. Rengeteget. Már-már kóros mennyiséget, amit nem is tudtunk elfogyasztani, szóval nyár óta nagyon jóban vagyok anya szomszédságával. Furcsán néztek, mikor először a kezükbe nyomtam egy doboz sütit a lépcsőházban, mondván, hogy legyen szép napjuk? Igen, határozottan. Visszatartott ez bármiben is? Nem. Szereztem barátokat, vagy valami olyasmi.

De a nyárnak vége, Quentin különösen elfoglalt a szemeszter beindításával és a cégével, saját lakásba költöztem, hogy anyáék kicsit magukban lehessenek, és van munkám is. Sosem éltem még egyedül, apa lakása nagyon közel volt az egyetemhez Párizsban, és imádtam, eszemben sem volt elköltözni, míg Quentin fel nem vetette, hogy együtt is lakhatnánk. Furcsán jó érzés úgy létezni, hogy biztosan nem leszek útban senkinek, és nem szólnak rám, amiért napokig iskolai projektek száradnak a fürdőben, vagy vannak szétterítve a padlón, és csak meghatározott centimétereken lehet közlekedni a lakásban. Persze kicsit magányos is, de a munkám bőven kárpótol érte, a kicsik zsongása nem hogy nyolc órára, de tizennyolcra képes eltölteni a fejemet. Igen, néha felriadok arra, hogy gyerekhangot hallok, pedig nem. Sosem gondoltam, hogy egy tanító néni munkája ennyi vécére kísérést tartalmaz, erről nem szól a fáma az egyetemeken. Se a hajfonás szükségességéről. Vagy arról, mennyire fontos, hogy szép hercegnőt tudjak rajzolni, amit aztán kiszínezhetnek, és nekem adhatják, mint ajándékot. Vagy milyen furcsa érzés, mikor véletlenül anyának hívnak, mert annyira lelkesen el akarják mondani, ami épp a kicsi szívük nyomja, hogy el is felejtik, hol vannak, vagy kivel, a lényeg, hogy valaki figyel rájuk.

A kollégáim kedvesek, de mivel egész nap a gyerekekkel vagyok, nem igazán van pihenés, még az ebédem is velük eszem, nem sok terem van ismerkedni másokkal. Szóval hiányzik a felnőtt társaság. Quentin meghallgatja ugyan, mikor a gyerekekről áradozok, vagy épp vicces történeteket mesélek, de nem vagyok süket, annyira nem élvezi őket, mint én. Pedig… viccesek. Meg néha kicsit undorítóak, tekintve, hogy sok szociális gát beléjük nevelése még hátra van. Ugyanakkor meg olyan kis szeretetéhesek és lelkesek, több ölelést kaptam szerintem az elmúlt egy hónapban, mint máskor egy év alatt. Hazahoznám mindet, de sajnos nem lehet. Komolyan, még a szerződésembe is külön bele van foglalva, ami a legbizarrabb dolog a világon. A titkárságon a nő azt mondta, hogy hosszú történet, és majd egyszer elmeséli, ha ráérünk, szóval… azt hiszem, addig is lerágom a körmöm izgalmamban.

Aztán vannak rossz napok, mikor mást sem akarok, mint hazaérve megbontani egy üveg bort, és kiadni magamból, mi történt az iskolában. De a nagyi azt tanította, hogy egyedül alkoholt fogyasztani egyenes út az alkoholizmushoz, és mindenképp kerüljem el. A nagyi okos nő, én meg nem szeretnék alkoholista lenni. Gondolkozom rajta, hogy átmegyek anyáékhoz, de anya sem ihat a gyógyszerek miatt, Daniel pedig annyira nem jó társaság. A gyerekeket sem szereti, nem véletlen, hogy sosem értünk szót. Így aztán elvetem a lehetőséget… Eszembe jut viszont, hogy felhívom Samet. Rég beszéltünk, és ha a telefon két végén borozunk, az nem számít egyedülnek, igaz?
Már épp ott tartok, hogy hívom, mikor valahogy… leesik, hogy ő amúgy itt van tőlem nem messze. Mármint úgy tényleg. Mindketten New Yorkban vagyunk. Egyszerre. És én még nem kerestem meg. Miért? Jó, anya betegsége eléggé lekötött, és alapból ritkán beszélünk Sammel, mert… nos, mert valahogy így alakult. De akkor olyan, mintha előtte öt perccel raktuk volna le az előző hívás végén. Találkozhatunk! Csak úgy! Nem egy teljes havi tervezés után Maine-ben. Erre a gondolatra az egész napi fáradtságom oda, és majdnem azonnal látni akarom, nem figyelve, hogy este tíz van. De hát nem állíthatok oda üres kézzel! Szóval sütnöm kell sütit. És majd holnap találkozunk!

Elő is túrom a sütis mappám, mert Sam… Sam menő, neki nem állíthatok oda csak úgy muffinnal. Neki valami… Meg is van! Az egyik anyukától kértem el,
pinterestről van nyomtatva, vagy mi a fene, és fánk. De macskás! A gyerekek meg voltak őrülve érte, mikor hozták, és tényleg aranyosak. Meg finom is volt. Szóval… fánkra fel! Persze vagy egyig elmolyolok vele, mert mind a tizenötnek másfélének kell lennie, az úgy mutat. A tizenhatodikat pedig sose említsük, az meg sem történt. Mindenesetre így reggel kicsit késésben vagyok, szóval csak gyorsan írok Samnek egy SMS-t, hogy találkozzunk, felpakolom a fánkokat, meg minden mást is, ami a napra kel, és már rohanok is. Szinte repül a nap, annyira izgatott vagyok, meg kicsit félek is, mert Sam nem válaszolt. Mi van, ha nem is jön? De biztos jön. Csak… nem volt ideje válaszolni. Ismerem annyira, hogy tudjam, a telefonjától nem szakad el, szóval ha nem válaszolt, akkor nincs kifogása, jön.
Negyed órával hamarabb a parkban vagyok, mert inkább hamarabb szeretek érkezni, mint később, plusz kivételesen minden gyerekért időben jöttek, én meg úgy számoltam a napom, hogy majd most is plusz fél órát fogom az egyik kezét, míg várunk. De nem! És mindjárt jön Sam! Míg várok, előveszem a telefonom, még egyszer ellenőrizni, hogy nem írt-e, de nem, viszont Quentin igen, hogy este nem fog ráérni, szóval hívjam most, vagy majd holnap. Visszapötyögök, hogy most Sammel találkozom, szóval majd holnap beszélünk, aztán el is rakom a kütyüt, leülök egy padra, és nézelődök. Nem sokkal öt után ki is szúrom Samet, szóval kimentem magam a néninél, akivel beszédbe elegyedtem, és a sütihordót egyensúlyozva megindulok felé. Nem úgy tűnik, mint aki észrevesz, szóval megszólítom, mire a jelek szerint valami rohamot kap, de… nem, csak megijedt.

Ki akar törni belőlem a nevetés a fejre, amit vág, de a szám elé szorított kézzel visszatartom, meg ne sértsem vele. Nagyon hülye pózba vágta magát. Aztán rámcsodálkozik, amin meg én csodálkozok el, mert hát… én hívtam? Miért lepődik meg, hogy itt vagyok? – Miért, kit vártál? – kérdezek rá, mikor még a nevemen is szólít, mint valami szellemet. Aztán csak elnevetem magam, mikor egy mentsd a tálcát rikkantással rám veti magát, és igen, mentem a tálcát, oldalra eltartva, de egyébként nagyon is állom a rohamot, az egy szabad kezemmel mindent bevetve ölelem őt. – Istenem, de rég találkoztunk! Hiányoztál! – mondom, még mindig nevetve a lelkesedésén. Én is nagyon lelkes tudok lenni, de nem ezen a Sam féle módon, ami már-már gyerekes, de épp ezért imádnivaló, és legszívesebben én is a nyakába vetném magam cserébe. De tőlem annyira telik, hogy késő éjjelig cicás fánkot gyártok csak a gondolatra is, hogy láthatom. Jajj, remélem tetszeni fog neki! Mi van, ha bénák? – Azt hitted, hogy viccből írom, hogy találkozzunk, vagy mi? Aww hagy nézzelek! Tiszta new yorki vagy! Mikor otthon összefutunk, nem így öltözöl, alig ismertelek fel! – nézek rajta végig, ahogy kicsit eltávolodik. Nagyon… laza? Menő? Nem tudom. Mindenesetre nagyon messze van attól a lánytól, akivel felnőttem. Akkoriban inkább fiúnak próbált látszani. Most inkább tűnik úgy, mint aki megbarátkozott a nőiségével, és csodásan néz ki. Olyan… Ő. – Ideiglenesen visszaköltöztem ide! – közlöm vele minden felvezetés nélkül a legfontosabb információt, csak hogy velem örüljön, amiért mostantól rendszeresen találkozhatunk, ha szeretné.

egy csoda volt, mint mindig   | 1206, öltözet | ⚶