April&Heloise

And I wanna cry, I wanna fall in love But all my tears have been used up On another love, another love

2018. tavasza

„Loise, mi a véleményed a randevúkról?”
„Öööööö…”
Valahogy így festhetett az a pár héttel ezelőtti beszélgetés köztem és a terapeutám között, aminek a végső konklúzióját - miszerint nem vagyok benne biztos, hogy tudnék kezelni valami ilyesmit, még ha papíron készen is állok rá; mellesleg utóbbiban sem vagyok biztos – épp most készülök semmibe venni.
Merthogy randim lesz. Atyaúristen!
Nem is értem, mit hittem, vagy miféle démon szállt meg, hogy egyáltalán kimertem nyitni a számat. Ezek a kérdések újra és újra előbukkantak, miközben mérgezett egér módjára szaladgáltam a lakásban és próbáltam emberi formát ölteni magamra. Egyetlen egyszer sem tudtam rájuk igazán értelmes választ adni. A legjobb, amit eddig sikerült összehoznom, az az „izé, April annyira gyönyörű?” volt.
April J. Wilkinst (mennyire elegáns neve van, és milyen szépen cseng a Heloise A. Riegan mellett) előző héten ismertem meg, amikor összefutottunk egy bűnügyi helyszínen. Ez így meglehetősen kellemetlenül hangzik, és való igaz, egyetlen tetthelyet sem neveztek még vonzónak (gondolom?), ez pedig különösen undorító volt - tekintve, hogy elsősorban a szagnak köszönhetően hívták ki a gyilkosságiakat, majd rövid vizsgálódás után az SVU-t, a halál körülményei miatt -, és ha az IU-nak hála nem lett volna annyi tapasztalatom a hullák mellett, biztosan kiadom a reggelimet. April mint helyszínelő volt jelen, és amikor melléterelődtem, hogy feltegyek néhány kérdést, míg ő a mintáit pakolászta, Ben pedig a tényleges helyszínt járta be, fejbe vágott az érzés, hogy vonzónak találom, csak úgy, a semmiből. És ez felettébb szokatlannak minősült.
Nem April miatt, természetesen, mert ő tényleg csodaszép, csak… évek óta nem igazán éreztem ilyesmit senki mellett, a nemektől teljesen függetlenül sem. Nem tudtam hova tenni a helyzetet, biztos voltam benne, hogy legalább háromszor eltátottam a számat a beszélgetés közben, amibe belegondolva nem tudom, hogyan kaphattam igent, de annyira felbátorodtam a majdhogynem teljesen újnak ható érzéstől, és annyira nem akartam veszni hagyni, hogy elhadartam egy "eljönnélvelemvacsozárnikérlek"-et. Igazából azt se tudtam, hogy April nyitott-e egyáltalán a nőkre, vagy hogy szingli-e, de végül rám mosolygott a szerencse, azt hiszem – ami ismételten csak furcsa, mert… nem szokott? Nem értem, mi történik az életemben, nem ehhez vagyok szokva.
Számot cseréltünk, és ahogy visszafelé hajtottunk az őrsre, Ben szüntelen piszkálódása ellenére is („becsajoztál, rookie?”) csak bambultam a telefonomra és az abban elmentett új névjegyemre. Aztán gyorsan írtam egy ügyetlen, allergiáról érdeklődő üzenetet, hogy teszteljem, nem-e egy teljesen random telefonszámot kaptam. Nem így volt. Wow.
Úgyhogy itt voltam, pontosan egy héttel később, a tükröm előtt.
- Nem fogod elrontani – mondtam a tükörképemnek, és megpróbáltam határozottan és eltökélten nézni magamra. – Nem úgy, mint a szemhéjtusodat… - hajoltam közelebb, hogy megpróbáljam kiegyengetni azt az átkozott vonalat. Végül csak lemostam. Nem vagyok nagyravágyó, bőségesen beérem azzal is, hogy sikerült eltüntetnem a karikákat a szemem alól, normális árnyalatú pirosítót raknom az arcomra, és szempillaspirálozni, anélkül, hogy elvesztettem volna a szemem világát.
A ruhatáram borzasztóan alultárazott volt, ha randiviseletekről volt szó – ellenben blézerem és zakóm annyi volt, hogy öltöztethetném akár én az egész várost -, így nem igazán volt más opcióm, mint egy őszi falevél színére emlékeztető ruhát magamra kapni, amiben egész este feszengeni fogok, mert évek óta nem volt rajtam szoknya, ennek ellenére szépnek találtam. Csak ne kapjak tőle PTSD-t.
A hullámos hajamba megpróbáltam vállalhatóan elhelyezni egy hasonló árnyalatú szatén hajpántot, és egy gyöngyfülbevalóval dobtam fel az egészet. Kicsit egyszerű, de nem megyünk annyira nagyzolós helyre. Legalábbis remélem, nekem is csak ajánlották. Az egyetlen szempontom a dresscode hiánya és az olaszmentesség volt – váltottunk pár üzenetet Aprillel, amikből megtudtam, hogy az ex-férje olasz. Vagyis... azt hiszem? A neve mindenképpen annak tűnt, de csak feltételeztem. Lehet, hogy nem az? Nem tudom, de már buktuk az olaszt, helyette egy queensi görög étteremről kaptam néhány kellemes beszámolót; remélem, April nem bánja az utazást.
Egy utolsó pillantás és sóhaj után kénytelen vagyok elindulni, ha ott akarok lenni egy tíz perccel a megbeszélt időpont előtt. Nem szeretek késni, vagy megközelíteni a késést, úgyhogy általában mindenhol előbb ott vagyok. Biztos, ami biztos.
Taxival mentem, mert nem tudtam, mennyire üt majd meg a bor – bort szokás inni a randikon, ugye? -, és kezdtem nagyon megbánni, hogy nem viseltem karkötőt, mert jól esne azt piszkálni a ruhám szegélye helyett. Külön magamra kellett szólnom azért is, hogy ne rágcsáljam véresre az alsóajkam, és amíg a testem fizikai görcsben állt, addig az agyam próbált egy vastag falon kívül tartani minden J betűs nevet. Ne gondolj rá, ne gondolj rá, ne nehezítsd a saját dolgod. Levegő belélegez, levegő kifúj. Ez csak egy randi. Egy nővel. Egy rendőrségi dolgozóval. Senki nem fog bántani.
Igen, mert sosem ismertél még félre embereket.
Az étterembe érve már átkozom magam, amiért nem raktam el legalább egy darab cigarettát, mert egy dohányültetvényt is el tudnék rágcsálni, de nem akartam rossz szájszagot, gondoltam jobb hát hátrahagyni a kísértést.  
Tudom, hogyha nem pöckölöm magam fenékbe, akkor képes lennék tíz percen keresztül fel-alá járkálni a hely előtt, úgyhogy erőt veszek magamon és bemegyek, majd gondolkodás nélkül a recepciós pulthoz sietek. Meglepetésemre, az asztalunknál már várnak.
Ajajj. Elkéstem? Nincs rajtam karóra. Vagy rossz időpontra emlékeztem? Lehet, hogy April már régóta vár? A szívem ijedten dobban a mellkasomban – csak azt ne!
A hölgy a kis pult mögött a megfelelő irányba terel, és… valóban. A barátságosan megvilágított, meleg színű étterem egyik sarokasztalánál már ott ül April. Lassan közelítek felé, zavartan kergetve a tekintetemmel egy órát a falon, amit sehol sem találok. Persze, mert mindenkinél ott a telefonja, de nem akarok ezért benyúlni a táskámba.
- Szia – köszönök, és gyorsan magamra rángatok egy mosolyt, habár fogalmam sincs, mit üzenjek vele, mert még mindig nem tudom, hogy egy egytől tízig terjedő skálán mennyire vagyok udvariatlan. – Elkéstem? Bocsáss meg, megmertem volna esküdni, hogy nem fogok, de lehet, hogy elkerülte a figyelmemet a forgalom, és…
Megköszörülöm a torkom, mert ez már így is bőven sok, és inkább csak leülök. Rendben, most hogyan tovább?
Kommunikálj!
Jó, de hogyan?
- Köszönöm, hogy eljöttél. Szép hely – jegyzem meg, körbepillantva. Tényleg tetszik, ennek ellenére a megállapításom elég bénácska. Bókolj! Ööööö…. – Mint te.
De ne így!
Szinte érzem, ahogy minden sejtem lemondóan a kezébe temeti az arcát. Már amennyire egy sejtnek lehet arca. Vagy keze, ha már itt tartunk.
- Mármint, nagyon csinos vagy. Így értettem – próbálok korrigálni, és nem törődni a pírral, amit égni érzek az arcomon. Valaki öljön meg, még fizetek is érte. Csak előbb írok egy üzenetet az édesanyámnak, hogy siessen New Yorkba, különben kiszáradnak a növényeim. Hol van már egy pincér, hogy elbújhassak az étlap mögött?

April&Heloise

And I wanna cry, I wanna fall in love But all my tears have been used up On another love, another love

Az ember azt hinné, a megfelelő kor és tapasztalat birtokában könnyebb, és nem pedig nehezebb lesz bizonyos tevékenységek folytatása. Példának okáért, ha évek óta főzöl, bizonyos receptek már kisujjból fognak jönni, és akár kóstolás nélkül is ízletes ételeket tudsz az asztalra varázsolni, arról nem is beszélve, hogy a komplikáltabb technikák is könnyebbnek bizonyulnak, ha megvan a megfelelő alapképzésed. Legyen az főzőtanfolyamról vagy kútfőből szerzett. Vagy, ha heti egyszer-kétszer eljársz futni, egy idő után már nem kettő, hanem mondjuk három, négy, esetleg öt sarok után fog égni a tüdőd. Ugyanígy, ha lassan harminc éves leszel, és nem egy randi vagy párkapcsolat van a hátad mögött, az ismerkedés tudománya is valamivel egyszerűbb útnak fog bizonyulni, mintha elsőre lépnél rá.
Legalábbis, papíron mindennek így kellene történnie. Ezzel szemben, én évek óta főzők, és ugyanúgy ehetetlen lesz minden, ami nem rántotta, mac&cheese (porból), a legegyszerűbb levesek (mert azok megfőzik magukat), vagy éppen spagetti. Évek óta járok kocogni, és ugyanúgy azt érzem a második sarkaknál, hogy na jó, ideje lenne hazamenni. Nyilván nem megyek haza, de a késztetés megvan.
És, ahogy tapasztalom, attól függetlenül, hogy egyszer még az eljegyzésig is eljutottam, nem lettem hirtelen én a Randiguru. Nem mintha ebben valaha is mertem volna reménykedni, mert… egész egyszerűen nem. Rendelkezek önképpel, és tudom, mikor nem (lenne) szabad túlságosan magas elvárásokat támasztanom magam elé, a gyengéd érzelmek kapcsán pedig pontosan tudom, hogy nem igazán minősülnek hazai pályának. Éppen ezért értékelem a kis sikereket is - tényleg, már a tudat is boldoggá tesz, hogy nem estem hasra az asztalhoz való séta közben. Csak… mindemellett örültem volna, ha sikerül egy icipicit értelmesebb bókokat összeraknom, és most nem úgy állnék Aprillel szemben, mint egy paradicsompalánta, akire valaki egy parókát tett. Vagy, ha időben észreveszem, hogy az étlap már az asztalon van, mert akkor nem néztem volna segélykérően körbe, pincér után kutatva a szemeimmel, mert más vágyam sincs, mint bebújni egy mögé. Mindezt kétszer is megismételve.
Van rá esély, hogy ezt April nem látta? Kétlem, de szeretek hazudni önmagamnak, úgyhogy azt mondom, hogy hogyne lenne, és már helyet foglalnék, hogy az orromat is az étlapba dugjam, és nyerhessek néhány színlelt hümmögéssel és töprengéssel teli taktikai percet, amikor odalép, és megölel.
Aprilnek vagy több – használható - tapasztalata lehet a randikkal (vagy csak úgy általánosságban az emberekkel), esetleg az anyaság ad neki szenteket megszégyenítő türelmet, mert nem csak megköszöni a világ legügyetlenebb bókját, de tovább is viszi a beszélgetést. Nem tudok rá nem csodálkozva, hálával a szívemben nézni. Ez a nő egy angyal. Kívül-belül.
Kár, hogy ezt nem tudom neki visszaadni, mert… lemerevedek. Nem ijedek meg tőle (legfeljebb egy kicsit), az illata kellemes és virágos, az alakja pedig túl… nos, nőies ahhoz, hogy bárki másnak higgyem, mint aki, de ez már vélhetőleg reflex is. Ha évek óta nem érint senki hasonlóan, gondolom sokként éri a tested, amikor valaki mégis megteszi. Az egyetlen viszonzás, amit nyújtani tudok, egy olyan hátpaskolás, amitől legszívesebben az asztalba verném a fejem. Édes Istenem, nem vagyok más, csak egy kupac szerencsétlenség, aki lopja a levegőt a nála jobban megérdemlők elől.
Szégyellem magam, mert amikor ellép tőlem, látom April arcán, hogy ő is bánja a megmozdulását, és ettől csak még rosszabbul érzem magam. Csak kedves akart lenni, nem az ő hibája, de nem tudom, ezt hogyan önthetném anélkül szavakba, hogy azt is hozzá kelljen tennem, hogy „bocsánat, sok évvel ezelőtt történt velem valami, és azóta a saját árnyékomtól is félek”.
- Bocsánat – nyögöm ki azért, mert legalább ennyit megérdemel. – Nem vagyok aszex, vagy ilyesmi, csak… úristen, nem mintha bármi gond lenne az aszex emberekkel! – kezdek el pánikolva tiltakozni, amikor eljut az agyamig, hogyan akartam összefoglalni a problémámat. A kezembe temetem a homlokomat. Ha van célja az életnek, az enyémé nem lehet más, mint a puszta túlélés, mert másra nem vagyok képes. Gyári hibás vagyok, vissza kellene küldeniük. Kár, hogy már biztosan lejárt a garanciám.
Gyorsan krákogok egy sort, és megpróbálok mosolyogni. – Csak azt szerettem volna mondani, hogy… nem azért merevedtem meg, mert… ne szeretnék ölelkezni, csak… a hirtelen mozdulatoktól, hm, ideges leszek. Egy kicsit – mutatom fel a mutató- és hüvelykujjamat, egymáshoz nagyon közel. – Ne haragudj, még egyszer. A béna viszonzásért, meg az aszexes megszólalásért.
Kezdem úgy érezni, hogy jobb lett volna, ha semmit nem is fűztem volna az öleléshez. Nem tudom, miért, de April még így is helyet foglal, úgyhogy gyorsan követem én is. Ajándék lónak ne nézd a fogát. Már nem úgy értve, hogy lónak tartanám Aprilt! Abszolút nem, miért tenném?
Annyira furcsa vagyok.
- Nagyon szép bőröd van – értek egyet bólintva, és talán az este folyamán először sikerül őszinte mosolyt az arcomra engednem. Félénk, de őszinte. Kicsit ugyan megrándul a szám, amikor rájövök, hogy ez a mondat milyen hátborzongató is lehet bizonyos kontextusokban, de valahogy sikerül az arcomon tartanom. – Úgy értem, az árnyalata. Nagyon szépen… kompenzálja a hajszínedet. És jól kihozza a… flittereket. Én sose tudok flittereket viselni, valahogy az összkép mindig előbb lesz egy infantilis diszkópatkány, mint bármi elegánsra hajazó.
Mert April elegáns, ezt mondani sem kell. Nem csak a flitteres ruhájában, hanem... nem is tudom, valahogy még a terepre viselt öltözetében is olyan tiszteletet parancsoló volt, anélkül, hogy elvesztette volna a nőiességét. Mindig külön öröm olyan nőkkel találkozni az NYPD körein belül, akik anélkül kemények, hogy ezt azzal támasztanák alá, hogy kicsit férfiasabbá idomulnak a komolyan vehetőség érdekében. Egy rossz szavam sincs ellenük, félreértés ne essék, mindenki olyan stílust képvisel, amilyet csak szeretne, de velük többször találkozni, mint az April félékkel, és ez teszi őt különlegessé. Ez is.
Halkan felnevetek, amikor kakidobálásról beszél, és wow, Loise, a humorod az elmúlt húsz évben semennyit sem mozdulhatott előre.
- Nem lehet egyszerű – jegyzem meg csendesen, mert még nem sikerült teljesen magam mögött hagynom a szánalmas kis kezdésemet. – Összeegyeztetni mindent nem csak egy, de két gyerekkel. Mindig azt mondják, hogy két gyerekkel a legnehezebb. Ha egy van, nyilván csak rá kell figyelni, de kettő már annyi tervezést és problémamegoldást igényel, hogy igazából egy harmadik sem tűnne fel.
A leghalványabb fogalmam sincs, ez mennyire igaz, mert nincs gyerekem, és ahogy a dolgok jelenleg állnak, vélhetőleg nem is lesz (a távolban hallom az anyámat felsírni, mert már azóta az unokákról hadart, hogy betöltöttem a tizenhatot – persze akkor még nem bátorított rá, csak hiányzott neki a babázás, azt hiszem), de ez valahol logikusan hangzott. Már nem teljesen szó szerint, mert nyilván van különbség két vagy három gyerek között, főleg az anyagi szempontokat nézve, de igazából sem kétfelé, sem háromfelé nem tudsz osztódni, szerintem erre gondolhatott a mondás kiötlője. Vagy nem. Nem tudom.
- Ne aggódj, nem mondom el senkinek – jegyzem meg a vodkába áztatott kenyérdarabkákra, és ezzel szerintem el is lőttem az estére tartogatott összes bátorság-pontomat. Kicsit riadtan is pillantok Aprilre, mert ugyan nem tűnik annak a vad anyatípusnak, aki felhörren, ha olyat hall, ami esetleg nem tetszik neki, de nem lehetek benne biztos, hogy ez valóban nincs így. Amúgy sem szeretném, hogy azt higgye, nem tartom jó anyának.
Semmit nem tudok a gyereknevelési módszereiről, úgyhogy igazán nincs jogom bármiféle vélemény kialakítására, de az elsőre is szimpatikus volt, hogy úgy beszél a gyerekeiről, ahogy a gyerekekről kellene. Se nem túloz velük vagy az eredményeikkel kapcsolatban, se nem túl szigorú vagy degradáló, és ahogy hallom, a nehézségségeket is próbálja humorral szemlélni. Az arany középút megtartása mindig fontos, és ennél többet igazán nem lehet egy anyától sem kérni. Különösen, ha egyedülállóak.
Amikor ő is kicsit belemélyed az étlapba, én is elmerülök az enyémben. Időtlen idők óta nem ettem semmi görögöt, ami nem gyros vagy tzatziki, de azokat a legtöbb helyen úgyis addig-addig variálgatják, mígnem pont az autentikusságukat vesztik el. Legalábbis a gyrosnál biztosan ez a helyzet, a tzatzikit meg az alapanyagok számából adódóan elég nehéz úgy megváltoztatni, hogy azért ne tzatziki legyen az eredmény.
- Mit gondolsz, mit fogsz enni? Én elcsábultam a borgőzös kagylónak, azt hiszem – jegyzem meg. Általában nem vagyok a borral főzés nagy fanja (alkoholizmus azt mondani, hogy akkor már inkább meginnám?), de ez elég kellemesen hangzik.
Épp a saláták közül válogatok, mert a köret mindig nagyobb dilemma, mint a főétel maga, amikor meglepettségemben fel kell pillantanom Aprilre.
Pislogok egy párat. Őszintén nem gondoltam volna, hogy ilyesmit fog mondani. Hacsaknem álszerénykedik, de... nem hinném. Elég őszinte jellemnek érzem. – Nem a te világod…? Hát… nem tudom, te is láttad és hallottad, amit érkezésnél leműveltem? – igyekszek inkább bátorítóan, semmint önutálóan mosolyogni, noha nem tudom, az utóbbi hogy nézhet ki, de semmiképpen nem akarom, hogy valahogy a negatívabb érzelmeim tükröződjenek vissza.
- Nem tudom, hogy ezek után mennyit ér a szavam, de… én nem gondolom úgy, hogy különösebben rossz lennél ebben – mutogatok kettőnk közé, a randihelyzetre utalva. – Eddig te vezetted értelmes irányokba a beszélgetést. Nélküled elvesztem volna – vallom be, mert valóban így van. Ha az elején nem lépett volna túl a kínos pillanatokon, most megszólalni se mernék.
Magam elé helyezem az étlapomat, nyitva hagyva a kinézett oldalon, és ismét megköszörülöm a torkom. – Ezek szerint nem sokat randizol?
Remélem, nem tenyerelek tövisbe. Tényleg csak a kínos csendet szeretném elkerülni, és nem sebeket tépegetni.

April&Heloise

And I wanna cry, I wanna fall in love But all my tears have been used up On another love, another love

Van egy olyan érzésem, hogy April inkább – teljesen érthető okokból - megszokásból hozza szóba a gyerekeit, semmint mert tényleg róluk szeretne beszélgetni, legalábbis minden emlegetés után mintha megfagyna egy röpke pillanatra az arckifejezése, mint aki csak azután veszi észre, hogy megemlített valamit, amit nem feltétlenül akart, amikor már késő, és a szavak elhagyták az ajkait. Ezzel tagadhatatlanul együtt tudok érezni, mi az hogy, de én nem bánom a témaválasztást, és nem csak azért, mert hálás vagyok mindennek, ami egy kicsit is eltereli a figyelmet a kellemetlen ölelésről. Nem mintha maga az ölelés lett volna kellemetlen, sokkal inkább a reakcióm.
Szeretem a gyerekeket, amennyire ezt megtudom állapítani, tekintve, hogy nem sok gyerek van vagy éppenséggel volt az életemben. Vagyis, egyáltalán nincs, és nem is nagyon volt, jobban belegondolva. Egyke vagyok, úgyhogy unokaöcsikre vagy húgokra nem sok esélyem van, ráadásul a szüleim is azok, tehát még az unokatestvérek is kimaradtak az életemből, és sose lesznek olyan távoli gyermek-rokonaim, akikről meg se tudom mondani, hogy kinek a kijei, és hogy is kapcsolódunk mi egymáshoz, vagy miért szereti idén Pókembert, amikor tavaly még a Bionicle volt az ász. Mondják még manapság azt, hogy ász, vagy csak kezdek rossz szlenget beszélő felnőtté válni?
Igazság szerint csak annyit tudok, hogy egykor meg se fordult volna a fejemben, hogy ne lennék anya harminc éves koromra, és ne lenne legalább egy, de inkább két-három csemetém az életem folyamán. Persze, az ember tervez, Isten végez, úgyhogy ezek a tervek manapság már messze nem aktuálisak, de talán ennek is köszönhetem az őszinte érdeklődéssel teli mosolyomat és az izmaim akaratlan ellazulását, ahogy Emmáról és Loganről hallok. Szép nevek, az Emmát én is sokszor fontolgattam az eljegyzés után, amikor sok lányhoz hasonlóan magam elé álmodtam a jövőmet.
- Ez úgy hangzik, mintha a pubertás lenne – jegyzem meg halkan felnevetve. A pubertás körül szoktak a gyerekek ennyire vágyni a függetlenségre, ugye? Ugyanakkor, a kisiskolás gyerekek se szeretik, ha puszilgatják őket, de az mintha csak a nyilvános puszikra vonatkozna. Vagy nem? Fogalmam sincs. – Hány éves a lányod? És a fiad? – kérdezem meg inkább, hogy biztos lehessek benne, és ne kelljen a hiányos ismereteimre támaszkodnom a gyerekkori fejlődés kapcsán. Meg amúgy is, mennyivel könnyebb így? Voltaképpen ezért vagyunk itt, hogy kérdéseket tegyünk fel egymásnak és megválaszoljuk őket.
Wow, Loise, felfedezted a spanyolviaszt! Majdnem harminc éves korodra leesett, hogy mi egy randevú lényege. Bravó.
Nem tudom, miért ilyen utálatos ma este velem a saját fejem, de nem igazán tudom értékelni a szarkazmusát, az egyszer biztos.
- Mindig mindenki ezt mondja, hogy mindenképp legyen egy fiú és egy lány is, de olyan igazságtalannak hangzik. Mármint, könnyen meglehet, hogy akár harmadjára is csak lányaid vagy fiaid születnek, és életed végéig hallgathatod a „na és mikor lesz egy fiú vagy lány is?” kérdéseket. – Beleborzongok az elképzelésbe is. Mi sem lehet rosszabb annál, hogy kiálltad a „mikor házasodsz meg, mikor vállalsz gyereket, mikor jön a második” kérdéssort, hogy aztán a gyerekeid nemével piszkálgassanak. – Melyikük volt az egyszerűbb eset? Arra is mindenki esküdni merne, hogy a lányokkal könnyebb, de nem tudom elhinni, hogy ez ilyen egyszerű lenne.
Ugyan még nem ismerjük egymást túl jól, és a gyerekek is csak most jöttek szóba, de April elég pártatlannak tűnik, ha róluk van szó, úgyhogy nem hiszem, hogy hagyná, hogy bármi befolyásolja az objektív válaszadásban.
Egy fokkal jobban érzem magam, hogy sikerült olyan vizek felé eveznünk, ahol elég nehéz borzalmasan megnyilvánulni, ha nem vagy egy rémes emberi lény, aki szeret rosszakat mondani a gyerekekről, vélhetőleg ennek kell hálát adnom, amiért nem akad állandóan össze a nyelvem, viszonylag könnyedén sikerül vacsorát is választanom, és anélkül végighallgatnom Aprilt, hogy megfulladnék a saját nyálamban.
- Jesszusom, van PhD-d? Vagyis… jaj, megint sikerült megragadnom a lényeget – hadarom, és végignyalok az ajkaimon, egyrészt, hogy időt nyerjek, másrészt megbizonyosodjak róla, hogy nem virul a számon egy nyálbuborék, mielőtt folytatnám. – Nagyon sajnálom, hogy így egyedül maradtál a válás után. Azok általában anélkül is elég nehézkesek, hogy két gyerekről és magadról kellene gondoskodnod, miközben a doktoridon dolgozol. Mondjuk az, hogy sikerült, önmagában lenyűgöző lenne, de mindezzel együttvéve… gratulálok. Nagyon büszkének kellene lenned magadra – mosolyodok el egy leheletnyit még mindig bátortalanul. Amikor azt hinnéd, az April J. Wilkins nem hangozhat professzionálisabban, beköszönt a Dr. April J. Wilkins. Wow, ez nevetségesen vonzón hangzik.
Néha, tényleg csak néha, elfog a büszkeség mindannak hála, amit elértem, pláne a nehezítő tényezőkkel együtt, amik jobban hátráltattak, mint ahogy azt bemerném vallani, de kicsit minden alkalommal megborul a magamba vetett – amúgy sem túl erős lábakon álló – hitem, valahányszor azt hallom, hogy mások mennyivel több mindent valósítottak meg még nehezebb körülmények között. Senkitől nem sajnálom a sikert, örülök neki, de annak is örülnék, ha nem látnám magam akkora kudarcnak a tükörben, amekkorának. Hirtelen nem is tűnik olyan nagy cselekedetnek, hogy szereztem egy diplomát, amit nem igazán használok, és sikerült nyomozóvá avanzsálnom magam arra az átlagéletkorra, amikorra a legtöbbeknek sikerül.
Persze, az én helyzetemben már annak örül(nie kellene) az ember(nek), hogy nem élek remeteként. Vagy hogy élek egyáltalán. Nem is merek az öngyilkossági rátákra gondolni a hozzám hasonlók között. Azt bőven megtette az édesanyám, amikor a kezdetekkor attól tartott, hogy sosem leszek jobban. Ha nem láttam volna az őszinte félelmet a szemében, vélhetőleg azt sem hagytam volna, hogy pszichiátrián kezeljenek.
- Az első? – csodálkozok felszaladó szemöldökkel. A magánéletemben általában nem keresem a hazugságot másik szavaiban, mert nem feltételezem, hogy lenne egyáltalán, de ezt valahogy nehezemre esik elhinni, ugyanakkor nem tudom, April mit nyerhetne ebből. A reakciómat szeretné látni? Meglepődtem. – Tényleg? – kételkedek bátortalanul. Ennyit a „mert” részéről az állításának, ha az „eljönnélvelemvacsoráznikérlek” eddig valamiért annak számított. – Különös környezetben mozoghatsz, bármit is mondjanak a testvéreid…
Vagy csak sok a vak barátja. Báááár, Aprilnek elég kellemes illata van, de nem hiszem, hogy ennek ellenére odaállnék egy vak ember elé, hogy kioktassam. Őszintén szólva semmilyen ember elé nem állnék oda ezzel a szándékkal – talán csak April ex-férjéhez -, de a tény ettől még tény maradt. Nagyon finom sampont és parfümöt használ. Várjunk, rajtam van egyáltalán parfüm? Megtudom magam feltűnésmentesen szagolni?
Mindenesetre, én vagyok rá az élő példa, hogy April nem tűnik teljesen elutasítónak. Ha ÉN kitudtam nyögni magamból valamit egy szenvedő nyögés és egy randevúra hívás között, akkor másnak is képesnek kellene lennie rá. Voltaképpen mindenkinek.
Amikor felbukkan a pincérünk, én is maradok az eredeti tervemnél és a borgőzös kagyló mellett (tésztával, a pincér javaslatára), és April példáját követve én is bort kérek. Talán segít a nyelvem meglazításában; vagy éppen megzabolázásban, még nem tudom, mire lesz szükség. Igazából valahogy egyszerre kellene mindkettő és egyik sem. Go figure.
- Sajnos nincs – csóválom meg a fejem, amikor ismételten magunkra hagynak minket. – Régen nagyon szerettem volna egy idősebb testvért, aki segíthetett volna a világban való kiigazodásban, vagy legalább lebeszélt volna a fiatalkori versenytáncról, mert az ízületeim azóta sem a régiek, de egy húgnak vagy egy öcsnek is nagyon örültem volna, a szüleim viszont sosem akartak több gyereket. Úgy voltak vele, hogy egy gyereknek tudnak megadni annyi figyelmet, amennyi mellett jó szülőnek és nagyjából kipihent felnőttnek érzik magukat. És nagyon szerettek elkényeztetni. Két gyereknél ez már nehezebb feladat – mosolyodok el lassacskán, szeretetteljesen a gondolatra. A szüleim meglepően előrelátóan vágtak bele a gyerekvállalásba, és ezért minden tiszteletet megérdemelnek.
- De a hangsúlyod hallatán nem vagyok benne biztos, hogy olyan rosszul jártam volna. Sokszor bosszantanak?

April&Heloise

And I wanna cry, I wanna fall in love But all my tears have been used up On another love, another love

- Micsoda rafinált fenyegetés, ezt megjegyzem a jövőre nézve. Talán kihagyom a „nem lesz helyed a szádban az evéshez” részt, az egy kicsit ijesztő, de a másik fele nagyon kreatív – bólogatok mosolyogva a napraforgós történetet hallva. Nem tudom, egy gyermekpszichológus mennyire értene velem egyet – habár mind tudjuk, hogy amit papíron leírnak, a valóságban nem egészen szokott zökkenőmentesen működni -, de nem hiszem, hogy ez képes lenne életre szóló traumák kialakítására, mert mégis mitől félhetne a gyerek, ha egyszer felnő? A hasfájástól? A napraforgómagtól?
Azért lekopogom, persze. Hipotetikusan. Nincs gyerekem. Szerencsére. Noha nem tudom, ki lenne ebben a feltételes a helyzetben a szerencsétlenebb fél; én, vagy a gyerek.
- Ha hasonlóan talpraesett, mint az édesanyja, biztosan megtalálja a helyét a törvény helyesebb oldalán is.
Nem mintha a (sikeres) bűnözői életmód ne követelne meg egyfajta intuíciót, de finoman bóknak próbáltam szánni a megjegyzést, így ezt inkább nem teszem hozzá. Biztos vagyok benne, hogy ezzel April maga is tisztában van, tekintve a hivatását és a tényt, miszerint határozottan intelligens nő. Hálás vagyok, hogy még idejében becsuktam a számat, máskülönben biztosan megoldottam volna valahogy, hogy ezt is hozzáfűzzem a mondandómhoz, és tönkretegyek minden fejlődést, amit elértünk a kezdet óta.
Eddig meglepően pozitív irányba haladnak a dolgok, a tenyeremet is csak kétszer kellett a ruhámba törölnöm, de nem túlzok azzal, ha azt mondom, hogy egész életemben önmagammal éltem (hah!), tisztában vagyok a pusztító képességeimmel. A jöttem, láttam, kínossá tettem a jeligém az élet minden területére.
- Ó, hát, jó tudni, hogy valamivel tovább jutottam, mint Eddie. Úgy tűnik a „ha nem mersz, nem nyersz” elve sem működik mindig. Pedig egy leánykérést elég nehéz lehet felülmúlni. Kivéve, ha esküvőn történik, akkor maga az esküvő azért nagyobb, ugye? – töprengek oldalra biccentett fejjel, figyelmetlenül kisöpörve egy kósza tincset az arcomból. - Egy volt egyetemista ismerősöm lagziján történt egy spontán eljegyzés - még gyűrű sem volt -, ami elterelte egy időre a figyelmet az ifjú párról, de aztán elég hamar és meglehetősen látványosan elfeledkezett róla mindenki, miután az ara felháborodottan elsírta magát. Megkönnyebbülés volt, féltem, hogy meg kell lengetnem a jelvényemet, hogy elkerüljünk egy hirtelen felindulásból elkövetett emberölést. Nem mintha sűrűn visszaélnék a jelvényemmel! – szabadkozok gyorsan, hátrébb dőlve a székemben. Éppenséggel tudom, hogy Ben még szórakozni is magával viszi a jelvényét, és nem azért, mert bárverekedéseket akarna így csírájában elfojtani, hanem mert „a hölgyek szeretik, ahogy csillog”, hogy őt idézzem. Ez vajon szexista? Én is szeretem a csillogó dolgokat. Nem hordani, vagy birtokolni őket, csak úgy… bambulni rájuk. A kristályok lehetnének létezésem Achilles-ínai is a kommunikáció, szocializáció és az emberi kapcsolatok után.
Az eszembe vésem, hogy véletlenül se kezdjek túlságosan April flitteres ruhájára fókuszálni, mert igencsak kellemetlen következményeket szülhetne, ha pont azon bambulnék el.
- Egyszer ugyan elgondolkodtam rajta, hogy megpróbálok előrébb jutni az álmos New York-i zombik között egy kávézóban, de nem volt elég bátorságom hozzá – motyogom, félig-meddig megint a számat rágcsálva, mielőtt felhagynék a rossz szokással, és hangosabban folytatnám. – Lehet, jobb így. Próbáld meg a városiakat távol tartani a kávéjuktól, és elmérgesednek az indulatok.
Gondolom én. Sosem voltam még olyan botor, hogy emberek és az első reggeli kávéjuk közé álljak. Ennyire még én is ismerem a társadalmunk íratlan szabályait. Én is nap, mint nap megtapasztalom az érzést, amikor kinyílik a szemed, és a száraz szádon nem jön ki más, csak a „káááávéééét” hörgés.A kávé az istenek ajándéka lehet, amennyiben nem iszol többet, mint négy bögre, különben a szem- és kézkoordinációd, továbbá a hólyagod kárára megy.
Talán, súgja egy már-már néma hang a fejemben, ha úgy sikerül az este, a következő találkozás lehetne egy kávézóban?
Szokatlan ez az optimizmus, nem igazán tudom, mitévő legyek vele, úgyhogy egyelőre félreteszem. Előbb ezen a randin kell többé-kevésbé balesetmentesen túljutnunk, és ha még ez sikerül is, semmi nem garantálja a második randevút. Azt se tudom, hogy felmerném-e tenni a kérdést. Ha nem teszem, az kellően Schrödingeres; nyugtathatom magam a tudattal, hogy a válasz ugyanannyira lehetne igen, mint amennyire nem.
- Biztos nem szándékosan csinálná – kelek Emma, a kórházi szerkezetek újdonsült kikapcsolójának védelmére zavartan. Mit kell ilyenkor mondani egy szülőnek? Azt se tudom megállapítani, hogy az ilyen és ehhez hasonló kijelentésekkel túloznak-e egyáltalán, vagy komolyan gondolják. Láttám már ijesztő gyerekeket játszóterek mellett sétálva. – Csak a kíváncsiság és a tudásszomj vezérelné, mint amikor a mesékben megnyomogatják a piros gombot, amire épp csak nincs ráírva, hogy ne nyomd meg, mert nem tudod, mi történhet.  Ez elég veszélyes üzenet, jobban belegondolva.
Sosem gondoltam bele jobban. Vajon ilyesféle gondolatokkal lehet tele egy szülő feje is, hogy mennyi furcsa impulzus érheti a nap minden órájában a gyereküket, amik vagy betesznek az egészséges mentális fejlődésüknek, vagy nem? Nem mintha létezne persze gyerek, akit nem érnek olyan külső benyomások, amikre még felnőttként is szorongással gondol, mert ha nem otthon éri őket valami kellemetlen atrocitás, akkor az iskolában, vagy játszótéren, vagy csak úgy önmagában az utcán, de ezt biztos nehéz lehet szülőként elfogadni, amikor a legjobbat szeretnéd a gyermekeidnek.
Feltételezem. Továbbra sem tudhatok semmit biztosra, és ez így van jól.
- Most megint testvéreket szeretnék, de van egy olyan érzésem, hogy a szüleim úgy gondolnák, megbolondultam, ha ezt megemlíteném nekik – fújom ki szórakozottan a levegőt. Vagy ami még ennél is rosszabb lenne, ha anya kihasználná a kézenfekvő lehetőséget, és ezt is az unoka-téma felé terelné. Talán meg kellene kérnem, hogy költözzön fel hozzám egy hétre, hogy bizonyíthassam neki, hogy még önmagam életben tartása is nehézkes, nemhogy egy másik életé. - Mivel foglalkoznak? – szúrok be egy kellően neutrálisnak megítélt kérdést a testvér téma kapcsán, ha már saját tapasztalattal nem igazán szolgálhatok.
A megérkező étel szépen tálalt, kellemes adag, és ami ennél is fontosabb, ínycsiklandó illatú, kissé hallhatóan meg is kordul tőle a gyomrom. Majd a tavaszi est melegére fogom a píromat. Miközben ujjatlan ruhában ülök. Ühümm.
Egy a vártnál kissé nagyobb kupacnyi tésztát sikerült a villámra tekernem, így kicsit úgy érzem magam, mintha egy bunkósbot lenne a kezemben evőeszköz helyett. Nem győzök elég gyorsan lerázni róla néhány spagetti szálat, mielőtt megkóstolnám. Finom, habár valahogy olaszosabb, mint amire számítottam – bár, tésztáról beszélünk, ezen talán nem kellene meglepődnöm.
- Ó, valóban nem – felelek két falat között. Legalább megtudtam, hogy az akcentusom semmit nem hordoz magában Queensből, aminek tulajdonképpen örülhetek is, mert mindig is egy kicsit túlságosan szórakoztatónak találtam azt a rengeteg „o” hangot. – Albanyban születtem és ott is nőttem fel, csak akkor jöttem New Yorkba, amikor eldöntöttem, hogy rendőr leszek. Elég… karakteres város. – Szépnek nem nevezném, de van benne valami, ami… különleges, ami megfog, legalább egy kis időre. Hacsak nem a nosztalgia beszél belőlem. - Jártál már ott?
A bor remekül megy a borgőzös kagylóhoz, ki gondolta volna? Kortyolok még egyet a poharamból, mielőtt folytatnám.
- Bevallom őszintén, nem vagyok túl jó az akcentus meghatározásban sem. Te itt születtél? Bronxban nőttél fel, vagy csak odaköltöztél? – Nem akarok arra célozgatni, hogy bármi baj lenne a környékkel, még ha a rendőrségi statisztikák nem is értenek velem egyet, de ha tippelnem kéne, biztos… izgalmas lehet ott felnőni. Többet között.

April&Heloise

And I wanna cry, I wanna fall in love But all my tears have been used up On another love, another love

Szívesen visszakérdeznék a gyerekek apját illetően, szinte már reflexből jön a számra a kérdés, hogy az a fajta szülő-e, aki kizárólagosan a másikra hagyja a szigorú döntések meghozatalát és kivitelezését, de még idejében emlékeztetem rá magam, hogy ez egy randevú (gyanúsan kényelmes ez ahhoz, ez zavarhat össze), és talán Aprilt nem zavarja, hogy itt is a gyerekeiről kell beszélnie, de nem biztos, hogy ennyire kellemesen sülne el az ex-férje témája is. Még ha úgy is érzem, engem nem érne sérelemként, habár eszem ágában sincs azok ellen felszólalni, akik másképp vélekednek. És ha jobban belegondolok, én sem akarnék a saját exemről beszélni – csak éppen nem a hétköznapibb okok tartanának vissza.
Helyette érdeklődve felvonom a szemöldököm, amikor a testvéreire terelődik a szó. – Párizs? Nahát, és volt lehetőséged meglátogatni? – kíváncsiskodok egy keveset, mielőtt magyarázva intenék egyet. – Mármint, van egy pszichológus barátnőm, ő szokott különböző érdekességeket megosztani velem, és mesélte, hogy hallott már páciensekről, akiket kifejezetten azért kezeltek, mert akkora csalódásként élték meg Párizst. Ami persze furcsa, de ki tudja, milyen lelkiállapotnak volt az az utolsó cseppje – vonok vállat óvatoskodva. Nem esik nehezemre elképzelni, hogy az én mécsesem is könnyen eltörne, ha egy irtózatosan fárasztó hónapot valami elkeserítő csalódással kellene zárnom. Más kérdés, hogy a kötelező terápiámmal meglehet, hogy jobban tudnám kezelni. Vagy legalábbis jobban titkolni az árulkodó jeleket.
- Akkor örülhetnek, főleg Bobby, egy ilyen nővérnek – mosolyodok el finoman, és elgondolkodva húzom végig az ujjamat a poharam száján. – Néha mindünknek szüksége van egy kis terelgetésre, és hálásak lehetnek érte, hogy tőled ezt megkapják, még ha nem is feltétlen érzik ezt mindig így.
Talán én is mindig azért szerettem volna egy idősebb testvért, hogy legyen, aki fejbe kólint, vagy éppen taszít rajtam egyet bizonyos döntések előtt. Ebből a szempontból kifejezetten szerencsés, hogy nem lett kistestvérem, mert borzasztóan elvéreznék a feladat során.
- Majdnem – szélesedik ki a mosolyom, hallva April nevetését. Kellemes hangja van, és jól esik azzal a gondolattal játszadozni, hogy talán nem ajándékoz meg vele annyi személyt, ahányszor ő megérdemelné a nevetés érzését, én mégis megtapasztalhatom. Ki hitte volna, hogy titkon narcisztikus vagyok. – New York szebb. Vagy különlegesebb, ha egyesek nem tartják szépnek a modern városképeket. Albany csak… Albany. Megértem, ha nem igazán maradt meg, nincs benne semmi különös.
Amivel nincsen semmi baj, de szépnek még a nosztalgiával átitatott emlékek hatására se nevezném. Megvan a maga hangulata, és bizonyos szezonokban a maga bája, de ennyi.
- Ez figyelmes volt a volt-anyósodéktól – felelek, gondosan odafigyelve, hogy ne felejtsem le azt a kis „volt”-ot. – Gondolom, minden segítség jól jött az elején, az elmondásaid alapján. Még mindig jó kapcsolatot ápoltok?
Még magamat is meglepem vele, hogy milyen keveset kellett gondolkodnom egy a helyzethez illő, nem túl tolakodó kérdésen. Vagy a bor kezd feloldani – lehetséges, mert mindig rémes voltam az alkoholtűrő határaim megállapításában -, vagy Aprillel csak könnyű beszélgetést fenntartani. Talán a kettő keveréke.
- Elhiszem – biccentek egy nagyot a rendőrségi tapasztalataira, és éppen csak, hogy nem kezdek kényelmetlenül fészkelődni a székemben. – Nálunk talán annyira nem jellemző a civil kollégákkal szembeni lenézés, talán azért, mert annyira, hogy is mondjam… lelkileg megerőltető dolgokat látunk, ami ha másra nem is, az empátiánkra jó hatással van, de azért hallottam már ezt-azt. Örülök, ha a mostani helyeden megbecsülnek.
Kár lenne, ha egy PhD azért menne kárba, mert egyesek nyomozók szeretik éreztetni, hogy márpedig ők nyomozók, és úgy vélik, ezzel jár valamiféle tisztelet. Persze, jár, de semmivel sem több, mint ami mindenki mást is megillet. Érjük be a fényes jelvényünkkel.
A miért kérdés hallatán egy kissé megremeg a szám széle, és ugyan nem ejtem el a villámat, azért hálás vagyok érte, hogy tésztát rendeltem, mert így az sem feltűnő, hogy egy icipicit megrándul a kezem, mert a lassan, de biztosan fogyatkozó tésztámba szúrva nem látszik. Nem tudom, miért reagálok még mindig ennyire erősen a teljesen kiszámítható, mi több, várható kérdésekre a múltammal kapcsolatosan, és mentálisan az asztallapba verem a buta, szánalmas, és továbblépésre képtelen fejemet.
Megtörlöm a számat a szalvétámmal, egyrészt mert ártani nem árthat, elég szószos ez a tészta, másrészt pár másodperccel több időm van összeszedni a gondolataimat.
- A sok jó emlék mellett van egy pár elég… kellemetlen is, amit Albanyhez kötök. Úgy éreztem, jól jönne egy tiszta lap valahol, ami nincs is túl messze a családomtól, de mégis más közeg. New York valahogy kézenfekvőnek tűnt – válaszolok végül lassacskán, a tekintetemet April és a tányérom között válogatva. És kellően nagynak is, hogy elveszhessek benne, és senki ne akarjon a nyomorommal foglalkozni.
Megköszörülöm a torkom, hátha segít kibillenni a hirtelen rám telepedő kellemetlenség alól. – De nem öltem meg senkit, esküszöm! – mentegetőzök a gyenge viccel.
Nem tartom elég jó helyzetmentőnek, de hála az égnek, a munkáink kapcsán az egymásról való benyomásunk is tökéletesen kézenfekvő megjegyzéseket jelent, April pedig meg is ragadja a lehetőséget, hogy újra értelmet csempésszen a beszélgetésbe.
- Ezt bóknak veszem – tűrök a fülem mögé egy tincset. – Még ha nem talán ebből adódóan nem is vagyok olyan gyors, mint a legtöbb nyomozó. Hiányoznak belőlem a megérzések, és nem szeretek túlságosan törtetni. Valószínűleg nem ér meglepetésként, hogy eredetileg nem erre a pályára készültem. Egy nap csak megláttam, hogy mennyi szörnyű dolog is történik a világban, és… nem tudtam visszamenni az azelőtti énemhez. Így megy ez, ugye?
Voltaképpen nem hazudok, csak ködösen fogalmazok, nem? Nem akarok senkit félrevezetni, de szerintem egyik ismerősöm sem köszönné meg nekem, ha az első találkozás alatt azt zúdítanám a nyakukba, hogy megerőszakoltak, és a mániákus depressziómnak csak az segített, ha lobogott valamiféle cél a szemem előtt.
- Te gondolkodtál már esetleg azon, hogy rendőrakadémiát végezz? Biztos vagyok benne, hogy rekordidő alatt kapitány válna belőled.
Azt nem teszem hozzá, hogy egy kicsit még a saját kapitányomra is emlékeztet, mert könnyen félreérthetné, pedig csak ugyanaz a magabiztos határozottság sugárzik mindkettejükből.

April&Heloise

And I wanna cry, I wanna fall in love But all my tears have been used up On another love, another love

Jellemzően különös, kissé megfoghatatlan kapcsolatom van az idővel. Átmenet nélkül rohan az egyik végletből a másikba, hol rémesen lassan telik, hol olyan sebesen robog, hogy alig vagyok képes lépést tartani vele. Ez mindig elviselhetőbbé tette a túlórákkal teletűzdelt munkaidőt, hiszen a ténylegesen eltelt idő felét, ha megéreztem, ellenben az éjszakák sötét magányában a plafon bámulása olykor felért egy kisebb örökkévalósággal. Néha áldás volt, néha átok – mint minden, amiért élni érdemes. Nem tudom felidézni, hogy ezt is az incidens váltotta-e ki belőlem, vagy mindig is velem volt, de megtanultam vele együtt élni.
Mégis, az este a döcögős kezdet után úgy repül el előttem, hogy mire észbe kapok, már a számlát kérjük (felezésben állapodtunk meg, mert egyikünk sem hagyta volna, hogy a másik állja az egészet), átvesszük a kabátjainkat, vagyis April az övét, mert én azt sikeresen elfelejtettem, és az étterem előtt találjuk magunkat.
- Nem szükséges – rázom meg a fejem April szabadkozására. – Én így is nagyon jól éreztem magam. Talán még jobban is, mintha kötetlenebb idősávunk lett volna.
Ez az igazság. Minden pozitív tényező – mint April személye, a közvetlensége, a tény, hogy ő is nő – ellenére, kissé mély vízbe dobva éreztem magam, amiben a kezdeti víznyelés után elevickéltem ugyan (legalábbis remélem), de nem biztos, hogy a szükségesnél tovább maradtam volna benne. Bízom benne, hogy ez normális reakció, olyasmi, amit elmulaszt az összecsiszolódás. Nem tudom, mihez kezdek, ha nem.
- Nem, nem állítottam senkit készenlétbe – mosolyodok el, csak egy leheletnyi kínossággal (fejlődés!) forgatva meg a kezemben a telefonomat. – Taxit hívtam. Nem vagyok az uber sofőrök fanja, néha annyira kommunikatívak – vallom be szégyenlősen mosolyogva, félrerúgva egy kavicsot a lábam elől. Gyerekként sose értettem, honnan jönnek a kavicsok. Emlékszem, egyszer kész identitásválságba sodort a tény, hogy nem tudtam megmondani, mik a kavicsok, és miért van belőlük annyi, hetekig azt hittem, hogy űrlények, akik így szállják meg a földet. A szüleim igazságtalanul jót szórakoztak rajta.
Természetesen semmi baj nincs a beszédesebb emberekkel, csak éppen akkor is nehezen tudom követni a gyorsan váltakozó gondolatmeneteket, ha ismerem őket, nemhogy még akkor, amikor a kocsiba szállásom pillanatában ismertük meg egymást.
Felváltva rágcsálom az ajkaimat és tördelem a kezeimet, amíg várakozunk. Kivételesen nem nevezném kínosnak a csendet, legalábbis én nem érzem annak; mindössze mindketten kifújjuk magunkat, átgondoljuk a holnapi teendőinket, visszaemlékezünk az est beszélgetéseire. Nem vagyunk teljesen némák, szóba kerülnek olyan rémesen egyszerű témák, mint az időjárás (kicsit hűvös van, kezdem megbánni, hogy nem állítottam magamnak emlékeztetőt a kabáthoz), vagy éppen a forgalom.
- Köszönöm az estét – fordulok teljesen April felé, amikor úgy vélem, az utcába kanyarodó taxi az enyém lesz. – Tényleg, rég érezem magam ennyire jól egy… randin, és ezt neked köszönhetem.
Krákogok egy kicsit, nem is azért, mert szükséges lenne, hanem mert próbálom végiggondolni mindazt, amit mondani szeretnék, de nem tudom hogyan fogalmazhatnám meg úgy, hogy April se értse félre. Kedvelem őt, vonzónak tartom, élvezem a társaságát, de… nem érzem a késztetést, ami több felé taszítana. Ha érzem is, túlságosan elnyomja minden más, amit azt súgja, hogy ne tegyem. A tartózkodás, a megégettség, a fájdalomtól való félelem. Nem tudom, hogyan kommunikáljam ezt le, anélkül, hogy megsérteném az előttem álló csodás nőt, akit mindennek ellenére is szeretnék jobban megismerni. Ezt hívják önzőségnek? Természetes így gondolkodni? Bárcsak tudnám.
- Szívesen meginnék veled egy kávét is valamikor – mondok hát csak ennyit, egy immáron félszegebb mosollyal. Gyáva vagyok, hogy nem tudom letépni a ragtapaszt a sebről, de egy felől úgy érzem, ennek nem most és nem itt jött el az ideje, más felől nem szeretném beszennyezni az est emlékeit egy negatív záró hanggal. Egy nyugodtabb, kevésbé sietős környezetben talán őszintébb is tudok lenni, mint jelen pillanatban. Ha ez önzővé tesz, hát legyen. – Írnék majd neked, ha megengeded – teszem hozzá, amikor a taxim megáll az étterem előtt.
Habozok egy kicsit, mielőtt elköteleződnék az ötlet mellett, és April elé lépve átölelem őt. Nem szorosan, éppen ellenkezőleg, meglehetősen lazán, úgy, amiről tudom (sejtem), hogy nem jár szükségtelen befeszüléssel, csak a fél karomat használva. Furcsa dolog megjegyezni, hogy kellemes illata van? Persze eszem ágában sem lenne ezt hangosan is kimondani.
Egy utolsó, őszinte mosollyal köszönök el, mielőtt nyitnám a kocsiajtót, és beszállva kissé olyan, mintha csak pár perc erejéig, de hirtelen minden gondom tovaszállna. Fantasztikus, mintha leemeltek volna egy súlyt a vállamról.
Nem azt kaptam ma este, amit kerestem, de talán így sem távoztam üres kézzel.
Remélem.