Ültem már a váróterem legtávolabbi padjának legszélső ülésén, a korláton, dőltem neki már az egyik autókölcsönző bódé oldalának, az egyik kerek oszlopnak és végigjártam már az összes üzletet, ami a terminálban volt. Tudtam, hogy mikor száll le a gépe, de nem bíztam abban, hogy be is tartják a menetidőt, mert ha éppen olyan szelek jártak, órákkal korábban is landolhatott a gép. Mint múltkor (fogalmam sincs pontosan mikor), több, mint két és fél órát spóroltak a levegőben a kerozinnal. A kabátomat felvéve melegem volt, a karomra hajtva pedig fáztam, így az egyezményes jele a megfázva lázasnak lenni állapot elérése végett végül gy döntöttem, hogy a csípőmre csavarom a bőrkabátom, csomót kötve a köldököm alatt azon. Igen, a szekrényem előtt nagyjából háromnegyed órát töltöttem, hogy felpróbáljam az összes létező, általam csinosnak ítélt ruhadarabot, azon morfondírozva, hogy a hónapokig tartó hiány után Shawn minek örülne leginkább rajtam. Mondjuk a ruha nélküliségnek, de nem akartam közszeméremsértés miatt a terminálban lófráló rendőrök keze ügyébe kerülni még csak véletlenül sem. Végül egy combközépig érő szürke, bő pólóruhára esett a választásom és egy kényelmes bakancsra, amiben véletlenül se fogok taknyolni nagy kecsesen Shawn előtt, ha éppen arra adnám a fejem, hogy a nyakába ugrom. Szigorúan azután, hogy Bonniet jól megölelgettem, mert az is elmaradhatatlan volt. Nem kötött minket össze papír, sem pedig írásos megegyezés, mégis úgy gondoltam, hogy már ők is a családom része, és talán ők is kerültek a listám legelső helyére, egy nüansznyi előnnyel végzett csak a dobogó legfelső fokán a férfi, de csak mert vele a zárt ajtók mögött is jól érezhettem magam, elégedetten, boldogan. Van, amit Bonnie-nak nem kellett látnia, mert hallani bizonyára hallott mindent. És nem, nem jöttem zavarba attól, ami a fülébe jutott. Már legalább a hatvanadik kűrömet sétáltam le, és nagyjából nyolc percenként sikerült az órámat ellenőriznem, felváltva pillantva rá a kijelzőre, ami azt jelezte, hogy már legalább két perccel ezelőtt landolt az a gép, amelyen rajta voltak ők ketten. Beharaptam az alsó ajkam, szinte megszállottan figyelve azt a fotocellás ajtót, amin egyszer csak fel fognak bukkanni. A korlátnak döntött csípővel várakoztam, miközben a lábfejem egy ritmust, a korlát fémén pedig az ujjaim egy másikat doboltak - nagyjából teljes szinkronban azzal, ahogy éreztem magam: izgatott türelmetlenséggel. Legalább három akkordot már sikerült vinnyognia a telefonomnak, mire rájöttem, hogy az az enyém és engem keresnek nagyon. A kabátom zsebéből kiszabadítva a kütyüt alig idegesen vakkantottam bele egy - HallótessékittCynthia! - kezdetű tagolatlan köszöntést, mire a telefon túloldaláról anya nevetett bele, hogy felettébb férfias hangon folytassa a beszélgetést. - Szia! Anyád azt akarta, hogy beszéljek veled, de én meg mondtam, hogy elfoglalt vagy - azt hiszem, hogy egy ahamühüm még kicsúszott a számon Edwardot hallgatva, alias Ned a trónok harcából és Ted, mint Bundy a már nagyon is halott sorozatgyilkos. Nos, nem sok jót ígért ez a két párhuzam, nem igaz? - És most itt áll felettem csípőre tett kézzel, szóval meg kell kérdeznem, hogy hogy vagy - pillanatnyi szünet. - Hogy vagy, Cynthia Wallace, Charles Wallace és Louise Grant egyetlen leánygyermeke? - csak én éreztem ki a hangjából, hogy majdnem elröhögte magát? A halk nyögését próbáltam beazonosítani, de anyám hangjából kiindulva valószínűleg csak egy párnát vághatott hozzá, vagy kettőt. Egyszerre, azért anya tettére mégis csak szélesedő mosollyal néztem továbbra is az ajtót, ami úgy ontotta ki magából az embereket, mintha vulkán volna. Egy felettébb sivár, magmamentes vulkán. - Gyanítom jobban, mint te - az ujjaim rácsúsztak a korlátra, azt szorongatva egy ideig. - Megkérted már anya kezét? Mert ha igen, akkor morcos leszek, hogy előbb nem tárgyaltuk le a részleteket. Tudod, mindent csak szép sorjában, ahogy a nagy könyvben meg van írva - megindultam előbb balra két lépést, aztán jobbra kettőt, mint abban az ütődött esküvős mindig lejátszott zenében is a szövegezés csak erről szól, amire felidegesítettem hirtelen magam, de képtelen voltam már tovább a hívásra koncentrálni, amikor a kinyíló ajtóban megpillantotta a zsemleszínű, puha bundás kismalacot, a rövid, tömzsi, folyton csóválásra váltó farkincájával együtt, mögötte pedig Shawn még mindig magas és nagyon is izmos alakját. Hihetetlenül szerencsés voltam velük. - Háááát sziiiiaa! Hogy vagy, kislány?! - búgtam azon a csak Bonnienak tartogatott hangon, amit mindig megütöttem, ha aranyos állattal találtam szembe magam. És szinte minden állatot aranyosnak tartottam. - Hogy mivan? - értetlenkedett Edward kikelve magából, anélkül nyomtam ki a telefont, hogy elköszöntem volna. El is felejtettem, és nem is érdekelt hirtelen. - Szia! - ezer wattos mosollyal Shawnnak is köszöntem, aki ha szemfüles volt és engedett Bonnie irányításának, egészen a korlátig csúszott, pontosan elém. Lábujjhegyre állva, megtámaszkodva a korláton szinte nekidőltem a felsőtestének, hogy elérve őt, aránylag még visszafogottan az ajkára tapadjak, és mielőtt még kiélvezhettem volna azt, hogy kettesben voltunk, Bonnie felágaskodva, kettőnk közé vetette magát. Nevetve húzódtam el, visszaengedve magam a talpaimra. - Körbejöttök? - vakargattam meg a kutyus füle tövét, hogy aztán egy évődő mosollyal elinduljak arra, ahol nem ékelődik közénk sem korlát, sem pedig idegen ember. A kordon végéhez érve az ujjaim a bőrdzsekis csomóra csúsztak, szeretetteljes, bazsalygó mosolyt villantottam rá. Shawnra. Ő válaszolni is tudott, szóban. - Hiányzott, Mr. McCoy. Nagyon.. nagyon - léptem hozzá egészen közel, hagyva, hogy ő kapjon fel, mielőtt még én dönteném hanyatt a lendületemmel.
Felemelő érzés egy hosszabb távollét után végre hazatérni. Főleg ha a „hosszabb távollét” alatt majdnem három hónapot értünk. Nem panaszkodom, félreértés ne essék, imádom a munkámat, csak azért mégis, más is van az életben, mint meló. Például a szüleim, Cynthia és Bonnie. Bonnie, a mi kis négylábú, zsemleszínű, örökmozgó energiabomba „gyerekünk” Cynnel, állandó munkatársam, és egyfajta kapocs a szüleim, a barátnőm és köztem. Miatta érzem úgy, hogy akkor is együtt vagyunk, amikor csak pár naponta láthatjuk vagy hallhatjuk egymást, akkor is csak távolból. Ma egész nap izgatott voltam, a fiúk figyelmeztettek is párszor, hogy csak vigyázzak, mert a végén még én is beállok hegymászónak a megmentendők mellé, amekkora adrenalin dolgozik most bennem. Hát, ebben van valami, a kalandokat sosem vetettem meg, de nem szándékozom összezúzni magam a sziklákon. Mondjuk, most viszonylag közel vagyunk a papokhoz, pontosabban szerzetesekhez, úgyhogy ha esetleg tényleg valami őrültséget művelnék, akkor riaszthatják őket. Szerencsére ennél azért jóval megfontoltabb vagyok, legalábbis általában... na meg Bonnie sem hagyná, hogy vásárra vigyem a bőrömet. Ami viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy ő ne lett volna izgatott. Ellenkezőleg, egész nap fel-le rohangált a táborban, alig lehetett leállítani. Azt hittem, majd a repülőn kialussza magát, de legnagyobb bánatomra ő ezt máshogy gondolta. Az út első pár órájában kipihente magát, aztán a továbbiakban leginkább a padlót seperte farkával, közben pedig néha örömtelien-kíváncsian vakkantott egyet, mint aki azt kérdezi, mikor érünk már haza. Hát, nagyon jó kérdés, szépségem, ezt én is nagyon szeretném tudni. - Elég lesz már! Hallod, Bonnie?! Hagyd már abba, csak egy kicsit, légy olyan kedves! Mordulok rá halkan, mégis szeretetteljesen a zsemleszínű szőrgombolyagra, aki még mindig ugyanazt a foglalkozást űzte, mint amit eddig is, csak azóta legalább három utas is szólt, hogy szóljak rá a kutyára, mert zavarja őket. Én meg csak értetlenül széttártam a karomat, jelezve, hogy nem értem, mi bajuk van, elvégre szegény ebállat senkit nem bánt. Csak kicsit izgatott, ennyi. Na jó, talán nagyon, de megértem, elvégre majdnem három hónapja volt itthon utoljára. Hát ki tudná őt hibáztatni csak azért, mert kimutatja az érzéseit? Én biztosan nem. Egy örökkévalóságnak tűnő, több, mint tizenhárom órás repülőút után végre megérkezünk a reptérre, az érzelmek pedig, mintha csak erre vártak volna, mindkettőnket elárasztanak. Én igyekszem visszafogni őket, elvégre férfi lennék, vagy mi a szösz, a férfiaknak pedig általános ismertetőjegyük, hogy nem, még véletlenül se viszik túlzásba az érzelmek kimutatását. Legalábbis legtöbbünk egészen biztosan nem. Azt meghagyjuk a gyengébbik nemnek. Bonnie ellenben hihetetlen, szinte követhetetlen gyorsasággal tűnik el a szemem elől, épphogy csak magamhoz tudom ragadni a pórázát, így azért még mindig én vagyok a főnök. De érzéseim szerint nem sokáig, ugyanis gyorsan kell szednem a lábaimat, ha tartani akarom a lépést négylábú csapattársammal. A baj csak az, hogy láthatóan még így sem vagyok elég gyors, mert már farkcsóválva üdvözli Cynt, én meg... én meg épphogy meg tudok állni a lábamon, és nem esek hasra a nagy sietségben, amit a zsemleszínű négylábúm diktált. ~A fene essen beléd, Bonnie! Rendben van, hogy sietsz, de azért figyelhetnél is.~ Mosolyogva figyelem, ahogy a nő szeretetteljesen babusgatja a kutyát, majd, mintha csak akkor vette volna észre, hogy én is ott vagyok velük, engem is köszönt. - Na, szépen vagyunk ám! Hamarabb köszönsz a kutyának, mint nekem? Hát milyen dolog ez? Na persze egyáltalán nem haragszom ám rá, csak éppen szeretjük egymást ugratni egy kicsit... én egészen biztos. Viszont mindig tudom a határaimat. Én is rávillantok egy üdvözlő mosolyt, majd karját megfogva segítek neki, hogy ne essen hasra a korlátban a nagy nyújtózkodás, pipiskedés közben, és viszonzom csókját. Igyekszem nem túlságosan elmélyíteni azt, mert mégiscsak meg kéne várni, amíg kettesben leszünk. Habár.. jobban belegondolva igazából sosem vagyunk kettesben, hacsak oda nem adjuk szegény Bonniet valamelyik szomszédnak, de azt meg egyikünk sem bírná. Tehát a négylábú haspókunk marad, és kész. - Persze! Bólintok egyet, majd mutatva az irányt a zsemleszínű szeretetcsomagnak elindulunk kifelé, hogy végre ne álljon közénk semmi, és kiélvezhessük a találkozás örömét. Te jó ég, hogy mennyire hiányzott már ez! Mennyire hiányzott már Cynthia! És láthatóan, meg érezhetően neki is ugyanolyan nehéz volt az eltelt időszak, ha nem nehezebb. - Ön is hiányzott, Miss Wallace! Nagyon! Szeretlek! Kapom fel a karjaimba és emelem kicsit a levegőbe, majd vissza is engedem, de még mindig a karjaimban tartom és egy viszonylag visszafogott csókot nyomok ajkaira, aztán a homlokomat az övének támasztva kémlelem arckifejezését, tekintetét, és igyekszem nem reagálni az öltözetére, ami mi tagadás, elég nagy esélyt ad rá, hogy megfázzon. Az pedig egyáltalán nem hiányzik. De nem akarom elrontani a pillanatot, ha már egyszer végre megint együtt lehetünk.
A parkolóban hagyott Mazda volt az, amit hátrahagytam Shawnért, amikor a terminálba léptem. Tudtam, hogy mibe vágunk bele, amikor erről a kapcsolatosdiról beszélgettünk, hogy mit szeretnénk vagy vágyunk két évvel ezelőtt, és az azóta eltelő hónapok során sem gondoltam meg vele kapcsolatban, bármennyire is nehéz volt nélküle. Néha már a falat kapartam, mert szükségem lett volna rá a mindennapokban, amikor a nehézségek elemi erővel döntöttek le a lábamról, vagy amikor nagyon is egyedül éreztem magam. A tudtára adtam mindent, mert nem lett volna jó, ha titkaink és elhallgatott érzelmek tarkították volna a kapcsolatunkat, ám mire sikerült beszélnünk, addigra már sokkal nyugodtabban tudtam megnyílni neki a munkahelyemet illető nehézségekről, vagy éppen arról, hogy apa merre jár, hogy anya talált magának valakit, akire támaszkodhat végre. De a hossz hetek, a nélküle töltött hónapok olykor megingattak rövid percekre és hazudhatnék, mondhatnám azt, hogy nem bizonytalanodtam el vele kapcsolatban. Nem is azt illetően, hogy ne Shawn lenne nekem a nagy ő, hanem hogy meddig bírom az iránta érzett érzelmeket kordában tartani anélkül, hogy ne a hiánya legyen a legelső, ami meghatároz minket ahelyett. Szerencsére ezek a pillanatnyi érzések tünékenyek voltak, hogy aztán ehelyett már csak azt számolgassam vissza minden egyes alkalommal, hogy még hány nap van addig vissza, ameddig meg nem jelenik az ajtómban. Még ha a nappalok során a munkám el is szólított előle, de tudva, hogy ott volt, hogy várt engem mindig kárpótolt, és mindig izgatottá tett. Nem mintha ne lett volna a fenekemben állandóan a zabszem, ha a közelemben volt, de hát.. nekem is dolgoznom kellett, és élveztem is - kivéve akkor, ha Mr. Hewitt már megint ostobaságokkal bombázott, amit ő maga is képes lett volna megoldani, csak lustaságból lepasszolt nekem. Bonnie az a plusz volt az életünkben, ami teljessé tette azt - és talán ezért is volt egy zacskónyi jutalomfalat az autóban, ami csak rá várt. Jelenleg nem érdekelt, hogy a kis tappancsaival a tiszta autóba fog bemászni, vagy hogy a szőréből egy minikutyát lehetne összesöprögetni.. ő az én kutyusom is lett, akinek nem tudtam ellenállni akkor, amikor megjelent előttem, és muszáj voltam elsőre őt üdvözölni. Shawn szavaira szélesedő mosollyal reagáltam, meg is nyalva az alsó ajkam. - Ő gyorsabb volt nálad, nem tehetek róla, hogy előbb látott meg engem, mint te - csücsörítettem, mintha megvádolnám bármivel is, de azzal elárultam magam, hogy a csókjáért nyújtóztam, amiben persze Bonnienak meg kellett minket akadályoznia, még mielőtt túlságosan is elkapattuk volna magunkat. Igen, mindennek megvolt a maga helye és ideje, de már túljutottam azon az időszakon, hogy ne merjem felvállalni azt, hogy bárhol képes legyek kimutatni a szeretetemet. A kordon mellett azért végig úgy lépkedtem, hogy lássam Shawn alakját, az utolsó pillanatban kikerülve egy keresztben elfektetett bőröndöt, hogy két méterrel később pedig egy kislány bömbölve rohanjon el a lábam mellett, majdnem el is gáncsolva engem, megilletődötten reagálva le ezt az egészet torpantam meg, hogy végül bevalljak valami olyat a férfinak, amit mindig tettem, Skype-on keresztül is. A válasz megmosolyogtatott, ahogy felkapott, a karjaimmal a nyakát fontam át, már valahol a levegőben lógva csókoltam őt, hogy azt már újra a padlóra érkezve is folytassam, a derekát is szorosan átölelve, ahogy lejjebb engedtem a testén a kezemet. - Olyan jó illatod van - suttogtam neki, aprót mozdulva, hogy a puszim az arcának oldalán a borostáját érje. - Mint aki tizenhárom órán át utazott - nevettem bele a nyakába - hátrébb hajolva, de még az ölelésében maradva néztem fel rá cinkos pillantással. - Hazamegyünk? Vagy előbb szeretnél enni valamit.. elvitelesen is kérhetünk bármit - ajánlottam fel, balom ujjaival túrva bele a hajába lágyan, lassan bontakozva csak ki az ölelésből aztán, hogy Bonnie pórázát vegyem a kezembe, mert tudtam, hogy Shawn a csomagjait sosem adná nekem. Szerinte túl nehezek voltak és nem nekem valóak, mert a végén még útnak indulnék - nélküle. - Van kedved vezetni? Vagy inkább én tegyem? - indultam el a kijárat felé, egyik kezemmel a pórázt fogva, másikkal pedig Shawn kezéért nyúltam, összefűzve az ujjainkat is. - Ha az első, akkor kismalaccá jutalomfalatozom Bonniet, ha a másik, akkor pedig neked kell feláldoznod magad a morzsák oltárán - szórakozott voltam, és alig vártam, hogy végre otthon legyünk, mi hárman. A hatalmas parkolót zebrákkal és járdaszigetekkel tarkították, ezért könnyedén odatalálhattunk volna az autóhoz, ha Shawn jelenléte és hiánya nem szédített volna meg. Pillanatra megtorpanva figyeltem a felfestett szekciókat jelző betűket, azon morfondírozva, hogy az A vagy a B részen és azoknak is melyik sorában álltam meg.
- Na igen... néha hihetetlen gyorsan tudja szedni a tappancsait. Csoda, hogy nem esik hasra a nagy sietségben. Tekintek mosolyogva hol a kutyusra, hol életem rég nem látott szerelmére. A fenébe is, még mindig ugyanúgy szeretem, mint mikor először találkoztunk a chilei hegyekben. Ha nem jobban. Ezt valószínűleg ő is érzi, ezért tart még mindig ki mellettem annyi viszontagság után is. Igen... nem egyszerű kapcsolat a mienk, de azt hiszem, teljes mértékben megéri. Szerintem mindkettőnk nevében mondhatom ezt. Na meg persze Bonniéban is, mert hát ő két oldalról is kapja a szeretetet. Mondhatni, lett egy anyukája Cynthia személyében, aki elkényezteti a kis szőrgombolyagot. Aztán utána meg nem győzünk csodálkozni, hogy mitől akar legurulni a hegyről mentés közben. Jóból is megárt a sok, főleg akkor, ha egy zsemleszínű, négylábú lustaságról van szó. De igazából egy szavam sem lehet, én is imádom Bonniet. És ezzel ő is tisztában van... és ki is használja, ha teheti. Az illatom említésére egy apró kuncogás hagyja el torkomat, ezzel jelezve, hogy egyáltalán nem értek vele egyet, mert szerintem inkább az izzadtságszagot érzi, mint valamilyen illatot, de nem vitatkozom, nincs értelme. - Pontosan. Legalább tizenhárom órán át, és akkor még nem számoltuk bele, hogy Tibetből is el kellett jutnunk a reptérre... korán kezdtem a napot, az egyszer biztos. De hagyjuk is, nem számít. Az számít, hogy megint itt vagyok Veled! Illetve vagyunk. Igen, Bonnie, te is! Teszem hozzá nevetve, mikor a labrador élénk ugatással és farkcsóválással igyekszik felhívni magára a figyelmet, jelezve, hogy őt bizony kifelejtettem a létszámból. Hoppá. - Szerintem hazamegyünk! Enni otthon is tudunk, nem? Na, de mesélj, mi a helyzet? Itthon minden rendben van? Érdeklődő tekintetemet végig rajta tartom, miközben egyik kezemben a csomagjaimmal, másikban pedig az ő kezével indulunk kifelé, oldalunkon elmaradhatatlan útitársunkkal, Bonnieval. Mint egy nagy, boldog család. A vezetés ötletét most inkább passzolnám, habár általában szeretek vezetni, és viszonylag jó is vagyok benne, most mégsem szeretném kockáztatni egyikünk testi épségét sem. - Nem, szerintem ezt most neked kell csinálnod, ha nem gond. Fáradt vagyok, és nem szeretnék semmilyen gondot sem útközben. Lehet, hogy a hegyen ura vagyok a baleseteknek, de sík terepen nem olyan biztos. Na meg Bonnienak sem hiányzik, hogy kutyából malaccá változzon hirtelen. Aztán majd vihetjük kutyapszichológushoz, hogy segítsen rajta. Hát hogy nézne már az ki? Egyébként is elég kismalac már így is, nem kell adni a lovat. Próbálom meg elviccelni a helyzetet, bár a végére egy egész szép képzavar lett belőle, amit még én sem igazán tudok elképzelni. Igen, a fáradtság tényleg csodákra képes. Már csak azt nem tudom, hogy arra is képes - e, hogy megtaláljuk az autónkat. Mert ha igen, akkor nagyon jól állunk. - Merre parkoltál, nem emlékszel? Te is ennyire fáradt vagy? Vaagy... talán nem miattam vagy ennyire szétszórt? Úgy látom, rossz hatással vagyok rád. Akár vissza is mehetek, hogy tudj koncentrálni! Na, azt már nem, nem megyek sehova, nélküle egészen biztosan nem. Ezt ő is nagyon jól tudja, legalábbis a széles vigyoromból kiolvashatja, hogy csak ugratom, nem kell komolyan vennie. Már azt a részét, hogy visszamegyek, legalábbis egy kis ideig biztosan nem. A kocsi megkeresését ellenben jó lenne, ha komolyan venné, mert nem igazán van kedvem a kelleténél több időt a reptéren tölteni.
Apa közbenjárásakor sem öltönyben, makkos cipőben, kemény gallérú fehér ingben ismertem meg Shawnt, egy olyan közegben, ahol nem tettette magát, nem másíthatta meg a viselkedését vagy a megjelenését. Csak három napig könyörögtem neki, hogy az általa hordott sisakot a fejemre húzhassam, de ahogy megláttam akkor magam a tükörben, nevetve adtam inkább vissza azt neki - tőlem abszolút szokatlan kiegészítője volt az öltözékemnek, és egyáltalán nem is éreztem magam nőiesnek akkor. Nem zavart az, hogy azt tette, amit, hogy minden egyes nap meg kellett küzdenie az elemekkel, ha menteni ment, vagy ha éppen nyugodtabb időszakot éltek meg, akkor sem hagyta el magát, hanem a mozgásnak élve áldozott a szenvedélyének. Nem felejtettem el azt sem, mennyire megterhelő lehet nekik az utazás, ezért nem is akartam tovább húzni az időt, hanem mielőbb hazaérni, hogy pihenni is tudjon, de az étkezésre még rá akartam kérdezni, hátha. - Jól van. Azt hiszem, jobban járunk, ha rendelünk valamit. Tegnap már nem volt erőm főzni, elhúzódott a munkám odabent és sikerült Hewittnak este nyolcig bent tartania - ha ez panaszkodásnak is hatott, nem volt az. És egyébként is, így azt választhatott az online menüről, amit csak akart. - Mindenkivel minden rendben. Mielőtt kijöttetek volna az ajtón, Edward hívott fel, hogy érdeklődjön, csak aztán rátettem a telefont, mert megláttalak titeket - magyaráztam teljes beleéléssel, hogy aztán eszembe jusson még valami. - Vissza kell hívnom, ugye? Mármint.. hogy ne gondolja azt, hogy bunkó vagyok és ignorálom, csak hát... ha közted és közte kell választani, szerintem tudjuk, hogy ki nyer fényévekkel - mosolyodtam el, miközben beszéltem, magunk mögött hagyva az épületet, kissé lazábban hagyva a pórázt, hogy Bonnie kedvére szagolgasson meg mindent és pisiljen oda, amelyik területet az övének gondolta. Nos, nem nagy titok, hogy egészen területféltő kis szukaként mindent az ammóniatartalmú vizelete borított - minden oszlopot, minden második növényt, három követ és a kockakő legszélső négyzetét is. Eszemben sem lett volna megállítani, csak hagytam, hadd végezze a dolgát, így is nagyon jó kislányként viselkedett. Legalábbis Shawn nem panaszkodott rá. Ha tudtam is a választ a feltett kérdésemre, azért mégis csak kicsúszott a számon a férfire nézve, és rajta is tartva a tekintetemet, mialatt beszélt. Az egész életemet rá tudnám áldozni arra, hogy az örökös hallgatósága legyek. Szerettem a hangját (is). - Jól van. Ebben az esetben elrabollak előre, mellém, Bonnie-t meg kiengesztelem a rágócsontjával - torpantam meg, miközben próbáltam kisakkozni, hol is hagytam azt a skarlátszínű kocsinkat. Az én nevemen volt, apa ragaszkodott hozzá, ha egyszer rendelkeztem jogosítvánnyal, akkor nehogy már a tömegközlekedési eszközöket használjam. Végül is.. jobb volt a délutáni dugóban és a reggeli csúcsforgalomban állni, tényleg. A pillanatnyi habozásomat a mellőlem érkező szavak törték meg, én pedig kelletlenül felnevettem, birtoklóan magamhoz húzva Shawnt, de csak hogy a felkarjára nyomjak egy puszit és dörgöljem bele az arcomat a ruhájába, mintegy előjeleként a szavaimnak. - Ha ilyen terveid lennének, akkor nem lesz több közös zuhanyzás... reggeli az ágyban, masszázs... sem pedig vetkőzés - búgtam felnézve rá ártatlanul, mintha nem most kínáltam volna fel neki magamat tálcán. - Mindjárt megleszünk, ne aggódjon, Mr. McCoy, csak... eltévedtünk - haraptam be mosolyogva a számat, elindulva az A betű felé, rátalálva a harmadik sorban arra a csodára, amit imádtam vezetni, egészen pontosan tizenötödik felfestett cellánál. - Mondtam - diadalittas mosollyal pillantottam fel rá, elengedve ugyan Shawn kezét, de csak annyi időre, hogy a zsebemből kiszedve a kulcsot nyissam ki az autót, a csomagtartót pedig fel is nyitottam neki, hogy a táskákat/poggyászokat bepakolhassa oda, épp, hogy csak nem hangosan szitkozódva amiatt, hogy mennyire szerettem őt nézegetni. Minden pillanatban. - Hmmm.. kiveszed a csontot Bonnienak? - érdeklődtem. Én is ki tudtam volna szedni, de így legalább lehetőségem volt alaposan megnézni őt oldalra döntött fejjel, ha már három hónapig szűkölködtem a látványában. A kutyus még inkább besózottá válva ugrálni kezdett a csontért, amit én nem akadályoztam meg, hagytam, hogy Shawn vegye kezelésbe a kislányt, hogy át is engedjem neki a kutyát, ameddig én becsúsztam a kormány mögé, becsukva mellettem az ajtót, várva, hogy ők ketten is aztán csatlakozzanak hozzám, hogy aztán elindulhassunk végre - haza.
- Semmi gond. Neked is pihenned kell néha egy kicsit, úgyhogy most szépen hazamegyünk és rendelünk valami finomat. Mihez lenne kedved? Legtöbbször, mikor hazaérünk Bonnieval főtt étellel vár minket haza a nő, de tény, hogy neki sem árt néha azt mondani, hogy akkor most tessék pihenni. Ez pedig az én feladatom, ha már egyszer magától nem hajlandó megtenni. Akkor is, ha ez neki nem mindig tetszik. - Azt hiszem, igen. Tudom, hogy mi vagyunk a fontossági sorrended elején, de nem szeretném, ha azt hinnék a többiek, hogy nem érdekesek az ő dolgaik csak azért, mert visszajöttünk. Nem vagy bunkó, és ezzel Edward is egészen biztosan tisztában vagy, csak éppen szerelmes. Ez pedig minden egyebet felülír. Úgyhogy az lesz, hogy amint hazaértünk rendelünk valami kaját, mert szó ami szó kezdek éhes lenni, aztán én elmegyek fürödni, te meg felhívod Edwardot, hogy befejezzétek a félbemaradt beszélgetést, közben pedig agyonsimogathatod Bonniet. Kicsit erősebben fogom a kezét, közben végig boldogan, szerelmesen figyelem az arcát. Néha egyszerűen nem hiszem el, milyen szerencsés vagyok, hogy ő van nekem. Más nem biztos, hogy még mindig kitartana mellettem, főleg úgy, hogy sosem lehet tudni, mikor szólít el a kötelesség, és mikor tudunk legközelebb találkozni. Az együtt töltött két év alatt egész szépen összecsiszolódtunk, és már az elején úgy éreztem, mintha hazaérkeztem volna. Persze nem viszem túlzásba az érzelmeim kimutatását, nem célom, hogy vérszemet kapjon, és olyanokat is megpróbáljon kiharcolni tőlem, amiről tudja, hogy még véletlenül sem lennék képes, vagy hajlandó megtenni. Azért a romantikának is van határa. Nálam biztosan. Miután Cynthia kinyitotta a csomagtartót én viszonylag gyorsan beküzdöm a csomagokat a helyükre, majd kicsit jobban behajolva kihalászom Bonnie rágócsontját a csomagtartó bensejéből, hogy aztán végre tényleg hazafelé vehessük utunkat. - Gyere, Bonnie! Megyünk haza! A farkát csóváló, boldog szőrgombolyag a nevét hallva felugrik még egy utolsót mellettem, majd elfoglalja helyét a kocsi hátsó ülésén, én pedig a sajátomat a szeretett nő mellett. Aki, úgy tűnik, kissé rosszul viseli előző szavaimat, mert máris megpróbálja kimutatni a birtokhatárait, vagyis hogy én bizony hozzá tartozok, és kijelenti, hogy ha az előbbiek szerint kívánok cselekedni, akkor bizony bizonyos nemkívánatos szankciók lépnek érvénybe. Ennek hallatán pedig most én ülök értetlenül az anyósülésen. Ez nem ér. - Na, ez nem ér! Hát hogy játszhatsz ilyen csúnyán? Ha te képes vagy ilyeneket csinálni velem, akkor én is kénytelen leszek hasonlóan nemszeretem dolgokat kilátásba helyezni. Ezt szeretnéd? Hangom játékos, szeretetteli, mégis értetlen arckifejezéssel kémlelem az ő arcát, remélve, hogy nem gondolja komolyan. Vagy mégis? Hát, majd kiderül. - Ne aggódj, nem tervezek semmi ilyesmit! Na mi lesz, indulhatunk? Nyomok egy gyors csókot ajkaira, majd a továbbiakban, ha nem akar mindenáron szóval tartani, akkor az utat kémlelem, ezzel próbálva meg ébren tartani magam, legalább addig, amíg haza nem érünk végre. Hiába, hosszú volt az út.
- Nem tudom - kezdtem bele, ami valószínűleg minden pasi rémálma lehetett, ha az ételek témáját illetően a nő így vélekedett. - Talán pizza.. vagy mexikói, de leginkább csak hozzád lenne kedvem - mosolyogtam fel rá szélesen, nem folytatva azzal, hogy miatta akár még a munkából is kimaradnék, csak hogy bepótoljuk az elmúlt ínséges időszakot, mert bárhonnan is néztük, szükségem volt rá, és nem terveztem azt, hogy apácaként élem le az életem a továbbiakban. És ha ezt a tervemet akartam megvalósítani (nem az önmegtartóztatást), akkor ahhoz viszont Shawnnak be kellett segítenie. Nem is kicsit. És nem is tudom, mihez kezdenék nélküle. A bizonytalanságommal fordultam felé, ám az a logikus döntés, amelyet a kezembe adott, és a mai este további programja igencsak csábító volt. Talán az nem, hogy Edwardot felhívjam, de be kellett vállalnom anya miatt. Ha valamit nem akartam, az a szüleim az életemből való kivonulása. Mindennél többet jelentettek ők nekem - na jó, azért még mindig ez a kis vaskos csaholó hölgyike és az a férfi nyerte a rangsort, akikkel most voltam. - Jóóóóóóóó - forgattam meg a szemeimet. - Fel fogom hívni anyám pasiját, miközben Bonnie-t simogatom.. De ha nem szeretnél nagyon sietni, akkor a zuhany helyett választhatnád a kádat fürdővel, és akkor esetleg tudnék csatlakozni is - ajánlottam fel egy alkut, eljátszva a gondolattal is. Nem kellett elfogadnia, de ajánlott volt, főleg a külön eltöltött időszak fényében. Nem okozott már az első időszakban sem az, hogy levetkőzzek előtte, és akkor még nem is voltunk együtt. Mármint.. már az első randinkon tudtam, hogy különleges, és azt is, hogy őrülten bele tudnék szeretni, amikor meghallottam a nevetését. És azt hiszem, akkor habarodtam belé teljesen, amikor először mentett meg attól, hogy belegyalogoljak a saját öngyilkosságomba Manhattan utcáin és visszarántott egy elém kerülő teherautó elől. Fogalmam sincs, honnan keveredhetett elém az. Azon túl, hogy igyekeztem visszafogni magam és nem mindenre igent mondani, amit csak kért, nem tudtam neki nemet mondani. Ha azt akarta volna, hogy egy medencényi legóban gyalogoljak, megtettem volna. Ha azt, hogy New York utcáin csakis teljes védőfelszerelésben szeljem, akkor megtettem volna. És ha bárhol, bármikor is eljutottunk volna addig az egyetlen kérdésig, gondolkodás nélkül igent mondtam volna, nem törődve azzal, ki hallja meg és ki lát akkor engem. Az elhivatottságom Shawn legvágyottabb kérdésére tagadhatatlan volt, de azt nem kellett tudnia, hogy már legalább hatvan féle lehetőséget megálmodtam és hogy szorgos méhecskeként bújtam a női lapokat csak a menyasszonyi ruhák végett. Valószínűleg az ablakon is kilógatott volna, ha megtudja, mennyire vágytam erre. Esküszöm, visszafogtam magam, és csínján beszéltem a házassági témákról, mert nem akartam elijeszteni őt. Amint Bonnie a hátsó ülésre került, nem bírtam tovább, a játékos fenyítésembe avattam be a férfit, akinek a válaszára elnevettem magam halkan, hogy aztán a rövid csók után én odahajoljak hozzá egy hosszabb, szenvedélyesebbre, ami után széles mosollyal húzódtam vissza, hogy beindítsam az autót. - Tudod jól, hogy viccelek. Nem tudnám megvonni ezeket tőled, amikor én is ugyanannyira kikészülnék mindettől. Nélküled - pillantottam el felé, hogy aztán kifaroljak a parkolóból, és végre elinduljunk haza. Az út nem tartott ötvenkilenc percnél tovább, de alig telt el öt-tíz perc, ameddig bírtam nélküle. - Szeretem, hogy itthon vagy - a csendes vallomással együtt jobbom a combjára csúszott gyengéden, hol simogatva a ruhán keresztül a bőrét, hol csak.. érinteni akartam őt, viszont mielőtt még sokkot kapott volna, hogy elhalálozunk mindketten, amiért nem használom mindkét kezem, a váltásoknál, kanyarodásnál elvontam róla a kezem - miatta, a biztonság kedvéért. Hagytam, hogy pihenjen, nem törtem meg az autó csendjét a felesleges csiviteléssel, azt csak a kutya csonton való nyammogása törte meg néha és amikor pózt váltott az ülésen. Az utolsó kanyar után befordultam a mélygarázsba, ahol végül leállítottam a kocsi motorját, kiszedtem a kulcsot, a kéziféket pedig behúztam, hogy a következő másodpercben a kezéért nyúlva a bőrére leheljek egy gyengéd csókot, megcirógatva az ujjait, a kézfejét is. Hosszan pillantottam el felé, viszont mielőtt még az a fantasztikus ötletem támadt volna, hogy az ölébe másszak, inkább elengedtem, és kiszállva az autóból kiengedtem Bonnie-t a hátsó ülésről, és ha Shawn már a csomagtartónál járt, akkor csak végigasszisztáltam azt, ahogy az emberméretű csomagját magára szenvedte. Esküszöm belefértem volna, ha belehajtogat. - Rendelünk nasit is a vacsihoz? - tettem fel a kérdésemet. - Tudod, mostanában már nagyon dagi vagyok.. Kívánom a palacsintát, a gofrit, a sajttortát, a csokis kekszet... - biggyedt le az ajkam, és ha megvolt, akkor lezártam az autót, hogy a lift felé vegyük az irányt, előtte megállva néztem fel Shawn szemeibe megint. Szerettem, hogy kékek. Szerettem a borostáját is. Igazából mindent rajta és benne. A legtöbbször. - Átrendezzük kicsit a lakást, amíg itthon vagy? Tudod.. kell egy kis változatosság, és nélküled nem szerettem volna beleállni. Meg egyébként is.. szeretném, ha nézhetném azt, hogyan pakolsz bútorokat félmeztelenül, miközben én ülök - robbant ki belőlem a nevetés, mert nem, az a minimum, hogy én is besegítenék neki. Egy lámpát biztosan rám is merne bízni, de mondjuk azt, hogy a fotelt arrébb toljam, akár két centivel is, nem hiszem. - Benne vagy? Ha úgy kívánja az úr, akkor természetesen nem kell ingyen dolgoznia, beszélhetünk a bérezéséről is akár.. valamilyen módon - pipiskedtem fel egy csókért, a lift ajtaja pedig zajjal tárta fel előttünk a világos, tükrös kalitkát.
Kezdőlap
