Huszonegyedik életévemet töltöttem be, amikor Queensbe kerültem teljesen egyedül. Timothy haverom szülei befogadtak arra az időre, amíg nem állok talpra önállóságom első lépcsőfoka után, de már akkor láttam rajtuk, hogy defektes személyiségem nem fogja őket igazán lenyűgözni. Akkoriban újságkihordóként dolgoztam az egyik öreg fószer megbízására, és a kapott összeg egy részét mindig félretettem egy biztos helyre, míg a másikat a saját magam szórakoztatására költöttem. Timothyval együtt vágtunk bele az éjszakába, sokszor az ablaka melletti létrán kiszökve a lakásból. Természetesen mire reggel a szülei megnézték egyetlen csemetéjüket, mi már rég az ágyunk kényelmébe durmoltunk, hogy még nyomát se adjuk éjszakai kiruccanásunknak. Elég volt másnap érezni a fájdalmas következményt, és úgy tenni, mintha nem is igazán létezne. Miranda és Martin végtelenül türelmesek voltak velem, habár feszélyezte őket az ottlétem. Nem tartották helyesnek a tetteimet, és felelőtlen akciónak vélték minden egyes próbálkozásomat. Talán emiatt nem hagytam abba az egészet, és dobtam be a törölközőt, amikor a fülembe suttogták, hogy tévedésben élek, és a való világ csak addig kecsegtető, amíg az embert nem vetik a cápák elé. Minél többen ellenezték elképzeléseimet, engem annál jobban ösztönöztek.
Közeledett a huszonkettedik születésnapom, a pénzem pedig szépen gyarapodott a kis szekrényem mögötti tasakban. Egy ideig úgy éreztem, az életem sínen van, én pedig megállíthatatlanul haladok a céljaim elérése felé. Tim egy kis bulit rendezett a lakásukban szülinapom tiszteletére, amíg a szülei Brooklynba voltak egy rendezvényen. Meg kellett vallani, a haverom kitett magáért. Rengeteg jó csaj, pár ismerős arc a környékről, és italok hada szórakoztatott egész éjszaka. Tudtuk, hogy minden perc kockázatos, de csak akkor ütött be igazán a valóság, amikor másnap Martin éktelen haragra nem gerjedt a pusztítás miatt, amit magunk után hagytunk. Nem bántam meg egyetlen percét sem, egészen addig, amíg következő nap hazaérve a melóból a megtakarított pénzem hűlt helyét találtam csak. Ekkor kezdődött az első mélypont, a dühkitörésem első lépcsőfoka, amikor is a haverom lakásán töltöttem ki dühömet. Mondanom sem kell, Martin még aznap délután szélnek eresztett a cuccaimmal együtt. Két nap az állomáson töltve semmi volt ahhoz képest, amely érzés belülről marcangolt a pénzem hiánya miatt. Kezdhettem mindent elölről, és habár a munkám még megvolt, többet haladtam visszafelé, mint előre. A fejemben létezett kép semmivé foszlott, a terveim ezen túl kilátástalannak tűntek. A harmadik napom volt az állomáson, amikor csatlakozott hozzám az öreg, aki munkát kínált nekem még idejövetelemkor. Felajánlotta, hogy lakhatok nála, de példamutató viselkedést kell statuálnom. Abban a percben a csillagokat is leígértem volna a papának, ha ezt azt jelenti, hogy kényelmes matracon feküdhetek, tetővel a fejem felett. Ez így ment hetekig. Én a legjobb gyerek voltam, melyet a világ hordott a hátán, Jeffrey pedig biztosított arról, hogy minden nap ételhez, és szálláshoz jussak. Egyre többet tudtam félretenni, hiszen kivontam a költségeimből önmagam szórakoztatását. Hajnalig tartó bulik helyett a reggeli futást választottam, vagy a környék kutyáinak a sétáltatását pár plusz pénzért. Mire beköszöntött a nyár, már elég pénzem volt ahhoz, hogy egy olcsó környéken nézelődhessek saját lakás után. Napokkal később találtam is egy a célnak megfelelő lakásrészt, amit még aznap kifizettem. Ugyan jelentősen megcsappant a félretett pénzem összege, de már nem Jeffreyn, és a megspórolt pénzén élősködtem, habár az újságkihordást továbbra sem adtam fel. Eljutottam arra a pontra, amikor több apró munkát vállaltam el, ami az időmbe belefért. Beosztottam a napjaimat, és ezen az ütem szerint éltem tovább. Néha újságot hordtam ki, de akadt olyan is, amikor kutyát sétáltattam vagy éppen medencét takarítottam a gazdagabb környék elvált asszonyainál egy kis plusz szolgáltatásért cserébe. A pénz, az pénz volt számomra, mindegy honnan folyt be. Nem kérdezősködtem, csak elvégeztem a munkámat, hogy a nap végén a saját magamnak megengedett luxusban élhessek. Rohamosan közeledett a 24. szülinapom, és már két plusz állást is tudhattam a magaménak. A nap egyik részében egy autószerelő műhelyben dolgoztam, majd a másik felében késő estig pizzát hordtam ki a céghez tartozó bicikli segítségével. Lelkileg megtépázott voltam, fizikailag pedig kimerült minden egyes nap, és a lelkesedésem is lassan megcsappant, míg nem egy nap érdekes cikkre bukkantam a szüleimről. Tudtam, hogy pénzes családból származtam, azonban soha nem éreztem, hogy közéjük tartoznék. Valami hiányzott, valami kis darab, mely nélkül a kirakós soha nem lett volna egész. Nem hagyott nyugodni a gondolat, így az egyik szabad estémet azzal töltöttem, hogy felkutattam az összes olyan újságcikket, melyben az állítólagos családom szerepelt. Az én nevem soha nem került említésre, habár ez a szegényes kapcsolatunk után nem is volt olyan meglepő, mégis éreztem, hogy valami nem stimmel. Gyanúm kiderítésére viszont csak úgy kerülhetett sor, ha újra az életük részévé válok, ezért egy nap úgy döntöttem, ismét felveszem velük a kapcsolatot. Mivel pénzszűkében voltam minden egyes gürizésem ellenére, könnyen jött a számra az újabb hazugság a terhes barátnőmről, akinek az eltartása az én felelősségemmé vált. Másnap egy boríték érkezett a postával, benne egy jegy egyenesen Manhettenbe. Akkor viszont még nem is sejthettem, hogy egy régi ismerős az egész életemet fenekestül felforgatja majd.