Ki vagyok én? Vágyaid kiapadhatatlan forrása. Egy nő akinek a szemében,tökéletesnek láthatod magad. Egy kislány, akinek a kékjeiben csodálat honol. De legfőképp, egy kurva aki mindezt csak megjátssza. Így láttok Ti, akik majdnem minden este belém temetkeztek, annak reményében, hogy szánalmas életetek ettől talán jobb lesz. De nem így van, hisz az egész csak egy pillanat. Egyeseknél..akár 2 perc.  Szánalmasan kevés. Nem vagyok mindenható, de számotokra közel állok hozzá. Mert mindent megadok, amit esetleg, az otthon unatkozó feleségeiket nem hajlandóak. Mert egy tisztességes feleség, tökéletes ajkait, nem szopásra tervezték .Az a szép manikűrözött köröm nem fog soha kéjtől átitatva végigszántani a hátadon. De legfőképp, nem fog úgy hálni veled, akár egy utolsó szajha. Persze abban a hittben tértek be hozzám, hogy nálatok van a "kormány". Ez persze mind hazugság, mert itt csak egyetlen egy valaki, ragadhatja meg a kormányt. Én. Te csak egy áldozati bárány vagy, akivel újfent elhitetem, hogy mekkora egy seggfej...álompasi vagy. Hogyne hinnéd el, hisz minden mozdulatom olyan simulékony,akár egy hálás  cicáé. Minden nyögésemet átjárja,az epekedés, míg combjaim éhesen szorítanak magukhoz?! Elhitted igaz ? El fogod hinni, mert én így játszom! Így akarod, hogy játsszak, de hogy valójában ki vagyok én ? Soha nem fogod megtudni!





Nem kegyeleti okokból, nem ejtem ki a nevedet. Pedig itt áll, önmagában egy tökéletesen hangzó, sötét titkokat ígérő, füledbe visszatérő név. Amit te viseltél. Ezen a néven láttad meg a napvilágot, így szólított édesanyád, amikor mérges volt rád. Így sóhajtotta ki magából szeretőd, az irántad érzett vágyát. Bárki is ismert téged valójában, többet tudott rólad, mint amennyit én valaha is tudtam. Akik körülötted voltak, joguk volt ahhoz, hogy megismerjenek, vagy éppen az ellenkezőjét tegyék. Nekem a lehetőséget sem adtad meg, egyszerűen eldobtál magadtól, reménykedve, hogy soha, de soha nem kell majd velem szembe nézned. Így is lett. Egyszer sem néztél rám, valószínűleg a születésem pillanatában elfordítottad a tekinteted rólam, még tán az undortól feltörekvő epe is mardosta a torkodat. Nem tudom, nem tudhatom, hisz még nem voltam tudatában, mennyire zord helyre érkeztem. Nem vállaltad értem a felelősséget, hogy megvédj, és óvj,  mert talán még magadat sem tudtad megóvni. Nem tudom, nem ismerlek, és nem tudok rólad semmit. Csak a születési dátumodat, életed rövidke véges szakaszát, és a nevedet ami a fejfádon áll. Nina Becker.


.”

Egy árvaházi gyerek számára, a kapcsolat, szeretett, kötődés fogalma, földöntúli dolognak, érzésnek számít. Nem tudja mi az, fogalma sincs arról, hogy ez minden normális ember számára természetes dolog. Számomra sem  nem volt az, mert nem volt kihez kötődnöm, és jó ideig nevelőszülőktől, nevelőszülőkig hánykolódtam. Senkinek nem kellettem, értéktelen voltam, így hamar lemondtak rólam. Minél többször tették ezt velem, annál elveszettebbnek éreztem magam, és öt éves koromra, én is így  láttam/éreztem magamat. Valami olyasminek, ami nem érdemel esélyt sem, és kitartani sem hajlandóak mellette, mert éppen nem a legkönnyebb esett. Ugyan angyali formát öltöttem, belülről még sem voltam az. Az emberek elvárásai pedig túl magasra nőttek, elképzeltek e képet rólam, ami cseppet sem egyezett a valódi énemmel. Öt éves voltam,  aki még semmit nem tudott a világról, nem ismerte hogy működik az. A szabályokat pedig csak hírből ismerte. Én csak selejt éveknek hívom őket, valahol kallódnak itt-ott emlékek a fejemben, de csak onnantól igazán eleven, amikor Maureeen az életembe lépett.

- Ez lesz a szobád..- fordul felém a néni, én pedig a tekintete alatt még kisebbnek érzem magamat.
- Köszönöm.-  szorítom magamhoz a nejlon szatyrot, amiben az a kevéske holmim hevert, amit magammal hoztam. Emlékek voltak benne, és egy pár szakadt ruha.
Egy apró mosoly fut át az arcán, majd leguggol elém. Közben magam mögé pillantok, ahogy két hölgy elhalad mögöttem, de el is fordítom a fejemet, amikor meglátom, hogy nincs rajtuk egyáltalán ruha.
- Majd megérted!- simít végig aranyló fürtjeimen, én pedig hittem neki, hogy megértem és hogy az a kedves mosoly csak jót jelenthet.


Maureen az első adandó alkalommal elvette tőlem a szatyrot, és a szemétbe vágta. Valójában minden kötődésem abban az egy ócska szatyorban volt, és ezt ő jól tudta.  Ez számára könnyű mozdulat akkoribban még nem ismertette fel velem, hogy mibe is keveredtem. Sokáig azt hittem Maureen tényleg lányaként nevel, igyekezett ezt elhitetni velem. Könnyű dolga volt naiv voltam, és még tudatlan ahhoz, hogy felfogjam, hogy mi is pontosan amikor manipulálnak.  Könnyen a csapdájába sétáltam, és jó ideig ott is ragadtam, miközben én azt hittem hogy tényleges szeretett kapok.  Mára már tudom, hogy én csak egy csavar voltam a gépezetben.

Tíz év tudatlanságban töltött év után, Maureen elmondta. Azt amit én csak a tinédzser fejemmel sejtettem, de nem mertem rákérdezni. Mert így is klasszisokkal jobb dolgom volt, mint bárhol máshol, és féltem, hogy ugyanolyan könnyen vissza is kerülhettek oda, ahol csak a kallódottság érzése vár. Egyértelmű volt, azzal hogy elmondta, hogy gyakorlatilag egy bordélyházban nőttem fel, az magával is hozz valamit. Azt a sok mindent, ami egészen idáig formált, és amiről azt hittem, hogy ez a normális. Maureennak pontosan ez volt a terve velem. Hisz mi sem könnyebb, egy kiforratlan gyermeket behelyezni, egy olyan közegbe, ami később a személyiségjegyeibe is beleivódik. Egy tökéletesre fejlesztett gép voltam számára. Hisz, én nem saját döntsem által kerültem ide, engem idehoztak, a magam naiv világával, ami az évek alatt tökéletesen magába szívta, az itteni közeg formaságait. Amíg gyerek volta, természetesen gyerekként bántak velem, Maureen úgy nevelgetett, mintha a sajátja lennék. Hogyne nevelt volna úgy, hisz tudta, hogy egyszer belőlem lesz a legtökéletesebb bábja.
Az én természetes közegemmé ez vált. A szoba csendjét lassacskán, vágyba fúló sóhajok váltották fel. A plafont pedig amit éjjelente vizslattam, annak reményében, hogy egyszer csak elalszok..minden éjjel, más szempár váltotta fel. Az érzelmek legszélesebb skáláját felvonultatva, hogy mennyire más, és más az ember.


Újabb tíz év. Életem nagyrészt taktikus lépésekre, és megjátszott érzelmekre alapoztam. Olyanokban, amiben mindenki más hitt, de én a legkevésbé sem. Nem volt kérdés, hogy mi a célom, ahogy az sem, ki vagyok én valójában. Azzá váltam, amit látni akartak az emberek, lehettem akár a megtestesült rémálom is, vagy vágyálom is. Mindegy melyik, illékony voltam, de  a legkevésbé sem felejthető. Jól tudtam, hogy kell az emberekben haragot, vágyat, vágyódást, csalódást gerjeszteni. Számomra ez egy játék volt, nekik viszont a valóságnak felelt meg. Ha időt szánnál arra, hogy megismerj, én lennék a : Számító, a hazug...

A kristálypohár pereme felett, tartom a szemkontaktust az előttem pár méterre álló férfival, aki ugyanolyan átható tekintettel mered vissza rám. Ha épp nem egy nívós estély keretein belül lennénk, itt kefélne meg a márványpadlóján. Sóhajtva elfordítom tőle a fejemet, annak ellenére is, hogy szinte lyukat éget belém. Felmérem a méregdrága környeztet, amiben már  volt részem, de az Iris szállodák kimagaslóan színvonalas volt, és csak az elitkrémje engedhette meg magának, hogy ide egyáltalán betegye a lábát.  Én is csak annak köszönhetem, itt tartózkodásomat, hogy Maureennak érdekei fűződnek az Iris szállodalánc tulajdonosának egy picit keresztbe tenni.  Annak a férfinak, aki már lélekben velem kefélt a padlón.
De hosszú-hosszú folyamat, egy olyan férfi érdeklődését felkelteni, majd fél évre legalább egy is tartani. Colt nem volt egyszerű esett, és kifogástalan partinak ígérkezett, így minden ujjára legalább két nő jutott, ha nem több. Nekem pedig, minden várakozását, vagy éppen elképzelését felül kellett múljam.
- Remélem elnyerte a tetszését.- szól hozzám, ahogy közelebb ér, én pedig ezt a pillanatot választom, hogy időhúzásként a pezsgőmbe kortyoljak, miközben folyamatosan a szemébe nézek.
- Volt már jobb is.

Az ilyen férfiak számára idő kell, mire felismerik, hogy mennyire is szükségük van az éppen kiszemelt nőre. Akiről csak elképzelni tudják, milyen lehet, mikor végre megkapják amire vágynak. Mindig csak egy apró lépéssel szabad közelebb engedni őket, különben habzsolni kezdenek, és túl hamar jól laknak. Az én játékom egyszerű volt, hoztam a szokásos elérhetetlen, akarom, de mégsem tehetem figurát, mintha a jó hírnevem  béklyói fogva tartanának, miközben szemeimmel szinte könyörögtem neki, hogy basszon meg, az egyik sikátorban, vagy éppen ahol vagyunk. Két teljes hétig ez ment...míg nem..
- Elegem van a kibaszott játékból.- süvít el mellettem, majd berángat a közeli mosdóba. Ha tudná, hogy még csak nem is abból a játékból van elege, amit valóban játszok vele.
- Fordulj meg!- parancsol rám, én pedig habozva nézek rá. Majd miután nem mozdulok, egy tapodtat sem, a vállaimnál fogva megfordít, és újra a szemembe nézz a tükörből. Csak bólintok, tudomására hozva, hogy azt tehet amit akar, és reszkető kezekkel a pultra helyezem a kezeimet, majd rászorítok, miután meghallom az ismerős anyag tépő hangját, és az öv eltéveszthetetlen ólom súlyos hangját.
Figyelmeztetés nélkül, erőteljesen belém hatol, testünk összekapcsolódik, amitől fájdalmas nyöszörgés szakad fel a torkomból, és erősen lehunyom a szemeimet. Úgy általánosságban elég jól kordában tartottam az érzéseimet. Prostituált voltam, amit az éppen bennem munkálkodó férfi nem tudott, így muszáj voltam teret engedni saját magamnak is, hogy minél hitelesebb legyen a gyötrődő vágyam amit eddig iránta éreztem.
Neki szorít a mosókagylónak, és újra erőteljesen belém csapódik, míg államnál fogva arra kényszírt, hogy a tükörképemet nézzem, és őt ahogy darabokra szaggat. Forrongó vággyal a bensőbben harcolok, hogy ez cseppet sem igazi, ez is csak egy állomás. De minél erősebb csapásokkal hatol belém, annál jobban kezd megrepedni bennem az a bizonyos fal, amit az évek során magam köré építettem. Fogaimat a nyelvembe vájom, hogy a fájdalom érzésére összpontosítsak, de nem hagyja, hogy elkalandozzak. Kezével elölről megmar, és tökéletes kézügyességgel zongorázik végig  a csiklómon, én pedig darabjaira hullok, míg ő tovább mozog bennem. Végül eléve a csúcs pontot, furcsa ürességet hagy maga után ami dühít, de ami még jobban dühít, hogy egy homlok puszi után össze szedi magát, a fülembe suttogva, hogy kint vár.