- Hová is mész, fiam?
Elmosolyodom és újra elmesélem Joe-nak, a mai nap során már másodjára, hogy a New York magán egyetemre, mert az egyik volt professzorom a segítségemet kérte.
- Úgy ugrasz, ahogy füttyentenek - korhol.
- Ugyan már Joe. Örömmel teszem.
Az öreg puffogva és hangosan, csak magának intézett szavakkal vonul vissza a kicsiny irodájába.
Nevetve, fejet csóválva lépek ki az üzletből és sietek a buszmegállóba, hogy elérjem a menetrend szerinti járatot. Joe boltja Manhatten egyik felén található, míg az egyetem a másik végén. Az út nem volna hosszú önagában, ha légvonalban számolnánk. De a busz kanyargósan járja be Manhatten összes eldugott helyét is.


Az egyetem impozáns monstrum, már akkor is lenyűgözött, amikor először álltam meg előtte, mint frissen beiratkozott hallgató. Van valami különleges a hely aurájában, ami vonzza a pillantásokat. Valakit vagy lenyűgöz, vagy megrémiszt, de közömbös senki sem tud maradni a közelében. Odabent kellemes hűvös fogad, a kint tomboló meleg után, ez üdítően hat.
A professzor az irodájában fogad és látom rajta, hogy mennyire megkönnyebbül, hogy végül elvállalom a felkészítő munkát.
- A csoport lelkes, ügyes és tehetséges hallgatókból állt össze, de a karmesterük és egyben rendezvényszervezőnk bárányhimlős lett - csóválja meg a fejét. - Bárányhimlős? Hát nem túl esik már azon mindenki még kölyök korában? - sopánkodik én pedig csak csendben hallgatom. Sosem a szavak mestere voltam, ugyanakkor kiváló hallgatóság vagyok. Néhol bólintok, néhol nagyot sóhajtok, ahogy a beszélgetéstől elvárná és végül elérünk a csoporthoz is, hogy megismerkedjem velük.
Egy csapat zenészpalánta, akik tőlem várják a csodát. Ez nem vizsga követelmény, nem egy országos szintű hangverseny. Ez csak egy kulturális művészeti hét, semmi komoly. Mégis, tudom, hogy akik részt vesznek benne, miért izgulnak. Az egyetem legnagyobb része olyan szakosokból áll, akik orvosira, jogra vagy hasonló elképzelhetetlen szakra járnak. Az év nagy részében a művészeti szakosok a háttérbe vannak szorulva. De a kulturális héten mindenki a drámásokra, táncosokra, zenei tagozatosokra figyel. Van lehetőség előtörni az árnyékból.
Az ismerkedés jól sikerül, a csoport tettre kész és úgy tűnik, hogy többé-kevésbé olyanokból tevődtek össze, akik követik is az utasításokat. A többiekkel harcolni kell majd, de megoldom.
A volt professzorom hálálkodva köszön el tőlem és feltétlenül a lelkemre köti, hogy az első próba holnap lesz délután négykor. Biztosítom róla, hogy nem felejtem el és, hogy pontos leszek.
Még nem igyekszem vissza az üzletbe, körbe-körbe kóválygok az egykori egyetememen. Minden változatlan, mintha megállt volna itt az idő. Egy csapat táncoló lányt pillantok meg az egyetem udvarán és bevillan, hogy Daniele is ide jár és, ha jól emlékszem, táncol. Akkor ez a hónap neki is gyakorlásból áll, gondolom.
Azt mondják, ha az ember többet gondol valakire egy adott percen túl, akkor az az illető vagy megjelenik, vagy ha messze van, akkor szintén gondol rád.
A következő sarkon befordulva sikerült beleütköznöm egy csapat lányba és az egyikük kezében lévő pohár kávét szerencsésen a ruhájára öntenem az ütközés közben.
- Elnézést, nem figyeltem... Daniele? - lepődöm meg. Valóban rá gondoltam az utóbbi pár percben, de mivel elég nagy az egyetem, nem gondoltam volna, hogy összefutnék vele. Arra meg főképp nem gondoltam, hogy leöntöm kávéval.
- Ne haragudj, basszus - káromkodom el magam, amit tudtommal előtte még sose tettem.
A vele tartott két lány leplezetlenül bámul minket. Nem veszek róluk tudomást, ami elég nagy bunkóság. De Daniele általában eléri, hogy másra se tudjak figyelni, ha a közelemben van.
- Remélem nem volt forró a kávé és, hogy ki lehet szedni a ruhából - túrok bele a hajamba gondterhelten.

<3 ×575