WARREN&DeeDee

"And those who only know the non-platonic love have no need to talk of tragedy. In such love there can be no sort of tragedy." Lev Tolsztoj, Anna Karenina

Arra fogtam, hogy azért, mert én magam is félember vagyok; a Coco meg én alkotta ember rám eső fele, és ez volt az oka annak, hogy nem tudtam megenni egy egész baklavát. Fél cukorral ittam a kávémat, a matracomnak is mindig csak az egyik felét foglaltam el, sosem a közepét, noha már régóta nem aludtunk közös ágyban. Valahogy úgy alakult, hogy mindennek meghagytam a másik felét; igazából nem szándékosan, de arra fogtam, hogy azért, mert én magam is félember vagyok.
Úgyhogy azon képességemnek, hogy gond nélkül tudtam nyelvcsappal képezni az R hangot, nem csak az volt a következménye, hogy már-már megtévesztő franciasággal ejtettem ki a nyelv legbonyolultabb szavait, de az is, hogy általában nem értettem semmit abból, amit egyébként ki tudtam ejteni. Csak félig beszéltem franciául. Fel tudtam olvasni, le tudtam utánozni, de ha magamtól kellett volna összeraknom egy épkézláb mondatot, valószínűleg még azelőtt elvérzek, mielőtt azt mondhatnám: misère de moi! Ez a tudás tehát éppen elegendő volt ahhoz, hogy akik nem értettek, azok elhiggyék, hogy tudok beszélni, akik pedig értettek, azok ne értsék, hogy mit akarok mondani.
De tulajdonképpen nekem ezzel nem is volt bajom.
Csak a mama volt haragos rám, amiért nem fektettem bele több energiát; azt mondta ez is annyira rám vall, meg a szeszélyeimre, hogy én csak azt vagyok hajlandó megtanulni, amihez kedvem szottyan. És én már letettem róla, hogy elmagyarázzam neki, Co-t kérje számon a hiányos francia tudásunkért, és ne engem. Én, a dolog rám eső részét már teljesítettem.
Végül aztán úgy döntött, hogy végső soron nem olyan nagy baj, így is jó leszek; még mindig jobb valaki, aki úgy tesz, mintha beszélne, mint valaki, aki még úgy tenni sem tud. Szóval eltökélte magát amellett, hogy Patrick Drahit a saját anyanyelvén felolvasott beszéddel köszöntsék a Sotheby's következő aukcióján; vagyis hogy én olvassam fel. Mert hát milyen ritka és szerencsés alkalmak egyike volt a mai, hogy a marokkói születésű vállalkozó, akinek tavaly került magántulajdonába az aukciósház, maga is eljött New Yorkba az árverésre. Remek lehetőség, hogy a mama összeismerkedjen és jó benyomást tegyen a világ egyik legnevezetesebb műgyűjtőjére, ha már úgyis annyira sok közös van bennük; a valóságban nem sok.
Mert hogy az igaz volt, hogy Mrs Lancester mindig is a művészetek nagy kedvelője volt, de általában csak azért, hogy elmondhassa magáról, hogy a művészetek nagy kedvelője. Szóval amikor Mrs Bradford egyre több festménnyel és szoborral kezdte körülvenni magát, akkor nyilvánvalóan nem engedhette, hogy Bradfordéknál több festmény meg szobor legyen, mint nálunk, és ezt a műszeretetnek álcázott versenyt addig-addig folytatták, hogy mostanra nem csak hogy minden nagyszabású aukción tiszteletüket kellett tenniük, de mindketten fontos támogatói voltak a Sotheby's-nek. És mindketten mély benyomást szerettek volna tenni a házba érkező Patrick Drahira.
Úgyhogy én olvastam fel egészen lenyűgöző francia kiejtésemmel és nyelvcsappal képzett R hangjaimmal a Patrick Drahi tiszteletére írt üdvözlőszöveget, amiből magamtól nem értettem egyetlen mukkot sem.
Anyám - Mrs Bradford.
1 - 0.
Persze a mai mézesmázos mosolyokkal túltelített csatájuknak még korántsem volt vége. Patrick Drahi belém szeretett, nem anyámba - még akkor is, ha úgy lettem felkonferálva, mint Diana Elizabeth Lancesternek, a Sotheby's egyik buzgó támogatójának leánya -, és belőlem is szeretett ki, amikor a megnyitót követően kiderítette, hogy nem csak a neki felolvasott szövegből, de belőle sem értek egyetlen mukkot sem.
Anyám - Mrs Bradford.
0 - 0.
És a fő attrakció amúgy sem Patrick volt, és még csak nem is én - még akkor sem, ha kétségkívül nekem kellett volna lennem. A mai árverés középpontjában a Stieglitz-O'Keeffe hagyaték egy része állt, és az aranygólt az rúgta be, aki sikeresen el tudta happolni a többi nagy műgyűjtő elől Georgia O’Keeffe olajfestményét. A Természeti formákat 4-6 millió dollárra becsülték.
Engem az ilyesmi nem érdekelt. Mármint Stieglitz és O'Keeffe igen, csak maga az árverés része nem. Addig viszont még volt vagy egy óra, úgyhogy azzal szórakoztattam magam hogy emberekkel bájcsevegtem; mivel az aukcióház a bevétel ötven százalékát művészetoktatás támogatására ajánlotta fel, így nyilván olyanok is jelen voltak, akik egyébként azt sem tudták, hogy Monet és Manet két külön ember, és egyik sem a másik nevének elírása. Magamban fejszámolást tartottam azt illetően, hogy hány olyan embert találok, akit valóban érdekel a művészet, és hány olyat, akiről tudom, csak azért van jelen, hogy a holnapi újságokban feltétlen meg legyen említve a neve, mint nagylelkű támogató. Az előbbi csoportba tartozókat meglehetősen idegesítették a második csoportba tartozók, én pedig mosolyogva táncoltam a kettő közötti vékonyka mezsgyén.
Eközben vettem észre Warrent. Tulajdonképpen messze volt, háttal nekem, és éppen elhagyta a helyiséget, úgyhogy simán lehetett volna, hogy nem ő az; mit keresne egy aukción?
De volt egy apró kis jel, ami elárulta, hogy ő az. Olyasvalami, amit soha nem mondtam volna senkinek, és amit egészen utáltam, és közben meg egészen szerettem, mert olyan költőinek éreztem, mintha maga Shakespeare írta volna belém; szóval mindig mikor először láttam, súlyosan, fájdalmasan rúgott egyet a mellkasom. Ha először láttam egy hét után, vagy először láttam egy óra után, szóval hogy mindegy volt, csak először. Egészen bosszantó volt, mert nem tehettem ellene vagy érte semmit, de az évek során megszoktam és inkább kihasználtam az előnyeit; ez a megérzés nem hibázott sosem. Most sem, tényleg Warren volt az.
- Warren? - értem őt utol a lefelé vezető lépcsőn. Itt már nem voltak vendégek, és a mosdó sem erre volt. - Hát te? - széles mosolyra húztam a számat, és ahogy elindultam felé megemeltem fekete, földig érő ruhámat, hogy véletlenül se zuhanjak le a lépcsőfokokon. - Dohányozni mész? - tippeltem, üdvözlésképpen hozzányomtam az arcomat az arca egyik, majd másik oldalához. - Szia. Megyek veled! - És az első találkozások furcsa örömének hatása alatt szinte fel sem fogtam, hogy talán nem kijelentenem, hanem kérdeznem kellene őt. De alig pár másodperc elegendő, hogy észbe kapjak: neki tudnia kellett, hogy itt vagyok. Nem csak én beszéltem a megnyitón, de azért eléggé feltűnő része voltam annak... Bár mosolyom nem lankadt, szemöldökeim ráncban szaladtak össze a felismerésre; még odaköszönni sem akart nekem. - De miért nem jöttél oda hozzám? - És egészen nyomorultul kezdtem érezni magamat. Mert persze, én nem voltam Ella (ez volt az első gondolatom), de azért én is voltam valaki, és a tény, hogy egy köszönésre sem akart méltatni, bántott. Nem azért, mert tőle a sértések is sértőbbek voltak, és a bókok is zavarba ejtőbbek, hanem mert a sziák is sziábbak. És mégsem köszönt.

DeeDee&Warren

It is a mania of mine. I can never see enough, not enough into human souls.

Arra vágysz, hogy valaki megértse minden szívverésed — minden gondolatod — tudatosan — mindenhogy — annak, ami. — És tudod jól, senki nem értheti teljesen — de egyesek közelebb kerülnek hozzá, mint mások — van, aki nagyon közel. — És akkor, a vágyakozás átszáll, — ha akarod, ha nem — azokra, akik ugyanúgy éreznek, mint te.

A pódium felől valami francia szöveg búg, könnyed ritmussal, hangsúlytalan szótagok dallamvonala adta finom monotonitással, az én koponyám falai között mégis Alfred Stieglitz szavai vernek visszhangot. Tegnap este hallottam először, egy regénybe kötött levélgyűjteményből idézve, és valószínűleg meg se jegyzem, ha anyám nem a szokatlanul emberi hangszínét olvassa fel nekem az O’Keeffe részére írt szavakat. Egészen szürreális volt, már nem az idézet, hanem Melody Bradford, mikor olyan hétköznapi dolgokat művelt, mint a főzés, a gyerekei dicsérete, vagy épp a kanapén olvasás. Egyik sem volt túl gyakori, és kivétel nélkül mind az emlékezetembe égett.
Most viszont, függetlenül a Sothersbytől, az aukciótól és DeeDee bájosan puha hangjától, önkéntelen asszociációként úszott vissza a gondolataim közé a mondatsor, rögtön abban a pillanatban, ahogy megpillantottam Ellát, néhány sorral előrébb. Tudtam, hogy itt lesz, mert hát itt kellett lennie, valahogy mégis csak abban a percben tudatosul bennem igazán.
Nem fordul hátra, csupán a válla felett pillant felém, épp csak egy gyors, szemtelen mosoly fér bele abba a néhány másodpercbe, amit rám áldoz. Azután, többet tudomást sem véve rólam, figyel tovább, én pedig arra gondolok, hogy ez akár egy Stieglitz levélbe illően szentimentális mozzanat is lehetne, ha Nate Wyndham mellettem nem pont ugyanezt a pillanatot választaná arra, hogy felhorkanjon, és elrontson mindent. A nyomorult.
Mit sem törődve a ránk szegeződő bosszús pillantásokkal, az orrom alá nyomja a telefonját, a képernyőjén valami ostoba meme-el, amin aztán én is csak azért nem nevetek fel, mert kettővel jobbra, Mrs. Alderidge rosszalló tekintete nonverbálisan átkoz épp a pokol legmélyebb bugyráig. Wyndhamet ez egész addig nem zavarja, amíg a könyökömet bele nem fúrom a bordái közé, utána már méltóztatik az illedelmesen unottba visszarendezni az arcvonásait.
Amint a köszöntőnek vége, és a díszteremben elhal a kötelező taps hangzavara, a vendégek zsizsegve rebbennek szét, hogy megfelelő partnert találjanak a társadalmilag elvárt üres fecsegéshez. Nate szótlanul tűnik el mellőlem nyomban, hogy a megbeszélt forgatókönyvünk szerint úgy tegyen, mint aki szenvedélyesen szeretne valamelyik – akármelyik, bármelyik – festményre licitálni, én pedig céltalan körözésbe kezdek, hátha el tudom kerülni a felesleges csevegést, majd nem keseredem el túlzottan, mikor nem sikerül. Mrs. Montgomery kíváncsiskodva érdeklődi, egyedül érkeztem-e ma este, Rothchild és Waterford – természetesen – apám felől kérdezősködnek, aki sajnos nem tudott elszabadulni Washingtonból, Bonavich az este díszvendégéről pletykál, míg Mr. Hearst a Sothersby 61% többletének felvásárlását illető üzleti zsenialitását említi a marokkói vállalkozónak. A művészetről, mint olyan, egyetlen szó sem esik. Végül valahol a július negyedikei parádé és a novemberi elnökválasztás közötti féltávon mentem ki magam a beszélgetésből, éppen háromnegyed órával az aukció kezdete előtt. Némi hamis mosolyban áztatott beszélgetés után a terem minden egyes sarkában akad már legalább kettő ember, aki igazolni tudja, hogy épp az előbb látott, akkor is, ha annak valójában már vagy negyed órája; ezen a ponton már általában biztonságos volt eltűnni. A terv egyetlen nem kalkulált tényezője Daisy, aki kifogástalanul csinos, de igencsak kellemetlen kis homokszemként bezavar a gépezetbe, mikor egyszer csak, mintha a semmiből manifesztálódna, megjelenik a lépcsősor tetején. Hiába tudtam, hogy itt van, hiába irányult rá minden kíváncsi tekintet, egész eddig valahogy nem vettem észre.
- Dee, szia! – finom mosolyba húzom az ajkaim, miközben türelmes mozdulatlanságba dermedve megvárom, hogy utolérjen. Elfutni, elbújni Daisy Lancester társasága elől amúgy sem lehetett, és ezt a tényt készségesen nyomatékosítja most is, azzal, hogy a saját kérdésére, válaszként kijelenti, hogy velem tart. Egy pillanatra bosszankodni is elfelejtek miatta, olyan aranyos. Még azt is megbocsátom neki, hogy az üdvözlés után az első dolga nyomban kérdőre vonni, amiért nem kerestem fel korábban.  
- Akárhányszor feléd néztem, mindig beszélgettél valakivel. Illetlenség lett volna megzavarni. – És ez csak félig hazugság, mert az én tekintetem ugyan egyetlen pillanatra sem állapodott meg rajta az este folyamán, de ha megtette volna, egész biztos valaki társaságában éri, többedmagával álldogálva a díszteremben, kedvesen mosolyogva az őt érő bókok hada alatt. Ami egyből eszembe is juttatja, hogy… - Nagyszerű volt a nyitóbeszéd. Bámulatosan puha a kiejtésed, mondták már? – A hízelgő mosolyom egyre csak szélesebbre csúszik az arcomon, remélve, hogy ez az apró kis gesztus elég lesz ahhoz, hogy eltörölje a bosszús kis ráncokat, amik az imént odaköltöztek a két szemöldöke közé. Ha Elláról lenne szó, valószínűleg most is, mint legutóbb, végig szántanám a jobb kezem mutatóujját a vonásain, nevetve közölve vele, hogy ne bosszankodjon, mert nyomot hagy a bőrén. Daisy esetében viszont nem teszek semmit, csak szobrozok tovább tétlenül a lépcsősor alján, mintha csak engem is márványból faragtak volna, pont oda a korlát végére; és várok, hátha önként dönt a távozás mellett. Vagy, ha önként nem is, észérvekkel hátha meggyőzhető róla.
- Biztos vagy benne, hogy jó ötlet velem tartani? Kár lenne összekoszolni a szép ruhádat odakint. Maradj nyugodtan, öt perc és jövök vissza, utána megkereslek – ígérem felelőtlenül, mert nemhogy öt, ötven nem lenne elég ahhoz, hogy időt szakítsak némi semmitmondó beszélgetésre. De, jelen pillanatban az eltűnés volt a legfontosabb, a hazugságaim kellemetlen következményeivel foglalkozni bőven ráértem azután, hogy minden a helyére került. Daisy vissza a vendégek közé, én pedig a lehető legtávolabb tőlük.