Mindennél fontosabb a média területén a köztudatban lenni. Mikro- és makroökonómiai szinteken is eladható arccal, hanggal, gondolatokkal kell rendelkezni ahhoz, hogy bármire is vigye az ember a világunkban, ahol mindenki alkalmasnak hiszi magát az emberek informálására. Mert mi, a médiában dolgozók nem végzünk igazi munkát, csak leírunk pár gondolatot a netre, amit bárki meg tud tenni, a rádiósok pedig csak beszélnek, mint minden átlagember-, legalábbis egyre többen így gondolják. Csak beszéléssel sehol sem lennék, ha csak beszélnék, akkor egy gyorsétteremben szolgálnák ki olyan hamburger zabálókat, akik valóban csak beszélnek. Egy call centeres csak beszél, egy eladó maximum társalog, de egy rádiós a szívét teszi minden hangsúlyba, amit előrre megjelölt a sokszor átírt és tökéletesített szövegébe. Ha a szavaim üresek lennének, jelentéktelenek egytől egyig, akkor nem állnék most a Z100 pulpitusánál a Mind Money & Media Summiton kihúzott háttal és elégedett mosollyal. Hallgatom, ahogy a marketinges lány duruzsol a fülembe, miközben én megigazítom a tökéletességre törekedve a műsorom programlistáját az asztalon. Lopva a pódiumra pillantok, ahol négy szék árválkodik üresen, és büszkeség járja át minden porcikám. Pár éve még csak vágyakoztam utána, hogy egyszer színpadra felhívott vendég előadó leszek, most pedig kaptam tizenöt perc hírnevet a média nagyjai előtt. Kitűnési lehetőség, hogy még magasabbra íveljen a karrierem, felfigyeljenek rám, még több eseményre legyek hivatalos. Nem szúrhatom el. A beszélgetés témája, hogy miképp törtem -, törtünk, ha figyelembe veszem a többi szék tulajdonosait is – a csúcsra fiatal korunk ellenére. Az én utam ugyan rövidnek tűnhet, pár év gyakornokoskodás az egyetem alatt, és máris, friss diplomásként élesben a mikrofon mögé ültettek. Mégis hosszú utat jártam be, ha figyelembe vesszük azokat az éveket, mikor tudatosan készültem erre a pályára. Ezt szeretném hangsúlyozni a beszélgetés során is, hogy nem az ölembe hullott mind ez, hanem tisztességesen megküzdöttem érte. És továbbra se fogom elengedni a lehetőséget, ha épp előttem sétál el, márpedig most épp előttem vágtázik el öltönyben és csillogó kopasz fejjel. Sietősen ledobok mindent az asztalra, így a prospektusok esetlenül szóródnak szét a szépen elrendezett részen. - Ezt old meg – mondom a marketinges lánynak, akinek egyetlen szavára se emlékszem az elmúlt két percből, sőt, igazából az elmúlt félévből. Figyelhetnék jobban is, de minek. A fickó után eredek gyorsan szedve egymás után a lábaim, már amennyire a magassarkú engedi azt. A tipegés és a távfutás közötti gyorsaságommal érem után a tagot, mikor a terem felét lesétálva megáll a mosdó előtt két köpésnyire. - Elnézést – lépek oda, hogy bemutatkozzak neki. Némi gyomorgörcs fog el, mert ha ő tényleg az, akire gondolok, akkor New York egyik legbefolyásosabb embere a média ágazatban. Van rádió frekvenciája, nyomtatott magazinok tulajdonosa is, egyszóval minden ember álma őt ismerni, aki valaha próbált elhelyezkedni a városban valamilyen médiumnál. Mikor megfordul, ugyanis eddig csak nagyjából láttam a körvonalait, realizálódik bennem, hogy az illető mégse az én pénzmágnásom. –Valakivel összekeverhettem – felelem nagyot sóhajtva. A gyors tipegéstől kifulladva szuszogok, miközben kezeim megtámasztom a csípőmön. Végig futtatom a pódiumokon a szemem, így szúrom ki a WSN kissé jellegtelen névtábláját, ami számomra mégis összetéveszthetetlen a többi kiírással. A fejembe égett a betűtípus azzal a három szócskával, amit minden áldott nap láttam a honlapon, mikor még náluk dolgoztam. Kesernyés ízzel a számban húzom félmosolyra az ajkam, egészen addig míg össze nem akad a tekintetem Warren Bradfordéval. Pont ő hiányzott ebből a kellemes csütörtök reggelből. Nate újságíró kiadása, mintha az ördögöt megbolondítanád egy kis cukorral, és hiperaktív gyerek válna belőle szarvakkal. Az emeltfővel távozás mellett szavazok, így minden nemű köszönés nélkül sétálok el az imént említett pódium előtt, hogy vissza topogjak a saját helyemre, és eladjam az embereknek magam. Valahogy nem fáj a fogam rá, hogy ezek között az emberek közt Warren neve is szerepeljen.
Joel Weber, a Bloombert Médiamindenség aktuális toplistásának második legnagyobb baklövése – azután, hogy immáron tizedik perce zavarta a személyes terem a kéretlen közelségével – a business casual szabályrendszerébe beleerőltetett, citromsárga keretes olvasószemüveg volt. Volt időm bőven szemügyre venni a kifejezetten ronda árnyalatát, közvetlen közelről, minekután egy óvatlan szemkontaktusnak köszönhetően felismert és azon nyomban felém indult beszélgetéskezdeményezés céljából, mindegy mennyire próbáltam elvegyülni a tömegben. Pedig tényleg nagyon igyekeztem. Nem igazán volt problémám Weberrel, bár csak egyetlen, párórás találkozást tudhattunk magunkénak, és az idő alatt is főként az apám volt a beszélgetőpartnere – Ő mondjuk legalább imádta. Remekül teljesített a Bloomberg Businessweek főszerkesztői posztján, és a Bloomberg Markets magazinnal is csodákat tett, mióta visszahozták a sajtóhalálból. Borzalmasan unalmas hangszínen beszélt, viszont kifejezetten izgalmas stílusban írt. Voltak saját nézetei, ugyanakkor esze is, hogy ne akarja mindenáron lenyomni azt mások torkán. Összességében véve, Joel Weber tényleg nem volt rossz ember, egyszerűen csak túl-közel-állt! Az negyedik lépésem hátrafelé már nem csak az udvariasság határait súrolta, de a WSN részére felállított kis asztalét is. Éreztem, ahogy a szegélye útját állja a mozdulatnak, mikor találkozott a derekammal a támaszkodásnak álcázott menekülés közben. A karom is hiába fontam keresztbe a mellkasom előtt, úgy tűnt a nonverbális kommunikáció fogalma vagy úgy egyáltalán a létezése teljesen ismeretlen a beszédpartnerem számára. A nyilvánosság és a szakmában szerzett hírnevének kettősét figyelembe véve nyilván nem akartam megsérteni, így azt tettem, amit mindig: óvatos mosollyal az arcomon tűrtem a sorsom. Néha bólogattam, ha a helyzet úgy kívánta, válaszoltam a feltett kérdésekre, vagy udvariasan érdeklődtem, ha épp rajtam volt a sor. Ez így ment addig, míg át nem rágtuk magunkat – ismét – apám befektetési tervei köré szőtt cikkén, a médiatalálkozó vendéglistáján, a Bloomberg sikerein, majd a WSN sikerein is. Utóbbi kreditjét részemről a főszerkesztőnk számlájára írtam, ám hiába próbáltam meg ezzel a lendülettel lepasszolni neki Weber társaságát, Danielle alig fél percet csevegett vele, majd rótta tovább a kétszáztizenhatodik körét a standunk húszméteres körzetében, kezében a tökéletesre csiszolt beszédével. Az újság évek óta nem teljesített olyan jól, mint most, az irányítása alatt, és ezt bizonyította az a tíz perc hírnév is, amit vendégelőadóként kaptunk, és amire egyébként Danielle a legkevésbé sem volt felkészülve. Megbocsátható lett volna a lámpaláza, tényleg, ha épp nem Joel – mert ilyen belsőséges közelség után már igazán tegeződhetnénk is – piszkálta volna az idegeim. De Joel nem óhajtott megszűnni, mint zavaró tényező, Danielle pedig úgy tűnt, nem kíván kimenteni a szorult helyzetből, jobb ötlet híján így elkezdtem nézelődni. Megmentésért, vagy gyors halálért, ezen a ponton már majdhogynem mindegy volt. A Money Mind & Media Summit idén is rengeteg embert vonzott, kit a szakmai érdekeltség, kit a vegetáriánus catering miatt. Nagy nevek, ismerős arcok, és önös érdekek, átlagos csütörtök reggel is lehetett volna, csak messze sokkal jobb volt a kihangosítás. Tekintetem Joel válla felett a HuffPost egyik alapítójáról a Group Nine Media porondjára ugrik, majd szinte azonnal vándorol is tovább, mígnem meg nem akad egy túlságosan is sokat látott szempáron. Fél perce az életem végét kívántam, és az univerzum elém lökte Florence Langleyt, még, hogy nincsenek véletlenek! A rituális kínhalál éppen csak két fokkal volt elviselhetőbb, mint Flo jelleme, - aki felhúzott orral masírozott el a pódiumunk előtt, mintha nem is ismerne –, de jelen pillanatban még így is mindkettő jobb helyen teljesített a lehetőségeim összesített listáján Mr. Weberrel szemben. Abból a szempontból mindenképp, hogy így legalább lehetőségem nyílt szerepkört váltani, és hát messze könnyebb idegesítő tényezőnek lenni más egyenletében. - Mondja, hallgat rádiót, Mr. Weber? – kérdezem kapásból, kihasználva azt a fél percet, amit Joel levegővételre pazarol. Ha meg is lepi a beszédtémánk éles váltása, nem adja jelét, csak semmitmondó mosollyal az arcán bólogat párat, mielőtt válaszol. - Reggelente főként, meg hosszabb autóutakon. - Nagyszerű! Jöjjön, bemutatom valakinek. Nem igazán hagyok helyet ellenvetésnek, neki pedig úgy tűnik, meg sem fordul a fejében. Lelkesedésnek álcázva a gonosz mosolyom, a Z100 pódiumának irányába terelem a médiabirodalom jelenlegi top 10-es közönségkedvencét, mert ha Florence azt hiszi, hogy az egyértelmű nonverbális üzenetei elegek ahhoz, hogy lerázzon, akkor nyilvánvalóan már elfelejtette, milyen velem együtt dolgozni. A Z100 logójával fémjelzett standon katonás rendben sorakoznak a prospektusok, ettől függetlenül a marketinges lányka töretlenül rendezgeti őket, gyanítom, ezen a ponton ez már pusztán csak kényszeres mellékcselekvés, mintsem a tényleges esztétikai kérdés. Hatalmas szemeit csak akkor emeli fel az asztallapról, mikor már csak karnyújtásnyi távolságra vagyunk, ám hiába keres szemkontaktust, az én tekintetem egyből Flo arcára vándorolnak. - Mr. Weber, engedje meg, hogy bemutassam Florance Langleyt, habár már biztosan ismeri. A hangját, legalábbis – könnyed mozdulattal terelem az illetékes irányába Joelt, aki így elhagyva az én aurámat, kapásból birtokháborítást követ el Florance-ében. Annyira közel megy hozzá, amennyire csak tud, még csak nyújtania sem kell a kezét, elég az oldala mellett megemelnie egy kicsit, hogy kézrázást kezdeményezzen egy illedelmes nagyonörvendek keretein belül. – De biztos vagyok benne, hogy felfrissíti az emlékezetünket, igaz Florance? Hallhatjuk a szlogenszövegeteket esetleg? Egyetlen biccentés, esetleg egy orr alatt elmormolt szia, ennyi kellett volna csupán, hogy ne foglalkoztasson tovább a jelenléte. Ezek hiányában – és saját, éppen unatkozó önérzetem védelmében – viszont kénytelen voltam felhívni magamra a figyelmét, mintha csak az utolsó szó jogát követelném magamnak. Meg hát a beszélgetőpartnerem is mindenképpen itt akartam hagyni neki, hogy innentől kezdve számolgassa ő médiamágnás orrszőreit. Nekem már úgyis elég pontos számadatom van a témában.
A média világának megvan a sajátos iróniája, miszerint az esetek igen nyomós részében magunkat bocsátjuk áruba. Mondhatjuk, hogy ez is egyfajta prostitúció, csak nem testünkkel kereskedünk. Habár megvan a látszata annak, hogy az általunk gyártott tartalmat fogyasztják az emberek, a statisztikák mégis azt mutatják, hogy sokkal népszerűbbek azok a produktumok, amiket közkedvelt személyek készítenek. Ha választani kell az emberek a WLTW fm-et fogják hallgatni az enyémmel azonos idősávban, ahol Helen Little beszél. Ez akkor változhat, ha valamilyen oknál fogva az én tartalmam izgalmasabb, vagy az én népszerűségem rohamosan nőni kezd. Mivel az előbbit nehezebb megvalósítani, így marad az utóbbi, amire a Z100-nál is külön menedzsment épül. A marketingesekkel közösen dolgozva igyekszünk mindent megtenni azért, hogy egy kedvelhető arculatot gyártsunk le számomra, ami megfogja az embereket. Nyilván ebből adódóan már egyből nem a tehetségem vagy a szakmai tudásom számít, hanem a kinézetem, a beszéd stílusom és a gondosan megválogatott szavak. Utálnék úgy élni, ahogy azok látnak, akik csak a médián keresztül ismernek. Számunkra valami irreleváns tüdérhercegnő lehetek, aki alkalomadtán jótékonykodik, és mindenkihez van egy jó szava. A nyílt Instagram profilom is egy merő vattacukor. Ilyen szempontból hiányzik a cikk írás, ahol az aláírásodon és maximum egy fotón túl nem látnak belőled mást. Ott valóban az számít, hogy mit írsz, és nem az, hogy mennyire tudsz naiv, ártatlan kislányként mutatkozni a közönség előtt. Ha pedig az embernek van egy félig kiépült arculata, akkor azt nem döntheti meg egyik pillanatról a másikra, még akkor sem, ha az nem kívánt személyek próbálják romba dönteni. Sajnos túlzottan is jól emlékeztem Warrenre, és a személyisége mozgató rugójára, na meg hogy mindig ott van, ahol nem kéne lennie. Ehhez igazán jó érzéke volt. Azt is sejtettem, hogy nem véletlen jelent meg oldalán Joel Weberrel, akinek nevét mindenki jól ismerni New York-i média berkekben. Az első másodpercben, mikor tekintete találkozott az enyémmel, még nem voltam tisztába a céljával, de nagyon erősen koncentráltam, hogy tudat alatt továbbítsam az üzenetet, miszerint takarodjon el innét. Ezzel párhuzamosan már tervezgettem, hogyan fogom rituálisan megfojtani, ha tönkreteszi nekem ezt a napot, ahol esélyt kaphatok a szintlépésre bennfentes körökben. Egy rossz szó választotta el attól, hogy jövő héten bevonuljak a WSN szerkesztőségébe, és lendületből lekeverjek neki egy pofont, aminek nyoma még napokig látszik, holott még meg sem szólalt. És akkor kinyitotta a száját… - Örvendek a találkozásnak Mr. Weber – nyújtom felé a kezem illedelmesen, ahogy azt elvárható a közmédiában betöltött szerepem szerint. Bár, ha nem kéne játszanom a cukorfalatot, Weberrel valószínűleg akkor is az lennék, hiszen nem árt kiépíteni a megfelelő kapcsolati hálót, márpedig neki megvolt a magához való ismeretsége. Mégse tudom elengedni magam. Frusztráció formájában ül ki rám Warren jelenléte, és kényszeresen őt bámulom. Ezeknek (neki meg a kis bandájának) mindig van valami a felső tízezerhez hű szándékuk, ami a szerény körülmények között nevelkedetteknek sose juta eszébe. Nem tudom, hogy lehetséges-e félrenyelni a levegőt, de ha nem is nekem most sikerül, ahogy a szlogenes kérése kicsúszik a száján. Hirtelen rámtör egy kisebb köhögőroham, mire a marketinges lány ijedten veregeti meg a hátam. - Elnézést, csak egy kis kekszmorzsa a torkomon akadhatott – mondom a zacskóra mutatva, ami a pulton pihen félig a prospektusok alá temetve, mikor magamhoz térek a köhögésből. – Adok is magának egy tájékoztatót – nyújtom át. – ebben megtalálja a műsor mentet és a családbarát koncepciónkat - a családbarát egy olyan kulcsszó, amelyet minden média mágnás szívesen hall, ez akár az eladható szinonimája is lehetne. Mr. Weber pillanatnyi kíváncsisága pont elég időt ad nekem arra, hogy egy lépéssel odébb rántsam Warrent, és suttogva beszélni tudjak hozzá anélkül, hogy a prospektusba mélyedő férfi ránk figyelne. - Nagyon kedves dolog tőled, hogy promótálsz engem, de senki se kérte! – a mondatom második felét erőteljesen megnyomom, hogy érzékeltessem rohadtul semmi keresnivalója a Z100 pultjánál. Jobb lenne, ha visszaállna a WSN-hez matricát osztani, vagy mit tudom én. – Vidd innét Webert! Az említett pont ebben a pillanatban ér az utolsó oldalra, és megemelve tekintetét veszi észre, hogy mi félre húzódtunk. Kéretlenül hozzánk lépked, mintha tényleg nem tűnne fel neki, hogy zavarja a privát beszélgetésünket. - Érdekes – mutat a prospektusra, így éppen kiszúrja a fejemet, ami nyomtatva az ujja alatt árválkodik. -, van benne potenciál. - Köszönöm – felelem egy büszke mosollyal, amit egy pillanat alatt letöröl a képemről. - Elmondaná a szlogent? - Z100, New York elsőszámú zenei rádiója, a mikrofonnál Florance Langely– mondom végig egy halvány sóhaj után a saját szövegem, amit minden nap elismétlek. Most is csak azért olyan megterhelő, mert addig se tudok érdemleges dolgokkal foglalkozni, na meg mert Warren kérésére kell ezt tennem. - Ha már itt tartunk – kezdek bele, és ha már úgy alakult, hogy Warren mellett állok, akkor baráti jelleggel átkarolom a vállát a magasságkülönbséget leküzdve. A világ legtermészetesebb dolgának tűnhet, de közben rettentően idegen mozdulat ez tőlem. – Mr. Weber tudja, hogy Warren a WSN üdvöskéje? Kinézné, hogy emögött a köznapi arc mögött, egy leendő főszerkesztő bújik meg? Mindenképp figyeljen rá, mert a maga posztjára pályázik – mondom kedvesen viccelődve, mire Weber fel is nevet, de mintha nem lenne túl őszinte a kacaja. Van jó oldala is a médiának mutatott arcomnak, a buta, szerethető kislányból nem nézik ki a hátsó szándékot. Szinte felüdülés előítéletek sortüze nélkül viccelődni Warren karrierjéről. Remélem Webernek ezután lesz hozzá néhány jó szava, ami azt jelentené, hogy engem kettesben hagynak az egyéb fontos személyekkel, akik sorra hagyják el a pultunkat, amíg én velük lopom a napot.
William Bradford egyetlen szóval illette az újságírói tevékenységemet: felesleges. Nem a médiaszakmák jelentőségét kívánta ezzel kétségbe vonni – mert ugyan utáltam beismerni, de apám elég okos volt ahhoz, hogy tudja, melyik irányba kell hízelegni – pusztán az én jelenlegi és jövőben várható sikereimet tisztelte meg ezzel a tőle szokatlanul tömör véleménnyel. Hiába volt sok szempontból elismerésre méltó a szakmai eredmény ezen a terepen, apám szent meggyőződéssel állította, hogy én csak az időm pazarlom. És, mivel az időm tőle kaptam, így az övét is. Merthogy engem, szerény megítélése szerint, nem firkásznak teremtett a Jóisten – hangzott ez el pontosan ilyen bájosan hithű katolikus visszhanggal -, minek erőltetek valamit, amiben maximum jó lehetek, de kiemelkedő soha. És az öreg már csak tudta, hogy mit beszél, elvégre kettő egész írásomat is elolvasta a többszázból. Részemről nem igazán volt tervben, hogy a jövőben komolyabb megélhetést alapozzak az újságírásra, úgyhogy nem különösebben vettem magamra a véleményét; nem is folytam bele a vitába, pedig egyetlen pocikám sem értett vele egyet. Ő nem óhajtott tudomást venni arról, hogy a politikai adatelemzés és a WSN főszerkesztői pozíciója alkotta halmazoknak igenis van keresztmetszete, én pedig nem kívántam lélekszakadva győzködni arról, hogy mindkettő alapját képezi a célközönség ismerete. Ennyiben is hagytuk. Én tudtam, hogy igazam van, mert hát itt volt például Joel Weber, akinek minden mozdulatából sütött, hogy felküzdeni magát a rangkétra csúcsára könnyebb volt számára, mint rájönni, hogy mit kezdjen ezzel a közeggel. Nem feszengett, mert annál azért sokkal professzionálisabb volt, de azért nyilvánvaló volt, hogy ő nem ebbe született bele, nem mozog otthonosan a nagyok sakktábláján, pedig pozíciójából adódóan már inkább volt Királynő, mint Paraszt. A jellemére és szokásaira már kevésbé igaz ez az állítás, így azt most ne is vegyük górcső alá. Főleg, ha vehetjük helyette mondjuk Florance Langleyt is, aki olyan meggyőzően aranyos álcát ölt magára nyomban, mikor mellé érünk, hogy kis híján szóvá is teszem: amikor becsődöl a karrierje, próbálkozzon a színészettel. Abban viszont, ahogy a szó legszorosabb értelmében arrébb rángat, mielőtt még megjegyzést tehetnék, már semmi kedves nincs. Azért persze hagyom magam, mert hiába szórakoztat a dühe, ami csak úgy szikrázik a kényszeresen illedelmes maszkja mögül, nem kívánok jelenetet rendezni. Egyelőre. - Először is, neked is szia – hajolok bele most én az aurájába a köszönés erejéig, ha már az előbb véletlenül elfelejtett észrevenni. – Másodszor pedig… Ezt a gondolatot viszont nem sikerül befejeznem, a válogatott sértéseim a torkomon akadnak, mikor Weber feleszmél a teljességgel érdektelen prospektusból, amit Flo az imént a kezébe nyomott, és mit sem törődve azzal az el nem hanyagolható ténnyel, hogy az ember azért vonul félre, hogy privát beszélgetést folytasson, újra mellénk áll. Éppen csak nem lép a lábunkra. Mikor végül önszántából kéri meg Flot, hogy mondja el a szlogent, kis híján el is nevetem magam. Az illetékes arcáról is eltűnik a büszke mosoly, de azért bazári majom módjára engedelmesen eleget tesz a kérésnek és előadja a produkcióját, ami jelen esetben egyenlő a világ legszárazabb szlogenjével. Nem csoda, hogy a rádiózás haldoklik. Vagy mondjuk úgy, hogy szerencsére. -Kérem, nézze el neki, Mr. Weber – ciccegve rázom a fejem, nyomban, ahogy Langley a szövege végére ér - Florance-nek bizonyára hosszú napja van, azért ilyen kedvtelen. Legközelebb biztos jobban fog menni, több lelkesedéssel, igaz? Nem sokáig tudom kiélvezni a kárörömöt, mert végül kiderül, hogy Wyndhamnek csak igaza van, és Langley mellett az élet csak gyötrelmet, megbánást és kellemetlen pillanatokat tartogat az ember számára. Olyan könnyedén, olyan ördögi aljassággal hízelgi körbe Webert az okos kis hazugságával, hogy egy pillanatig még én is elhiszem, ez itt akkor ennyi volt, vége van, és ezentúl azzal a tudattal kell együtt élnem, hogy Langley ellen szenvedtem vereséget. Végül aztán, tudván, hogy tovább rontani már igazán nem lehet a helyzeten, csak szélesen mosolyba húzom az ajkaimat, és belemegyek a játékba. Ha már bukom, bukjon ő is. Meglátjuk, melyikünk hírneve bír el több csorbát. - Bizony-bizony, ráadásul, ha az ember az olyan barátai– és ennél a szónál kicsit közelebb húzom magamhoz Flot a derekánál fogva, mintha tényleg jóban lennénk – támogatását élvezi, mint Florance Langley és a Z100, hát milyen könnyű dolga van, ugye Flo? – kérdezem, csak úgy az illem kedvéért, mert szóhoz jutni nyilván nem hagyom. Abból élt, hogy hallatta a hangját, muszáj voltam még azelőtt útját állni a reakciójának, hogy megpróbálná kimagyarázni magát. - Gondoljon csak bele, Mr. Weber, a Z100 családbarát koncepciója és a fiatalokat foglalkoztató, harmincöt alattiaknak cikkező WSN milyen széles célközönséget tudhatna magának. Minden korosztály az általa preferált módon és stílusban kapná a legfrissebb híreket, zenéket, programajánlókat. Mindezt a Washington Square News mellett egy olyan nagy név alatt, mint a Z100 – hangsúlyozom ismét, erőszakosan a szájába rágva, hogy még véletlenül se tudja elfelejteni. – Mi ez, ha nem egy tökéletes fúzió? Most rajtam a sor, hogy felnevessek, röviden és cseppet sem őszintén, pusztán csak azért, mert a nyomorúságos helyzetünkhöz olyan jól illik. Weber finoman kacarászik velem, bár ő is főként csak illemből. Az arcán a zavar egyre csak nyilvánvalóbb formákat ölt, és mostanra már biztos, hogy nem tudja eldönteni, szórakozunk-e vele, vagy sem, szóvá tenni viszont, pláne így nyilvánosan, nagyközönség előtt, nem meri, így csak feszeng előttünk, tanácstalan tekintetét hol rajtam, hol Florance butuska kis pofiján nyugtatja. - Olvasgassa csak bőszen a prospektust, ha szemfüles, még el is csípheti a Z100 terjeszkedési tervét a sorok között – és ezzel a lendülettel elengedem Florance derekát, aminek öleléséért nem titok, más esetben valószínűleg vállból kéne elbúcsúznom az egész karomtól. – Nagyon örültem a találkozásnak, Mr. Weber, köszönöm, hogy időt szakított ránk. A kézfogásra emelt karom tökéletes menekülési tervként nyúlik Joel Weber irányába, aki nem is rest elfogadni, csak, hogy mielőbb mehessen. A megszokottnál kicsit erőteljesebben szorítva rázza meg a jobbom, és biztosít afelől, hogy átadom apámnak az üdvözlését. Florance irányába is intéz néhány kedves szót, sőt, ő még meglepően őszintén ható dicséretet is kap búcsúzóul. Én bezzeg csak apám javára, meg se kéne lepődnöm. Amint Weber az ujjai között idegesen gyűrögetett szórólapjával végre hallótávolságon kívül kerül, olyan sebesen pördülök Langley elé, hogy még véletlenül se legyen ideje egyáltalán megkísérelni se az eltűnést. - Szép volt – mondom félig vádlón, félig elismerésnek szánva. Azt kegyesen nem teszem hozzá, hogy remélem, kirúgják ezért a húzásáért, de elméletben azért őszintén drukkolok az eshetőségnek. Helyette egy óvatos mozdulattal elnyúlok mellette, és felkapok a Z100 asztaláról egy szórólapot, majd azt lebegtetve az orra előtt, folytatom. – Megyek is, megkeresem Robert Pittmant, biztos örömmel látna egy ilyen tehetséget a WLTW fm mikrofonjai mögött, biztos el tudok neked intézni egy interjút. Nem igazán volt kapcsolatom Robert Pittmanhez, de örömmel megkockáztattam volna egy rossz első benyomást annak érdekében, hogy átadjam neki Langley brossúráját. Megtehettem volna ezt éppen puszta szívjóságból is, de most épp sokkal jobban motivált, hogy Weber, lehetőleg még a mai nap folyamán értesüljön arról, hogy Florance Langley az iHeartMedia CEO-jával tárgyal. Ha a Bloomberg aktuális atyaúristene eddig kételkedett volna a közjátékunkban, ezek után kénytelen lenne elhinni, hogy a Z100 tényleg trónfosztásra készül. Sajnos ezzel együtt azt is, hogy én kihúzni készülök alóla a nemrég megszerzett főnöki forgószéket, de az én bukásom elenyésző veszteség volt Florance-éhez képest. Vagy legalábbis ezzel nyugtattam magam. Kit érdekel, ha nekem rossz, amíg tudom, hogy neki még rosszabb. - Mondanám, hogy örültem a viszontlátásnak, de nem lenne őszinte– szórakozottan meglegyezgetem a szórólapot az orra előtt, mintha épp a körülötte döngicsélő bogarakat akarnám arrébb terelni. Aztán megfordulok és ott hagyom a bénácska kis standja előtt, kezdjen magával amit akar.
Valószínűleg a hüvelyi úton szülés is kevésbé fájdalmas, mint Warren jelenléte ezekben az óráknak tűnő percekben. Minden egyes lélegzetvételénél az járt a fejemben, hogy bárcsak az lenne az utolsó. Ha más nem, benne volt a pakliban, hogy én a puszta két kezemmel esek a torkának, ha még egy szót kiejt a száján, amivel tönkreteszi mindazt, amit felépítettem New Yorkban töltött éveim alatt. Már a lelki szemeim előtt lebegett, ahogy a hajánál fogva kicibálom az épületből, és kiadva a dühöm hangosan üvöltve leteremtem, amiért hozzám mert szólni pont azon a napon, pont abban a percben, pont Weber társaságában. Persze nem volt merszem nagyobb jelenetet rendezni, túl sok a szakmában befolyásos ember sétált el mellettünk percenként, ezért csak szemmel vertem továbbra is. Ha véletlen a tekintete az enyémbe akadta, akkor még azt is kiolvashatta belőle, hogy a kis műsorát csúnya bosszú fogja követni. Mindent meg fogok tenni érte, hogy Warren Bradford neve beleégjen a közmédia feketelistájába, amiről nehezebb lekerülni, mint beiratkozni a világ 10 leggazdagabb embere közé. Nyilván megvolt a maga ismeretségi köre a családja révén, így könnyen szerzett támogatókat, de arról se szabad megfeledkezni, hogy én viszont az ártatlan, őszinte kislány voltam az emberek szemébe. Márpedig ki ne hinné el egy védelmezésre szoruló kislánynak, ha azt mondja, hogy a Bradford fiú minden sajátjának beállított szellemi termékét másoktól lopta? És ha még mocskosabb játéba akartam volna belemenni, akkor egyenesen a hírnevét támadtam volna meg. Egy elsöprő #metoo kampánnyal a porba döngölhetném az egész jelenséget, ami övezi, márpedig biztos akadna néhány ex a múltjából, aki partner lenne a dologban. És ki ne hinne egy tucat lánynak, akik zokogva állítják, hogy szexuális zaklatás áldozatai lettek? Warren rohanhatna az ügyvédeihez, de mire a bíróságra jutna az ügy, addigra a bulvárlapok már rég elvennék tőle a maradék kis tekintélyét is. Még egy per is megérne ennyit, hogy az édes bosszú íze lassan elegyedjen a győzelem mámorával, főleg, ha az Bradford megsemmisítésével jár együtt. - Jaj, ne is mond, Warren – mondtam gyönyörű kerekded könnyeket varázsolva a szemembe egyik pillanatról a másikra. Egészen úgy tűnhet, hogy valódi érzelemhullám kapott el, valójában csak a sok gyakorlás tette. Akadt egy-két férfi az életemben, akik megtanítottak rá, hogy gyakorlatilag néhány vízcseppel mályvacukorrá tudom varázsolni a kemény kérgű lelküket, és hajlandóak a legkegyetlenebb tetteimért is megbocsájtani. Bíztam benne, hogy Weber szíve is megesik rajtam, ha már Bradfordnak nincs érző lelke, amire hatni lehetne -, én is csak reggel tudtam meg, hogy már nincs köztünk… - hogy ki mikor merre és hogyan halt meg már nem fejtettem ki, de valaki biztos valahol meghalt abban a percben is. Drámaian legyeztem a kezemmel a szemem, mintha így akarnám elüldözni a keserves zokogást. Hála istennek Weber kétségbeesett arca azt tükrözte, hogy vevő a színjátékra. Ezután a győzelmet már szinte elkönyveltem. Ugyanis még egy mosolyt erőltetve az arcomra, könnyes szemmel adtam elő, hogy Warren micsoda tehetség, aki karriertervével épp Weber segge alól rántaná ki a vezetői széket. Mert ugye én olyan jótét lélek voltam, aki hajlandó volt a saját fájdalmát háttérbe helyezve mások erényeit kiemelni. Warren pedig egy olyan ragyogó csillag volt, akit érdemes kiemelni a tömegből, nehogy hátulról rohanjon késsel az emberbe. Persze ez a különös tehetsége arra is kiterjedt, hogy minden nyakatekert próbálkozásomból képes volt kimenekülni. A beszélgetés hirtelen olyan fordulatot vett, ami egy hosszú pillanatra egészen megbabonázott. Egyszerre lenyűgözött, és akartam miatt határozottan megtaposni Bradfordot a magassarkúmmal. Épp csak azért nem bújtam ki a „baráti” öleléséből, mert az előbb még én is nagyban adtam a közeli kapcsolat témát, és nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy hirtelen szerepet váltsak. Hát kénytelen voltam fejest ugrani a mélyvízbe, és partner lenni Warren agyas kis játékában, persze a saját javamra fordítva a helyzetet. - Pontosan, ahogy Warren mondja. Persze ez a nagyszerű ötlet csak egy olyan tökéletes koponyából származhat, amilyen az övé is. Képzelje el, hogy olyan elszánt volt, hogy bejött valamelyik nap a Z100 stúdiójába, és beadta helyettem a felmondásom. Hát nem csodálatos barát, hogy ennyire odafigyel rám? Képzelje egy vállalati terven dolgozik, aminek a neve Zoomberg média. Ha minden jól megy elsöpri vele az összes médiavállalatot, tudja az ő tehetsége meg az apja befolyása együtt… Ugye milyen nagyszerű! – szinte éreztem, ahogy az agytekervényeim keményen munkára kelnek, hogy egy olyan történetet kreáljak még mindig kicsit szipogva, ami amellett, hogy egészen hihető, én csak naiv áldozatnak tűnjek, akit mindössze báb a hatalmas mágnások tervében. Weber egyre kínosabban kacarászott mellettünk. A feszültségéről viszont egyértelmű jeleket adott a hatalmas izzadságcsepp a homlokán, és hogy már szinte porrá morzsolta addigra az ujjait. Nem tudom mire várt még, reméltem, hogy mire a mondandóm végére érek, fejvesztve menekül, hogy megszabaduljon tőlünk, de ő csak ott állt Warren és köztem kapkodva a tekintetét. Kezdtem úgy érezni, hogy egy pillanat választja el a robbanástól. Ha már magától nem ment el, legalább azt megnéztem volna, de Warren idő előtt távozásra intette. - És mindenképp nézzen bele majd a Zoomberg vállalat termékeibe. Nem lesz nehéz, minden frekvenciát fel fognak vásárolni! – szóltam még kedvesen, aztán lelkesen integettem a távozónak, miután bársonyos mosollyal konstatáltam kedves szavait, amiket hozzám intézett. – viszlát Mr. Weber, örvendtem a találkozásnak! – szóltam még lelkesen utána. Egy darabig még néztem, ahogyan Weber távolodik, és eltűnik a zsongó tömegben. Egyenes háttal álltam, és csak akkor fordultam Warren felé, mikor már úgy ítéltem, hogy hallótávolságon kívül van a fickó, és arról is meggyőződtem, hogy senki sem figyel minket. Hála istennek, Warren éppen akkor válogatott a prospektusok között, így könnyű prédának bizonyult egy pofonra, amire már az első pillanattól kezdve fájt a fogam. - Legközelebb kétszer gondold meg kinek a tányérjába mártod a szaros kezdet, Bradford – már szinte vicsorogtam rá a dühtől, de közben leráztam a kezem, mert engem is visszacsípett a pofon. – Ha most kirúgnak miattad a Z100-tól, biztos lehetsz benne, hogy nem úszod meg egy pofonnal. Lassan foglak kínozni – sziszegtem akárcsak egy kígyó, majd kitéptem a kezéből a prospektust, hogy még véletlen se tudja megkörnyékezni Robert Pittmant, mert az tényleg a kegyelemdöfés lett volna a karrieremnek. Weber biztosan kivégzett volna, bár velem egyetemben Warrent is. Persze mint, akit minden is hidegen hagy, hátat fordítva megindult az említett férfi nagyjábóli tartózkodási helye felé. Így még nekem kellett sebes léptekkel utána loholnom. - Warren én esküszöm, hogy megkeserülöd, hogyha Pittman ötméteres körzetébe lépsz – magassarkúban túl gyors volt nekem a tempó, amit diktált, így mindent bele kellett adnom, hogy ne maradjak le mellette, és szemmel tudjam tartani, mit is művel. Végül a teljes kifulladás miatt kénytelen voltam Warrent az öltönyénél fogva megrántani, hogy megálljon velem együtt. Kissé szuszogva néztem rá. - Mit akarsz, Bradfrod? Vagy nem is te akarod, hanem te vagy Nate elbaszott végrehajtója? Nem tudom mit csináltok, de kurva gyorsan hagyjátok abba, a végén még visszafele sül el a kis játékotok – vetettem egy keletlen mosolyt felé. Ő is tudhatta, hogy velük egyetemben én se féltem belemártani a mocsokba a kezem, és onnan irányítani a történéseket.
Kezdőlap
Ha pedig az embernek van egy félig kiépült arculata, akkor azt nem döntheti meg egyik pillanatról a másikra, még akkor sem, ha az nem kívánt személyek próbálják romba dönteni. Sajnos túlzottan is jól emlékeztem Warrenre, és a személyisége mozgató rugójára, na meg hogy mindig ott van, ahol nem kéne lennie. Ehhez igazán jó érzéke volt. Azt is sejtettem, hogy nem véletlen jelent meg oldalán Joel Weberrel, akinek nevét mindenki jól ismerni New York-i média berkekben. Az első másodpercben, mikor tekintete találkozott az enyémmel, még nem voltam tisztába a céljával, de nagyon erősen koncentráltam, hogy tudat alatt továbbítsam az üzenetet, miszerint takarodjon el innét. Ezzel párhuzamosan már tervezgettem, hogyan fogom rituálisan megfojtani, ha tönkreteszi nekem ezt a napot, ahol esélyt kaphatok a szintlépésre bennfentes körökben. Egy rossz szó választotta el attól, hogy jövő héten bevonuljak a WSN szerkesztőségébe, és lendületből lekeverjek neki egy pofont, aminek nyoma még napokig látszik, holott még meg sem szólalt. És akkor kinyitotta a száját…