Egy hete vagyok csak itthon, de sokkot sokk követ. Kezdve a ténnyel, hogy a srác, akire már csak exemként asszociálok, megjelent a küszöbömön, és próbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Első körben őt is fel kellett világosítanom, hogy memóriám még most sem hagyott cserben, és elhiszem, hogy bánja a dolgot, mert mégis csak négy évet vágott tönkre egyetlen éjszaka miatt, de én nem kívánok jelen helyzeten változtatni. Ó igen, az ajtót is rávágtam, hihetetlenül jól esett. Az már kevésbé, hogy szembesülnöm kellett a ténnyel, a szobám némi átalakítás áldozatává vált. Kicsit meg is ugrott a vérnyomásom, mikor konstatáltam a tényt. Nem azért, mert rossz lenne, imádom, meg anyáimat is, hisz jobban ismernek, mint én saját magam. Épp csak a gondolat a frusztráló, hogy a cuccaimhoz nyúlkáltak, minekután megkértem őket, lehetőség szerint zárják be az ajtóm, a kulcsot meg dugják el, hogy még ők se tudják, hova. Persze tisztában voltam azzal, hogy vélhetően nem fog megtörténni, de míg Izraelben voltam, a remény halvány illúziója megvolt.
Az egyetem földrajz professzora beléptemkor pedig el is csípett, arra kérve, tartsak már egy kis előadást a tapasztalataimról. Azt hittem ott hagytam azt a bigyót, ami arra kényszerít, minden hülyeséget elvállaljak, de mikor szinte azonnal bólintottam, rájöttem, hogy a bőröndjeimmel együtt jött velem az is.
És most menekülőre fogom. A laptop a táskámban, a táska a vállamon, és biztosítom a szüleim, hogy ma már nem látnak. Látom a csalódottságot az arcukon, de annyira fittnek végképp nem érzem magam, hogy bulizásra adjam a fejem. Rendes stréber módjára tehát az egyetem felé veszem az irányt, pontosabban a helyre amit, imádok, és ahová alanyi jogom van belépni. Ha várom valami miatt a jövő hetet, akkor az tuti ez. Hiányzik a bagázs, ami nem csekély létszám ellenére jól összeszokott, és akiket majdhogynem egy egész éven keresztül hanyagoltam, csak mert volt valami, ami fontosabb.
- Pőre péntek? – a gondnok mosolygó hangjára, az én görbém is életre kel, és lassan rázom meg a fejem.
- Évforduló – igen, a nyögés, amit hallat, minden gondolatomat megeleveníti. Nem baj, nekik is kijár ennyi, hisz így is tök sok mindenről le kell mondaniuk, csak mert…. azonos neműek. Soha nem fogom megérteni ezt a szűk látókört, de talán azért, mert a színes világban nőttem fel, és azok neveltek, akik. Tudom, hogy a mérhetetlen toleranciám is nekik köszönhetem, vagy azt, hogy abszolút előítélet mentesen képes vagyok bárkivel szóba elegyedni.
- Örülhetsz, Warren még bent van – én meg nem igazán tudom, hogy mennyire szabad neki örülnöm. Kedvelem, ahogy azt is, amit Clyde-al szoktak művelni, azokat az elejtett félmegjegyzéseket, a látatlannak tűnő grimaszokat, amiket én valamiért mindig észreveszek. Viszont míg Clyde- al a kapcsolatom már idillinek is mondható, Warrenen van valami, ami folyton arra késztet, egyet lépjek hátra.
Most még is, az ajtó elé érve, előre teszem meg a lépést, kopogva előtte egyet, ha már tudom, nem vagyok egyedül.
- Szia – egy barátságosnak ható mosolyt mégis megeresztek, mert tényleg megörülök annak, hogy látom. Hogy ismerőst látok, sőt, ha hagyja, letéve a táskám az asztalomra, még oda is sietek, hogy megöleljem. Pedig abszolút nem vagyok ölelkezős, ennek ellenére a reptéren is képes voltam Chels nyakába ugrani, még könnyet is ejtettem, és most sem sietek, vagy pattanok el tőle, mint aki tűzhöz nyúlt. Ennyit tenne egy év, amit egy teljesen idegen helyen töltök?