Coco! COLUMBUS! A telefonodat nyomkodod! Nézzed már, ez tök fontos rész!
Nem bírja elviselni, ha nem a filmet nézed. Nem bírja elviselni, ha csak egy percig is telefonozol, ha felállsz, hogy kinyisd az ablakot, és közben nem nézed. Ha észreveszi, hogy elbambultál. Rosszul van tőle, hogy vannak emberek, akik kimennek a mosdóba. Vannak emberek, akik elalszanak rajta!
Ha nem figyelsz oda egészen, teljesen, ha egy apró mozzanatról is lemaradsz, ő sem tudja élvezni.
Baszdmeg, miért zavar, én maradok le róla, nem te.
Jó! Akkor ne nézzünk semmit.

... Ha-ha-hahhh...
Hangosan nevet. Hahotázik! Bőg. Általában olyan dolgokon, amiket nem tud megmagyarázni, és ha végül sikerül is neki, mert abbahagyja a nevetést, a síró, nyüszítő, életéért küzdő nevetést, akkor sincs semmi értelme.
Szóval. Bocsi. Na szóval tökre úgy nézett ki innen, mintha így berepült volna az egyik füleden a légy és a másikon ki. Zseniális!
Semmi értelme.

"mert a teknősbéka szíve még órákig ver azután is, hogy levágták és feldarabolták. Az öreg halász azonban azt gondolta magában: Éppen ilyen az én szívem is..." Na? Ugye, hogy milyen szép?
Felolvassa hangosan a könyvek és versek azon részleteit, melyeket különösen szépnek vagy igaznak talál. Annak, aki éppen mellette ül. Ha többen vannak, figyelmet kér, kiáll, és ott olvassa fel, hogy mindenki hallja.
Könyvolvasás közben érzelmi hullámvasút az arca, egészen kiül a szemöldökeire minden leírt szó; hangosan felnevet, ha vicces, halkan pityereg, ha szomorú.
És felolvassa, hogy...
Ha-ha! Co! Ezt hallgasd: "Patkányölő! - Nocsak, mondta Pierson, megöltél egy patkányt? - Valamit meg kell ölni ebben a háborúban."
Ez nem vicces.
Jó, te nem érted a kontextust.


Baszdmeg.
Káromkodás.
Nem káromkodik. Vagyis nem komolyan káromkodik. Furcsa tréfát űz az emberek ezen rossz szokásából, s csak akkor hagyja el csúnya szó a száját, ha az kontextustól teljesen független. Például a bátyja megkérdezi, hogy Dee, kérsz teát? És azt feleli: Baszdmeg.

Mindjárt.
Névmás, határozószó.
Jelentése az eredeti "rövid idő múlva" (szinonima: hamarosan) az ő esetében inkább "nem tudni mikor" (szinonima: valamikor).
Ha mindjárt ott lesz, még nem indult el. Ha mindjárt lemegy enni, aznap nem eszik. Ha mindjárt kész van, nyugodj már meg, akkor helyezd magad kényelembe a kanapén, és készülj három napi hideg élelemmel.


Szeretlek.
Kifejezés.
Nem fukarkodik vele. Mondja fűnek-fának. Tulajdonképpen mintha nem érezné a szó súlyát, úgy mondogatja. Ahogy a HP-rajongók, hogy Avada Kedavra, noha mind tudják, hogy tiltott átok.
Dee-nek öt kutyája van, általában nekik mondja, de mondja az apjának, mondja az anyjának, mondja a házvezetőnőnek. Legtöbbször talán mégis a bátyjának és a fiatal Johnny Deppnek a Cry-Babyben. Meg az idősnek is.


Semmi kedvem itt lenni.
Sugárzó mosoly, nevető szemek; illatfelhőben és sminkben úszni, pezsgőben és selyemruhában. Daisy olyan tökéletesen simul a manhattan-i elit elvárásaihoz, hogy még azok a vén, morcos öregemberek is ellágyulnak a közelében, akik egyébként még a levegőt is irigylik az újgazdag apjától. Meg a feleségét. Meg a lányát. Meg a fiát. És tökéletes összhangjukat. Daisy azt mondja bármikor itt hagyná a bájcsevejt, ezt az egész hercehurcát, az egész művi világot; de azért ha tényleg lehetősége lenne kilépni, háromszor is meggondolná, és végül nem biztos, hogy nem megint azt az életet választaná mégis, melyben utoljára megszületnie volt nehéz. Ezt is tudja, csak szereti játszani a hattyú halálát.

Nem, nem ismerem.
Azt az írót. Azt a könyvet. Azt a filmet. Azt a verset. Azt a festményt.
Az a fals kép él benne, hogy jobb bólogatni, és úgy tenni, mintha mindent ismerne, mint műveletlennek tűnni, és nyíltan bevallani, hogy halvány lila gőze nincs, kiről-miről is van szó. Különben is művelt, bizonyára tévedés, hogy nem ismeri. Talán csak nem emlékszik jól.

Tudod, néha úgy érzem az emberek engem nem komolyan, hanem magától értetődőnek vesznek. Nem becsülnek, kivesznek belőlem annyit, amennyire szükségük van, amennyit találnak bennem. És nem kérdezik meg, hogy én hogy vagyok.
Bár saját életében nem halad A-ról B-re, mások inspirálásában és segítésében mesterien helytáll.
Ugyanakkor itt gyökerezik egoizmusa is; úgy érzi, ő a világ legjobb barátja, és bár nem azért ad, hogy visszakapjon, de... de nem kap vissza semmit! Szeret mártír lenni, nem mondja, ha baja van: pedig könnyű megbántani és könnyen vesz magára dolgokat; a megbántók általában nem veszik észre, hogy bántották őt, és ez nem az ő hibájuk, Daisy egyszerűen nem mondja. Csak akkor ideges és haragos, ha otthon van, egyedül, néha a bátyjának panaszkodik.


Sajnálom.
Morzejelekkel: rövid, rövid, rövid - rövid, hosszú - rövid, hosszú, hosszú, hosszú - hosszú, rövid - rövid, hosszú - rövid, hosszú, rövid, rövid - hosszú, hosszú, hosszú - hosszú, hosszú
Nem összekeverendő a bocsánattal, melyet legalább annyira osztogat, mint a szeretleket. Az a lifehack, hogy bocsánatot kérni nem esik nehezére, mert az valójában nem jelenti, hogy ténylegesen sajnálja, saját bevallása szerint az ő találmánya. Ez valójában nem lifehack, hanem konfliktuskerülés. Mindenesetre szinte sosem mondja, hogy sajnálom, ahhoz képest, hogy látszólag nincs nála kompromisszumképesebb ember.
A bátyjának még csak-csak elmorzézza. (A dédapjuktól tanulták meg kiskorukban, így tudtak üzeneteket küldeni egymásnak a vacsoraasztalnál. Csúnya szavakkal illették a vendégeket. A rövidre koppintottak, a hosszúra mutatóujjuk körmével vontak egyet a kezükben lévő pohár, vagy az asztal felületén.)

Antidisestablishmentarianism
/ ˌæn tiˌdɪs əˌstæb lɪʃ mənˈtɛər i əˌnɪz əm /
Nem tudja kimondani, úgyhogy nem mondja ki.

Szeretlek.
Morzejelekkel: rövid, rövid, rövid - hosszú, hosszú, rövid, rövid - rövid - rövid, hosszú, rövid - rövid - hosszú - rövid, hosszú, rövid, rövid - rövid - hosszú, rövid, hosszú
Daisynél a szeretleknek csak akkor van súlya és jelentése, ha nem mondja ki. A bátyjának esténként elkopogja. A kutyái hátán elzongorázza. Amikor vele vacsorázik, a körmével elmorzézza; titokban milliószor szerelmet vallott, de sosem mondta ki.



Papa
Walter Hugh Lancester az oxford-i egyetemen végzett Menedzsment és Vállalkozásgazdaságtan karon 1982-ben; egyetemi éveit követően kezdett el tőzsdézni, és igen hamar kiderült, hogy bámulatos tehetsége van a pénz forgatásához. Az áttörést az a fekete szerdaként emlegetett 1992-es szeptember 16-ai esemény hozta számára, amikor a valutapiaci spekuláció következtében összeomlott a brit font árfolyama. Walter, és nem csak ő, de sok másik valutaspekuláns hatalmasat kaszált a szigetország valaha volt talán legnagyobb tőzsdei krízisén, és nem véletlen, hogy az őt is érő támadások elől visszaköltözött az államokba, szülőhazájába.
Üzlettársai és közeli barátai segítségével alapított new york-i brókercégének (Lancesters & Co.) társalapítója, társtulajdonosa, és vezérigazgatója, számos vállalat részvényese, felesége divatcégének tulajdonosa; a Forbes 90-es évek elején leírt jóslata az egyik legígéretesebb tőzsdei vállalkozóról beteljesült, így a férfi előkelő helyet foglal el az USA leggazdagabb és legbefolyásosabb embereinek listáján.

Mama
Sem a brit, sem az amerikai bulvárlapok nem maradtak reakció nélkül, amikor a huszonegy esztendős Diana Elizabeth Fairfax a nála tizenegy évvel idősebb multimilliomos oldalán hagyta el a szigetországot. A brit, nemesi származású Dianát szülei nem támogatták az - ő szavukkal élve - mocskos pénzű, pojáca Walter H. Lancesterrel kötött házasságában, a családi viszályok azonban enyhültek, amikor négy esztendővel később, 1996-ban megszületett az ikerpár, Columbus Walter és Daisy Diana Lancester.
Egy kis, fiatal, feltörekvő dizájner divatcég (Di&Dee) alapítója és vezetője.

Coco
Coco. Co. Kicsi-Co. Csikó.
Coco a mindene. Coco a jobbik fele, ha lehet ilyet mondani; csak azért mondta, mert megegyeztek - természetesen az ő ösztönzésére -, hogy Coco meg azt mondja, hogy neki meg ő a jobbik fele. Egymás jobbik felei voltak és felosztották egymás között a világot (mint a Neked adom a napotban); Co-é volt minden író A-tól N-ig, Dee-é volt N-től Z-ig. Co-é volt a kék, a zöld, a fekete, és a barna; Dee már bánta, hogy elcserélte a barnát lilára, tizenöt éves korukig az övé volt, csak jött egy furcsa lila-roham. Co sosem adta neki vissza a barnáját. Dee-é volt Manhattan, de csak úgy kaphatta meg, hogy New York minden egyéb része Coco-hoz tartozott. Dee-é volt a brandy, Coco-é a whiskey, Dee-é volt a francia nyelv, Coco-é a spanyol. Dee-é volt az ókori Görögország, Coco-é a Római Birodalom. Dee-é volt a szombat, Co-é a vasárnap, Dee-é a nappal, Co-é az éjszaka; de a csillagokat megosztotta húgával, mert könyörgött értük, s ő meg cserébe megosztotta bátyjával a meleg, nyári zivatarokat.


Fitz, a corgi.
Szapphó, a cocker spániel.
Maya, a pudli.
Poe, az angol bulldog.
Leo, a tacskó.



04:12:32
Nem tudtam aludni. Hajnali négy előtt magamra kényszerítettem, lehunyt szemhéjaimat bámultam belülről, s megpróbáltam elhitetni magammal, hogy alszom. De éberen feküdtem, arcomon az álmosság legszelídebb jegyei sem mutatkoztak. Ha egészen közelről vizsgált volna meg valaki - de ki? -, még azt is észrevehette volna, hogy meg-megrebbennek lecsukott szemhéjaim. Nem az álomvilágban nézelődő szemgolyók forognak mögötte, hanem éber, nyughatatlan üveggolyók.
Nem tudtam aludni.
Hajnali négy után már nem is próbálkoztam.
Szemhéjaimnak megadtam a pislogás örömét, hajnali négy óra tíz percig a plafont bámultam, akkor aztán felültem, hajnali négy óra tizenegy perc ötven másodperckor kikeltem az ágyból, és mindössze negyven újabb másodpercet vett igénybe, hogy hajnali négy óra tizenkét perc harminckettő másodperckor megérkezzek a lépcsőhöz.
A felső szint - DeeDee és a kutyák birodalma - egyetlen nagy, nyitott tér volt, növényekkel, kutyajátékokkal, végeérhetetlen könyvespolcokkal, melynek tartalmát akkor sem lett volna időm elolvasni, ha egész életemben mást sem csinálok. (Tulajdonképpen mást sem csináltam.) Furcsa, mi? Ahogy körbevesszük magunkat dolgokkal, melyekre aztán tudjuk, hogy nem lesz elegendő időnk. Soha nem értettem az embereket, amiért többször olvastak el egy könyvet; néha magamat sem, és bűntudatot éreztem, mert hogyan is léphettem volna versenybe az irodalommal, ha örökké ugyanazon a szakaszon szaladgálok?
Hajnali négy óra tizennégy perc negyvenhat másodperckor érkeztem meg Coco ágyáig.
- Coco? Alszol?
Ostoba kérdés, mert már az ágyára is másztam, és azon ügyködtem, hogy bebújjak mellé a takaró alá.
- Coco?
- Mmmm. - Úgy morgott, ahogy Poe horkol. - Mennyi az idő? - Befészkeltem magamat mellé, és átnyúltam a feje felett, hogy felkapcsoljam a komódján álló kislámpát; kintről nem szűrődhetett be a hajnali fény a lehúzott redőnyön át. - Mit csinálsz?
A fiókjában kutakodtam. Megleltem a doboz Nat Shermant, kivettem belőle egy szálat.
- Nem tudok aludni.
- Mennyi az idő?
- Négy. Fél öt. Nem tudom. - Kattanás, apró fény gyúlt az arcom előtt, a cigaretta végéből elegánsan tekergőzött a füst.
- Dee - morogta bosszúsan, mintha csak az ördögöt emlegetné, de nem sértődtem meg. Ha felkeltették - vagyis egyes szám első személyben inkább, ha felkeltettem - akkor eleinte mindig bosszús volt. - Felkeltél? - Hangjában máris ott bujkált a megbocsátás. Feljebb ült, a szemeiből próbálta kidörzsölni az álmokat, amik csak őt látogatták meg ma este. Talán most az enyémek is hozzá mentek; ma jobban aludt, mint máskor, helyettem is.
- Nem tudtam elaludni sem.
Kótyagos fejjel nézett rám, felém tartotta a kezét, hogy kérjen egy slukkot, de arrébb húztam, és biccentettem, hogy gyújtson rá maga. Rágyújtott.
- Nem tudtam elaludni.
- Nem kellett volna kávét innod este tizenegykor. Én mondtam.
- Annak ehhez semmi köze. - Egy kicsit lehet, hogy mégis csak köze volt, de a kávéivás is okozat volt, csakúgy mint az álmatlanság, nem maga az ok. - Nem amiatt.
- Akkor?
- Mi akkor?
- Akkor?! - kérdezte most már frusztráltan. - Feltételezem van ötleted, hogy miért nem tudtál aludni, és azért keltettél fel hajnali négykor, hogy egyrészt én se tudjak, másrészt pedig feltétlen közöld.
- Inkább fél öt van már - feleltem. Fújtatott egyet, és visszadőlt, egészen fekvő helyzetbe, mintha megint aludni készülne. Csak most már ott füstölgött a szájában egy kis rúd, és amúgy is tudtam, hogy nem fog visszaaludni. Én is lejjebb csusszantam, a mellkasára döntöttem a fejemet. - Valamit nem mondasz el. Ezért nem tudtam aludni. Tudod, hogy ilyenkor nem tudok aludni.
Fáradtan sóhajtott. Tegnap este már lefutottuk ezeket a köröket, de akkor nem hallottam még a szíve dobogásán is.
- Mit nem mondok el?
- Nem tudom. Ha tudnám, aludni is tudnék. De valami van. - Ba-dumm. Ba-dumm. - Te sem mondasz el már dolgokat. Warrenék is titkolnak valamit. Teljesen egyedül maradtam.
- Tévképzeteid vannak.
- Mármint veled, vagy Warrenékkel kapcsolatban?
- Mindennel kapcsolatban. A világgal kapcsolatban.
- Valamit titkoltok. Te is, meg ők is. Nem mondom, hogy ugyanazt, de valamit. Mindig megrósz, mért játszod a hülyét DeeDee, mindketten tudjuk, hogy nem vagy hülye. Aztán amikor nem vagyok hülye, akkor meg te játszod azt, hogy az vagyok.

08:45:40
- Így?
- Hát... felhúztad teljesen?
- Fel.
- Akkor így.
Már-már egészen letaglózó, hogy a férfiak néha mennyire ostobán tudnak állni a divathoz; mármint hogy abból is divatkérdést csinálnak, hogy így kell-e felhúzni egy cipzárt. Csak azért, mert ez egy designer ruha, amit anyám vállalata készíttetett a részemre - szóval tulajdonképpen csak anyagárral kellett számolni, így nem is volt olyan eget rengetően drága - a cipzár az még mindig cipzár, nem a Szfinx talánya.
Co összenézett velem az előttem álló egész alakos tükörben.
- Nincs kedved menni.
Megráztam a fejem.
- Mindig ez van. Aztán te vagy a csapat lelke.
- Nem vagyok a csapat lelke. Még csak a csapat tagja sem vagyok, hogyan lehetnék a lelke? - Sóhajtott. Fáradtan. Valóban tévképzeteim lennének, vagy Coco fáradt sóhajainak száma megsokszorozódott az elmúlt pár napban? Hétben. Hónapban. - Neked könnyű. Neked ott is kell lenned.
- Szóval azt mondod, azért nem akarsz ott lenni, mert neked nem kell ott lenned? De ha ott kellene lenned, akkor már kedved lenne hozzá? Nem hinném.
- Ezt hogy érted?
- Úgy, DeeDee, hogy egyszer azt mondod a hátad közepére sem kívánod ezt az egészet, aztán azon duzzogsz, hogy miért nem... - Csak kifújta a levegőt.
- ...Hogy miért nem én öröklök? Nem akarok örökölni.
- Igen. Pontosan ezt mondom. Nem akarsz örökölni, de közben meg mégis akarsz.
Nem válaszoltam rögtön, de csak mert tudtam, hogy valahol igaza van. És azt is tudtam, hogy ha én tudom, akkor ő is tudja, mert ez nálunk így ment. Én nem tudhattam olyasmiről, amiről Co nem tudott, s ha mégis tudtam, rögvest átadtam neki is a tudást, mert egyedül nem mentem vele semmire. Csak akkor számított bármi, ha ő is benne volt.
De tulajdonképpen igaza volt. A papa vállalatának alapításának évfordulója volt aznap, és nem én voltam, akinek majd egyszer a nyomdokaiba kell lépnie, így nem volt kedvem menni. Ugyanakkor ha nekem kellett volna a nyomdokaiba lépnem, nem csak kedvem nem lett volna menni, de még a nyomdokaiba lépni sem. Furcsa játékot űzött velem a hiúságom.
Fitz, Szapphó, Maya, Poe és Leo mellettünk sorakoztak. Már a lift előtt álltunk, teljes harci díszben, kilenc óra öt perc harminchét másodperckor, amikor válaszoltam.
- Nem az, hogy irigykednék rád, Coco; nem cserélnék veled, te is tudod, utálnám, nem érdekel, dögunalmas. - Halkan nevetett egyet. Én is röhögtem, hangosabban, aztán mosolyogva folytattam. - Csak jó volna azt érezni, hogy van valami dolgom, valahol.
- Neked is meg lenne a magad dolga. - Beszálltunk a liftbe.
- Micsoda? - Becsukódott az ajtó.
- Nem vagy hülye, DeeDee. Csak megint adod a hülyét. - Megforgattam a szememet.
- Nem akarok divatcéget. - Szálltunk ki a földszinten.
- Te szegény! A valagad alá tolnak mindent. Milyen rossz! - Kinyitotta előttem az ajtót.
- Nem akarok divatcéget. Semmi közöm a divathoz. - Bevártam a kutyákat és őt a lépcsőn, a kezemet nyújtottam felé.
- Az imént még egy hatszáz dolláros Donna Karan pizsama volt rajtad. Tudod, hogy az emberek miben alszanak? Régi maratonos pólókban. - Utolért, megfogta a kezemet, mert muszáj volt neki.
- Ötszáz dollár. És Araks. - Leértünk a lépcső aljára, a járdára léptünk.
- De most hagyjuk ezt, ez anya kocsija.
A sofőr kinyitotta előttünk az ajtót, Coco-val beemeltük a kutyákat és mi magunk is beültünk.
- Nem azt mondtam, hogy nem tudom követni - feleltem. - De nem tudom vezetni... Inkább gyere ide mellém, és legyünk barátok.
- Kisherceg?
- Micimackó, te kulturálatlan.
- Tudtam.
- Tudtad?
- Tudtam.
- Te tudtad. Gyermekágyadban fölültél s előtted tükör állt, mindent egészen rád tükröző.
- Byron?
- Rilke.
- Ezt is tudtam.
Nevettem, és ő is elmosolyodott. Összekulcsoltam a kezünket, a vállára hajtottam a fejemet, Leo az én ölembe, Poe pedig az övébe mászott, és nem beszéltünk többet erről. Mama kocsijával mama sofőrje járt, és mama sofőrje mamának adta le a forró drótot.

11:12:23
Nagyjából két óra hosszat tartott az út a southampton-i villánkig; egy darabig beszélgettünk, barkochbáztunk, de mivel gyakorlottak voltunk benne, hogy kitaláljuk, mire gondol a másik, ezért aztán az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikájával ütöttük el az időt. Mivel Co-nak kiskora óta hányingere volt az autókban, ha olvasott, ezért bevett szokás szerint én olvastam, hangosan.
Nagyjából a történet felénél gurultunk végig az előkert közepén húzódó hosszú, köves sétányon. Mivel közvetlenül a ház előtti részt egészen elfoglalták a már parkoló autók, ezért Thomas csak kirakott minket a bejáratnál, és visszafordult, hogy a kapu irányában keressen magának parkolóhelyet.
- Köszönjük, Thomas - intettem oda neki, s elfogadva bátyám felém nyújtott kezét, kikászálódtam a hátsóülésről. A kutyák boldogan szétszéledtek, a Rolls Royce elhajtott. - Te is igazán megköszönhetted volna - böktem állon.
- Köszönjük Thomas, hogy elvégzed a munkát, amiért csilliárdokat fizetünk neked - vetette oda, és mellém állt. - Mehetünk?
Belekaroltam és besétáltunk az épület kapuján.
Bár még korántsem volt nyár, papáék idén úgy döntöttek, itt rendezik meg a vállalat születésnapját; nagyobb volt a tér és többen fértek el, mint a városi házukban. Meg a legközelebbi szomszéd is éppen elég távolságban volt ahhoz, hogy ne akarja feljelenteni apámékat, ha a kemény mag úgy dönt, hogy hajnalokig tivornyázna.
A hátsókertben két, hosszú oszlopba voltak rendezve a fehér terítővel letakart asztalok, és valóban, apám vállalatának sokkal több tagjával találkoztam aznap, mint előtte bármikor. Mivel a mai nap róla és róluk szólt, anyámnak kevesebb beleszólása volt a szervezésbe. Ezt nem csak onnan lehetett tudni, hogy nem egy kisebb vonószenekar és Bach szólt a háttérben, hanem valami népszerű együttes népszerű albuma, amit én nem tudtam volna megnevezni, de alapvetően onnan is, hogy minden sokkal... szórakoztatóbb volt. Vagy barbárabb. Attól függ, hogy Lancester nagyapát, vagy Fairfax nagyit kérdezi az ember, aki úgy tűnik nem is fáradozott azon, hogy tiszteletét tegye.
- Daisy, Cole! - Anyám lépett elénk, és mielőtt bármi kísérletet tehettünk volna rá, hogy két csókot nyomjunk az arcára, végigmért engem és igazítgatott a ruhámon. - Ugye nem kutyázott benne - sandított Co-ra gyanakvó szemekkel.
- Nem - vágta rá testvérem a hazugságot, én pedig elmosolyodtam.
- Szia mama - pusziltam arcon.
- Anya - tudta le Co az ő körét.
- Az apátok már keresett titeket. Mi tartott ennyi ideig? Megmondtam Thomasnak, hogy legkésőbb háromnegyed tizenegyre. Lekésőbb. Cole, menj, keresd meg őt! - tapogatta végig a bátyám nyakkendőjét is mielőtt szélnek eresztette.
Papa, aki imádta a saját hangját hallatni, szerette még a nem túl formális - vagy hát anyám szerint egyáltalán nem formális - eseményeket is beszéddel megnyitni. Őt és legközelebbi barátait, akikkel évekkel ezelőtt együtt indította el a céget, és akik azóta is az igazgatóság tagjai voltak, félkör alakban körbevette a többi vendég, és ők sűrű belsős poénok durrogtatása közben köszönetet mondtak az egybegyűlteknek, kemény munkájukért, a cégbe vetett hitükért, és blablablabla. Én közben megbizonyosodtam róla, hogy mind az öt kutyám betalált a kertbe és egyik idióta vendég sem próbál sajttortát etetni valamelyikükkel.
- Nem láttad Mayát? - kérdeztem anyámtól.
- Az ki?
- A kutyát.
- Mondtam, hogy ne hozd el őket - felelte halkan, élesen rám sandított.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor Maya, mintha csak parancsszóra tette volna, megjelent a bokámnál és a lábfejemre feküdt.
- ...Columbus! Kérlek gyere ide közénk! - Apámék felé kaptam a fejem. - Mint tudjátok, az elmúlt években a fiam is egyre komolyabban részt vett a vállalat életében. Idén szerzi a mester diplomáját a Princetonon, és a vezetőség egyöntetűen megszavazta őt az Igazgatóság új tagjának. Úgyhogy nézzétek meg jól, mert mától sokkal többet fogjátok látni ezt az arcot, mint... - Én. Mint én.
Tekintetem Coco halványan mosolygó, hetyke arckifejezésére rebbent, és nagyjából nulla másodperc alatt leolvastam róla, hogy véletlenül sem érte meglepetésként a bejelentés.
Miért nem szóltál?, kérdeztem magamban.
Mert feleslegesen felfújtad volna a dolgot, válaszoltam magamban, az ő hangján.
Akkor ennyi? Apa az új legjobb barátod? Össze is költöztök?
Tényleg feleslegesen felfújod, válaszolt a hangja.
Hát... Legalább most már tudok majd aludni.