- Az ki van zárva! - meredek rá, az édesapámra, a "nemzőre", családom fejére.
Hallgatagon ingatja a fejét, már eldöntötte. Házasság, felelősségteljes élet természetesen egy általa kiválasztottal, ki mással is? A szabad választást mint olyat, számomra csupán illúzióként hagyta meg az egyetemmel kapcsolatosan. Vagy logisztika, vagy az orvosi. Célom volt, egyetlen és visszatérő célom kibukni, megszökni, vagy legalább mérföldben is ezrekben mérhető távolságra rohanni tőle. Azonban a pénz nagy úr és nem akartam zsenge, ifjú testemet idő előtt valami szexszel kereskedő pasas kezére juttatni. Ennyire azért nem hajtottam volna egyetemet. Egyébként mi máshoz kezdhettem volna? És itt stoppolnám le a szalagot. Vannak a vak engedelmességnek is fokozatai melyek összefűznek gyereket a szülőjével. És végül hajlottam, mindenre mindig hajlottam és beláttam az igazát. Követtem életvezetési tanácsait. Hittem régebben, hogy szabadságom a házunkon túl kezdődik, csodásan ragyogva vár rám. Hittem. Pedig pórázt, fájón tartó pórázt rakott rám apám. Csak ezidáig valahogy nem kristályosodott.  
Mormogása feldühít, mint mondtam, az ki van zárva. Nem leszek semmilyen ismeretlen bájgúnár tökéletes feleségmintája. Üzleti alappal megfogva pedig főleg nem. Apám még is hajthatatlan, beletörődő mosolya csupán álca, semmi más. Ezt tartogatja az ügyfeleinek, a szomszédoknak, mindenkinek aki azt hiszi léphet anélkül, hogy ő beleegyezését adná.
- Ez egy szabad ország és én nemet mondok! - villámlik a tekintetem, hiszem hát, hogy a törvény mögöttem áll, végül pedig ő lesz az, aki belátja, hogy egyetlen lányát nem ilyen jövőbe kell kényszerítenie. Nem teheti meg, hisz mindent megtettem neki. Olyan lettem, amilyennek akart. Vagyis amilyen anyám volt. Tenyérháta csattan az arcomon, nekiesem a falnak. Lenn a teremben megszoktam, de ez váratlan. És tőle, pont tőle! Rám szól, hogy hiába ellenkezek, ez a világ nem úgy működik, ahogy egy hibbant fiatal nő elképzeli. Apám egyébkénti elve az, hogy minden nőt szeretni kell. Ha ágálnak ellene, akkor még több szeretetet kell nekik adni. És mivel a férfiak sokkal több szeretetet képesek adni, mint amennyit a nők befogadni, ezért irányítják ők a világot. Képzelhetjük, szexista környezet. Csodálom, hogy azt hagyta, hogy élvezzem az egyetemi éveimet. Csodálom.
Menekülök, sírva menekülök el a házból, hiába hallom kétszeri figyelmeztetését, melyek másszor már a legrosszabbat jelzik előre. Megálmodtam a karrierem, nem hajszolok szerelmeket, nem merek. Apám..különös, egy sötétlő aura lengi körül, melytől az okosabbak rögvest két lépést hátrálnak. Ezidáig nem figyeltem rá, mert engem csak ölelt és szeretett. Sosem bántott. De ez? Most? Nem. Nem fog megtörténni. Betérek egy likőrboltba, magányosan távozom, lehajtott fejjel egy üveg vodkával a kezemben. Mit tegyek? Mit csináljak? Haza nem. Oda hogyan? Ennyi lenne Leen? Egy jól csengő, pénzes Mrs. valaki, tenyészkancaság? Átkos, ostoba. Fájóan lüktet fel bennem a tehetetlenség, lábaim visznek, fogalmam sincs merre. Az üvegben lötyögő ital az egyetlen, mely jelenleg érdekel.
Bágyadtan ülök le, beszélek magamban. Megtárgyalom magammal. Talán mégis meg kellene kérdeznem apát, hogy hogyan gondolta. Tervező alkat, mindig mindennel kapcsolatban konkrét tervei vannak. Mintha csupán ezzel képes lenne a világ forgását megváltoztatni. De ebben hajthatatlannak tűnt. Fellépek a sínekre, megdől velem a világ, hmmm bár ilyen könnyű lenne. Bár a világomat is csak így felboríthatnám! A távolból felsejlenek a vonat fényei, de nem hatolnak el hozzám, nem érnek el. Talán ennyi. Talán mégsem? Le kellene lépni innen. Vagy mi. Vagy arrébb. Fejem zsong, nem találom a kapaszkodót. Ennyi lenne?
Erős karok ölelésében nézek felfelé. Mi? Hé, nem ez volt a filmben! Az én filmemben!
- Maának ninzs jobb dolga? - hangzik roppant nőies és hálás kérdésem életem megmentőjének.
Nincs. Mert nincs, a kocsija felé irányít, szomorúan és dühösen konstatálom: zsaruba botlottam. Hát ilyen nincs. Komolyan? Az is bűn ebben az országban ha valaki iszik?
- Hallja?! Nem, ne cipeljen haza. Nem vagyok gyerek! - találok rá a hangomra - És nem szállok be a kocsijába! Felejtse el! - billenek meg egy kicsit.
Beszállok a kocsiba, csendben marad, én pedig elfekszem. Menekülve a teljesen kiürülő üveg csendjébe. És mesélek, hüppögve, olykor mégis kirohanva, mert nem lehet! Ne vigyen haza! Megkérem rá, könyörgöm, hát felnőtt vagyok, vigyen az őrsre.
- Nem tinédzser vagyok, vigyen be a kapitányságra! Az a dolga, nem? Csinálja! Követeeeleeeem! - rúgok bele belülről az ajtóra - Nem akarok hazamenni, nincs joga ehhez! Erre nem hatalmazta fel senki!!
Apám kint vár, átfagyok a rettegés hűvös hullámaitól. Sosem látott ilyennek. Így. Darabjaimra esem, könyörögni, duruzsolni kezdek a zsaru fülébe, hogy megteszek neki bármit és többször, csak taposson a gázra. Rendíthetetlen hülye hazafiassága ehelyett megállítja a kocsit. Le se szarom mit mond, nem érdekel. Remélem rémálmai lesznek. Meg sem köszönöm amit tett. Az is úgyis kötelessége volt, merem állítani.
Apám megdöbben, karjaiba zár. Zokogok, könyörgök neki, megígérem, hogy jó leszek. És beismerem a vonatos dolgot. Ez megijeszti, karjában visz fel a szobámba. Drága apa, kérlek! Kérlek ne kényszeríts hozzá senkihez. Nem akarom. Lehetetlen. Lehetetlen.

A tegnap emléke ma is utcára zavar. Elgondolkodom, mélyen és komolyan azon, hogy talán itt lenne az ideje escort pályára állni. Sokat keresnek, semmi gondjuk. Vagyok annyira értelmes. Apa elutazott, így csak gyászhuszár külsejű "titkára" van benn a cégénél. Mit sem számít, hajtom az éjszakát, terhes gondolatokkal. Escort, mint független és névtelen. És férfi módra kezelhetnék mindent. Semmi feszélyezettség. Semmi elvárás később, kívánalom, vagy épp ócska randi. Tesztelek egy bárban, ujjaim varázsos könnyedséggel siklanak be kiszemeltem inge alá. Nem mond nemet. Nem utasít el. A bár mosdójának csempéje hidegen simul a hátamnak, lábaim között egy elfelejtettem a nevét pasival, játszva nyögöm ezen új éjszaka szépségét. És az elhatározás? Elmenekülök, elfutok előle. Nem akarok továbbiakat, nem akarok beszélgetni. Nem akarok semmit. A két nappal ezelőtti nyugodtan zűrös életemet akarom. Semmi mást. A saját hibáimat, döntésemet. Külön lakást. Mást, valamit. És mégis tisztában vagyok vele, hogy hétvégén el fogok menni arra az ostoba jótékonysági estre, mert minden évben elmegyünk. És ez eddig is így ment. Mikor sikerül már magam elhatározni? Mikor?

És az igazság sallang nélkül? Egy másik fejezetben kiderül.

Röpke tíz éve történt, amikor az érettségim tényétől és egyébként nulla jövőképpel nekivágtam az ismeretlennek. Hittem, hogy majd én. Majd az enyém lesz minden. Nem lett. Éjszaka egy útmenti büfében pincérkedtem, hogy fizethessem a sulit.  Barátkoztam akikkel lehetett,  nem az a típus vagyok, aki elítél bárkit, mondhatni bármiért. Nem hittem, hogy megváltozhatnak a dolgok. Tényleg nem hittem….
- Húzd le a fejed! És takarodjatok kifelé! – harsan a kiáltás, és noha nem látom kik vannak még itt rajtam kívül, nem tudok mit tenni csak engedelmeskedni a  parancsnak.
El kell hagyni ezt az épületet, milyen kár, milyen nagyon sajnálatos, hogy a nyomorult sivatag közepét szemelték ki ezek a barmok is maguknak! Félek, jeges, rossz hullámok öntenek el. Nem akarok meghalni. Nem! Élni akarok a faszba, csak most léptem le otthonról, most álmodtam meg a szabadság édes eszméjét! A mosdók felé kúszva a lövések felszaggatják a bár csendjét. Valamibe beletenyerelek, megkövülten emelem fel vöröslő tenyerem. Vér. Úristen, úristen – zengi az agyam, szeretnék menekülni, sikoltani, de nem merek. Fojtott, nehéz zokogás rázza bensőmet. Tudtam, hogy Mark nem rendes, nem kedves, de ez? Ez mi? Átmászom a lány testén, füleimre tapasztott tenyérrel, remegve kúszom be a mosdókagyló alá. Csak a végét. Csak azt várom.
Spanyol beszéd üti meg a fülemet, egy kar fonódik az enyémre, felsikoltok, ordítás felel, hogy fogjam már be. Hangszíne ismerős, elér hozzám. Remegve, félve nézek fel az ismerős arcba. Tyo felsegít, hagyom. Átkísér a romokon, neveket kapok el, foszlányokat melyekből mit sem értek. Egyet azonban mintegyre ismételnek: McGowen, McGowen. Zsibbadt aggyal roskadok le az egyik még ép boxba, italt kapok. Erőset. A fiúk kihúzzák a halott lányt a mosdóból. Mark halott. És még hárman a fiúk közül, egyikük felesége szintén. A másik részről? Valami halott liba és két tag, akiket nem ismernek. Will bácsi, az öreg, a sivatagi éttermek ura ül le velem szemben, nagyon, rettentően komoly tekintettel. Súlyától megreszketek, tartok, félek.
- A fiam halott. Az unokaöcsém halott. A te unokatestvéred szintén. Szerinted ez helyes ?
- Nem. – rázom a fejem, hangom és kezem még mindig remeg.
- A lány. Hasonlít rád, rettenetesen hasonlít rád. – felkapom a fejem, kérdő tekintetem az ő szigorújába fúródik .
- Mit akar ezzel? – nyelek egy óriásit, nem is tudom ki az a liba, egyébként is mindegy, talán eltemetik, vagy elégetik hisz erre ez a módi a fölösleges holttestekkel.
- Bosszút kislány. Tudom, kinek a lánya. Tudod, mi jár annak, aki halált ad. – hangja nem enged, nem kedves, nem kérlelő – Gondolom kitaláltad a többit.
- Nem.. – rázom meg a fejem – Én nem, kérlek Will bácsi, kérlek.
- Isten adta kezembe a kulcsot lányom, nem fogom tán eldobni, mert egy széplelkűnek nem tetszik. Ételt kaptál, munkát kaptál, pénzt is kaptál. Befogadtunk. A minimum, hogy ezt törleszted. És, hogy bosszút állsz Markért és a többiekért.
- Mit akar tőlem? – kérdezem elfúló tekintettel.
Elém dob egy jogosítványt, benne egy széles mosolyú egyébként szép lány képével. Jó lehet, hogy hasonlítunk. Valamennyire. Oké, eléggé. Meghökkentően. És eltelnek a napok. Az új élet felé vezetők.
A nevem Kaitleen McGowen, de nem ezen a néven születtem. Tíz éve ásom alá az „apám” ügyleteit, kísérem mindenhová és tűrök el minden beleszólást. És túl vagyok amnézián, terápiák sokaságán, lettem aki lettem. És minden tökéletesen ment, a zsaru felbukkanásáig. Nagyon, nagyon gyorsan le kell térítenem erről az ügyről, mielőtt még valamire rátalál. Mielőtt még valamit elront, mielőtt mindkettőnket főbe lőnek egy sötét éjjelen.  Néha menekülnék, elfutnék egy saját életbe. Néha szeretném igazán tudni, hogy melyik élet az, melyet sajátomnak nevezhetek.