Fogalmam sincs, hogy mégis mi ütött belém akkor, amikor ezt az egészet elkezdtem. Egyrészt randizni sem randiztam ezer éve, a válás óta semmiképpen sem. Persze, azt számba vehetjük, hogy egyszer-kétszer elmentem iszogatni bárokba, ahol a végén az ágyamban kötött ki valaki, vagy éppenséggel én az ő ágyában, de ezt nem nevezném randinak, szimplán csak egymás horgára akadtunk, és utána mentünk dolgunkra, én jobbra, ő balra, vagy épp fordítva. Rendes randin tényleg iszonyatosan régen.
Másrészt pedig pasival sem tettem ezt jó régóta, de ha úgy nézzük, hogy ez az egész amúgy is csak egy óriási félreértés, és a másik fél nem is randinak fogja fel, akkor én is tehetek pontosan így. Ha úgy kezelem, hogy ez csak egy kellemes késő délután, amit egy új ismerőssel töltök, egy kávé társaságában, akkor máris más színben tűnik fel ez a sztori, amit talán egy fokkal jobban fogok tudni kezelni. Nem mintha ilyesmiben annyira a közelmúltban lett volna részem, na meg, az új barátokkal sem feltétlenül kávézni szoktam beülni, hanem inkább sörözni, de végül is, a kávé lehet alapozás, aztán pedig még beülhetünk egy-két korsó sörre, amennyiben olyan kedvünk van.
Ha olyan kedvünk lesz. Még bármi megeshet, lehet, hogy élőben nem megy annyira jól a beszélgetés, mint azt online elképzeli, átéli az ember.
Végül is, erre is elég nagy sansz lehet, tekintve, hogy online minden sokkal egyszerűbb. Néha nehezebb persze, megbánthatjuk a másikat, mert félreérti egy-egy üzenetünket, de attól még át tudod gondolni a mondanivalód, és kész, úgy kevesebb bajt lehet okozni. Élőben ez a lehetőség nincs meg. De azt hiszem, hogy nem ez most a legjobb helyzet, hogy ilyesmiket filozofálok, miközben vezetek a forgalomban, a motoromon. Ami ráadásul nem kicsi, de ez éppenséggel annyira nem nagy csoda, tekintve, hogy késő délután van, még mindig, és ez New York, szóval alapvetően tök mindegy, mennyi az idő, akkor is geci nagy lesz a forgalom.
Mikor már a nem is merem megszámolni, hányadik piroslámpát fogom ki, mert valahogy beragadok olyan emberek mögé, akiknek a jogosítványa nem is tudom, melyik feketepiacról származhat, akkor kicsit frusztráltan tördelem a kesztyűn keresztül az ujjaimat. Nem vagyok egyelőre még késésben, de könnyen lehet, hogyha így folytatódik utazásom története. Szerencsére, ahogyan megnézem az utcatáblát, látom, hogy már csak két sarokra vagyok a megbeszélt helytől, az egy pillanat alatt meglesz. Csak ezt az építkezést kell kikerülni, ami felé közelítek mondjuk... így, és kész is vagyok.
Kifújva a levegőt állok meg a kávézó előbb, majd utána a sietősen leveszem a sisakot, és amint elrendeztem mindent, indulok el befelé. Kigombolva a dzsekit, végiggondolom még egyszer, jó döntés volt-e az ing, de végül arra jutok, hogy elég laza ingről van szó, alatta pedig póló van, szóval nem lesz ebből semmilyen gond. Miért is lenne? A pultnál bejelentkezem, hogy itt vagyok, foglaltunk inkább időpontot, mert elég frekventált helyről van szó, majd amint megmutatják, hol is fogunk ülni, várakozom, addig pedig csak egy pohár vizet rendelek, mert az most jól esne.
In the city that never sleeps, a lot can happen in one night.
Nem gondoltam, hogy eljön a pillanat, amikor egy férfihoz fogok ilyen futóléptekkel sietni. Ne értsen félre senki, tinédzser koromban volt közöm a nememhez, - nemcsak a saját testem által -, mégis ez valamiképpen más. Azt gondoltam, hogy felnőve már kevésbé lesz bennem érdeklődés férfiak iránt. Ezért is lepett meg a saját reakcióm, amikor a férfi véletlenül rám írt és nem zártam rá az ablakot, hanem meglehetősen kíváncsi lettem rá. A továbbiakban ez az érdeklődés iránta pedig csak tovább dagadt, ahogy egyre jobban sikerült mélyre ásni az ismeretségünket. Hajnalokig csevegtünk, és egészen olyan érzésem támadt, mintha ismerném korábbról. Olyan érzést keltett bennem egy hét után, mintha hazajárnék valakihez. Ledobtam a motyóm és bevágódtam a gép elé, hogy fellépjek a chatre. Beszélgetni kezdtem azokkal, akikkel online tartottam a kapcsolatot. Többek között vele. És legfőképpen vele toltuk hajnalig. Ha őszinte lennék bevallanám, hogy leginkább miatta siettem. Így, amikor már lassan hónapokról beszélünk, azt gondoltam nem lesz baj. Úgy döntöttünk, összeülünk. Megismertük egymást annyira, hogy nem volt mitől tartani, én mégis heves szívveréssel haladok át a zebrán két bambulás között. Az étteremhez nem messzi kávézót választottam, hogy hamar odaérjek a kijelölt időpontra. A sarkon még lelassítok és beletúrok a tincseimbe, végig vezetve tenyereim a képemen. Most, hogy egy karnyújtás, egyetlen lépés, nem vagyok biztos benne. Az a legrosszabb, hogy nem tudom eldönteni, attól tartok, hogy ha csalódik bennem, elveszítem-e az online barátomat, vagy attól, hogy nem tudom, minek nevezzem ezt a találkát. Ez most randi? Nem randi? Nem öltöztem túl, de nem is pólóban érkezem. Nem szeretnék beégni, ha ő szmokingban érkezett. Végül berongyolok, minden bátorságom összeszedve és addig meg sem állok, amíg a pultos rá nem bök az asztalunkra. Ahogy megindulnék, a lábaim lefékeznek. Mintha láthatatlan falnak ütköznék. Messziről, igaz, de rögtön kiszúrom mennyire helyes. És még volt képe szerénykedni!? - Hello. - széles mosollyal állok meg az asztalunk mellett, lepillantva rá és a kezem nyújtva felé. - Owen. - mintegy mellékes infóként közlöm, miért akarok kezelni vele. Egy pillanatra kiszárad a torkom. Nehéz eldönteni, hogy mi az oka, végül csak apró biccentések mellett helyet foglalok, ha szabad. - Bocs, hogy késtem. Sokat késtem? Nem néztem az órát, csak rohantam. - magyarázkodom szerény mosollyal, miközben megpróbálok nem túl feltűnően a szemeibe révedni. Nem tudom, szabad-e, illik-e. Mi a helyzet velünk? - Még elfuthatsz, ha meggondoltad magad. - lefojtok egy nevetést, habár tréfának indul, a végén őszintén gondolom.
Ránézek az órámra. Nincsen még késésben, de ettől függetlenül azon kezdek el gondolkozni, hogy pontosan mennyit is illik ilyenkor várni, és mi is lesz majd a vésztervem, ha esetleg nem jelenne meg. Szerintem akkor rendelek egy eszpresszót, mert ez a víz azért nem valami sok, hagyok itt valamennyi borravalót, és megyek. Az időtartam pedig legyen mondjuk... fél óra. Az belefér, a forgalom szörnyű, legjobb szándékkal is megeshet sajnos, és ezt el kell fogadnunk, hogy így van, New York ilyen. Az más kérdés, hogy az online beszélgetéssel mi lesz így. Gyorsan fel is jelentkezem a platformra, ahol dumálunk, de nem írt oda semmit sem arról, hogy ne jönne.
Félreértés ne essék, nagyon nem vagyok amúgy ilyen paranoiás, de tekintve, hogy tényleg ez az első nem randi randim a válás óta, és szeretném, ha ez az egész jól sülne el, mind neki, mind pedig nagyon önző módon számomra is. Ha nem jön el, és nem is ír, hogy miért nem, akkor elég egyértelmű, hogy nem jól sült el nekem. Mindazonáltal, egyelőre igyekszem nem számolni ezzel az opcióval, még akkor sem, ha most ez nem is úgy tűnik abból kiindulva, hogy most vésztervet gyártottam fejben.
Óriási megkönnyebbülés, amikor nyílik az ajtó, és egy férfi lép be rajta. Mivel az elmúlt két ember, aki bejött nő volt, az pedig most kizárt, hogy őket várnám, így talán van valamennyi esély, hogy esetleg ő lenne. Gyorsan lehúzom a pohár víz maradékát, ami még maradt, majd követem a tekintetemmel a férfit. Kicsit reménykedem is benne, hogy ő lesz az illető, és csal az emlékezetem, amikor benyomtuk egyszer-kétszer a kamerát. Az elég ijesztő lenne, ha mondjuk a szomszéd asztal nem kicsi sörhasat növesztő ürgéje lenne az, akivel hajnalokig beszéltem eddig, a félhomály miatt ennyire nem nézhettem be. Ez a látvány mérföldekkel kellemesebb.
Mikor ideér, akkor teljesen megnyugszom, és mosolyogva nézek fel felé. Kicsit zavart mosoly, olyan, ami mellé dukál, hogy az asztal alatt az ingem szélét babrálom, de végül azért persze kihúzom onnan, mert egyrészt ez marha bizarr mozdulatsornak néz ki amúgy is, ha nem látja az ember, pontosan mit is matatok az asztal alatt, másrészt meg kezet kéne fogni, amit meg is teszek. – Szia. Én pedig Lawrence, kizárásos alapon – vigyorgok tovább.
Az ilyen férfiak találkoznak, randiszerű dologban az a kínos, hogy az ember nem igazán tudja elsőre, hogy hogyan is kellene viselkedni, ami az illemet illeti. Mármint, lehet furán venné ki magát, ha most hirtelen felállnék, és kihúznám előtte a széket. De mivel nem mondtuk ki, hogy ez egy randi, és nem is úgy kezeltük eddig, mintha az lenne, teljes hivatalosságában, így maradok annál, hogy úgy viselkedem, mintha egy haveri találkozó lenne. Ez eddig bevált. A lényeg, hogy hagyom, ő maga húzza ki magának, és foglaljon helyet mellettem.
– Nem késtél szinte semmit, vagyis nem tűnt fel igazából. Valami csoda folytán nekem sikerült kicsit hamarabb ideérni, amit ne szokj meg nagyon, mert ez nem mindig jön össze. De mivel Brooklynból jöttem, és kiszámíthatatlan a forgalom, muszáj voltam korábban indulni jóval – magyarázkodom. Neki igazán nem kell. Megrázom a fejem. – Ugyan, miért akarnék elfutni? Örülök, hogy végre sikerült összehozni ezt a találkozót, tényleg.
In the city that never sleeps, a lot can happen in one night.
Az asztalhoz lépve már enyhül az idegességem. Hiába nem tudjuk, hogy mi a találkozónk hivatalos megnevezése, abban biztos vagyok, hogy egy remek barátság van születőben. Ha a virtuális térben annyira jól kijöttünk egymással, kétlem, hogy éppen most mondanánk be az unalmast. A kézfogásunk erős és stabil, az arcjátékát lesve pedig nyugtázom magamban, hogy ő a legkevésbé sem ideges. Legalábbis nem tűnik annak. A széles mosolyát látva magamra is öltök egy tükörmimikát, azzal foglalok végül helyet szemben vele. Ahogy helyet foglalok, mintha egész stabilizálódna. Úgy tűnik, hogy a barátságunk elég mélyre ásta magát, és nem kell tartanom attól, hogy kínossá válik. Nem lehet az barátok között, igaz? - Akkor jó, mert gyűlölök késni, várakoztatni másokat. De ha erről szó sincs, akkor megnyugodtam. - helyezkedem, tekintetemmel az egyik felszolgálót fixírozva, hátha megérzi, megsejti, hogy rendelnék valamit én is. A bohókás megjegyzésemre adott válaszra karcsúsodik a mosolyom. A tekintetem az asztalra fut. Jólesik, hogy ő egyáltalán nem stresszel rá erre a helyzetre. Nekem sem szükséges. Ezt mantrázom és úgy tűnik, egyre jobban oldódom magam is. - Örülök én is. Nem sokszor talál az interneten barátokat az ember. - bólintok elégedetten. Ha mellénk lép a felszolgáló én egy erős kávét kérek, és valamilyen sütit - mert élek-halok az édességekért,- majd ha Lawrence is rendelt esetleg, megköszönöm a srácnak. - Mesélj, milyen napod volt? - kezdem egy merész kérdéssel, de arcomra ki is ül, miféle erőfeszítés kellett hozzá, hogy ezt megérdeklődjem. Lefojtok egy mosolyt, végül csendben végig hallgatom a választ. Figyelek a részletekre. - Ma nem kellett megmentened senkit? - kérdem hátradőlve a székemen. Egyik tenyerem a combomra fektetem, a másikkal a terítővel játszadozok. A munkája sokkal fontosabb az enyémnél, és veszélyesebb is. Ezért is gondoltam, hogy első kérdésnek, bevezetésnek tökéletes lesz. Talán a kávézónál jobb lett volna egy kocsma kettőnknek, ám elsőre nehéz volt eldönteni, hogyan válasszunk. Abban bízom, hogy első találkozáshoz ez a helyszín is tökéletesen megteszi. Ha nem bírjuk egymást elviselni, akkor jobb, ha itt derül ki. - Mivel jöttél? - érdeklődöm kíváncsian.
Elmosolyodom a válaszára. Nos, ez esetemben azért kicsit más. Félreértés ne essék, azért nem szeretem, hogyha várakoztatok valakit, de sajnos többször megesik, mint nem. Általában az utolsó utáni pillanatban indulok el mindenhová, és így megesik. Szerencsére nagyon sok barátom ezt a helyén tudja már kezelni, és eleve ők is késnek, mivel tudják, hogy én is fogok, egyszerűen elkerülhetetlen. A legkínosabb az volt, amikor egy órát késtem, de legalább előre szóltam, és kiderült, hogy az illető sem siette el a dolgot, akivel találkozni készültem, és ő is baromira sokat késett, így csak kicsit várt. Ez így harmonikus, legalább megtanulták, és nem szív senki sem.
– Bárcsak én is ezt mondhatnám el magamról, de sajnos nem vicceltem az előbb, tényleg sokszor késem, a legjobb szándékom ellenére is. Most fogsz te elfutni, helyettem is – mondom elhúzva a számat, de nem fogok zsákbamacskát árulni. Az, hogy most én értem ide hamarabb, maga a csoda. Ő pedig bőven az illemen belül van, nem késett szerintem semmit sem, nem kell mentegetőznie cseppet sem.
– Az biztos, hogy nehéz találni, és kicsit félelmetes is a dolog, de nézzük a jó oldalát, nekünk most sikerült legalább, és végül is, önző módon, de ez a lényeg – vallom be, miközben megvonom a vállam, és próbálok nagyon lazának tűnni, még ha egyelőre ez nem is mondom, hogy annyira jól megy. De én tényleg próbálkozom!
Amint megérkezik a pincér, én is rendelek magamnak egy kávét, ahogyan ezt már eldöntöttem az előbb, míg várakoztam, mit is fogok, és felbuzdulva azon, hogy sütit kér, átgondolom, hogy hol is tartok a heti szénhidrátbevitelben, ami nagyon gáz, tudom, de nem akarok túlzásba esni a sütivel, amire hajlamos lennék, ha nem figyelek. Szeretem a sütit, na. De egy életem egy halálom, ez egy olyan alkalom, amikor dukál ez, és ha ő megteszi, én is rendelek
Ingatom kicsit a fejem a kérdésére. – Leginkább aludtam eddig. Éjszaka műszakban voltam, de nem volt semmi komoly, igazából, ami persze óriási szerencse. Kivételesen nem akart lángba borulni New York, csak pár ilyen apró-cseprő dolog volt. A körzetemben legalábbis. És, Neked hogyan telt a napod eddig? – kérdezem meg érdeklődve, miközben nézelődöm a baristák felé, mikor is lesz kész pontosan a rendelés.
A fejemmel oldalra bökök, az ablakok felé, ahonnan látszik a motorom. – Azzal a szépséggel ott kint, életem elsőszámú szerelmével. Ilyeneket mondjuk lehet nem kellene mondanom, még a végén elküldesz egy kivizsgálásra, de hát ha egyszer így van? – kérdezem felnevetve. Tényleg nagyon szeretem a motorom, egészségtelen módon. Közben megjönnek a kávék és a sütik szerencsére. – Egészségünkre. Te, tudsz motorozni? – Fura, hogy ez eddig nem került szóba.
In the city that never sleeps, a lot can happen in one night.
A késéssel önmagában nincsen bajom. Emberek vagyunk, és csúszkálunk az idősíkokon, meg aztán ez is csak relatív dolog. Egy akkora városban, egy olyan államban, mint amilyen a miénk, inkább az számít csodának, ha valaki csak egy órát késik. Lehet nem ártana ráállni arra a bizonyos, 'Beszéljünk meg egy órával korábban-t, akkor biztos oda érek az eredeti időpontunkra.' Lágyan elnevetem magam, amikor azt mondja, hogy elfutok majd emiatt. Hiába ismertük meg egymást a virtuális térben, azért még van mit pótolni. - Több kell ahhoz, hogy én nyúlcipőt húzzak. Egy kis késés még belefér. Nagyobb is, itt. Ennyi emberrel és ilyen közlekedéssel... - jelentem ki a véleményemet, kissé elfecsegve a végét. Nem szeretném, ha a találkozásunk az időről és a közlekedésről szólna, de úgy érzem szükség van rá, hogy elmondjam, ez engem nem zavar. Meg aztán milyen barát lennék, ha ilyesmit nem tűrnék meg magam mellett?! A választ hallva féloldalas mosolyt villantok rá. Jó érzés hallani, hogy egyformán gondolunk a véletlenre, ami összehozott bennünket. Tényleg ritka és értékes barátság lehet még ebből, ha kiálltuk ezt a próbatételt és nem zártuk egymásra az ablakot. Továbbá azóta is tartjuk a kapcsolatot, és lám, itt ülünk egymással szemben. Miután letudjuk a rendelésünket, olyan kérdéseim támadnak, amik eléggé hétköznapiak, de mi másból ismerhetnénk meg egymást, ha nem ezek által? - Ennek örülök, ez jó hír. - bólogatok lelkesen, kiszélesedő mosollyal a képemen. - Nekem is jó napom volt, beugrottam a konyhára és boldogítottam a munkatársaimat. Nem mondanám, hogy mindenki örült a csodálatos hangomnak, de határozottan jobb kedvük lett, mert a megszokottnál is jobban igyekeztek haza a műszak végén. - elnevetem magam lágyan. Nos, igen. Ez is hozzám tartozik. Szeretem, ha jókedvűek az emberek a környezetemben, és ha kell, bármit megteszek azért is, hogy ez így legyen. A kérdésre kapott fejbökésnek lekövetem a nyomát és nem enyhén rácsodálkozom a mocira, ami ezek szerint az övé. Őszinte elismeréssel biccentek, végül kiszélesedő mosollyal nézve rá. Rögtön válaszolnék, de a pincér kihozza a rendelésünk és amiatt hálálkodom elsősorban, csak amint ismét kettesben maradunk és rákérdez, akkor ingatom a fejem függőlegesen. - Hogyne. Nekem is van egy kétkerekű szerelmem, szóval azt hiszem együtt mehetünk kivizsgálásra. - megcsóválom nevetve a fejem, miközben villámért nyúlok. - Gyönyörű. - jegyzem meg határozottan, természetesen a járműre utalva, majd falatozni kezdek. - Régóta mocizol? - kérdezem kíváncsian, még szemöldökeim is összeugranak, annyira koncentrálok rá. - Nem is rossz... - illetődök meg belekóstolva a süteménybe, le is esik rá a tekintetem. Hogy magamnak mondom, vagy a partneremnek, ez nekem sem egyértelmű. Végül boldog, üde görbe villan ajkaim vonalára, miközben felnézek Lawrencre, ő hogy érez a rendelésével kapcsolatban.
Egyetértően bólintok. Világ életemben New Yorkban éltem, így aztán nem lep meg cseppet sem, hogy ekkora itt a forgalom, megtanultam vele együttélni. Ilyen szempontból szerencse, hogy nem sok olyan barátom van, aki másik városból jött, nekik ez lehet, hogy teljesen furcsa lenne, és nem kezelnék ennyire a helyén ezt a hülye szokásom, hogy késem. Nagyon könnyű mondjuk sokszor a forgalomra fogni, de sajnos vannak olyan helyzetek, amikor nemcsak azon múlik, hanem azon is, hogy nem vagyok képes időben elindulni, mert elbaszom az időt valami teljesen felesleges dologgal, ami tökre várhat, vagy éppenséggel a tükör előtt. Hiúságból csillagos ötös vagyok.
– Igen, ez sajnos valóban így van. De hát, mindegy, megtanultam már kezelni a dolgot, a lényeg, hogy más is így álljon hozzá, és nem lesz gond – fejtem ki nagyon bölcsen a dolgot. Azért a végtelenségig nem akarom ám húzni ezt a témát, nem akarom ezzel halálra untatni, márpedig a közlekedésről nagyon sokat lehet beszélni, de azért mit is mondhatnék, nem a legizgalmasabb téma a világon.
Felnevetek a válaszán, de azért utána kérdőn pillantok rá, amint ez kicsit csendesül. – Remélem, hogy ez csak úgy hangzik, mintha nem jönnél ki a kollégákkal, és nem ez a valóság. El sem tudom képzelni, hogyan is utálhatna bárki, valahogy nem vagy olyan alapanyag, amennyit eddig megismertem belőled. Lehet csak te érezted úgy, hogy rohannak el, és amúgy pedig nem – gondolkozom hangosan a dolgon kicsit. Olyan örök vidám embernek tűnik, akitől ragályos az, hogy a másik is jól érzi magát tőle. Kétlem, hogy a kollégákkal másképpen viselkedne.
– Melyik étteremben is vagy? Akartam már kérdezni korábban, de valahogy mindig olyankor jutott eszembe, mikor nem voltam online. Most már végképp kíváncsi vagyok, és lehet benéznék valamikor – jut eszembe gyorsan, ha már így szóba került a dolog. Nem mintha nem lenne elég szánalmas az, hogyha egyedül ülök oda be kajálni, valahogy az étterem olyan minimum páros programnak hangzó valami, de majd lehet elrángatok valakit. Vagy kimenthet Owen, és beülhet mellém pár percre, hogy ne tűnjek végképp nagyon szánalmasnak.
Felvidulok, mikor hallom a válaszát. Gyorsan eszem is egy kis falatot a süteményből, ha már megérkezett. – Komolyan? Ez szuper. És te, azzal jöttél, csak odébb álltál meg, vagy most nem? – kérdezem meg érdeklődve, mert így itt most hirtelen a perifériámban nem látok másik motort. Elég sűrű itt a forgalom, és sok kocsi áll, szóval lehet szerencsétlennek odébb kellett megállnia, ha parkolóhelyet akart.
– Hű, fogalmam sincs... mióta az eszemet tudom. Na, jó, annyira nem korán, az kicsit vad lenne, de amúgy tényleg nagyon régóta. Kezdetben még kis robogóval, tizenéves koromban, aztán tértem át az igazi, nagy motorokhoz. – Általában azzal közlekedem. Van egy kocsim is, de az elég lerobbant állapotban, mert hát, nem költök rá túl sokat, és a motorom még mindig sokkal jobb, szívesebben vezetem azt.
– Na, akkor jó. Az enyém sem rossz, sőt – ízlelem meg megint. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve megkérdezem, szinte nem is kontrollálva magam, de kicsúszik. Lehet sok, de most már mindegy is. – Megkóstolod? – tolom hozzá kicsit közelebb a saját tányérom.
In the city that never sleeps, a lot can happen in one night.
Miután a kelleténél jobban kifejtjük, hogy milyen a közlekedés, kezdem lágyan kimosolyogni a témát. Talán túlértékeltem mindkettőnk higgadtságát, és éppen ezzel a béna témával próbáljuk lebontogatni a krízis helyzetben felépített stresszelésünk pilléreit. Félmosolyom fenn ragad a képemen, ahogy hallgatom őt, de nem tovább. Nem merülök el ennél jobban benne, mert azt érzem, hogy a végén még dugóról - dugóra és csatornafedélről - csatornafedélre átbeszéljük a kerületeket. A feleletére, amiben valahol hízeleg a személyiségemnek, kissé karcsúsodik mosolyom. Fel kell ráznom magam a melankóliámból. Véletlenül se látszódjon meg rajtam, mennyire jól esnek a szavai. - A főnökük vagyok igazából, szóval valahol biztos utálnak. - kissé torzul a nevetésem, hiszen van ebben némi kárörvendésem. - De ezt így nem igazán szeretem kimondani, inkább munkatársaknak nevezem őket. Ahol kell, ott persze keménykedek, de olyanok nekem, mint négy kicsi család, négy nagyszülői ágról. Ha jó a kedvük és szeretnek bejárni, akkor én sem panaszkodom és a vendégeim se körmölik tele a panaszkönyvet. - rántok vállat, enyhén leintve a dolgot. És ez így is van. Szeretem, ha az emberek nem unottan járnak be. A munkarendjük is rugalmas, nem véletlenül vezeti négy erre alkalmas személy a négy intézményt. És nem én. Ha tehetném, állandóan grill parti lenne nálunk! - Ó, gyere csak, szívesen látlak. - mosolyom ismét karcsúsodik. Örömmel körbe kísérném és megmutatnám neki, milyen konyhákat és rejtett csodákat rejtegetnek a megélhetési forrásaim. - A Hanson itt Manhattanben, meg még két kis tesója, a negyedik gyöngyszem pedig Brooklynban van. - vállat rántok lágyan, miközben mesélek róluk. - Eljöhetnél zárás után, ha már nincs forgalom. Bármi is a kedvenc ételed, összedobnám se perc alatt. - villantok egy fültől fülig érő mosolyt, ahogy fejem finom ívben oldalra billen. Tényleg megtenném. Nagyon szívesen látnám. - Á, nem. A moci az étterem parkolójában maradt, igazából gyalog jöttem. Nem nagy táv. - legyintek. Nem akartam szöszölni vele, és csak három utca igazából. Nem telt bele nagy erőfeszítésbe, hogy eljussak ide. Felnevetek finoman, amikor a válaszába eleinte még arról beszél, hogy egészen kis korától kezdve durva lenne motorozni, nos, ebbe nem tudnék belekötni. A süteményeket kihozzák, én meg a bélpoklos neki is esem. De nem szégyellem, hogy így van, a hivatásomhoz is hozzátartozik az evés. Amikor ő is megdicséri azt, amit rendelt, megnyugszom. Bólogatok lelkesen, miközben tömöm magamba az édességet. Kell a szénhidrát! Nagyot nyelek, amikor megkínál az ő rendeléséből. Nem tudom megmondani, hogy ez mennyire baráti gesztus, mert nem sok pajtásom engedne ilyesmit. Végül hezitálás nélkül csak bólogatva előrébb húzódom, hogy éppen csak egy szeletkét lelopjak a sütije széléből. Kissé lemállik a mosoly a képemről. - Már most mondom, hogy a barátságunk komoly veszélybe kerülhet, ha mindig jobbat rendelsz nálam. - persze csak tréfálkozom, ezt széles mosolyomból leolvashatja. Villámmal az én megmaradt sütim felé bökök, hogyha ő is kóstolna, csak bátran. Nem harapok! - És hogy halad a randizás? - érdeklődöm kíváncsian.
Kíváncsian nézek fel, mert ez eddig vagy nem tudatosult bennem, vagy nem emelte ki konkrétan. Valahogy úgy vettem eddig ki a szavaiból, hogy nem főnök, hanem ő is egy beosztott. Igaz, most ebből, amit mondott, sejthettem is volna akár, de végül is, lehet szimplán sajátos kapcsolata a kollégákkal, amiért nem kedvelik. De ez utóbbit még mindig elég nehéz elképzelnem, szóval el is vetem inkább, mert szerintem nem létezhet ember a földön, aki nem kedvelné. Kivéve talán azokat, akiknek ez már túl sok, de szerintem ők sem utálják, maximum nem keresik a társaságát, vagy valami hasonló lehet. Ezt persze sajnos nem fogom tudni most megfejteni hirtelenjében.
– Négy kicsi család? Ezek szerint van négy éttermed is? Ez tök menő. Eddig ez nem is tudatosult bennem, vagy nem tudom, de újnak hat ez az infó. Vagy csak nem szoktad annyira hirdetni, hogy milyen pozícióban vagy? – legalább most tudtam meg valami újat vele kapcsolatban, és most már ezzel is tisztában vagyok. Még mindig kíváncsian pillantok felé, mert ez tényleg nagyon menőn hangzik.
Bólogatok hevesen, miközben kifejti, mikor menjek, és hol melyik is van. Na, ez egészen jól hangzik. Az pedig, hogy összedobja a kedvenc ételem se perc alatt, ráadásul ő akarja, maga, nem pedig csak összedobatná, külön csábító ajánlat, amitől nagyon különlegesnek érzem magam. Persze, könnyen lehet, hogy sokaknak felajánlja, mert ilyen jó ember, de attól még most igyekszem nem ezzel menni, mert hízeleg a másik opció.
– Ez egy nagyon hízelgő ajánlat, de igazán nem akarok persze a terhedre lenni. De ha tényleg szívesen csinálod, akkor... szívesen megyek. Csak melyikbe lenne érdemes, melyikben szoktál a legtöbbet lenni? – kérdezem meg akkor már. Most nem veszem elő a telefonom, hogy megnézzem, pontosan merre is van vajon az étterme Brooklynban, mert persze nekem értelemszerűen az lenne a legközelebb, de ide is szívesen átjövök. A manhattaniek inkább sznob népség, hogy nem jönnek át azon a bizonyos hídon...
– Kár, pedig megnéztem volna. De még végül is, elsétálhatunk megnézni, meg te is megnézheted majd persze közelebbről az enyémet, már ha érdekel. – Ilyen felvezető után mondjuk kétlem, hogy ne érdekelné, sőt, szerintem egyből kapni fog a lehetőségen. Én kapnék az övén, ha szeretné megmutatni a sajátját. Tényleg nagyon szerelmes vagyok a motorokba.
Kíváncsian figyelem, miközben megkóstolja az én sütim, szerintem tényleg nagyon finom. Hirtelen, mikor elhalványul a mosolya, megijedek, hogy nem ízlik esetleg neki, bár ez nem tudom, miért is lenne probléma. Több marad nekem. Ehelyett ezt kapom, én meg felnevetek. – Nos, remélem, hogy ennél azért erősebb valami lesz ez, hogy ilyen próbát ne álljon ki, és emiatt inkább hanyagolj mostantól. – Végül veszek én is egy keveset az övéből, ízlelgetem. – Ugyan, a tiéd is nagyon finom, én nem tudnám ennyire kategorikusan kijelenteni, hogy pontosan melyik is a jobb – vonok vállat.
Kicsit meghökkenek a kérdésen. Ilyen nem kérdezünk egy randin... de gyorsan emlékeztetem is magam, hogy ez neki lehet továbbra sem egy randi, és akkor nekem sem kellene úgy kezelni. Elhúzom kicsit a szám. – Őszintén? Pocsékul. Te vagy az első, akivel találkoztam arról az oldalról. Mindenkivel ezer évig húzom ezt a találkozó dolgot, addigra meg elkelnek, vagy találok valami okot, miért is ne menjek el, mi nem szimpi. Szóval gratulálok, te jutottál legtovább a rostán – nevetek fel kicsit szerencsétlenül. – És Neked? – kérdezek akkor már én is rá.
In the city that never sleeps, a lot can happen in one night.
Nem szeretem világgá kürtölni, hogy főnök vagyok. Édesanyám nevelt belém szerénységet, apám erős, határozott üzleti érzéke mellé. Ennek köszönhetően lettem egy magabiztos vezető, aki odafigyel a dolgozóira. És akinek ők nem kevesebbek a vendégeinél. Sőt. Ha lehet ilyet titokban megsúgni valakinek, sokkal fontosabb is számomra a dolgozóim hogyléte. Ők termelik ki a bevételem, de nem efféle önző célok végett. Szeretek egy csapatként gondolni rájuk, magunkra. És bizony, ha tudok, bármit megteszek értük. Elég rugalmas főnök vagyok! Bólogatok lelkesen a kérdéseire, hogy választ kapjon szavak nélkül is rájuk. - Pontosan. Nem szoktam kérkedni vele. - vállat rántok. - Nem szeretem ezt a főnök titulust, benn is csak becéznek vele, hogy "Főni". Egyébként meg bírnak ám (remélem legalábbis), csak néha konyhanapot tartok, mint ma... Ilyenkor fogom a felmosó srácunkat, körbetáncolom vele, vagy csak besegítek itt-ott, és jó hangosan énekelek nekik. De jobbat alszanak, ha fáradtak. - kuncogok az emlékeken. Ez a dolgom, hogy lelkesítsem őket, nem? Látom mennyire jól esik nekik, mikor körbetáncolom valamennyiüket. Mindenkinek jól esik az odafigyelés. Én pedig nem tudok az irodában ücsörögni egész nap. Szóval... - Brooklyn-i vagy, ugye? - kérdem kíváncsian, mert valamiért úgy emlékszem, nem igazán van köze Manhattanhez. - Ott is van egy éttermem, a Han Solo. Elküldöm a címet online, aztán te szépen mondasz egy időpontot, mikor lehetne jó, én meg majd ott várlak. - vázolom széles mosollyal, elégedetten. Nagyon tetszene látnom ott őt. Szíves-örömest bemutatnám neki a konyhát, még körbe is vezetném, az ínyenc konyhán, a séf irodán. Mindenen! - Ó, hogyne, imádnám. Nincs messze, ha elkísérsz, szívesen megmutatom. Bár az enyém talán kisebb... - nyújtózkodok nyakból, hogy még egy pillantást vehessek a kétkerekűjére. Akár egy strucc, úgy fürkészem. Aztán vissza őrá. A süteménye finomabb, mint az enyém, ezért muszáj vagyok egy kicsit incselkedni vele. A nevetését hallva az én képemre is vigyorgásom villan és büszkén kihúzom magam, amiért sikerült elérnem. Aztán a választ hallva karcsúsodik mosolyom. - Valami... - ragadom ki a lényeget, ahogy lefojtok egy mosolyt. Tehát sem ő, sem én nem vagyok tisztában azzal, pontosan mi is ez, mit is csinálunk. Nem bánom, mert meg van a szépsége, de egy kicsit vicces azért. - Erősebb lesz, ennél azért több kell ahhoz, hogy lerázz. - rántok vállat gyöngéden. Aztán csak közelebb tolom hozzá az én édességhalmazom is, hogyha kér, kóstolhasson. A válaszát hallva somolygok rá. - Akkor a szakmaiság beszélhet belőlem. - rántok vállat játékosan. Nem tágítok, az ő süteménye jobb, de legalább tudom, hogy legközelebb az ő rendelésére hagyatkozom! (Vagy figyelem, mik között válogat.) Hallva, hogy én vagyok az első, akivel találkozott, kissé meglepődöm. - Ez meglepett. Mármint tök... tök jól nézel ki, jó fej is vagy, kedves... Motoros srác, minden nő álma. És férfié, ha már itt tartunk. - látszik rajtam, hogy őszinte csodálattal és tisztelettel beszélek róla. Aztán, amikor rám kérdez, megdörzsölöm a tarkóm. - Hát én is veled találkoztam először, úgyhogy úgy tűnik ebben elsők vagyunk egymásnak. - kedveskedő mosollyal figyelem, majd a kávéért nyúlok, hogy leöblítsem további kíváncsiságomat. Nem tudom mit kérdezhetnék, így is úgy érzem, hogy túl messzire ment előbbi kérdésem, ezért inkább csak kijelentem; - Örülök, hogy eljöttél.
Felvetek a nagyon képletes leíráson, és elképzelem, ahogyan énekelve, és táncolva mosogat, mos, főz, meg mindent csinál, miközben a kollégái (alkalmazottjai) nem is tudom, hogy pontosan mit is csinálnak... de elképzelhető, hogy fogják a fejüket, hagyja már abba. Így leírva nagyon aranyosan hangzik, amúgy élőben lehet, hogy idegesítő lehet egy ponton, de passz, nekem ilyen téren nagyon tág a tűrési határom, és inkább aranyosnak találnám, és baromira kedvesnek, meg jó fejnek. Én is nagyon szeretném, ha ilyen főnököm lenne, ha mondjuk hasonló szakmában dolgoznék, mint ő. A tűzoltóságnál elég furcsa lenne egy ilyen góré.
– Szerintem nagyon kedves a dolog, szóval elképzelni sem tudom, hogy emiatt siettek volna haza. De tényleg nagyon jól hangzik ez az egész, összetehetik a két kezüket, hogy ilyen normális főnökük van. Nem mindegyik ilyen, sőt. Nem mintha nekem panaszra lenne okom, az enyém is jó arc, de teljesen másképpen – teszem hozzá gyorsan, nehogy itt félreértés legyen, és utána magyarázkodnom kelljen, milyen is a főnököm.
Bólintok egyet, mert ez pontosan így van. Ettől függetlenül tudok én mozogni nagyon is, ide is eljöttem most is. Nem akarom, hogy ő ugráljon itt miattam, pláne nem azután, hogy meghívattam magam. Az igaz, hogy a főzést, meg ezeket utána ő ajánlotta fel, de attól még magát az alapötletet én szolgáltattam, és lehet ezután kötelességének érezte, hogy ilyesmiket ajánljon fel nekem. – Rendben, de csak abban az esetben, ha tényleg nem nagy teher neked, mert nem akarok a terhedre lenni, és problémát okozni. – Bár alapvetően nem gondolom olyan embernek, és hát, étterme is van, de a hidat tényleg nem minden manhattani szereti használni. Fordítva másképpen működik.
– Ugyan, nem a méret a lényeg, attól még lehet gyönyörű. Ez a mondat pedig kontextus nélkül iszonyatosan furcsán hangozhatna mások számára – nevetek fel a saját kis béna viccemen, de ha megvizsgáljuk, tényleg hülyén hangozhat. Ettől függetlenül értelemszerűen nem arról van szó, amire gondolna első körben az ember.
Egy pillanatra felnézek rá, és hümmögök egyet, kérdő hanglejtéssel, hogy milyen valamire gondol, amire így kérdez, aztán leesik, mit is mondtam az előbb, és ekkor már megvilágosultan emelem fel a fejem. – Ja, hát... elszólás – nevetek fel kínosan. De ha egyszer nem definiáltuk? Mármint, oké, ő hetero, amennyire tudom. Ettől függetlenül továbbra is furcsa, hogy fogadott, mint pasit, egy társkereső oldalon, szóval szerintem elég bizonytalan is az egészben. Most is olyan érzésem van, hogy még ő maga sem tudja, mi ez. De ha randi lenne, és itt van, akkor nem lenne teljesen ellenére, mivel... itt van.
– Igen, ezt gondolná az ember. De elváltam már egyszer. Most óvatosabb vagyok az egésszel. Lehetnék az a fajta srác is, aki úton-útfélen mindenkivel lefekszik, és hát, bevallom, megtörtént, egy ideig jártam a bárokat, egyéjszakás valamiket keresve, de most már valami többre vágyom, aminek értelme, célja is van. Ehhez meg óvatos vagyok – magyarázom neki gyorsan, miért is nem találkoztam még senkivel. Senki sem ment át a rostán még, csak Ő.
Elmosolyodom, majd bólintok egyet a válaszára. – És, Neked mi a mentséged? Te is jóképű vagy, kedves, rendes, vicces, és motorozol is – hívom fel rá a figyelmét. Ebben nem vagyok egyedül, ő is hasonló tulajdonságokkal bír. Nem mintha én feltétlenül igaznak tartanám, amit mondott, de végül is, rossz ember legalább tényleg nem vagyok.
– Én is, hogy te eljöttél. Na, és, ha itt végeztünk, mit szólnál hozzá, ha a motorok megtekintése után, amint kicsit később lesz, és nem lesz már olyan ciki, beülnénk egy-két sörre is? Szeretem a kávét, meg minden, de azért egy hideg sör is nagyon jól esne. Vagy te inkább boros vagy? Ezeket a kérdéseket nem tisztáztuk – kanyarul vigyor az arcomra.
In the city that never sleeps, a lot can happen in one night.
- Mondjuk nálatok azért teljesen más. Gondolom sokkal komolyabb a helyzet, mint nálunk. - lágyan vállat rántok. Az ő szakterülete sokkal igényesebb és figyeleméhesebb is. Életek múlnak rajta, az enyémen csak gyomrok. Habár valahol ez is elég fontos. Fertőzések, higiénia, és a pajtásaik. - Mindig szívesen látlak, maradjunk ennyiben. - szinte a szavába vágok. Nem akarom, hogy úgy érezze, bármikor is problémát okozna a jelenléte az éttermeim bármelyikében. Nagyon is kedvemre való volna látni ott, pontosan ez az oka annak is, hogy meginvitáltam. Habár nem szokásom mindenkivel ezt tenni, ő nem is akárki nekem. Elnevetem magam, amikor a méretekről beszél. Hiába tudom pontosan, hogy mire gondol, mégis - főként miután kiemeli - szórakoztat. - Remélem jó sokan hallották, és most fejtörést okozunk nekik. - kuncogok továbbra is ezen. Habár meg van ennek a maga komoly oldala, mégis most úgy érzem, nem kell abba kapaszkodnom. Elengedhetem magam. Valami... Olyan szóhasználat, ami elég tág halmazba emeli át ezt a találkánkat. Leszögezhetném vajon, hogy ő sem zárja ki a randevút, mint olyant? Talán titkon épp abban reménykedik? Vagy talán éppen ennek ellenkezőjéért fohászkodik, mióta meglátott? Hogyan lehet az ilyesmit udvariasan kideríteni, anélkül, hogy bárki is sérülne? Nehéz és körülményes, talán nincs is rá helyes mód. Kár, hogy a suliban nem tanítják, hogyan ne gázolj át a másikon. Igaz? Aprókat bólintok, ahogy hátradőlve a székben hallgatom. Nagyon is megértem a hozzáállását és a gondolkodásmódját, mégis olyan nehéz erről a férfiról nem gondolni, hogy minden ujján csünghetne valaki, aki komolyan gondolná vele. - Horgonyoznál, érthető. - megértő mosollyal bólintok, mint aki teljes mértékben egyetért vele. Így is van. Én is erre vágyom. Kicsit groteszk, hogy két elvált férfi ül most egymással szemben. Mégse teszem szóvá. Amikor visszakérdez öblös sóhaj szalad át a számon, miközben felvont szemöldökkel, kissé keserűen nevetek előbb, csak aztán felelek. - Én is elváltam. Kiderült, hogy a nő nem szeretett... Csak a pénz beszélt, tudod. És most, hogy túl lettem ezen a csalódáson, gondoltam talán megpróbálom a nagy világhálón, de úgy tűnik nem akarja nekem meghozni, sem megadni, amit szeretnék. Talán a 'google' nem a barátom. - ingázik a fejem, ahogy féloldalas mosollyal felelem neki. Alig pillantva fel rá. Nem akarom, hogy úgy érezze nem tartom érdemesnek rá, hogy talán ő... De ha ez nem randevú, akkor nem is akarom, hogy többet képzeljen bele. Tisztelem az alakuló barátságunkat. Kérdőn hallgatom az ajánlatát, majd kiviruló tekintettel figyelem és bólintok. - A sör az csúszna ám! - kivirulok és egészen lelkessé válok. Ha a motorozás után még sörözni is támadt kedve, akkor talán nem csak írásban tudjuk bírni egymást, hanem élőben is. Ez nem egy hátrány... - Klassz lenne, örülnék. - fogom is a csészét, aztán kiiszom, ami benne van, hogy végül elégedetten bólintsak. - Mit csinálsz a szabadidődben? - érdeklődöm. - Mondjuk kérdezhetnék valami kreatívabbat is, ami nem egy sablonkérdés... Mondjuk, hogy mi a helyzet veled meg az állatokkal? Bírod őket? Vagy fúj? - kíváncsiskodom. Már csak Pocak miatt is, a négy lábon járó macskám miatt is tudnom kell, kivel barátkozom.
Megvonom a vállam hanyagul, pedig a munkám cseppet sem ad okot a hanyagságra, de ez most részletkérdés, igazán. – Alapvetően elég komoly a munkám, az egyszer biztos, de nem szeretem az ilyen összehasonlításokat, minden munka egyformán fontos. Már persze, az olyanok, amik nem bomlasztják a társadalmat. Azért egy drogdíler munkáját nem érzem nagyon fontosnak, ebből a megfontolásból – nevetek fel a kis szerencsétlen viccen. Ettől függetlenül mindenhol nagyon fontos szerintem, hogy normális legyen a főnök, ha nem az, az nagyon tudja bomlasztani a közhangulatot.
Elmosolyodom a válaszán. – Nos, ebben az esetben ennek nagyon örülök. Én is szívesen látlak még ezt követően is. Hacsak nem kezdünk egy asztalborítós, ajtócsapkodós vitába, de ennek elég kevés esélyét látom – nevetek fel a végén a nem túl erős viccemen, de attól még való igaz, ha valami ilyesmibe keverednénk, kétlem, hogy nagyon találkozni akarnánk a másikkal. Egyelőre jól érzem magam. Az első találkozások mindig kicsit kínosan indulnak, betudom ennek az egészet. Neten valahogy könnyebb, arcok nélkül. Értem már, miért divatos manapság ezt csinálni.
Körbenézek kicsit, majd megvonom a vállam. – Talán. Nem néz most épp senki sem ide. Ez egyrészt bomlasztja a hiúságom, mert mégis hogy nem néz ide egy jóravaló hölgy vagy úr sem, amikor két ilyen férfi ül az asztalnál, másrészt lehet jobb – teszem fel a költői kérdésszerűt. Nagy talányok ezek, amikre azt hiszem, hogy nem fogok most egyhamar választ kapni, de hát, nem is feltétlenül azért kérdeztem.
Bólintok egyet, mert valami olyasmi. Még akkor is, ha amúgy olyan csúnyán hangzik ez a szó, mintha valami kullancsként telepednék a másikra, pedig erről szó sincs. És tudom azt is persze, hogy ő sem így gondolta, cseppet sem, jószándékú srácnak tűnik, nem olyannak, aki kiforgatja a szavaim, és negatív színben tünteti fel. A lényegen nem változtat, hogy igen, szeretném, ha valami célja lenne annak, ha együtt vagyok valakivel, ami nemcsak annyi, hogy elmegyek, és ebben más is közreműködik, nemcsak a Pornhub.
Számomra teljesen hihetetlen, hogy nem talál ő sem senkit, ugyanakkor különösen viccesen alakul ez a helyzet. Szinglik vagyunk, elsőként a társkeresőről egymással találkozunk, mindketten elváltunk... valahol ez tényleg vicces, meg kicsit szomorú is, mert minden válás szomorú, pláne az ő esetében. Az enyém csak a felelőtlenségemet bizonygatja, abban az a szomorú. – Ehh... nos, ha most a kezemben lenne egy sör, vagy bármi ital, emelném a poharam, hogy a pocsék házasságokra, de azt hiszem, ez kávéval nagyon hülyén jönne ki. Villákkal meg még inkább. Sajnálom, hogy így alakult a dolog, azért – húzom el a számat a végén, még akkor is, ha előtte próbáltam volna kicsit elütni az élét egy hülye poénnal, ami nos, nem tudom, mennyire jött be.
Így, hogy másodjára említjük meg a sört, azt hiszem, most már tényleg adott, hogy ezzel a lehetőséggel éljünk is, és mindenképpen igyunk egy vagy kettő, vagy sok korsóval. – Szuper. A sör az jöhet bármikor. Aztán majd meglepődöm egyszer, hogy edzés ide vagy oda, de elkezd kikandikálni a sörpocak – ingatom a fejem. Na nem mintha baj lenne vele, mármint, van, akin jól néz ki, rajtam nem feltétlenül látom, hogy jól állna, de ez is kiderül majd lehet egyszer.
– Mindenfélét. Általában motorozok, amerre csak a szem ellát. Néha olvasok, bár ezt csak kliséből említem, nagyon régen vettem utoljára a kezembe könyvet ténylegesen, bármennyire is szeretem. Beülök haverokkal inni pár sört, ilyesmik. És Te? – dobom vissza a kérdést, akár klisének tűnik hirtelen, akár nem. Nem árt ilyesmiket sem tisztázni. Politikai nézetet sem, de azt hiszem, hogy ahhoz korai lenne még. Nem tudom, ez honnan jutott eszembe. – Kutyás vagyok, leginkább, de amúgy szeretem őket is, a macskákat is, halakat is, lovakat is, makikat is. Gondolom, ha ezt a kérdést feltetted, te nagyon szeretheted őket – nézek rá mosolyogva, mintegy a kijelentésbe rejtve a kérdést, mije is van.
In the city that never sleeps, a lot can happen in one night.
Mosolyom kiszélesedik, ahogy hallgatom a feleletét. Szórakoztat, hogy milyen átlagos, hétköznapi témákról tudunk társalogni, akárcsak online. Úgy érzem, minden amit megismertem belőle írásos formában, valóságos. Ez pedig megnyugtat. Nem mintha aggódtam volna amiatt, hogy csalódnék... Ugyan. Lehet, hogy a találkozásunk pontos megnevezésében nem voltam biztos, de abban igen, hogy Lawrence személyisége megvett magának és eszembe sem volt arra gondolni, hogy ne akarnék vele többször beszélni, vagy hogy csalódást okozhatna. Lehet, hogy online mind mást mutatunk magunkból, de én úgy vélekedem efelől, hogy az ember megérzi az ilyesmit, ráérzünk arra, aki tényleg lélekhúron pendül velünk. - Nem tudlak elképzelni mérgesen, annyira erősen árad belőled a nyugalmat árasztó energia... Ez nagyon ostobán hangzik, de így van. Lehet, hogy tévedek veled kapcsolatban, nem tudom. - vallom be a fejem csóválva közben, halkan nevetgélve rajta. Valóban. Nem tűnik ajtócsapkodósnak, ahogy mondta, de meglehet, hogy tévedek és most még nem látok tovább azon az első, bizonyos rózsaszín felhőn. Mégis, vess meg érte, úgy érzem, hogy a személyiségeink passzolnak egymáshoz. - Ez édes, hogy csekkoltad. De őszintén szólva nem nagyon szoktam foglalkozni azzal, hogy mások mit gondolnak rólam, rólunk. És ha kell, én majd legyezem a hiúságod. - biztató mosolyt küldök felé, miközben szemöldökeim lágyan felfutnak. Mintha csak meg akarnám győzni afelől, mennyire nem érdekes a külvilág, úgy nézem őt fenyőszín szemeimmel. Tényleg nem fontos. Amíg jól érzi magát velem, és nem bomlasztunk társadalmat... Az ártatlan megjegyzése mégis úgy kívánom, bár elérte volna a kávézóban ücsörgő más személyek füleit, bárcsak. Mosolyom kiszélesedik, ahogy a feleletét hallgatom. Aprókat bólintok, alsó ajkam nedvesítem, miközben elnézek az ablak felé. - Ne sajnáld, én sem teszem. - legyintek valahová közénk, majd vállat rántok szelíden. - Ha esetleg tényleg elmegyünk még sörözni, akkor majd ihatunk a pocsék házasságokra, ebben benne vagyok. - görbém felfelé ível, ahogy aztán lepillantok a csészére, amivel ujjbegyeim zongorázgatnak. Finom mosollyal gondolkodom el ezen a merő véletlenen, miféle azonos sors sodort össze bennünket. Válás, társkereső, első nemrandirandi. Mennyi esélye lehet az ilyesminek? A kijelentését hallva halkan nevetgélni kezdek. - A korral előbb-utóbb jönni fog. Amúgy meg nem hinném, hogy neked pont ettől kellene tartanod... - szemöldökeim megugranak, mindentudó mosolyom fogvillantósá válik, ahogy végig vezetem felső testén pillantásom, utalva rá, hogy 'Ne már!' Ember, nézz már magadra...' Tetszik az őszintesége, hogy beismeri az olvasás csak klisé lehet. Elgondolkodom egy pillanatra azon, milyen normális faszi és mennyire szomorú, hogy nincs mellette senki. Ez a srác a csillagokat is megérdemelné. Ez a gondolat, ez a ráébredés pedig nem biztos, hogy segít a mellkasomban dobogó mozgatóizmomnak abban, hogy határok és vonalak mögött maradhassunk. - Hát én semmi extrát igazából. Van egy tóparti kis házam, nyaraló lesz, ha kész lesz... Általában oda járok bütykölni, építkezni. De olyan lassan haladok vele, hogy kezdem azt gondolni, nem is akarom, hogy elkészüljön. Tudod, lehet hogy az időtöltés tetszik, nem tudom. - vállat rántok ezalatt, mintha egy kissé elszomorítana a felismerés, hogy lehet ebben igazam. Talán tényleg erről van szó, és ezért nem sietek vele. Mindenesetre a nyugdíjas éveimben jól fogom ott érezni magam, egyedül, vagy se, nem igazán számít. Addigra előbb-utóbb befejezem. Megcsóválva a fejem elnevetem magam. - Van egy macskám. - vallom be elégedett pillantással, mégis vékony vonallá formált ajkakkal. - Az utóbbi időben rengeteg embertől hallom, hogy nem bírják őket. Ezért kérdeztelek. Pocak a legjobb barátom, szóval, ha nem bírod a bajszos csizmás kandúrokat, az megkockáztathat minden továbbit. - a végére már én is elnevetem magam, úgyhogy érezheti, hogy csak ugratom ezzel. - Kérhetem a számlát? - kérdezem kíváncsian, lesve a bögréjébe, kiürült-e már, esetleg készen van-e ő is.
Elgondolkozom azon, hogy pontosan mennyire lennék erre képes. Nos, vannak olyan dolgaim, amiket a jelek szerint nem nézne ki belőlem, de hát, mivel még nem adott okot arra, hogy úgy viselkedjek vele, így nem is fog megtörténni ez. Bizony, azért én is képes vagyok arra, hogy felkapjam a vizet, de szerintem ezzel nem lettem kuriózum, mindenkinek vannak olyan pillanatai, amiket szívesen elfelejtene, és letagadna, mert bizony, kicsit elszalad vele a ló. – Most éppenséggel valóban elég nyugodt vagyok, de azért vannak olyan percek, amikor tudok keményebb lenni, és markánsabban megfogalmazni a véleményem – fogalmam sincs, miért is beszélek magam ellen, de szerintem pontosan tudja, miről beszélek. Biztosan neki is vannak olyan percei, amikor jobban magával ragadja a hév, csak ezeket alapvetően senki sem hirdeti, meg nem is büszke rá, szerintem.
Felnevetek. – Nos, nem tehetek róla, de muszáj volt kicsit körbenéznem, ha már szóbakerült a dolog. Nos, és mivel kívánod legyezgetni a hiúságom? – nézek rá kihívóan, de ezzel most nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Ennyire amúgy nem érdekel a külvilág véleménye, mint amennyire most ebből a megszólalásból tűnhet, sőt, semennyire sem. Elfogadtam már a dolgokat, amik a szexuális identitásommal járnak, és amilyen előítéletek születnek ezzel kapcsolatban. Nem tud érdekelni senkinek sem a véleménye már jó rég óta.
Elfigyelem az ajkait, ahogyan nedvesíti, miközben a gondolataim valami egészen másfelé kezdenek el elszállingózni, mint amiről éppen beszélgetünk. Egy kicsit bele is feledkezem ebbe, de hát, nem tehetek róla, valóban iszonyatosan jó pasi Owen. Nem véletlen, hogy már a társkeresőn is felkeltette az érdeklődésemet. – Én teljesen benne vagyok. Bár az igazságot bevallva nem szívesen engedem, hogy ezek a nők piatémául is szolgáljanak akár, szóval inkább úgy interpretáljuk ezt, minthogy magunkra iszunk, akik túlélték ezt, és sikerült felállni ebből az egészből, és nem őrültünk bele. Na meg hogy mennyivel jobb életünk van nélkülük – gondolom végig gyorsan, hogyan is lehetne ezt egészen jól előadni, hogy megfelelő legyen a szájízemnek.
Végigmérem magam, ha már ő is ezt teszi, szinte látom a tekintetében, hogy épp vizslat. Aztán őt is, akinek szintén nincsen semmi oka a panaszra. Egyelőre tényleg nem kell tőle félnem. – Most épp úgy néz ki, de amúgy túlsúlyos kisfiú voltam, szóval minden egyes izomért meg kilóleadásért nagyon megszenvedtem – vallom be neki. Persze, azért nem olyan nagyon durván, szerencsére, de attól még volt rajtam egy bő tíz kiló súlyfelesleg, ami meg is látszott, elég kerek voltam. Tinédzserkoromban kezdtem el futni, hogy ezt leadjam.
Figyelmesen hallgatom, ahogyan mesél, és ez tök jól hangzik. Ehhez képest az én hobbim nagyon snassz, mit ne mondjak. Igaz, a megfelelő tőkém sincsen meg, hogy ilyesmiket csináljak, még ha amúgy érdekesen is hangzik, és tetszene a dolog. Régebben szerettem barkácsolni, de évek óta nem csináltam semmi ilyesmit. A legnagyobb technikai cucc, amit a munkán felül csináltam, az az, hogy kicseréltem a villanykörtét. – Nem is baj igazából, ha nem kapkodod el. A folyamat a lényeg, meg majd persze valamikor a végeredmény, hogy megcsodáld, és hasznosítsd. Szerintem tök jól hangzik a dolog. Ennyire jó vagy az ilyesmiben? – kérdezek rá kíváncsian továbbra is, még a székemen is fentebb húzódom, és jobban magam alá tolom, hogy kicsit tudjak könyökölni az asztalon.
– És, miért nem akarod, hogy elkészüljön? Már tudat alatt? Vagy csak ennyi, hogy az időtöltést szereted, és félsz, hogy vége lesz? – kérdezem meg. Persze, ha ennyire tudatalatti, akkor lehet nem fogja tudni megnevezni, de hátha mégis van valami magyarázata.
Szörnyülködő arcot vágok, de csak szórakozom vele. – Ezek után be sem merek vallani semmit. Amúgy nincsen semmi bajom a macskákkal. Inkább kutyás vagyok, de a macskákkal sincsen semmi bajom. És, milyen fajta macska? – kapok a témán, mert a jelek szerint ez fontos neki, és kíváncsi is lettem. Közben pedig bólintok, és megiszom a maradék kis kávét is, ami maradt. – Részemről rendben van, jöhet.
In the city that never sleeps, a lot can happen in one night.
- Persze, sejtettem. Nem is akartam előítéletes lenni veled kapcsolatban, ne érts félre. - szinte rögtön magamhoz kapom a szót, amikor úgy vélem befejezte a feleletét. Tényleg nem áll szándékomban megsérteni, vagy beskatulyázni, minden bizonnyal őt is - ahogy mindenkit - ki lehet hozni a sodrából. Egyszerűen csak elsőre (amíg a fejemben, a szívemen és a szemeimen) a rózsaszín köd még vakít. Mind tudjuk mit jelent az: első benyomás. Ő pedig nagyon is kellemes képet égetett belém magáról, ami nem fog változni, amíg teljesen meg nem ismerhetem. - Biztos jól áll neked, amikor csapkodsz. - leginkább a bögrémbe magyarázom megjegyzésem, mielőtt leküldeném az utolsó forróságot. Aztán persze rögtön a vízért nyúlok, hogy öblíthessek. Fenyőszín szemeim meg sem rebbennek, mégis ha találkozik pillantásunk, nem árulják el íriszeim, hogy kijelentésemmel mégis merrefelé terelném a témánkat. A kérdését hallva résnyire nyílt ajkaim fülig húzódnak. Nagyon is élvezem, és élem is, hogy kihívás elé állít. Nedvesítek torkomon, és rendezem arcizmaim, mielőtt rántanék öltönyömön és előre dőlnék finom szögben. Így, ebben a helyzetben somolygok rá és teszem hozzá: - Egy társkereső oldalról ismerlek... Te vagy az első ember onnan, akivel igazán megtaláltam a közös hangot, és az is, akivel először találkoztam, akivel eljöttem egy nemrandi-randira. Kell még ennél több? - lágyan belenevetek a kérdésembe, mégis tartom magam a kijelentésemhez, mind arcjátékommal, mind a továbbiakban. Nagyon is megérdemli, hogy legyezgessék csak. Elégedetten bólintok, számomra nagyon is hízelgő az ajánlata. Nem is akarnék a volt feleségemről beszélni többet, és ha őszinte akarok lenni, az övéről sem. Nem szerencsés, és engednünk is kell, hogy a rivaldafény most ne a múltra irányítsa fókuszpontját, hanem kettőnkre. - Tetszik az ötlet. - görbém ajkaimon felejtem, miközben nézem őt. Épp megfeddném, amiért képes a pocakra gondolni ilyen fizimiskával, de amikor arról beszél, hogy kisfiúként gömbölyű volt, valahogy elakad a szavam, visszazuhan a torkomról és belefullad a gyomromba. Egyszerű megszeppenéssel és csodálattal figyelem az őszinteségét és bájos megjegyzését. Féloldalas mosollyal pillantok le a combomra. - Fontos neked a külsőd, úgy veszem észre. Ami persze érthető, és le a kalappal, mert nagyon jól összegyúrtad magad. - görbém felélénkül, ahogy megdicsérem. A ház kerül szóba, ettől meg csak hátrazuhanok a háttámlára, 'míg ő velem párhuzamosan az asztalra könyököl éppen. A kérdését hallva, csak némán bólintok - igen, értek az ilyesmihez. Nagyapám annak idején sok mindenre megtanított, ennek köszönhetem a tudásomat. - Hát nem tudom jó vagyok-e, kiderül majd a hírekből. Ha hallod, hogy valakire ráesett a háza, akkor nem voltam jó... - kuncogom el, miközben nemleges irányba megcsóválom a fejem. A kérdéseit hallva el kell gondolkodnom a válaszon. Finoman vállat rántok, mielőtt belekezdenék abba. - Nem is tudom... Talán csak most, hogy egyedül vagyok, jól esik lekötni magam valamivel. - nézek fel a lélektükreibe merülve eközben, kellő komolysággal. Mosolyom a számon ül, de elég nyers hozzá, hogy érezze Lawrence, ez nem olyasvalami, amit viccnek szánnék. Egy pillanatra megrémít az arckifejezése, de ahogy beszélni kezd, felnevetek. - Fogalmam sincs milyen, leginkább csak talált. - rántok vállat, majd előkapom a telefonom, hogy megmutassam neki a hátterem. Nyilván Pocak van rajta, ahogy alszik. Hol? Az ágyamon, természetesen. Miután megmutattam, visszadugom a helyére a készüléket. Ahogy készen van, intek a pincérünknek és kérem a számlát, amit ha tudok, pár percen belül rendezek is. Kifelé menet lelassítok a motorja előtt. - Hűha! Bivaly darab. - csillogó szemekkel nézek fel a férfira, majd körbe sétálom a mociját. - Szabad? - kérdezem, hogy megnézhetem-e a műszerfalat jobban és esetleg felülhetek-e rá, hogy a kormányon pihentessem a tenyereim. Ha nem allergiás az ilyesmire, csak akkor. Ha felültem, és megnéztem magamnak, persze rögtön leugrom és menetirányba fordulok. Ha nem engedte, hogy felüljek, megértőn bólintottam csupán. - Ott találkozzunk, vagy eljössz velem az én kétkerekűmért? - kérdezem kíváncsian.
Egy ideig kémlelem, de aztán végül halkan felnevetek. – Nos, ez is új, szerintem még senki sem kért tőlem elnézést azért, mert úgy gondolta, hogy nem vagyok egy idegbeteg állat – nevetek tovább. Csak ugratom, de ez konkrétan tényleg valami hasonlóan hangzott, és vicces volt, ha jobban belegondolunk. Meg nemcsak vicces, de iszonyatosan aranyos volt, ha nem tudnám jobban, szinte azt hinném, hogy tényleg ennyire meg akar nekem felelni, de ugyanakkor ez egy ismerős érzés, tekintve, hogy jó magam is szeretnék neki. Az első randik már csak ilyenek, az ember szereti a legjobb oldalát mutatni, kivéve, ha valami olyan érzékeny pontra tapint a másik, ami triggereli az illetőt, és onnantól minden el van romolva, és csak egy vitahalmaz az egész... megvan ennek is a veszélye. – Azért reméljük, hogy sosem kell megtudnod, milyen is pontosan. Nem vagyok nagy rajongója ezeknek az óriási vitáknak, veszekedéseknek, volt benne éppen eléggé részem, szeretem a békét – vallom be neki mosolyogva. Vele nem szeretném még véletlenül sem, bár ezt biztos csak az első találkozó bája mondatja velem, a többit pedig még ki tudja.
Egy ideig ingatom a fejem, majd utána elégedetten hümmögök. – Oké, azt hiszem, hogy meggyőztél – nevetek fel. – És természetesen neked sincsen semmi okod panaszra, ha eddig nem voltam elég nyilvánvaló ezzel. Ha már társkereső oldal, te hogyan keveredtél fel? – kérdezek rá. Mindenkinek más oka van, és elég sok előítélet van ezekkel az oldalakkal szemben. Pláne, hogy az olyasmik, mint a Tinder és társai már átvették az uralmat, és a legtöbb ember csak szexet akar, pont. Nem hibáztatom őket, éljék ki magukat, és míg kölcsönös, csinálják, de ha nem... márpedig sokszor nem, akkor azért elég kínos tud lenni, és az olyanok, mint mi, ahogyan leírtuk magunkat, nem szívesen kísérleteznek ilyen oldalakon.
Egyetértően bólintok. – Olyasmi... Tudom, ez nagyon felszínes, de ez van, megvan az okom erre, azt hiszem, nem csoda, hogy így érzek ezzel a dologgal kapcsolatban, szerintem – fintorgok kicsit. De azért hálásan pillantok felé, hogy így gondolja, pedig igazából most csak egy ruhán keresztül lát. Majd ha rendesen, póló nélkül, az más benyomás lesz még inkább. Ha lát úgy valaha, sosem lehet tudni. Még ha ez nem is egy randi, és nem is lesz sosem semmi olyan, akkor is alakulhat úgy a szituáció, hogy láthatja, amennyiben jóban maradunk, barátként.
Kíváncsian pillantok rá, fogalmam sincs, nem értem, mire gondol. Ennyire híres lenne, hogy majd ha készen lesz, bejelentik azt, hogy kész a lakás? Nem is tudtam. Kiderül, hogy valami Michelin-csillagos séf, és így vezeti az éttermeket. Aztán felnevetek, amint befejezi. – Nos, reméljük, hogy ez nem következik be, még véletlenül sem. De amúgy biztos tök érdekes és jó lehet. Magam is szeretek barkácsolni, csak éppenséggel évek óta nem csináltam, leginkább csak gyerekként – vallom be hangosan is neki. Remélem, ez nem kizáró tényező, mint a macska dolog.
Akit amúgy látok is, ezzel a lendülettel, és mosolyogva nézem a képet. – Nagyon aranyos. Na, és milyen macska ő? Már jellemileg? Az a mindenki felett állok, és pff, emberek, vagy a cuki, bújós fajta? – kérdezem kíváncsian. Fontos ez neki, érthető okokból, ha már macskája van, szereti őket, elég furcsa lenne, ha olyan emberekkel barátkozna, akik rühellik a háziállatát.
Elindulunk, amint rendezi a számlát, ami kapcsán elsőként nagyon tiltakoznék, de cserébe majd én fizetek két kör sört, és így egálban leszünk körülbelül. Már ha eljutunk két körig, nem tudom, mennyire akar így napközben ennyire belemerülni, de hát, sosem lehet tudni. Megállunk a motornál, és miközben csodálja, én magam is csodálom, hogy... csodálja. Ami egy elég bonyolult egy hülye reakció, de attól még jó látni, amikor valakit hasonlóan lelkesedésbe hoz a motor látványa. – Csak nyugodtan, próbáld ki – adok engedélyt neki.
– Mindenképpen, menjünk előbb a tiédhez, ráérünk teljesen, ezért ne szakadjunk szét – válaszolok, majd indulunk is el. – Akár el is mehetünk az enyémmel, akármennyire is messzebb van, csak gondoltam úgy egyszerűbb... – vetem fel neki, amivel remélem nem lépek át semmilyen határt a mi kis nemrandi-randinkban, de eszembe jutott, és könnyebb lenne, mintha tolnám a mocit.
In the city that never sleeps, a lot can happen in one night.
Az ő szemszögéből hallva a korábbi szavaim jelentését, és azok súlyát, egy kicsit megilletődöm magamon. Hogy ne látszódjon, s hogy pótcselekvéssel leplezzem zavarom - ami rám aztán egyáltalán nem jellemző -, a szalvétámmal szöszölök, gondosan újraformálom tenyeremben és közben kerülöm a tekintetét. Meglehetősen nehezemre esik átemelni a kettőnk kapcsolatát a virtuális térről, a valóságba. Azzal is meg kell birkóznom, hogy micsoda az, amit átélünk, és azzal is, miféle hatással van rám. - Persze, megértelek. Én is szeretem, ha béke van. - tényleg így van. Ezért is a ház... A csendessége megriaszt, újra kétségbe vonom szavaim helyességét. Furcsa mód ezúttal törődöm vele, hogy mi hagyja el a számat - máskor nem szokásom. Féloldalas mosollyal kapom fel a fejem, hogy farkasszemet nézhessünk, végül elégedett biccentéssel raktározva el magamban a bókját. A kérdését hallva lágyan elnevetem magam, még a fejem is megcsóválom mellé. - Őszintén? Fogalmam sincs. Egy magányos percemben azt gondoltam, hogy talán majd eljön az igazi és nem leszek egyedül... De nem találtam meg senkiben sem egyelőre azt, amit kerestem. És néha, tudod, ahogy minden szingli ember, én is elbizonytalanodok, hogy kell-e egyáltalán. És talán még korai is... Nem is tudom. És te? - szemöldökeim finoman összesimulnak, ahogy kérdését vissza hajítom hozzá. Kíváncsi tekintettel szegve fel állam. Nagyon érdekel, mi vezette rá. Habár meglehetősen egyforma múlttal rendelkezünk, talán a válaszunk is egyforma. Megértőn bólogatok, amikor arról beszél, hogy felszínes az, ahogy a küllemével érez. Nem gondolnám, hogy az. Mind hordozunk magunkkal múltból visszamaradó sérelmekből kialakult rigolyákat. Mindannyian. Nincs kivétel. Ha te az vagy, nem csak nekem, de magadnak is hazudsz... - Ha mégis bekövetkezne, ki tudja, talán te mentesz ki. - villantok egy széles vigyort rá. Sosem lehet tudni, hogyan alakul. Mindenesetre persze nem a rombolásra gyúrunk, és nem is szeretném, ha miattam kellene kockáztatnia az életét. Így is épp elég szörnyű, hogy másokét helyezi maga elé - hivatásából adódóan. Helyére dugom a telefont, ahogy megmutattam neki, majd féloldalt ívelt görbével nézek rá. A kérdését hallva csak elgondolkodva somolygok. - Ő a bújós fajta, irigy rám és nagyon hálás kis nyavalyás. - magyarázom lágyan, halkan nevetve. Pocak öreg cimborám, nagyon közel állunk egymáshoz. Amikor nem volt mellettem senki, ő akkor is begömbölyödött az ölembe és dorombolásával zakatolta, hogy ez mindig így marad. Miatta nem kell aggódnom! (Amíg kap enni! És hát étterem tulajdonosként nem eszik keveset nálam...) Mikor engedélyt ad rá, hogy megnézhessem közelebbről, még mindig szerénykedő mozdulattal ülök fel, hogy megleshessem magamnak a csoda paripáját. Láthatja az arcomon a teljes kivirulást, örömöt és csodálatot. Hüvelykujjaim masszírozzák a kormányt, elégedetten bólogatok felé, mielőtt lepattannék. A motor mellett állok meg, kíváncsian nézve rá, várva a továbbiakkal kapcsolatos ötletét, véleményét. Szemöldökeim csak lágyan emelkednek. Amikor arra utal, hogy üljünk fel együtt a motorra és úgy menjünk a mocimért, hirtelen számos kép bevillan. Máskülönben Greggel, vagy más srácokkal nem hezitálnék, de ez most valamiért megérint. Ez lenne az első alkalom, hogy a kézfogáson kívül egymáshoz érünk... És hirtelen nehezemre esik eldönteni, hogy milyen érzést vált ki belőlem a gondolat. Mennyire mélyet. - Ha nem gond neked, hogy furikáznod kell. - kedves mosollyal nézek rá, de már akkor közelebb lépek hozzá és a motorhoz. Tekintetem végig fut a járművön, a helyet mérve fel. - Oké, akkor majd mondom merre... - nézek a kétkerekű túl oldaláról rá, egy pillanatra megfeledkezve arról, hogy mi a helyzet. Ha felül, akkor megvárom, amíg helyem lesz rá, hogy mögé telepedjek. Egyik tenyeremmel a vállára támasztok, a másikkal valahová magam alá, az ülésen keresek fogást. - Igazából csak pár utca. Kettőt jobbra, és egyet kell majd balra. Aztán majd csápolok, ha érkezünk... - mondom enyhén a fülébe a szavaim, miközben búgni kezd alattunk a motorja. Felrakom a lábaim, elhelyezkedem. Nem csak azért szokatlan, mert nem ismertük meg még egymást igazán, hanem azért is, mert nem szoktam mások mögött ülni. Ha nem rázza le magáról, akkor bal kezem a vállán marad, a jobbal pedig a derekába kapaszkodom. Elég béna lenne leborulni oldalra... Próbálok nem túl erősen ráfogni sehol, de meglehet, hogy egy-egy kanyarban sikerül intenzívebben kapaszkodnom belé. Furcsa, szokatlan érzelmek kavarognak bennem, hullámaik elmosnak, egészen olyan érzés, mintha meg akarnék fulladni. Egyetlen egy kapaszkodóm akad mindössze, hogy jól érzem magam. Bármennyire is idegen, vagy új a helyzet, Lawrence mellett minden rendben. Nyugodt vagyok és kikapcsolt. Ez az érzés pedig hiányozni fog, ha később szétválunk - ez pedig mindenképpen jó ómen!
Elgondolkozom kicsit a szavain. Nem mintha én olyan nagy élettapasztalattal büszkélkedhetnék, vagy annyira nagyon profi szingli lennék, hogy erre egy jó választ tudjak adni, ami mindenféle tudományos alapon nyugszik, vagy bármi ehhez hasonló, de ettől függetlenül teljesen átérzem az ő helyzetét, és tudom, hogy miről beszél. Csak sajnos megoldást azt nem feltétlenül tudok neki mondani, bármennyire is szeretnék. Látom rajta, hogy sokat gondolkozott ezen mostanság. Talán azért, mert tényleg felkeveredett, és nem olyan nőkkel találkozott, mint gondolta volna. Meg férfiakkal, bár azokkal továbbra sem tudom, hogyan is áll, és eléggé félek feltenni azt az igazi kérdést, ami már régóta foglalkoztat. Hogy miért is jelölte be, hogy érdeklik a férfiak is. Véletlen, és most ez az egész egy óriási nagy tévedés? Már nem a barátkozás része, az elég egyértelműen rendben van, de egy társkereső oldalán nem feltétlenül ezt keressük, így... nem csoda, hogy elgondolkoztam, hogyan is áll ezzel a dologgal.
– Az ember alapvetően társas lény, bármit is szeretnek mondani a nagyok, hogy nem kell egy másik ember az önbeteljesítéshez, meg ilyen szarságok, de ettől még bizony, azért jó valakivel megosztani a mindennapokat. Nem véletlen azért az sem, hogy valakivel összeházasodtál, szerettél volna házas lenni, már korán is. És mivel most is eszedbe jutott, hogy kellene valaki, nem vesztetted el a reményt amúgy sem, hogy valakivel együtt legyél – hümmögök, miközben felelek, én hogyan látom. Lehet a nő szemét volt, igazi élősködő hárpia, de attól még teljesen nem veszítette el a reményt, hogy vannak olyanok, akik nem.
Ingatom kicsit a fejem a visszakérdezésén. – Én valahogy így vagyok vele, legalábbis. Attól, hogy az első nem jött be, még tudom, hogy van valaki, aki illik hozzám, akivel szeretek együtt lenni, és viszont, és nem megyünk egymás agyára közben, csak olyan egészséges szinten. Valami jó lenne. Szóval ja, ezért keveredtem fel, leginkább, sokan így keresnek manapság, és a sok szexkaland és semmi más sztorin felül vannak szép történetek. – Lehet kicsit hosszasan fejtem ki, hogyan is látom a helyzetet, többet kap, mint amennyit gondolt, szeretett volna, de szerintem az is egy elég jó mérce, ha ezt is szereti hallgatni, ahogyan filozofálok, hogy jó csapat leszünk. Bármilyen formában.
Felnevetek a válaszán, majd egyetértően bólintok. – Akár. Bár ez függ attól is, pontosan hol is van ez a ház, mennyire mi a hatáskörünk. De ha erősítés kell... – hagyom félbe a mondatot, amint hozzáteszem ezt a véget. Minden bizonnyal nem én leszek ez a jelölt, de ne is kelljen senkinek sem kimentenie onnan, ne legyen semmi gond azzal a házzal. Már csak azért sem, mert tudom, érzem, látom, mennyire fontos neki ez.
– Irigy? Na és mire? Mármint, milyen értelemben, nem úgy, hogy nincs is mire irigynek lennie – pontosítok gyorsan, mert úgy néz ki, a mentegetőzés ragályos. Ő is ezt teszi néhány mondat után, amit nem érez tökéletesnek, és most én is, pedig nem szoktam az ilyesmivel különösebben foglalkozni. Ami a szívemen, az a számon.
Megrázom a fejem, mert egyáltalán nem gond. Sőt, örülök neki, hogy megtörténik. Kicsit tényleg féltem, hogy ez talán sok lesz neki, és most mond le mindent. Vagy mivel alapvetően egy úriember, így hagyja megtörténni, aztán majd csak szimplán ghostingol, mert sok volt neki ez a nap. Ezen utóbbit még nem tudom kizárni sajnos teljesen, de sosem lehet tudni, megeshet, sajnos. Remélem ez nem fog bekövetkezni.
Érzem, hogy kicsit (mit kicsit, nagyon) félénken ül fel mögém a motorra, és szinte hallom, ahogyan a fogaskerekek kattognak, hogy pontosan hogyan, miként, és legfőképpen hol érhet hozzám. Inkább nem adok neki instrukciókat ezirányban, mert azzal csak határokat függesztenék ki, holott egy ilyen pasi, őszintén? Bárhol. De ezt sem mondhatom ki hangosan, csak hagyom, hogy átfogja a derekam, míg a másik kezével a vállamon támaszkodik. – Kényelmesen vagy? Vagy csússzak előrébb, elférsz jól? – kérdezek végül csak ennyit, miközben elmosolyodva nézek magam elé. Ha megfordulnék, összekoccanna a fejünk.
Elindulok, az utasításoknak megfelelően, majd tényleg hamar megérkezünk az étterem elé, ahol parkol. Szép helynek tűnik. – Így kívülről valóban szép és kellemesnek helynek tűnik. Alig várom, hogy egyszer majd ténylegesen belülről is lássam – mondom neki elégedetten hümmögve, miközben várom, hogy leszálljon. Nekem az is jó lett volna, ha együtt megyünk a kocsma felé is egy mocin, de ennyire nagyon nem akarok nyomulósnak tűnni, mert nem gondolom magam annak.
In the city that never sleeps, a lot can happen in one night.
A szavait hallgatva elmélázom kissé magamban. Talán valóban azt szeretném, hogy legyen mellettem valaki. Lehetséges, sőt, biztos nagy igazságokat is mond, de abban egészen biztos vagyok, hogy perpillanat egyetlen nő sem foglalkoztat ilyen téren. Nem érzem azt a kellemes, fűszeres bizsergést mellettük. Nem úgy, mint Lawrence mellett. Akár online, akár most, így élesben. Van a férfiban valami tökéletes megnyugvást keltő aura, amitől már most nehezen búcsúzom estére, nemhogy amikor majd a sör után ténylegesen elválunk. És persze, sosem lépném át a határokat, tiszteletben tartom, hogy egyikünk sem tudja, hogy mi ez pontosan, de abban egészen biztos vagyok, hogy ez a valami, ami bennem iránta életre kelt, ez több, mint egy gyermeteg rajongás egy új ismeretség felé. És hogy ezt kerestem, amikor felléptem arra az oldalra. Ezt, vagy valami ehhez egészen hasonlót. Bár tudnám, hogy ő hogyan érez, bárcsak a fejébe látnék e kapcsán. A visszakérdezésemre a kifejtését hallgatva elnézem közben, talán tekintetem még mohóvá is válik, amit egyelőre én sem értek igazán. De ahogy arról a bizonyos nagybetűséről beszél, kénytelen valahogy egy cseppet olvasztani a szívemen. Mintha egy forró massza folyna rá a csontjaimra odabenn. Lawrence egész kisugárzásában van valami tömény vonzalom, ami egyszerre akarja, hogy tovább felfedezzék, miféle rétegek lapulnak még a nyugodt szféra alatt, és egyszerre intene óva is tőle. - Remélem, hogy megtalálod. - keserédesen közlöm. Nehéz megmondani, hogy pontosan hogyan is érzek a jelölttel kapcsolatban, lényegtelenül ki lehet az a későbbiek során, de az biztos, hogy az ő számára boldogságot szeretnék. - Eléggé a város határon, nincs arrafelé szinte semmi. Pár nyaraló. Épp ezért választottam... - kuncogok, ahogy felelem, mert az övé megnevetettet, meg úgy alapjáraton a szituáció is. - Biztosan nem a ti hatáskörötök, de szó se róla többet. - legyintek a levegőbe, nem akarom, hogy többet beszéljünk a házról. Így is méltán sok percet pocsékoltunk rá. Untatni se szeretném. Kínos lenne arra hazaesni, hogy többé a nevére sem tudok kattintani, mert mondjuk úgy, hogy letiltott... Elnyílt ajkakkal somolygok, ahogy javít a kérdésén. Aztán csak aprókat bólogatva közlöm végül, a választ: - Ha mondjuk a laptop ott van az ölemben, képes kifúrni a fejével. Mert irigy, hogy nem vele foglalkozom, de ha semmi sincsen ott, akkor rám se hederít. Így értettem. - magyarázom széles görbével az ajkaimon, miközben fenyőszín szemeimben megvillan az elégedettség kettőnk társalgására vonatkozóan. Elhelyezkedem a motoron mögötte, kapaszkodom belé, bár korántsem vagyok biztos a döntésemben, hogy és merre is szabad pontosan. A kérdéseire felkapom a fejem, hiába vagyok vele tisztában, hogy mennyire közel is van hozzám, mégis meglep, valójában mennyire közel is vagyunk egymáshoz. Még így is, hogy próbálom tartani az udvarias távolságot - ami valljuk be, egy motoron elég nehéz! - Elférek, maradj csak! - mondom, mielőtt elindulnánk. A motor dorombolni kezd alattunk, én pedig nagyon élvezem azt a rövid időt, amit a paripáján töltünk. Ahogy pedig eljutunk az étteremhez, leszállok mögüle óvatosan. - Ha kívülről imádod, belülről bele fogsz szeretni! - jegyzem meg tudálékosan a vállam fölött mosolyogva rá vissza, ám mielőtt még tovább haladnék a parkolóház felé, megtorpanok. És úgy fordulok vissza, mint akit ledermesztettek. - Jó, jó, jó, én amúgy ennyire jófiú vagyok, de figyelj csak, miért nem hagyjuk itt a te mocidat is és megyünk inkább taxival? Már nem azért, az a két sör nem fog megártani vagy ilyesmi, de ha esetleg lecsúszik még egy, vagy valami mást is megkívánunk, nem biztos, hogy jó ötlet utána... - és ekkor rábökök az alatta lévő motorra. Majd onnan felpillantok a férfira. - Mit szólsz? Vagy te simán bírod a piát? - oké, nem akarok egyáltalán béna gyereknek tűnni mellette, ha ő ragaszkodik a motorhoz, én is azzal megyek, de sem őt, sem magam nem szeretném összetörni. - Ha tartjuk a két sört, az okés. Belefér. - magyarázom, és ahogy bevillan, hogy egy állandó életmentőnek próbálom elmagyarázni, hogy vigyázzunk magunkra, elnevetem magam. - Nem szövegelek tovább, hozom a mocit. - mondom a fejem csóválva, ahogy elfordulok. Olyan jó, hogy ilyen sok eszem van, de tényleg! Épp egy tűzoltót akarok kiokosítani!
Nem tehetek róla, de pörög az agyam, miután kihallom a kis keserédességet a hangjában. Nem igazán tudom pontosan mire vélni. Mégsem reméli, hogy meglelem ezt? Kétlem, hogy erről lenne szó, nem rosszindulatú, de nem igazán értem akkor, hogy miről is lehet pontosan szó. Úgy döntök, hogy ahelyett, hogy ezen gondolkoznék, inkább csak annyiban hagyom a dolgot, és mosolygok tovább. A jó hangulatomat elég nehéz most elrontani bármivel is, mivel tényleg nagyon jól érzem magam vele. Azt pedig amúgy érzem, hogy ő is hasonlóan van, csak kicsit szerencsétlenkedünk, hogy pontosan hogyan is fejezzük ezt ki, mert hát, ott van az, hogy vannak kimondatlan dolgok, mint például, hogy pontosan mit is várunk ettől az egésztől. Tekintve, hogy az ismertségünk nagyon speciális színtéren kezdődött, így joggal merül fel a kérdés, hogy ő pontosan mit is szeretne, tekintve, hogy tisztáztuk, hetero. Sosem mondta mondjuk, hogy nem egy nyitott hetero, de ezzel a kategorikus kijelentéssel azért magával vonzza azt, hogy valójában tényleg csak barátkozni akar. Egyes dolgok viszont nem ezt sugallják, hanem sokkal inkább azt, hogy akár lehet szó másról is. De ezt majd kiderül, idővel. Lehet majd az a megbeszélt sör mindkettőnk nyelvét hirtelen megereszti.
– Akkor valóban nem valószínű, hogy hozzánk tartozik. De azért mindenképpen nagyon jól hangzik. Nos, nem az a része, hogy így találkozzunk, hogy ki kell téged menteni, de maga a ház, szerintem egy tök jó dolog – osztom a lelkesedését, még akkor is, ha amúgy hirtelen félbe is szakítja a témát. Szerintem érdekes. Nem mintha mondjuk nem érdekelne minden, ami vele kapcsolatos, ezért is vagyunk itt, nem untat vele még véletlenül sem, sőt. Kicsit félek, hogy a klisés hobbijaimmal inkább én untatom. Nekem sem pénzem, sem lehetőségem ilyesmiket csinálni, még ha tetszene is a dolog, meg vonzana is. Maximum annyit tudunk, ha ez az egész folytatódik, segítek neki.
– Ó, így már értem. Igen, hát, tipikus macskának hangzik. Amikor ő úgy akarja, akkor bizony legyél ott, és foglalkozz vele, ne pedig mással, de amikor nem, akkor hagyd békén inkább – nyugtázom. Többek között ezért is vagyok inkább kutyás, de nincsen bajom a macskákkal sem, tudnak nagyon aranyosak lenni, de a legtöbb az eléggé önző tud lenni. A kutya legalább hűséges, melletted van jóban-rosszban, szinte mindegyik, kevés a kivétel, a macskáknál fordítva van. De örülök, hogy neki pont olyan van, aki azért bizony, ott van akkor is, amikor bánatos, van ilyen szociális érzékenysége. Furcsa ilyen dolgokat állatokról mondani, de aranyos, mindenképpen.
Bólintok egyet, és valóban elindulok, ha már megkaptam rá az engedélyt, nem fészkelődöm előtte még véletlenül sem. Ha így kényelmes, így kényelmes. Én mindazonáltal nagyon élvezem a közelséget, kicsit talán jobban is, mint azt illene, de ezt nem fogom hangosan kimondani, még véletlenül sem, maximum ha fegyvert tartanak a fejemhez. Akkor bizony nagyon szószátyár lennék azt illetően, hogy mennyire kedvelem, és mennyire jól érzem magam vele, mennyire élvezem a társaságát. És mennyire nem akarom, hogy ez véletlenül is megszakadjon.
Megfordulok, mikor elindul, és megszólal, majd elgondolkozom, hümmögve is ehhez társulóan. – Ebbe bele sem gondoltam – vakarom meg a fejem búbját. Elég ostobának is érzem magam miatta, miközben latolgatom a lehetőségeket. Minden bizonnyal csak megtetszett a gondolat, hogy két motoros pasi sörözni nyeregben menjen, de azt hiszem, teljesen jogos, amit mond. Nem mintha alapvetően nem bíznék magamban és a reflexeimben. Vezettem már részegen, bár erre nem vagyok büszke, és csoda, hogy nem buktam le. De ezt nem feltétlenül akarom azért megismételni és kísérteni a sorsomat.
– Eléggé bírom a piát, szó se róla... – hümmögök tovább, miközben elvigyorodom, reflexből. Nos, erre sem kellene büszkének lennem. – Nem, dehogyis, teljesen jogos – kezdek el én is leszállni a motorról. Vetek még egy pillantást az étteremre, majd utána fogom magam, és előveszem a telefonomat, hogy elkezdjek taxit hívni. – És bár én bírom a piát, meg bízom magamban ennyire, de kétlem, hogy a zsarukat ez meghatná, ha esetleg előadnám. Itt a környéken amúgy sem ismerem őket, hogy elnézzék nekem. Menjünk inkább taxival, ne kísértsük a szerencsénket, igazad van – rendelem is meg ezt követően, majd várakozóállásba kapcsolom magam. – Holnap majd eljövök a motorért. Te bent leszel? – kérdezem meg érdeklődően.
In the city that never sleeps, a lot can happen in one night.
A beszélgetés vele gördülékeny, miközben egyetlen egyszer sem érzem azt, hogy unnám, vagy hogy nem érdekel az, amiről éppen szó van. Ilyen sztoikus nyugalmat nem sok, sőt talán egyetlen ember sem volt képes kiváltani belőlem. Van abban valami irtó vonzó és húzóerő, hogy mennyire megértjük egymást, milyen hasonló a múltunk és mennyire jól kiegészítjük egymást. Kettőnk közül ő tűnik a hidegvérűbbnek, én valamivel úgy látom, hogy forrófejűbb lehetek. Az pedig, hogy mi ennek a találkozónak a konkrét célja, vagy a megnevezése, már kezd a legkevésbé sem érdekelni. Lekapcsoltam a kerekeket a fejemben, vagy legalábbis nagyon ráfeküdtem, hogy innentől kezdve már ne azon kattogjak, mi nem jó, hogy kéne másképpen, vagy mi lehet a legvége ennek... Nyilván, tartok a melléktermékektől, hogy talán letilt majd, vagy eltűnik se szó, se beszéd, de mindez olyan erős és szilárd talajon fekszik, mint egy jól megalapozott barátság. Úgy hiszem, meg fogjuk tudni beszélni. Én legalábbis nagyon szeretném, hogy ha máshogy nem is, de barátként egymás életének a részesei lehessünk a későbbiek során is... A motoron ülve másra sem tudok gondolni, csakhogy milyen más, mennyire más kilépni a komfort zónámból és beleidomulni ebbe a helyzetbe. Nem hibáztathat senki sem érte, évekig egy pocsék házasságban éltem, ahol mindvégig vak voltam. Nem csoda, ha újszerűen hat rám, hogy valaki más egy új világot tár fel a szemeim előtt - még akkor sem, ha csak barátilag teszi. A hosszú, magányos napok után nagyon is jól esik a szívemnek, hogy kimozdulhat a széfből, ahová elrejtettem. Látva az arcjátékát, talán mégsem mondok olyan oltári nagy hülyeséget ezzel a taxival. Elég kicsi az esély rá, hogy nyakon csípjenek, meg az is, hogy túl innánk magunkat, de sosem lehet tudni. Én inkább nem kockáztatnék, persze nem azért, mert olyan nagy, luxus pasasnak tartom magam, aki fél bekoszolni az ujjait, vagy aki minden bajtól távol marad, de valahol nyilván a pakliban szerepel ez is. Épp lebeszélném saját magam a taxiról, amikor úgy tűnik, hogy nagyon is egyetért velem. Féloldalvást állok neki. Elnézem, ahogy leugrik a kétkerekűjéről, majd bocsánatkérő mosollyal nézek rá. - Nem akartam ünneprontó lenni, vagy ilyesmi. - vállat rántok szelíden, majd állam szegve hallgatom. Aprókat bólintok felé, ahogy egyetértően beleegyezik a javaslatomba. Ahogy pedig előkapja a készülékét és rendeli a fuvarunkat, én addig a lezárt részhez sétálok, pár méterre csupán, hogy ott intsek a vékony, aprócska sorompó mellett ücsörgő munkatársamnak, hogy eresszen át bennünket. Se név, se kártya nem kell. Felismeri a tulajt, ugyebár. - Attól függ, hogy mennyit iszunk. - vigyorgok rá, miközben állammal bökök a felfelé emelkedő vonal mögé. - Ha én nem is leszek itt, egy hívásodba kerül és kiadatom a mocid. - biztosítom afelől, hogy nem lesz baja. Lezárt részre tesszük, az enyém mellé. Ha elindul vele, akkor én előre megyek és mutatom, hová parkolja le a bivalyát. Az enyém valamivel kisebb tőle, viszont hosszra egyformának tűnnek. Amellett ácsorogva csapom csípőre karjaim, úgy figyelem a férfit, miközben ténykedik. - Van egy ötletem... - előkapom farzsebemből a tárcám, hogy kikapjam a kártyámat, amivel szabad bejárásom van ide. - Tessék. - nyújtom felé, ha elfogadja tőlem. Jól láthatóan a nevem, meg a képem szerepel rajta. - Ezzel szabad bejárásod lesz ide. Tartsd csak meg. Ha eljössz legközelebb megkóstolni a főztöm, legalább be tudsz állni. Beszólok majd a srácoknak, hogy odaadtam valakinek, nem lesz belőle gondod. - vállat rántok, bár kissé szerénykedőn húzódok vissza a mocim mellé. Nem igazán tudom, illendő-e így, ilyen lazán kikosarazhatatlan ajánlatot tennem. Ha másért nem is, azért, hogy azt visszaadja, még legalább egyszer találkoznia kell velem. - Szóval ő lenne az én kicsikém. - mutatom meg neki az én paripámat, ha kíváncsi rá még. És persze terelem el a szót a már nála lévő(?) kártyámról. - Semmi extra. - igen, ahhoz képest, mennyit keresek, nem egy túl modern járgány, de én nem szórom a pénzt ezerrel. Legalább ezt is megtudja rólam...
Megrázom a fejem, ellentmondóan, mert nem mondott semmi olyat, amivel elrontotta volna a bulit, szimplán csak én nem gondolkoztam. Igaz, mivel ez az első találkozónk, nem tervezem, hogy majd nagyon részegre iszom magam, hogy aztán teljesen vállalhatatlan legyen a stílusom. A haverjaimmal néha még most is, ilyen idősen képesek vagyunk arra, hogy egy kicsit elszaladjon velünk a ló, és ez nem igazán olyan dolog, amit hangosan ki fogok mondani, dicsekedni vele. Minden bizonnyal ennyi idős koromra ezeket a dolgokat már le kellett volna régen zárnom. Pláne, hogy ilyen felelősségteljes munkám van. Ellenben, akárhogy nézzük, pont azért, mert ilyen felelősségteljes munkám van logikus, hogy néha muszáj kirúgnom a hámból.
Az életemben annyi szar történik, annyi nyomorúságos dolgot látni néha, amikor odavesznek emberek a lakástüzekben, és ezen már nem tudunk semmit sem segíteni, hogy bizony, jól esik néha kicsit az, hogy ezeket, ha nem is olyan jó módszerrel, de egy kis alkoholban oldva feldolgozzam. Most éppenséggel nem sok mindent akarok feldolgozni, maximum kicsit a gátlásaimat feloldani, hogy még jobban tudjam magam érezni, és esetleg egy-két dolgot, amit így józan fejjel, direktben nem merek feltenni neki, azt meg merjem kérdezni. Szerintem senki sem hibáztathat miatta, hogy bizony, kíváncsi vagyok, mit is gondol a férfiakról úgy általában. Tényleg érdekel, hogy véletlen-e az, hogy mi egymásra akadtunk, vagy kíváncsi volt, mikor bejelölte az érdeklődési területét, vagy mi történt.
– Szó se róla, nem rontottál el semmit. Azt hinné az ember, hogy tűzoltóként én vagyok a megfontolt, de úgy néz ki, ilyenek eszembe sem jutnak, ha alkoholról van szó – nevetek fel kínosan. Nem mintha sokszor járnék kocsival vagy motorral, ha inni megyek, ennyi felelősség van bennem, de mivel most nem volt tervezve, hogy inni fogunk, így azzal jöttem. Mikor amúgy elmegyek kocsmázni, akkor tervezem, hogy iszom, és nem megyek azzal. Eléggé patthelyzet, nem tudom, hol hagyjam a motort, azért is méláztam, hogy azzal kellene menni, de logikus, hogy hagyjuk itt.
– Nos, azt megköszönném. Reményeim szerint lesz elég erőm nekem is, hogy kimozduljak, és eljöjjek érte, azért nem akarom a végtelenségig itt tartani, mert nem is tudnám – mégiscsak ezzel közlekedem az esetek javában, eléggé meg lennék lőve, ha most ezt itt hagynám, és hetekig tárolnám nála. Vagyis, az étterménél, de ez kvázi ugyanazt jelenti.
Elnézem egy ideig a kártyáját, és ezer aggály jut eszembe hirtelen, ez miért is nem jó ötlet, de ugyanakkor meg elkápráztat kicsit, hogy ennyire megbízik bennem, hogy ezt csak úgy ideadja. Nem mintha vissza szeretnék vele élni, és valahol megnyugtat a dolog, hogy úgy gondolja, nem is tenném ezt, ezért ideadja nekem. Ez tényleg egyszerűbb, mindenképpen. Ráadásul meg is nyugtat, hogyan fog ez működni. – És hogy legyen a visszajuttatás? Adjam le majd valamelyik alkalmazottnak ezt a kártyát, vagy ezt vehetem egy cselnek, hogy így muszáj lesz még találkoznunk? Na nem mintha nagyon ellenkeznék a dolog ellen – teszem hozzá a dolgot, és még kacsintok is egyet hozzá. Ez egy olyan dolog, amihez illik, oké?
Megállok a motorja mellett, és kicsit végig is húzom rajta a kezem. – Szerintem gyönyörű. És kifejezetten tetszik, hogy ilyen kis retro stílusú, sőt. Az enyém sem a legfrissebb modell, nem vagyok egy divathuszár, ezek sokszor sokkal esztétikusabbak. Gyönyörű, tényleg – ellenkezem kissé csillogó szemekkel, de tényleg szeretem a motorokat, szóval nem csoda ez a reakció. Betolom a helyre az enyémet, majd utána, amint kirajongtam magam, meg is érkezik a taxi, szerencsére, amibe beülünk. Bemondjuk a címet, és elég hamar odaérünk szerencsére a kiválasztott helyre.
Bent gyorsan kikérve két sört elfoglalunk egy sarokban egy csendesebb boxot, ahol nem látnak ránk annyira jól, de azért nem is a legsötétebb, hogy gyanúsak legyünk, mintha csak rosszban sántikálnánk, gonosz terveket szőve. Kétlem, hogy bárki ezt feltételezné mondjuk, de sosem lehet tudni. – Egészségünkre – emelem fel a korsót, hogy koccintsunk.
In the city that never sleeps, a lot can happen in one night.
Nem áll szándékomban szándékosan magamnál tartani a két kerekűjét, elvégre tudom jól, hogy azzal közlekedik. Ennek ellenére nagyon is azt érzem, hogy szükséges tiszta-trükk a részemről. Egyfajta biztosíték arról, hogy nem most láttam utoljára. Meglehetősen nagy katyvasz van a fejemben vele kapcsolatban, elvégre nem látom egyértelműen mit is jelent a számomra, hogyan is érzek iránta, de annyi bizonyos, hogy mint barát nagyon is felhívta magára a figyelmem. És hacsak tehetem, úgy szeretnék a közelében maradni. Az utóbbi időszakban annyira az életem részévé vált, hogy nem is igazán tudnám elképzelni, hogy mi történne, ha egyszer csak szürke maradna a pötty a neve mellett és többé nem lépne fel a chatre, ahol tartjuk a kapcsolatot. Az utóbbi időben történt negatív élményeim minden bizonnyal duplázódnának... Egy kissé megrezzennek tőle, milyen hosszú pillanat erejére fürkészi a felé nyújtott kártyám. Talán rossz ötlet, talán túl önző, talán túlságosan nyomulok... Aztán elfogadja, nekem pedig enyhén megereszkednek vállaim, mintha ólomsúly zuhanna le rólam a két oldalt. A kérdésére rögtön felelnék, csakhogy átlát a szitámon, és ettől úgy érzem, menten meggyulladnak a füleim! Megköszörülöm a torkom, és elnevetem magam. Miért kacsintgat? És miért tartom ennyire dögösnek? Soha életemben - legalábbis nem idősebb koromban - nem tartottam egy férfit sem annak. Mi történik most velem/bennem? - Ehehehem, ennyire nem vagyok egyszerű eset. - fenéket! Hisz rájött, mi akart lenni a trükköm. Megdörzsölöm a tarkóm és csak heherészve oldalra lépek. Pótcselekvés. Természetesen. - Elmegyek érte, vagy le is adhatod. Ahogy egyszerűbb. De hozzám is behozhatod, ha jössz majd a mociért. Szívesen látlak... bármikor. - a végét persze már csak hozzá motyogom. Elidőzik pillantásom a kezén, amivel végig simít a motoromon. Fogalmam sincs, hogyan lehet valaki ennyire mágneses. Olyan érzésem van, mióta megismerkedtünk, mintha egyre mélyebbre zuhannék egy szakadékban... Mindegy, mit teszek, hogy reagálok, és mit gondolok, elnyel. Egyszerűen csak fölém magaslik a szirt két oldala és már nem látom többé a kék eget. És az egészben az a vicc, hogy nem is akarom látni. Mert ezt a fajta zuhanást valahol mélyen, ott, ahol nem vallanám be - élvezem. - Örülök, ha tetszik. Komolyan. - fogvillantós mosollyal reagálok, ahogy aztán megkerülve őt, elindulunk lassacskán kifelé.
- Egészség! - emelem fel a sört a magasba, hogy enyhén koccanhassanak italaink. A hab finoman rázkódik, ahogy a számhoz emelem, majd leöblítem torkom az édes-keserű ízével. Pár korty, nem több. Nem sürgetem a fogyását, szeretnék minél tovább maradni és élvezni Lawrence társaságát. Amíg az éjszaka, vagy a hajnal el nem rángatja mellőlem. - Holnap dolgozol? - kíváncsiskodom, hátradőlve, az asztal lapjára koccintva a korsó fenekét. Fejem enyhén oldalra billen, úgy vizsgálom a férfi vonásait. Kezdek elbizonytalanodni benne, hogy jó ötlet volt alkoholhoz nyúlni, meg aztán, hogy egy ilyen sötétebb zúg menedékét választani magunknak. Nem. Nem tartok tőle, hogy Lawrence bármivel próbálkozna, számomra kiderült, mennyire udvarias és finom lelkű pasas - akárcsak én. Legalábbis erősen meglepne vele! És habár nem kellene ennyire túlzónak lennem, hiszen egy sör, nem sör! Ennek ellenére nem szívesen szólnám el magam a bennem dúló háborúval kapcsolatosan. - Miért nem léptél ki a chatablakból? Mármint miért nem zártad rám akkor este? - és nesze. Nem tudom befogni a nagy pofámat! Hogyne! Miért is nem mentem inkább révésznek?! Hiszen nem is ittunk még annyit! - Nem muszáj válaszolnod, csak a kíváncsiság... - szegem fel állam, ismét az ajkaimhoz emelve az italomat. Nem bánnám, ha sikerülne elég lazának tűnnöm. Ha már ennyire nem bírtam uralkodni magamon...
Mit is mondhatnék, iszonyatosan aranyosnak, és különösen vonzónak találom, ahogyan zavarba jön, pedig ezt a kettős érzést nem hittem volna, hogy valaha is valami ki fogja belőlem váltani. Persze, nagyon sokszor vonzónak tűnhetnek az aranyos dolgok, de azért ennek a szónak, hogy aranyos van egy olyan jelentéstartama, elrejtve, ami azt mutatja, hogy van egy határa a rajongásnak, és az cseppet sem csap át a vonzalom kategóriába. Ezért is utálja sok férfi, amikor aranyosnak titulálják, szinte maga után vonzza a gondolatot, hogy akkor innentől friendzone van érvényben. De azt hiszem, ezt a végtelenségig túlgondolom most, pedig cseppet sem lenne kötelező.
– Nos, ahogyan gondolod – nevetek tovább, mert ez még mindig szórakoztató, pláne az, ahogyan próbálja magát kimagyarázni. Egyértelműen lebukott, de cseppet sem bánom, hogy hasonlóképpen gondolkozik a dologról, mert én is elég nyilvánvalóan szívesen találkozom még vele, hogy visszaadjam neki ezt a kis kártyát, ha már így felajánlotta. Vagy nem vagyok elég nyilvánvaló? Hm, ezen még akkor javítanom kell, hogyan tudnám egyértelműbben kifejezni a dolgot.
– Mit szólnál hozzá, ha egyeztetnénk egy időpontot, és akkor odaadom személyesen? Az a legtisztább. Nem keveredik el, nem mintha rosszat gondolnék bármelyik alkalmazottadról, hogy ez történne, de hát, gyanítom, elég nagy a kapkodás az éttermeidben, nehogy véletlenül elkeveredjen azért – pontosítok nagyon gyorsan, mielőtt még félreértés esne. Amennyire eddig kivettem a szavaiból, ő inkább kezeli szinte már családtagként az alkalmazottjait, mint beosztottnak. Ez egyrészt tényleg nagyon jó és inspiráló, másrészt pedig ilyen körülmények között azért megnőhet a hanyagság is bizonyos részekről. De gyanítom, ez nem az ételek minőségén jelenik meg, tekintve, hogy már négy étterme is van. Biztos nagyon sikeres.
Biccentek egyet, mert valóban, sejtettem, hogy elég meghatározó lehet ez. Mint a macskája. Ha most elkezdeném szidni, hogy milyen ronda motor, máris nem telne olyan jó hangulatban ez a beszélgetés, és a kártya is hamar kikerülne a kezemből. Szerencsére hazudnom sem kell, gyönyörű.
Elégedetten veszem tudomásul, hogy finom a sör itt, nem valami túlvizezett szar. Szerencsére ismerem a helyem, sosem okoz csalódást, de elég felkapott, és az olyan sokszor a minőség rovására kezd menni. Így olcsóbban meg tudja úszni a tulajdonos. Nem vagyok nagy szakértő az üzleti életben, sosem követtem apám nyomdokait igazán, hogy ezt elsajátítsam, de ezt szerintem még józan paraszti ésszel is tudni lehet. Az meg talán még van nekem.
Megrázom a fejem. – Hála égnek holnap szabadnapom van. Lesz időm kipihenni az utóbbi heteket, mostanság elég sűrű volt a beosztásom, éjszakából-éjszakába, nappalból-nappalba mentem, az ilyen hosszútávon elég kimerítő tud lenni. – Minden bizonnyal nagyon el fogom baszni a holnapi napot, és az ezer tervem közül egy sem fog megvalósulni. Részben ez mondjuk amiatt lesz, mert most el fogja mosni az alkohol az erőt, ami ezekhez szükséges, de ezt egy cseppet sem bánom. Ezerszer inkább alkohol, egy nagyon jó társaságban, minthogy kapkodjak mindennel, és egyenesbe hozzak pár dolgot a lakás körül.
Elég hirtelen jön a kérdése. Úgy tűnik, neki egyből megjött ahhoz a bátorsága, amin én órák, sőt, igazából hetek óta lamentálok, de sosem jutottam el még oda, hogy valóban feltegyem a kérdést. Még ha nem is pont ugyanazt, ami engem foglalkoztat, de hát, azért valahol van átfedés a kettő között. Való igaz, én is leléphettem volna, amikor rájövök, hogy cseppet sem foglalkoztatja az, hogy ő és egy férfi együtt legyenek.
– Melyik estére gondolsz pontosan? Amikor megismerkedtünk, és kiderült, hogy hetero vagy? Igazából fogalmam sincs... Alapvetően úgy voltam vele, hogy te maradtál, és nem menekültél, szóval gondoltam akár egy jó haverság még lehet is akár ebből. Igazából én is elég sokat agyaltam azon, hogy... hogyan is kötöttünk ki egymás mellett. Félre ne érts, nagyon örülök neki, csak hát, mégis egy társkereső, és neked be volt jelölve, hogy érdekelnek férfiak is, különben ki sem dobott volna. Véletlen volt? Mondjuk gyanítom igen, elég nyilvánvalóan kijelentetted, hogy hetero vagy – javítom ki a saját hülyeségem, mert butaság lenne mást feltételezni ilyen körülmények között. Elég nagy társasági ember vagyok, barátokból sosem elég. Ha ez csak annyi lesz, nos, már akkor is megérte.
Kezdőlap
Még bármi megeshet, lehet, hogy élőben nem megy annyira jól a beszélgetés, mint azt online elképzeli, átéli az ember.
