- Ye Na kisasszony! – pislogott rám meglepetten Mr. Seo, amikor megpillantott határozottan civil öltözetben betévedni az irodába. Én csak elegánsan a fülem mögé tűrtem pár tincset, majd rá sem pillantva sétáltam az asztalom felé. Eszemben sem állt a legnagyobb bizalmasomat ledegradálni, csupán sietten annak érdekében, hogy még Elmo előtt odaérhessek az öcsémért a suliba. A múltkori eset után mind a ketten úgy éreztük, hogy fair dolog lenne kiengesztelnem őt egy ebéddel minekután sikerült megint kellemetlen helyzetbe hoznom őt... Arról nem beszélve, hogy talán a titkáromat is, már amennyiben tudott róla.
- Ma nem dolgozom – jelentettem be azt, amiről ő maga is valószínűleg tudott – Legalábbis itt nem. Néhány kimutatást szeretnék kölcsönvenni a prezentációim miatt. Illetve nem is ártana átnéznem, nem igaz?
Szelíd kis mosollyal az arcomon tettem fel a kérdést neki, ő pedig majdnem kiköpte az éppen felhörpintett kávéját, amikor mindezt meghallotta... Én magam is pontosan tudtam, hogy miért. Soha nem érdekelt az, amit tanulok és lényegében csak azért voltak jó jegyeim, mert álnok kis kígyó módjára bekamuztam a szüleimnek, hogy rengeteget tanulok... És minden zh-t kipuskáztam a szóbeli feleleteknél pedig nem egyszer megpróbálkoztam korrupt lenni... Voltak esetek ahol bejött, viszont nem nagyon erőltettem a dolgot, nehogy lebukjanak a tanáraim. Hálás voltam nekik, amiért voltak annyira kicsinyesek és felszínesek, hogy holmi aprópénzzel (gondolok itt most jelen esetben 1500 és 10. 000 dollár közötti összegekre) le tudtam őket kenyerezni. Mr. Seo pedig mindenről tudott... Igazából anyám és apám volt mindenki helyett.
- Van ennek valami oka, ha megkérdezhetem? – puhatolózott nálam, én pedig csak megvontam a vállam erre. Persze nem húzott fel, mert teljesen jogos volt a feltett kérdés, mégis úgy viselkedtem, mintha legalábbis bosszantott volna a nyilvánvalóra való rámutatás.
- Talán reménytelen vagyok? Nem térhetek jó útra? – sóhajtottam fel, de a tekintetem villant, hogyan rápillantottam. A férfinak az arca sem rezdült, mivel rangban korban és tapasztalatban felettem állt. Én csupán egy jó családba születtem bele.
- Egy szóval sem mondtam ezt kisasszony – jelentette ki határozottan – Csupán csak ismerem Önt.
Én a magam részéről elmosolyodtam és játékosan rákacsintottam a férfira. Ténylegesen tudta a legtöbb disznóságot, amit elkövettem. Egyáltalán nem változtam meg... Egyszerűen csak jobb színben kell feltűnnöm valaki... és valakinek a családja előtt. Ezért csinálom ezt.
- Már elmondtam sokszor – sóhajtottam fel - Mr. Seo nyugodtan szólíthat közvetlenül. A kishúga lehetnék, szóval ha nem hallja senki, csak hívjon a keresztenevemen.
Egy gyors meghajlás után – mert a tradicionális koreai szokások cégen belül két koreai dolgozó között működik – össze is szedtem a szürke mappából a saját lámásomba tuszkoltam át, majd a vállamra dobtam a táskám, és ismét otthagytam a termet. Egyből be is pattantam a sárga Porsche-mbe, amin az időjárás miatt kénytelen voltam felhúzni a ponyvatetőt, majd egyből a Trevor Day felé vettem az irányt. Tudtam, hogy az öcsém mikor végez, és a terem számát is leírta, szóval lényegében egész hamar megtaláltam a helyet, mivel én magam is ebbe a középiskolába jártam annak idején... És igen, itt indult el a hazugsághálóm is. Talán az első két év során még hazudtam, aztán bekerültem egy olyan baráti körbe, ami az upper east side krémjét tartalmazta, így lényegében elég könnyen lehúzott.
Ahogy kiléptem a kocsiból, az emlékeim rögtön elárasztottak az itt töltött éveimmel kapcsolatban, én pedig mosolyogva szeltem át a folyosót, egy-egy tanárnak köszönve, akiket annak idején szintén lefizettem. Ahogy felmentem a lépcsőn, szinte azonnal meg is pillantottam az 1356-os termet, ami előtt el volt helyezve egy kis pad. Ott foglaltam helyet egy srác mellett, aki hozzám hasonlóan ázsiainak tűnt. Nem kifejezetten lepett meg, mert elég sokan szerették a köreinkből ide járatni a gyerekeiket, így csak kihúzott derékkal foglaltam helyet mellette és mocorogtam egészen addig, amíg meg nem szólalt a csengő pár perc múlva... Viszont az öcsémet nem kifelé hömbölgő diáktömegben nem véltem felfedezni. Ez kifejezetten aggodalomra késztetett, ugyanis már vagy két órája nem nézte meg az üzeneteimet se. Átvert volna? Az én kis Yebikém ekkora játékos lenne?
Jobb híján, mivel a srác a terem előtt ült, és ezzel arra mertem következni, hogy jobb esetben várt valakit, rosszabban pedig kitették a teremből... Egy mély levegővétel után inkább felé fordultam, hogy tőle kérhessek segítséget.
- Szia – szólítottam meg halkan, egy kis félmosollyal a szám szegletében – Nem ismered véletlenül Min Ye Bint? Vagy nem tudhatod, hogy merre van? Azt írta nekem, hogy itt lesz az utolsó órája...
Igyekeztem nem túl tanácstalannak tűnni, ahogyan a másik fiú vonásait szemügyre vettem. És ahogy megpillantottam a kis csintalan fényt a tekintetében, egyre inkább csak arra tudtam gondolni, hogy az öcsém egy ilyesfajta fiúval nem annyira akarna barátkozni.

Az öcsém barátait majdnem minden kivétel nélkül ismertem. Legalábbis egészen mostanáig határozottan így gondoltam, hiszen a szomszéd fiúval nagyon jóban volt gyerekkora óta, és az osztálytársai közül is mind áthívta azokat a fiúkat, akikkel jó viszonyt ápolt. A cégnél is egyértelműen könnyű volt találkozni a srácokkal, akiket kedvelt, hiszen mindig egy asztalnál foglaltak helyet az ebédnél. Lényegében úgy éreztem, hogy jobban tudom a barátainak a nevét, mint anya, ez pedig valahol nagyon elszomorított. Hiszen én csak a nővére vagyok... Tény és való, hogy neki kamasz fiúként úgy kéne gondolkoznia, hogy lényegében engem érezzen közelebb most magához, mint a szüleinket... De ettől függetlenül a családunk érdeklődési hiányban szenved. Gondolok itt arra, hogy anya öt év után sem tudta megjegyezni azt, hogy a legjobb barátnőm példának okáért nem szereti, ha Suzanne-nek hívják, sokkal inkább hallgat a Sue-ra. Persze a magam része nem igazán érdekelt, de az öcsém számomra a világ legártatlanabb tündére volt, ami miatt ölni tudtam volna érte... Akár a szüleinket is, amiért nem veszik észre, hogy milyen csodálatos gyerekük van, és nem törődnek vele eléggé. Bár én magam sem voltam teljesen biztos abban, hogy Yebi esetében mi az, ami elég lenne.
Talán én vagyok az a személy, aki elkényezteti őt. Mert bár itt van neki Elmo, akit kifejezetten szeret, de ettől függetlenül is szabadnapot adtam reggel a sofőrének, némi költőpénzzel kiegészítve azt, hogy „tudjon pihenni”, mert ma én megyek el az öcsémért a suliba. Egyáltalán nem akartam, hogy kibeszéljék őt, amiért folyamatosan mellette áll a sofőrje... Tény és való, hogy elég sok diáknak van ebben az iskolában fuvarosa, de mivel az enyém anno kvázi testőrként fukcionált, tartottam tőle, hogy ezek a hírek továbbterjednek majd és bántani fogják miatta az öcsémet... Így lényegében megtiltottam Elmonak, hogy az iskola utcájában merjen parkolni a tanítási idő alatt. Ő meg kiegyezett ezzel az egésszel, mert legalább volt ideje elintézni a dolgait, a szüleim pedig nem tudtak a kis megállapodásunkról.
Mindenesetre, ahogy végigsétáltam az iskola folyosóin, rögtön észrevettem elsősorban azt, hogy már párszor felújíthatták a ballagásom óta, pedig az lényegében csak egy éve történt meg... Mindenesetre az egész máshogy nézett ki, mint korábban... Jobbnak. Ennek hála pedig rögtön zsörtölődni kezdtem magamban mondván, hogy bezzeg amikor én jártam ide még nem voltak padok a folyosón, ami miatt lényegében ülhettünk a földre, vagy éppenséggel ha nem akartunk felfázni, akkor jót álltunk magunkért. Mindenesetre az biztos, hogy nem lennék megint gimis. Mert túl sok a szabály, túl sok az előítélet, és amúgy is jobban szeretek egyetemre járni... Amiatt már egy kicsit komolyabban tudnak venni az emberek. Tény és való, hogy jó volt elhappolni a bálkirálynő címét a legendásan gyönyörű Isabel Marquina elől, de ettől függetlenül is az egyetem mellett tettem le a voksom.
Ahogy helyet foglaltam egy srác mellett, akit igencsak lefoglalt a kezében tartott 7days elfogyasztása, rögtön meg is szólalt a csengő. Engem pedig határozottan aggasztani kezdett a tény, hogy a kifelé hömbölgő tinédzsertömegben nem volt ott az öcsém így nem volt más választásom... Abban reménykedve, hogy a tökfejemet ismeri ez a srác, megszólítottam a mellettem falatozót.
- Áh értem – bólintottam pár aprót, majd egy halk kis sóhajt kieresztve az ajkaim közül elgondolkoztam azon, hogy talán a tesiterem felé kéne indulnom... De akkor biztosan elhagyjuk egymást, mivel Yebike azt írta, hogy ide kell jönnöm így talán tanácsosabb lenne itt maradni, mint idióta módjára keringeni az épületben és a telefonba ordibálni egymással.
- Tényleg barátok vagytok? – ragadtam meg végül a lényeget egy kicsit összevont szemöldökkel. Általában elég könnyen megjegyzem az arcokat, ezt a fiút pedig biztosan most látom életemben először. Tuti, hogy nem volt még nálunk, mert ahhoz túlságosan szabályos és szép, hogy elfelejthessem.
- Szerintem sosem mesélt még rólad – pillogtam rá kifejezetten ártatlanul, hiszen nem akartam megbántani, de... Ez volt az igazság. Kissé kezdtem zavarba jönni attól, hogy mennyire nem tudom hova tenni a fiút. Ez pedig egészen addig tartott, amíg kiderült, hogy valószínűleg ő sem hallott rólam, ugyanis nyilvánvalóan rákérdezett arra, hogy ki vagyok. Hirtelen nem tudtam, hogy a végletekig meghasson ez, vagy pedig szomorú legyek miatta... Mert az összes barátnőm hallott már az öcsémtől, ellenben ha esetlegesen a kicsikém elkezdett lázadni és kamaszodni... Azt valahol édesnek tartanám, de csak nagyon titokban. Igazából úgyis kiderül majd, én csak reménykedek benne, hogy nem fogja a földhöz vágni a sütijét mondván, hogy ő ehhez már túl idős és nem akar ilyeneket enni.
- Ye Na vagyok – nyújtottam végül a fiú felé a kezem – Ye Bin nővére. Te pedig...?
Mondjuk amúgy is számítottam a bemutatkozására, de ettől függetlenül szerettem volna legalább a nevével kapcsolatban eloszlatni a ködöt a fejemben, így kissé hunyorogva próbáltam elképzelni azt, hogy miként hívhatják a fiút. Elsőre valami menőre tippelnék.
- Igazából azért jöttem, hogy elvigyem kávézni – szúrtam közbe, mert nem akartam, hogy úgy tűnjön egy barátja számára, hogy bébicsőszködök – De ha esetlegesen elfelejtette, akkor lehet kénytelen leszek az itteni büféből venni magamnak egyet.
Sosem szerettem azt a szétégetett presszót, amit árultak... Szóval melegen mertem volna ajánlani a fiúnak, hogy megjelenjen rövidesen.

Ami engem illet, nagyrészt tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy ki tartozik az öcsém baráti körébe. Tiszteltük egymást annyira, hogy ha valaki új embert ismertünk meg, akkor is hajlandóak voltunk bemutatni otthon a másiknak. Szegény babácskám mondjuk mindig kész tények elé volt állítva, hiszen a Sue-val való barátságunkat pont a szüleink tervezték el, amikor még mind a ketten kicsiben utaztak. Tény és való, hogy más pályán mozognak, de egyfajta bizalmi kapcsolat alakult ki a két család között, még mielőtt megszülettem volna. Aztán jött az óvodában összeszedett barátnőnk, akit történetesen Anette-nek hívnak, később az általános iskolával érkezett a csapathoz Leila, majd a gimi hozta magával Eun Bi-t. Azt hozzá sem teszem, hogy a legutóbbi héten vittem haza Narát, aki az egyetemen csatlakozott a kis köreinkhez. Lényegében az egész fiatalságunk alatt volt szerencsénk megismerni egymás baráti körét, és még soha nem találkoztam olyan esettel, hogy valaki az öcsém társaságába hazudta volna magát.
Most mégis kissé összevont szemöldökkel néztem a velem szemben ülő fiúra, mert nem tudtam elképzelni azt, hogy milyen szituációban szalaszthattam el őt. Alapvetően egész jó arcmemóriával rendelkezem, ő pedig kifejezetten csinos vonásokkal rendelkezett ahhoz, hogy az öcsém barátja legyen. Lényegében inkább képzelném el egy olyan srácnak, aki édes kiscsillagom fejét belenyomja a vécébe, ami miatt soha nem tapasztalt harag gerjedt bennem egy idegen fiú iránt. Viszont türtőztetnem kellett magam, mivel csak nem üthetek meg egy gimnazistát alaptalanul annak a sulinak a folyosóján, ahova én is jártam egykor. Szinte biztos, hogy ezt a pillanatot választaná egy tanár arra, hogy kilépjen a szűk folyosóra, én pedig el lennék kapva gyerekbántalmazásért.
Sokkal inkább próbáltam rájönni arra, hogy mégis mi oka lehetett a bizonyos állításra, de azt hiszem lesz időm mindezt kipuhatolni, amíg az öcsém megérkezik. Mindenesetre némi kétkedéssel a tekintetemben szemléltem a hatalmas szempillákkal megáldott szempárat, meg az arcának vonásait, mert a magam részéről sosem bíztam meg a szép srácokban. Lehetséges, hogy könnyen szerelembe estem másokkal és lenyűgöztek azok a bizonyos szoborszépségű fiúk – mint amilyen mondjuk ő vagy Braylen – de ettől függetlenül nem voltam annyira naiv és buta én sem. Nem bíztam meg bennük teljesen... Vagyis inkább csak nem mindig.
- Lehetséges – mondtam neki, miközben le sem vettem róla a pillantásom – De mindent el szokott nekem mondani.
Itt jött képbe a második gondolatom, hogy talán a fiú kicsit a megszokottnál ugyan később, de elkezdett kamaszodni. Én pedig nem tudom mennyire álltam készen a hisztis kirohanásokra... Bár ez még a szebbik fele volt a dolognak. Ugyanis arra határozottan nem álltam készen, hogy az én drága kisöcsém, a világ legromlatlanabb lelkű gyerek, nekiálljon vedelni, esetlegesen füvezni, és ne merjek csak úgy besétálni a szobájába, mert éppenséggel félő lenne, hogy felnőtt filmeket fogyaszt. Esetlegesen megbánthattam még valamivel? Legalább lesz tőle megkérdeznem, hogy miért nem beszélt az új barátjáról.
- Melyiket szereted a legjobban? – vontam össze a szemöldököm a határozottan egyedire sikerült bemutatkozás hallatán, de nem voltam képes sokáig visszafojtani az arcomra kikívánkozó mosolyt – Gondolom nem most láttuk egymást utoljára, ha tényleg közel állsz az öcsémhez. Sok hívja át a barátait hozzánk.
Azaz sejtettem, hogy még találkozni fogunk, és ha anya már szerette játsztani a sárkányt, akkor én igyekeztem lehetőleg ezt elkerülni. Az öcsémnek még azon barátaival is jó viszonyt ápoltam, akiket annyira nem kedveltem, mert nem akartam, hogy miattam szenvedjen, ha esetlegesen összeveszne velük. Én sokat veszekszem a barátnőimmel, de ez valahol részletkérdés... Nem volt célom ezt a fiút visszaijeszteni oda, ahonnan ideköltözött.
A megjegyzésére viszont kicsit talán ijedtebben húzhattam vissza a kezem és én a magam részéről csak reménykedtem, hogy az arcom nem pirosodott ki annyira, mint amennyire én azt forrónak éreztem jelen pillanatban. Tisztában vagyok a saját külsőmmel és azzal, hogy kifejezetten szép lány vagyok, hiszen nap mint nap mondják nekem. Szeretem is hallani, hiszen határozottan a hiú emberek táborát erősítem, de attól a fiútól, aki minden bizonnyal fiatalabb nálam és a testvérem barátjának vallja magát, nem hangzik ez egy kicsit... Perverzül? Mert szerintem de. Még akkor is, ha egy kifejezetten helyes arcú egyedről van szó... Aki határozottan nincsen tisztában azzal, hogy hogyan fékezze meg a nyelvét.
- Köszönöm – nyögtem ki végül kiszáradt torokkal és gyorsan a táskámba nyúltam, hogy pótolhassam a folyadékmennyiséget. Legalább addig is lefoglaltam magam annyira, hogy ne kelljen a miérteken gondolkoznom... Mert talán titkon ez a furcsa kis bók egészen jól esett nekem. Sok időt töltök a bőröm ápolásával és azzal, hogy a lehető legszebb állapotban tudhassam. Tehát legalább ezzel kapcsolatban sikerült elérnem a célom.
- Borzasztó az a kávé, amit a büfében adnak – húztam el én is a számat - Egyébként igen iszik, bár igazából csak az íze és a választható szirupok miatt. Általában koffeinmenteset kér mindig.
Én magam is ebbe az iskolába jártam még egy éve, így tökéletesen tisztában vagyok azzal is, hogy bár laktózérzékeny vagyok lényegében, mégis kénytelen voltam meginni a kotyogóssal főzött, keserű vizet, mert a büfésünk nem tartott itt laktózmentes tejet. Én pedig többször a fejéhez vágtam, hogy illett volna valamit kitalálnia, mert maga az ital ihatatlan, amiért még pénzt is kér – mindegy volt mennyi cukrot rakott bele az ember – és amúgy is gondolnia kéne a hozzám hasonló diákokra.
- Nincsen, csak ketten vagyunk – adtam meg a választ a kérdésére, majd amikor közölte velem, hogy az öcsémet feleslegesen várom, egyszerűen csak kicsit engedtem az addig elegáns tartásomból és kényelmesebben ültem. Mivel számítottam rá, hogy várnom kell még, addig pedig miért ne beszélgethetnék az új barátjával? – Hát neked? Honnan költöztetek ide?
Sosem egyértelmű egy ázsiai embernél ez, ugyanis sokan csak tanulni jönnek ki és ennek ellenére is használnak külföldi neveket. Mi nem voltunk ilyenek, mivel viszonylag könnyek kiejthető koreai nevekkel rendelkeztünk. Engem a barátaim nagyrésze amúgy is Nanának szólított, így nem igazán volt kérdés az, hogy miként tudnának kommunikálni velünk az itteniek. Néhány amerikai név sokkal kacifántosabb a mieinknél.
- Egyébként ha gondolod – mondtam neki, miután kicsit átgondoltam a dolgot – Velünk jöhetsz ma, ha nincs más dolgod. Szívesen megismernélek.
Egy kedves mosollyal az arcomon jelentettem ezt ki, miután az arcomból eltűrtem az egyik odalógó, szőke tincset. Végülis jó benyomást kell tennem az öcsém barátaira, és ha tényleg jó viszonyt ápolnak, akkor miért ne mehetnénk el hárman Starbucksozni?

A magam részéről egy vagyok azon szerencsés nővérek közül, aki tökéletesen megbízhat a kistestvérében. Ennek minden bizonnyal az is az oka volt, hogy mi tényleg csak egymásnak voltunk abban a borzalmas katyvaszba, amibe a szüleink kevertek minket. Ilyen szempontból engem boldoggá tett az a tény, hogy az öcsém legalább velem képes megosztani a dolgait, még ha nem is mindent... Mert vannak dolgok, amit mind a ketten megtartunk saját magunknak, részben a másik lelki biztonsága miatt is. Úgy érzem, hogy ilyesmi súlyos titkokat sokkal inkább én cipelhetek, nem pedig ő. Mindenesetre mind a ketten úgy voltunk vele, hogy legalább egymás baráti körét ismerjük, hátha baj történne. Ez inkább az én esetemben állt fenn – mondjuk a múltkori alkalomra is gondolok itt – viszont ettől függetlenül én nem értettem azt, hogy ha Yebi szerzett egy új barátot, akkor azt miért nem mutatta be legalább nekem. Persze egyáltalán nem tisztem megítélni ezt az egész szituációt, de ettől függetlenül is szomorúan vettem tudomásul azt a tényt, hogy talán a testvérem tényleg kamaszodni kezdett – még ha egy kicsit későn is – és lázadni fog innentől kezdve. Mindenesetre megjegyeztem magam a fiú arcát és a jövőben igyekeztem észben tartani, hogy ha meglátom nálunk – mert talán tényleg nem ápol túl jó kapcsolatot az öcsémmel – akkor elkérjem a telefonszámát is. Jobb biztosra menni.
- Majd beszélek vele, hogy valamikor hívjon meg téged egy családi ebédre – jelentettem ki végül némi gondolkodás után – Biztos vagyok benne, hogy a szüleink is meg akarnak majd ismerni téged.
Talán ez volt a részemről a kukacoskodás, de mégis úgy éreztem, hogy megérdemli. Ha hazudott nekem, akkor minden bizonnyal képtelen lesz anyáékkal eltölteni öt percnél többet, ha tényleg igaz barátja a testvéremnek, akkor nem lesz azzal probléma, hogy ezek után is barátkozzanak. Lehet, hogy ez nagyon kegyetlen dolog a részemről, de ettől függetlenül is szükségesnek érzem meglépni. Miként deríthetném ki azt, hogy pontosan mizu van a sráccal?
- Akkor legyen Henry – jegyeztem meg végül mosolyogva, aztán megcsóváltam a fejem és szándékosan figyelmen kívül hagytam a mondandója további részét – Ha már úgyis ahhoz vagy szokva.
Én a magam részemről nem igazán tudtam, hogy a srác mit akar tőlem. Ha jól értelmeztem, sok fiú számára a barátja lánytestvére a tabu kategóriába tartozik, de esetünkben úgy néz ki, hogy ez a srác jóval pofátlanabb az átlagnál. Nem állítom, hogy ennek a ténye számomra kicsit sem hízelgő, viszont mindennek ellenére is gyors volt számomra a közeledése. Csakúgy furcsa volt számomra az is, hogy rögtön rányúlt a kezemre és azt kezdte el fogdosni, amikor alapvetően még nem ismertük egymást annyira. Egyáltalán nem azzal volt a gondom, hogy mondjuk határozottan fiatalabb nálam a srác, vagy csúnya lenne. Volt szerencsém szemrevételezni az öcsém osztálytársait, és akadtak közöttük aranyos és meglepően felnőttek külsővel megáldott fiúk is. Henry pedig egyáltalán nem volt csúnyának mondható – sőt – de mindennek ellenére is, furán éreztem magam attól, hogy ilyen nyíltan kezd el tapogatni. Vagy ez már csak anyám nemesi neveltetése miatt jött rám? Én sem voltam teljesen biztos benne.
- Azért nem lopóznék be a tanáriba – jelentettem ki, egy kis mosollyal a szám szélén – Pedig határozottan vannak tanárok, akik ismernek és minden bizonnyal fogadnának. De pofátlanság lenne tőlem, hogy ha kávét kunyerálnék.
Úgy néz ki, hogy valamennyi talán mégiscsak hatott rám anyám neveltetéséből. Mindenesetre, én csak szerettem volna megvárni az öcsémet, hogy elrantelhessem neki mindazt, ami a mai napomon történt velem... És gondolom így már az újdonsült barátja is végig fogja hallgatni. Még jó, hogy nem húgom van, akivel mondjuk megbeszélném a menstruációs ciklusomat, vagy éppenséggel azt, hogy a személyzet melyik tagja tünteti el a használt kotonokat a lakásunkból... Lehetőség szerint úgy, hogy az semmilyen körülmények között se kerülhessen a szüleim szeme elé. Mondjuk igazából arra sem emlékszem, hogy bármikor hazavittem volna valakit.
- Ilyen fiatalon egyikőtöknek sem kellene koffeint bevinni a szervezetébe – jelentettem ki határozottan, miközben hátradobtam az egyik szőke tincset a vállam felett – Ráértek később is függők lenni... Gondolok itt mondjuk a cigarettára is. Mást ne nagyon vállaljatok be.
Nem feltételeztem rosszakat erről a fiúról, de a hangomba éppen annyi szigor vegyült, hogy egyértelművé tegyem: nem szeretném, ha az öcsém bármibe is belekeveredne. Örültem neki, hogy alapvetően megválogatta a barátait, és ha valakit nem akartam volna feltétlenül a köreiben tudni, az talán ez a fiú volt. Túlságosan dörzsöltnek tűnt, én pedig nem szerettem volna azt, hogy az öcsém is olyanná változzon.
- Akkor jól az akcentusodon, hogy nem feltétlenül vagy idevalósi – most már egészen sikerült ellazulnom a beszélgetésünk alatt ahhoz, felé merjek fordulni a testemmel. A lábaimat ennek ellenére is elegánsan keresztbe tettem, és kihúzott derékkal ültem vele szemben. Szerintem én már másra nem is lennék képes, annyiszor bökdösték kiskoromban a derekamat.
- A nővéred meg gondolom nagyon hiányozhatott – talán egy kicsit meg is enyhültem az irányába, amikor ezeket elmondta nekem. Végül is ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem azt, amit mond? Pillanatok alatt feltérképeztem az öltözékét, és hamar rájöttem, hogy bár divatos darabokban van, valószínűleg soha életében nem fogott a kezében egyetlen designer cuccot sem. Ezzel nincsen semmi gond sem, hiszen a hétköznapokban Yebi és én is igyekszünk normálisan kinézni, még ha az általam viselt farmerok darabjáért borsos árat is kértek. Anya következő leckéje az volt, hogy ne vágjunk fel a pórnép előtt a pénzünkkel. Le kell ereszkedni közéjük. és akkor minden rendben lesz.
- Ha tényleg jó barátok vagytok, akkor szerintem ilyesmiről szó sincs – jegyzetem meg határozottan, miközben igyekeztem egy barátságos mosolyt költöztetni az arcomra. Általában nem beszélgettem az öcsém barátaival, csak tudtam, hogy kicsodák, ők pedig láttak jönni-menni a házunkban, de nagyjából ennyi. A magam részéről úgy éreztem, hogy nem lenne szép dolog belerondítanom a dolgaikba, ha már olyan jól elvannak, tehát egyszerűen csak igyekeztem kedves lenni velük, rendeltem nekik kaját, és ennyi. Általában öt percre futottunk össze, de ez épp elég volt ahhoz, hogy normálisan kezeljem őket. És ha van annak igazságalapja, amit Henry mondott nekem, akkor minden bizonnyal nem lesz gond a meghívással sem.
- Részemről ennek semmi akadálya – jegyeztem meg mosolyogva, és bólintottam is egyet, hogy biztosíthassam a dologról – Viszont ha nem jelenik meg ez a gyerek, akkor ezen a szent helyen halok majd éhen.
Halkan sóhajtottam fel, és ráztam meg a fejem. Ideje lett volna már annak, hogy előmásszon az óráról, és szinte biztos voltam benne, hogy meg fog bántódni, ha nem bírom ki és eszek valamit.
- Honnan szerezted azt? – a korábban majszolgatott croissant csomagolása felé intettem a fejemmel – Ne mondd el neki, de nem hiszem, hogy kibírom amíg vége lesz az órájának. Muszáj lesz nekem is valamit ennem.