A szülőkkel való kapcsolat az én szemszögemből:

Anya: Tudod, mindig is inkább apás lány voltam, de ez nem jelentette azt, hogy téged kevésbé szerettelek volna, éppen csak jobban élveztem apuci pici lányának lenni, mert őt könnyebben rá tudtam venni arra, amit akartam. Már kiskoromtól kezdve felnéztem rád, valahogy mindig olyan szépnek és tökéletesnek láttalak, de persze ez lassan megváltozott, ahogy egyre idősebb lettem. Akkor távolódtunk el igazán egymástól, amikor pár éve összejöttem Rayjel. Soha nem szeretted őt, állításod szerint rossz hatással volt rám, talán én meg pont ez a tiltás miatt élveztem még inkább azt, hogy vele vagyok. Amióta tini lettem, állandóan csak veszekszünk, mert neked valahogy soha nem jó az, amit csinálok, de ha valamit nem csinálok, az is rossz. Tipikus szülők! A beléd vetett hitem azonban akkor rendült meg, amikor találtam egy apasági tesztet, ami azt mutatta, hogy apa valójában nem is az apánk. Először nem akartam elhinni, hogy ez az igazság, talán még most is próbálom elhitetni magammal, hogy csak tévedés az egész. De mondd, miért nem mondtad ezt el nekünk Oscarral soha? Most meg itt volt ez az egész költözés, mégis mi a fene folyik a családunkban, anya?

Apa: Ó, apa, ha tudnád, hogy mennyire sajnálom azt, hogy otthagytunk Kaliforniában! Vagyis... sajnáltam volna, ha továbbra is titok lett volna előttem az, hogy te valójában nem az apánk vagy, legalábbis nem a vérszerinti. Többször megfordult a fejemben, hogy egyenesen rákérdezek nálad erre, hiszen mégis csak  hozzád álltam közelebb mindig is, annak ellenére is, hogy Rayt te sem kedvelted, és folyton árgus szemekkel figyeltél minket. De nem volt bátorságom eléd állni. Azóta pedig igyekeztelek kerülni téged, amennyire tudtalak, valószínűleg neked is feltűnt, habár szóvá soha nem tetted. Most meg hirtelen megjelensz New Yorkban? Örülnék, ha végre valaki felvilágosítana arról, hogy mi folyik itt!

Mr. Hunter: Aka a matektanárunk. Te is nemrég költöztél NYC-be, közel azonos időben, habár ennek nem tulajdonítottam soha különösebb figyelmet, mint ahogy annak sem, ahogy anyára vetettél egy-egy titkos pillantást, amikor behivattad őt a magánórádra, hogy megbeszéljétek, mennyire pocsék vagyok matekból. A tanárom vagy, szóval nem mondanám, hogy odáig vagyok érted, azután meg pláne, hogy rászedted anyát, a saját érdekemben jobb, ha plusz órákat tart nekem, ha nem akarom megbukni a tárgyát. Csodás, mondhatom! Ezt leszámítva egészen kedves fickónak tűnsz, és mindig türelmesen elmagyarázod nekem az egyenleteket és ilyen olyan szabályokat, akár huszadjára is, valami mégsem tetszik benned. Vagy csak azért lennék már ennyire paranoiás, amit a szüleimről megtudtam?