Hitted volna, hogy ez a személyiségtípus az emberiség csupán négy százalékát teszi ki? Úgy tartják, hogy lehet, hogy jobb is ez a statisztika, mert pontosan elegen vannak ahhoz, hogy egy kis színt vigyenek a világba, ugyanakkor nem veszélyeztetik annak alapvető rendjét.
A Vállalkozó személyiségtípusúak karizmatikusak, magabiztosak, amivel nagy hatást gyakorolnak a környezetükre. Meglehetősen élénk kisugárzásuknak köszönhetően könnyű őket észrevenni, hiszen szeretnek a nagyobb csoportosulások középpontjába kerülni. Jellemzően nagyhangúak, sokat nevetnek, és szeretnek másokat is nevetésre ösztökélni vaskos, ugyanakkor fanyar, karcos, és kissé nyers humorukkal.
Nem foglalkoztatják őket azok a gondolatok és tanok, amik felett bizonyítottan nincsen hatalmuk, így például az elvont elméletek és a globális problémák. Intelligens és energikus beszélgetőpartnerek, de főként a saját, kézzelfogható témáik foglalkoztatják őket. Gond és előre megfontolt terv nélkül ugranak fejest a bizonytalanba, nem fontolgatják a lehetőségeiket, ezáltal főként a spontaneitás jellemzi őket.
A Vállalkozó személyiségjegyűek szülötteinek kimagaslóan nagy esélyük van arra, hogy az életüket folyamatos veszélyeknek kiszolgáltatva éljék le. Az adott pillanatnak élnek, tettvágyuk és csillapíthatatlan energiájuk révé a vihar epicentrumai. Nem titkoltan keresik a gyönyört, a drámát, a szenvedélyt, nem csak az ebből eredő izgalmak, hanem az ösztönző mivoltuk végett is. A fontos döntéseiket a tények alapján, ugyanakkor gyors inger-válaszreakció folyamatában hozzák meg.
Energikus, túlbuzgó jellemekről lévén szó a fegyelmezettség és a szabálykövetés gyakorta kifog rajtuk. Legtöbbször nem értik meg azt, hogy bizonyos esetekben meg kell húzni a határokat, vagy saját maguknak, vagy egy rajtuk túlmutató személynek. Nehézséget okoz számukra azon tény felismerése, hogy nem hagyatkozhatnak csupán a saját morális érzékükre, mondván, hogy a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket.
A tizenhat személyiségtípus közül a Vállalkozók rendelkeznek a legkifinomultabb érzékekkel, kivételes képességük van arra, hogy a legkisebb változást is könnyűszerrel észrevegyék. Könnyen olvasnak mások mimikáiból, a másik életében beállt bárminemű változásokból. Legtöbbször ezt szóvá is teszik, függetlenül attól, hogy elgondolkoznának azon, hogy miként érintheti ez a beszélgetőpartnerüket. Éppen ezért könnyen elkaphatja őket a pillanat heve és túl messzire menve átgyalogolhatnak érzékeny lelkületű embereken, rosszabb esetben magukat sodorják bajba.
A Vállalkozók tele vannak szenvedéllyel és energiával. Inspirálóak, színesek, született vezéregyéniségek.
A Hunter-ügy (2002 tavasz)

A tikkasztó meleg ellenére is kötött kardigánját takarosan hajtva maga elé, azt összefont karjaival tartva ott, hogy az olykor felerősödő szél bele ne kapjon, magabiztos, majdhogynem sugárzó mosollyal állt, vállát a terasz oszlopának döntve szemlélte a poros, Fort Stockton-i úton haladó autókat. Keze csak akkor lendült a magasba, integetésre készen, mikor a lassító kocsi szélvédőjén keresztül meglátta az ismerős, erős borostával határolt, az akkori helyzetben legkevésbé se bizakodó férfi arcot. A motor a működtetője bizonytalansága és tétovázása okán még komótosan, viszont annál hangosabban mondta a magáét a motorháztető alatt, mígnem levették róla a gyújtást. A sofőrfelőli ajtó kényes nyikorgással adta meg magát a határozott parancsnak, amit Desmond könyörtelenül mért rá, mikor abbéli szándékát, hogy kipattanjon a járműből, teljesíteni szándékozott.
Fekete, elnyűtt bakancsba bújtatott lábai port kavartak a száraz földön, mikor lezseren zsebébe süllyesztett kezekkel lépteit a kapu felé intézte. Szemeit a nőre emelte amint megállapodott a fehér faszerkezetes kerítés kívül eső oldalán.
- Nyitva van! –érkezett a csilingelő válasz Maya szájából, mire Desmond csak bólintott, és lenyomta a kilincset. Csokoládébarna íriszei szükségszerűen pásztázták a nő melegtől és talán a boldogságtól kipirult arcát, a korhű divatnak legkevésbé se megfelelő öltözetét, és a kezei alatt gömbölyödő hasát, ami a tudott tény ellenére is hidegzuhanyként érte. Hiszen ott, abban a pillanatban a telefonkagylón át hallott szavak alátámasztást nyertek…
- Szia! –a nő felé tárta karjait, de csak nemlegesen csóválva a fejét, már-már ellenségesen hátralépett. Vonásai kemények voltak és határozottak, amik érzékeltették, hogy nem boldog leánykérési ajánlattal, de még csak nem is békülő szándékkal érkezett. Sokkal céltudatosabb és praktikusabb gondolatok forogtak a fejében.
- Bemehetnénk? –biccentett a már amúgy is nyitva álló ajtó irányába. Maya megköszörülte a torkát, zavart somolygással tűrte füle mögé a verejtékes tincseit, majd elsőként lépte át a küszöböt. Rögtön utána Desmond is követte, betéve maga mögött a nyílászárót.
- Hagyd csak! –legyintett a ház tulaja, mikor Des a cipőfűzőért nyúlt. – Nemrég végeztem a munkában, nem volt még időm takarítani –szabadkozott, mire a férfi csak egy bólintással felelt, és felegyenesedve megengedte magának, hogy körbetekintsen a házon. Nem volt szép, nem volt otthonos, és, ahogy az említve is lett, különösebben tiszta se. Kelletlen grimasz szaladt át az arcán, amit kíváncsi ábrázat váltott, mikor Maya ismét felé fordult.
- Kérsz esetleg valamit? Van víz, narancs juice, kávé… esetleg hideg sör.
- Nem tervezek sokáig maradni –utasította el rögtön a legutóbb felhangzó ajánlatot. – Egy pohár víz elég lesz –folytatta, és léha léptekkel, figyelve arra, hogy ne lépjen semmire, ami a földön hevert, követte a nőt a konyha irányába.
A csap elégedetlenül prüszkölt párat, mikor megnyitotta a vizet. A hidegnek szánt folyadék legnagyobb jóindulattal is csak langyosnak és zavarosnak volt mondható, mikor a konyhapulton Desmond elé csúsztatta a poharat. Hálával biccentett, majd fitymálón, elégedetlenül lefelé konyuló ajkakkal kortyolt belőle.
- Szóval… -kezdett bele a nő, békés mosollyal simítva kerekedő hasára kezeit. Desmondot már a látszattól is elöntötte a feszültség és a düh furcsa egyvelege, amit a kezében szorongatott pohárba vezetett. – Ezt minden bizonnyal Isten is így rendelte el, nem gondolod? –kérdezte, majd házigazdákra jellemző figyelmességgel az asztal felé invitálta a vendégét.
- Nem vagyok hívő –prüszkölte az orra alatt annál faragatlanabbul a férfi, majd szánt szándékkal a legtávolabb eső széket húzta ki magának. – Ez minden, csak nem isteni, égben elrendelt csoda –ujjaival macskakörmöt kapart a levegőbe. – Ez egy szerencsétlen véletlen, aminek pont két idegennel kellett megtörténnie –mert ilyen az ő formája, gondolta magában. Mindig a legrosszabb forgatókönyv volt az övé, így valahol nem érte váratlanul, hogy a világon élő megannyi nőcsábász közül pont ő az, aki a rövidebbet húzta.
- De talán nem kell idegeneknek maradnunk. Talán pont a baba ad okot arra, hogy együtt legyünk! Ez a kis élet örökre összeköthet bennünket –csontos ujjakban végződő, szépnek legkevésbé se mondható kezét az asztalra emelte, közelítve vele Desmond irányába. - Miért ne lehetnénk egy boldog család? –mosolyodott el önhitten, pont úgy, mint aki már a diadalt megnyerte, a munkát sikeresen bevégezte.
- Ugye most csak szórakozol velem? –korholta idegesen a férfi. – Ezt akarnád, mi? Bekötni egy faszi fejét, teljes állású anyaként otthon várni, hogy a gyereked apja hazahozza a pénzt… Hogy elszabadulj a munkahelyedről, ahol ki tudja, lehet pont ezért teszed szét a lábadat bárki jött-mentnek. Nem ismersz, de máris papás-mamásat játszanál, mintha a gyerek nagy szerelemből, nem pedig egy egyéjszakás kalandból fogant volna! -hitetlenül ingatta a fejét.  - Amit te ajánlasz, az nem élet. Nekem biztosan nem. Munkám van… olyan munkám, ami mellett ha akarnám se tudnám kivitelezni, hogy családom legyen, pláne nem itt, az általad magasztalt Isten háta mögött kettővel. De nem akarom… nem akarok se feleséget, se gyereket. Nem akarok családot, remélem elég világos vagyok! –hajolt közelebb, hogy az alaposan tagolt szavai közepette mélyen a fátyolos szempárba nézhessen. A szék támlájának vetve hátát hajtotta fel a vizet, hogy sietve állhasson fel, a pohár és az asztal koppanásából származó hanggal kísérve. A nő megrezzent a hirtelen vehemencián, csak részleges sikerességgel tudta követni a folyamatot.
- Én szeretném, ha része lennél a gyerek életének… -motyogta az orra alatt enerváltan, jószerint félve attól, hogy mit váltanak ki a férfiból a szavak.
- Azt hiszem erről nem te, hanem én fogok dönteni –szögezte le határozottan. – Ha majd úgy tartja időm és kedvem, meglátogatom. Azt viszont nem ígérhetem, hogy a gyerektartásnál sokkal többet fogtok látni belőlem…


A Jenna-ügy (2006 tél)

- Hannah? Szia!...
- Szia! Ez érdekes, pont a napokban akartalak hívni!
- Úgy néz ki, hogy nincsenek véletlenek.
- Igen, úgy néz ki… Des… Figyelj csak, én…
- Mit szólnál, ha a napokban meginnánk valamit?
- Múltkor is ezt mondtad, aztán ott vártam rád… hiába…
- Tudom, és nem győzök bocsánatot kérni. Pedig nem szokásom… De akkor tényleg közbejött a munka, és te is tudod, hogy nem mondhatok nemet!
- De én igen…
- Miért tennéd? Hannah, én tényleg…
- Mondani szeretnék valamit, Desmond.
- És nem lenne kézenfekvőbb személyesen? Nem rosszból, csak úgy kérdezem…
- Nem! Szeretném ezt most lezárni…
- Lezárni?...
- Terhes vagyok, Des…
- Terh… És úgy gondolod, hogy ezt ilyen könnyen a fejemhez vághatod telefonon keresztül? Nem érdemelnék ennél többet?!
- Csak még nehezebb lenne úgy…
- Tudom, hogy mostanság nem mentek jól a dolgaink, és ez részben az én hibám, de…
- Részben?! Mi az, hogy részben? Minden a te hibád, Grimes!
- Mi? Az, hogy eleget teszek a munkaköri leírásomnak, és megbocsáss, de nem futja arra az időmből, hogy a barátnőiddel, és a szegről-végről előkapart, hirtelen nagy rivaldafényt kapott családtagjaiddal haverkodjak?! Fontos vagy nekem, Hannah, de a munkám is az, az együtt töltött időből pedig már igazán rájöhettél volna, hogy nem holmi aktakukac vagyok, aki egy egyszerű mozdulattal félresöpri a papírhalmot, hogy válaszolni tudjon. Ahogy arra is, hogy nem vagyok az átlaghoz hasonlóan fix munkarendhez kötve… mint mondjuk te.
- Ó! Tehát én egy átlagos nő vagyok a szemedben, akivel néha elmacázol, mikor éppen beleférek az időrendedbe? Tudod, jó, hogy ez így közel egy év után kiderült…
- Hannah, én nem…
- Ne is próbálj meg mentegetőzni, Desmond. Egyszerűen csak b*szd meg magad, és élj boldogan az egóddal!
- És mi lesz a gyerekkel?
- Hidd el, ahogy én, úgy ő is tökéletesen meglesz nélküled, ettől egy percig se kell tartanod. Igazából csak szívességet teszel azzal, hogyha többet még csak nem is kell látnom a hülye képedet…
- És mi van, ha én látni szeretném Őt? Jogom van látni, Hannah…
- Most kit próbálsz meg áltatni: magadat, vagy engem? Én is csak addig voltam érdekes, amíg a farkadba épített kis radar nem talált más, még be nem töltött lyukat… Gondolod, hogy hagyom, hogy az ő életét is úgy tönkretedd, mint az enyémet?... Nem! Tartsd magad távol tőlünk, nem mondom még egyszer!

A Zander-ügy (2019 kora nyár)

- Megjöttem! –lerázva válláról a kabátot már nyúlt is a bújtatóért, mutatóujjára akasztva a már egészen kopottas, a feketéből sötétszürkébe hajló bőrdzsekit az előszobafal egyik szabad fogasára aggatta fel a ruhadarabot. A takaros otthoni légkörben a néhány órája elkészült ebéd illata szállt –onnan tudta, hogy a családja már egészen biztosan végzett az étkezéssel, hogy a sült hús aromája már csak nyomokban volt kiérezhető az amúgy mindig vaníliás diffúzorral szagosított környezetből.
- A konyhában vagyunk! –csilingelte távolról egy hang, mely rögvest mosolyt csalt ajkaira. Cipője sarkára lépve szabadult meg a szorító párostól, tarkójára simuló haját felborzolva szelte át a nappali egészét, olykor, mintegy a szülőkben kialakult reflexből már rutinosan taszította odébb lábfejével az útjába kerülő akadályokat. Ezek rendre a különböző rendőrautók, sárkányok és a gyerekkiszerelésű barkácseszközök képében nyilvánultak meg.
- Zander! Már megint egy komplett sárkánysereget kellett leküzdenem azért, hogy eljussak hozzátok. Pedig a Király már nekem ajándékozta a Hercegnő kezét, és a fele királyságát –pimasz mosollyal támaszkodott meg a bárszék támláján, hogy csókot lophasson feleségétől, ki addig a konyhaszigetre könyökölve figyelte, amint a kisfiú a számok tengerébe süllyedve a mateklecke vívmányait fejtegeti. Elnézte még pár másodpercig a nő fáradt vonásait –csak a szemét nem láthatta, mert olybá tűnt, szánt szándékkal rejti keze mögé haragvásról, csalódottságról és dühről árulkodó lélektükreit, mikor ujjait újfent járomcsontjára simította.
- Szevasz, Töki! –a férfi először beletúrt a fia rakoncátlan, homlokába eső tincseibe, majd törődő puszit nyomott aközé, mielőtt továbbállt a hűtő irányába, amit egy határozott mozdulattal tárt fel maga előtt. – Mi volt ma a suliban? –érdeklődte, bár szemei egyre csak a polcokat fixírozták.
- Képzeld! –hangosan csattant a ceruza a pult márványozott lapján, a szék nyikorgása, valamint a hang irányának változása arról árulkodott, hogy Zander az egész lényét készül beleadni a történetmesélésbe. – Én voltam az egyetlen, aki matekórán piros pontot kapott az egyik legnehezebb feladatra. A többiek nem tudták megcsinálni, csakis én! Aztán óra végén még Mrs. Stewart külön meg is dicsért! Szerinte a többieket már csak az érdekli, hogy itt legyen a vakáció, de én még mindig odafigyelek rá –büszkélkedett a kisfiú leplezhetetlen jókedvvel, egészen magas hangregiszterbe ugró csicsergéssel.
- Valóban?... Ülj rendesen azon a széken –bökött Desmond a kezével, egyértelművé téve az alapvető szabályokat. Fia rendezkedése közben még egyszer visszafordult a hűtő irányába, majd visszahajtva annak ajtaját a gyümölcsös tálból vadászott magának egy almát, a prédával felszerelkezve pedig leült a lábait lógató gyerek mellé. – Nem is tudtam, hogy ilyen kis matekzsenit nevelünk –fordult felesége irányába, mikor kezét megpihentette a fia által bitorolt szék háttámláján, másikkal pedig ajkaihoz emelte a vérvörös almát. Nagyot harapott belőle, míg felesége egy tétova hümmögéssel, és egy apró biccentéssel felelt. Des homloka reflexszerűen szaladt ráncba, sóhajtása megelőlegezte a véleményét a vihar előtti csendről…
- Baj van? –tudta, hogy ez az a kérdés, ami felkavarja még az állóvizet is, de úgy gondolta, hogy jobb, ha rögvest kiugrasztja a nyulat a bokorból, mielőtt még túl komfortosan kezdené érezni magát az otthoni környezetben.
- Baj?... –prüszkölte a felesége, gunyoros mosolyát csak a profilján láthatta, hiszen, mint mindig, elfordult tőle, mintegy a tiltakozás jelét adva. – Baj az mindig van a Grimes családban, nem gondolod, Desmond? –diplomatikusan fűzte össze ujjait, mikor kezét a konyhapultra emelve kihúzta magát. Mindig enyhén csücsörített ajkaival, ha ideges volt, szemöldöke pedig leheletnyit megemelkedett, mikor a jeges pillantását férjére emelte. Ez az alkalom se volt ez alól kivétel.
- Már megint mi a vétkem? –érdeklődte unott hangon, újabbat harapva az almából. Már fel se izgatta a tudat, hogy megint kivívta a neje haragját… nem volt újdonság.
- Szomorú, ha ezt nem tudod magadtól –hallotta az örökéletű, nők által gyakorolt utalást arra, hogy bizonyára a gyengébbik nem képviselője által főbenjáró bűnt követett el, ami az ő értékrendjében nem több egy újabb semmiségnél.
- Megint a szennyestartó mellé dobtam a zoknit? –hozakodott elő a kérdéssel, pimasz vigyorát a gyümölcs fehér húsába rejtette.
- Zander, menj be a szobádba, kérlek! –fordult a mind idáig csak csendben figyelő gyerek felé a nő, aki, mintha már tökéletesen tisztában volna az elkövetkezendő forgatókönyvvel, szép csendben rendezte össze iskolaszereit, majd azokat karja alá csapva indult el a kis birodalma felé. Egészen addig csak az alma ropogását lehetett hallani, míg az ajtó be nem csukódott a kisfiú mögött, kinek anyja abban a pillanatban mélyen szívta tele tüdejét levegővel. Talán csak a pattanásig feszült idegeit kívánta ezáltal nyugtatni.
- Tehát neked ez ennyire rohadt vicces, Desmond?!
- Persze, Drágám! –tárta szét karjait, torkából felszakadó, halk röhögéssel. – Kivétel nélkül, minden egyes alkalommal ezt csinálod, ha valami nem nyeri el a tetszésedet. Úgy teszel, mintha legalábbis a papnak azt is megfogadtam volna, hogy kitanulom a gondolatolvasás mesterségét, csak, hogy mindig a kedvedben járhassak! De nem, Szívem, baromira nem tudlak már követni! Tehát kibökhetnéd, hogy most éppen miért kárálsz ennyire, és pontot tehetnénk az egész hiszti-mizéria végére.
- Hogy te mekkora egy paraszt vagy, Desmond Grimes… -szűrte fogai között haragvón a nő. – Szerinted ki volt az egyedüli gyerek a két nappal ez előtti baseball meccsen, akinek nem volt ott az apja, hogy hangosan biztassa, pont úgy, mint ahogy a többi családfő tette a csapat tagjaival? Eláruljam?... Az a kisfiú, aki most a szobájában gubbaszt, és aki vigasztalhatatlanul sírt a vállamon a meccs végén, mikor rájött, hogy nem vagy ott! Belefáradt már abba, hogy felhánytorgassa neked, hogy hiába ígérgetsz, hogy hiába vár rád naivan, te magasról teszel rá! Elmondhatatlanul szeret téged, te mégis úgy teszel, mintha egy kicsit se érdekelne. És én is belefáradtam… Belefáradtam már abba, hogy próbáljam tisztára mosni a nevedet, hogy igyekezzek elhitetni vele, hogy mennyire szereti az apukája, holott, hogy őszinte legyek, Desmond, már legkevésbé se vagyok benne biztos, hogy mi, a családod egyáltalán még számítunk-e neked valamit, vagy a te értékrendedben csakis a munka szerepel! Ha már arra se méltatsz, hogy a születésnapomon felköszönts, vajon mit gondoljak még?! Mert igen, biztosan nagy újdonság lehet számodra, de képzeld, múlt hónapban a házsártos, házisárkány feleséged öregebb lett egy évvel, te pedig mit csináltál? Hazajöttél, lerúgtad a cipődet, lerángattad magadról a gönceidet, és befeküdtél az ágyba, még arra se voltál hajlandó, hogy odabüfögd nekem, hogy „amúgy boldog születésnapot”. Semmi! A rá következő napokban se, pedig még magam előtt is mentegettelek, holott biztos voltam benne, hogy elfelejtetted… Úgy jársz-kelsz a házban, mint egy úr, mosolyogsz, jópofiskodsz, amit a fiad nagyon élvez, hiszen ritka alkalmak egyike, amikor akkor érsz haza, mikor még ő is ébren van. És azokban a pillanatokban még én is képes vagyok szemet hunyni minden vétked felett, pedig iszonyatosan hosszú a bűnlajstromod… És tudod, miért teszem? Mert szeretlek… pedig közelről se vagy tökéletes, de még mennyire, hogy nem! Én mégis, teljes szívemből szeretlek, de most… Most lett elég!
- Ezzel most mire célzol?... –jóformán égette a torkát a kérdés, a szavak fájón hagyták el ajkait, mert maga is tudta, hogy ezzel csak az elkerülhetetlent sürgette.
- Hogy talán ideje volna keresned egy saját lakást, amíg megvitatjuk, hogy mi legyen a következő lépés…


A Hunter-ügy (2020 kora tavasz) – újratöltve

Életének derekán talán most először érezheti, hogy nem áll a helyzet magaslatán –és voltaképpen közelebb nem is juthatott volna ezzel a gondolatmenettel a valósághoz, noha az önkritika és a saját helyzetének tökéletes felismerése soha nem volt az erőssége.
A nihil a környezetére legalább annyira rányomta a bélyegét, mint amennyire az ürességet és a jelentéktelenséget saját magán is tapasztalhatja. Úgy gondolta, hogy az új lakás, a saját családi házából való kiűzetés csak egy átmeneti állapot, hogy a feleségének, mint általában, hamar meglágyul a szíve. Nem rendezkedett be, nem tett annak érdekében, hogy a teljesen minimalista férfibarlang egy hajszálnyival is közelebb álljon az otthonos környezethez, így a nappali, melynek kanapéján jelenleg is terpeszkedik, ezen kívül csak egy dohányzóasztalt és egy, a legegyszerűbb tv-állványra állított televíziót tartalmaz, ami visszafogott hangerőn közvetíti felé az éppen aktuális baseball meccset.
Holtvágányra jutott, ehhez már semmi kétség se férhet. A New York-i Presbyterian Kórház intenzív osztályán fekve kellő időt tudott szentelni gondolatai összegzésének. Sok mindent és sok mindenkit kiáltott ki bűnbaknak, végkifejletben pedig magáról is leszedte a keresztvizet, és leszállva a magas lóról saját nevét is felkaparta a képzeletbeli névsorába. Tudja, de a szakmaiatlanság végett rendre még maga elől is titkolni kívánja azt, hogy a vallási szektával szembeni rajtaütés alkalmával nem volt teljesen ott fejben… Tévesen ismerte fel a helyzetet, rossz utasítást adott, a sok apró hiba pedig egy nagyot szült, ami azóta az FBI fennállása során kialakult szégyenlistát erősíti. Aznap többen meghaltak, megsérültek… köztük ő maga is, mikor egy golyó a mellkasát érte, melynek emlékét az azt végigszelő varrás őrzi.
Nem telik el nap anélkül, hogy üveges tekintettel a semmibe meredve ne élné át újra és újra a horrorisztikus képsorokat. Noha csak a képzeletének szüleménye, az élmény mégis intenzív, amiből a csöngő alapvetően hangos zaja annak harmadik megszólalásakor képes kirángatni. Kelletlenül szisszen, mikor ökleivel taszítva el magát a kanapé kopottas anyagától mellkasán megfeszül a nyúzott bőr.
A nagyjából három méteres táv végén, ami jelenleg nem tűnik számára kevesebbnek három kilométernél, megnyugvással markol rá az ajtó kilincsére, hogy résnyire tárva maga előtt a nyílászárót csakis arcát dughassa ki a hívatlan vendégeknek.
- Mr. Grimes?
- Én vagyok… -több napja használatlan, rekedtes hangja számára is idegen. Szeme gyanakvón méregeti az öltönyösöket, mígnem a háttérbe húzódott, lezseren álló fiatalon állapodik meg a tekintete. Egyik lábáról a másikra helyezi a súlyát, mikor szélesebbre tárva maga előtt az ajtót, alkarját annak élére támasztva von ráncot orrnyerge fölé.
- Elnézést a zavarásért, Mr. Grimes, Jonathan Wright vagyok a… -kezd bele az ügy hangjának kikiáltott férfi gondosan formált monológjába, de Desmond figyelmét egy kósza pillanatig se képes megragadni. Egyre csak a hátizsákját feljebb rántó fiú tarkóját bűvöli, mígnem válla felett hátrapillant… Arcának leginkább övére emlékeztető vonásai, hajának kusza, sötét tincsei, a lenéző, flegmatikus tekintet nem hagynak kételyt a kiléte felől.
- Hunter?...