Életem egyik meghatározó élménye volt, amikor gyermekkoromban elveszítettem édesapámat. Ő volt az én hősöm, a példaképem, mint talán a legtöbb gyereknek. Azóta még inkább elköteleződtem az iránt a munka iránt, amit Ő végzett, képviselt. Elég erős igazságérzet jellemez, amit néha nehezen tudok véka alá rejteni. Nem bírom, amikor az erősek legyűrik a gyengéket, vagy elnyomják őket, közbe szólok, cselekszek, még akkor is, ha én húzom a rövidebbet. Ezért lettem ügynök, az igazságszolgáltatás őre, harcosa, még ha a legtöbb társamban nincs is hivatástudat és úgy gondolják túlbuzgó vagyok. Paranoiás azért nem vagyok, de a munkámat komolyan veszem. Nem bírom a semmittevést a lazaságot és azt, ha olyanok osztják az észt, akiknek fogalmuk sincs a valóságról. Nem az a célom, hogy minden hónapban az év dolgozója legyek, de ha egyszer meghalok, akkor a temetésemen őszintén elmondhassák, hogy Hunter egy jó ember volt, aki kiállt az erkölcsi értékek és az igazság mellett. Ez ma talán maradinak tűnik és egyáltalán nem népszerű, de engem ez nem érdekel. Olyan ember vagyok, aki ragaszkodik az elveihez és azokhoz, akiket szeret.


KÜLSŐ:

- Magasság: 185 cm
- Súly: 92 kg
- Testalkat: Izmos
- Hajszín: Sötétbarna
- Szemszín: Halványkék

Igazán nem panaszkodhatok, hogy hová és milyen körülmények közé születtem. A szüleim Manhattanben éltek és ott is nőttem fel, az East Side-on. Apám Jonathan szövetségi államügyész volt, Mary, az anyám pedig bíró. Igen furcsa párosítás ez a két foglalkozás találkozása, bár, ha hozzátesszük, hogy a jogi egyetem alatt ismerkedtek meg, akkor már érthetőbb a rokonszakma. Az életünk nagyon harmónikus volt. A munkahelyi dolgaikat nem hozták haza. Nem anyám hordta a nadrágot, annak ellenére, hogy a végleges döntés az ő kezében volt, napközben. Mindketten elhivatott személyiségek, főként apám volt az. Gyakran mentünk vele baseball meccsekre, természetesen Yankeesnek szurkolva. Apám időt szakított a nevelésemre, pedig nagyon elfoglalt ember volt. Jó időben rengetegszer vitt magával a Central Parkba sétálni, baseballozni, vagy sárkányt eregetni, esetleg kis hajót úsztatni a vízen. A lakásunk nagyon szép volt, tágas és ízlésesen berendezett, s még egy házvezetőnőnk is akadt, Sarah. Apám igyekezett mindent megadni, de egyben megtanított arra is, hogy a dolgok nem esnek csak úgy az ölünkbe, hanem meg kell dolgozni érte. Ezért a koromnak és tudásomnak megfelelő munkákat adott, amiért kaptam a zsebpénzem, s ezt néha azért kiegészítette, ha egy kicsit drágább játékot szerettem volna megvenni.

Így utólag visszagondolva a halála előtt eléggé stresszes volt. Csak annyit mondott, hogy egy nagyobb ügyön dolgozik és sok gonosz embert kell felelősségre vonnia a tetteikért. Nyolc éves voltam, amikor ez a nehéz időszaka volt. Egyik nap elvitt magával, hogy megmutassa a munkahelyét, mert már hetek óta rágtam a fülét. Amint az ügyészség hosszas lépcsőjén mentünk felfelé autókerék csikorgásra figyeltünk fel. Amikor apával szinkronban hátranéztünk egy lesötétített, fekete autót pillantottam meg. A hátsó ablak teljesen le volt húzva, majd egy gépfegyver csövét dugták ki rajta. Apa egy pillanatig sem habozott, magához ölelt, óvott és eltakart. Csak a lövéseket hallottam és hangos puskaropogást. Minden olyan gyorsan történt, szinte pár pillanat leforgása alatt. Csak arra eszméltem fel, hogy apa szorítása kezd alább hagyni, majd ahogy óvatosan kibújtam a karjai közül Ő háttal ott feküdt a lépcsőn, mozdulatlanul, szótlanul. Minden csupa vér volt, a kezem és a ruhám is. Lökdöstem apát, hogy keljen fel, ne tettesse magát. Szorítottam a kezét, de Ő nem felelt. A tekintete üveges volt, a testén pedig megszámlálhatatlan golyó ütötte seb volt. Alig telt el kis idő és fegyveres rendőrök jelentek meg. gyorsan felkaptak és biztonságos helyre vittek. Kérdezték, hogy jól vagyok e, én pedig azt feleltem, hogy jól, de közben kiabáltam, hogy apát ne hagyják ott, segítsenek neki. Ezután minden sötét lett. A kórházban ébredtem fel. Anya volt ott kisírt szemekkel, fogta a kezem és nyugtatgatott. Nem nagyon tudtam még beszélni, csak nyöszörögtem. Két lőtt sem volt az oldalamon, épphogy megúsztam. Egy hét után már tudtam normálisan beszélni és egyből rákérdeztem, hogy apa miért nincs itt. Anya próbált erős lenni, de a könnycseppek a szemében elárultak mindent. Nagyon dühös voltam azokra, akik megölték apát. Akkor, ott megfogadtam, hogy ha nagy leszek, akkor leszámolok velük. innentől kezdve mindent megtettem, hogy felgyógyuljak. Úgy éreztem gondoskodnom kell anyáról. Persze még csak gyerek voltam, de innentől kezdve csakis olyan iskolába mentem, ami felkészített a jövőre.

Anya szerette volna, ha jogi egyetemre megyek én is, de ráztam a fejem, nem akartam. Apa szövetségi államügyész volt, így az FBI-al volt szoros kapcsolatban. Nem ügyész akartam lenni, hanem FBI ügynök, hogy leszámolhassak apa gyilkosaival és mindenkivel, aki hasonlóan megátalkodott. Tizennyolc éves koromig magániskolákban tanultam, főként rendészeti, vagy katonai stílusúakba. Amint nagykorú lettem jelentkeztem az FBI-hoz. Először egy pszichológiai, majd egy képességfelmérő tesztet töltettek ki a jelentkezőkkel. Mindkét teszt 1-1 napot vett igénybe. Nagyon fárasztó volt. Ezután következett a fizikai felmérő teszt, szintén 1 napos. Nagyjából egy hónap múlva behívattak és közölték az eredményt. Nagy csodálkozásomra egy ügynök azt mondta, hogy Robert Mueller igazgató úr szeretne velem beszélni. Kissé feszengve, de benyitottam az igazgatóhoz, aki kedvesen fogadott és leültetett az irodájában. Elmesélte, hogy apám jó barátja volt. Közölte, hogy a tesztem sikeres volt, és apámra való tekintettel mindenképp ad nekem egy esélyt. Viszont azt is elmondta, hogy nem kapok különleges bánásmódot, amit teljesen jogosnak is tartottam. Megköszöntem a lehetőséget, majd még pár szót váltottunk mielőtt elhagytam az irodáját. A kezdeti teszten átjutottakra egy újabb 8 hetes szűrő következett. Mentális, pszichés és fizikai terhelésnek tettek ki minket. A nyolcadik hét végén sorba állítottak minket, mind a harminc jelöltet. Alig hittem el, hogy mindössze öten feleltek meg a további lépcsőfoknak, s én nem voltam köztük. Három hónap múlva újra lehetett jelentkezni egy második és egyben utolsó nyolchetes próbára. Ez alatt a három hónap alatt rengeteget edzettem, ekkor ismerkedtem meg a street workouttal azaz a saját testsúlyos edzéssel. A harmadik hónap végén jelentkeztem a nyolchetes szűrőre és ott is a legtöbbet adtam. A végére nagyon kimerültem, de meglett a siker, bekerültem abba a négy személybe, akik továbbjutottak. Hat hónapos intenzív kiképzés után újabb vizsgák. Ez úttal már nagyon komolyan vettem és rengeteget edzettem, tanultam és készültem rá. Sikerült átmennem a vizsgán így hivatalosan is az FBI alkalmazottja lettem, 19 évesen. Természetesen ekkor még csak ügynök jelölt voltam és ezután kellett még ágazatot, vagyis részleget választanom. A taktikai osztagosokat választottam, mert úgy gondoltam, hogy ők vannak az első vonalban, ha túszejtés van, ha terrortámadás, akkor őket vetik be. Azok között akartam lenni, akik a legelső hullámban avatkoznak be az ilyen esetekben. Mivel választottam részleget, így újabb kiképzésen kellett átessek, de eddigre már megszoktam, legalább is azt hittem. A kommandós kiképzésem is fél évig tartott és nagyon intenzív és megterhelő volt. Harcművészet, erőnlét, kitartás, lövészet-célzás, taktikai érzés, reflexek, közelharc, fegyveres harc, túszmentés, speciális eszközök használata bevetése éles vagy gyakorló helyzetekben. Elég összetett volt, csak kapkodtam a fejem.

Húsz évesen végül a taktikai osztag zöldfülű tagja lettem. Itt kemény öt évet húztam le, aminek köszönhetően már elég jó gyakorlatra tettem szert a komolyabb esetekben, mint a bankrablás, túszejtés, lövöldözés, rajtaütések, lefoglalások, terrorcselekmény megakadályozása, terroristákkal való tűzharc és ezeken kívül még nagyon sok helyzettel volt szerencsém belekóstolni. Hiába minden védelmi felszerelés, azért így is szereztem pár heget, néhány golyó ütötte heget is, de hála az égnek mindig túléltem. Viszont kezdtem arra rájönni, hogy mégsem ez az alakulat, ahol végleg megvetném a lábam. Bár első vonalban vagyok, az ügyek felgöngyölítésében szinte semmi szerepem sincs. Márpedig egy terepügynökön rengeteg múlik egy nyomozásnál. Ezért úgy döntöttem, hogy átkéretem magam a terepügynökök részlegére. A másfajta munkakör újabb képzést igényelt, ezért egy évig újra iskolapadba kerültem az FBI Akadémián. Itt már inkább a nyomozást, tervezést, globális látásmódot értékelték. A kiképzés végén levizsgáztam és megkaptam a „diplomámat”. Kezdő terepügynök lettem. Egy tapasztalt ügynök mellé osztottak be, akit Owen Johnsonnak hívtak. Egy évvel később, 27 évesen megkaptam a különleges terepügynök titulust. Innentől kezdve már nem szorultam bébicsőszre, bekerültem a nyomozások, rajtaütések sűrűjébe. Itt ismerkedtem meg a hírszerző irodában dolgozó Doris King-el. Többször volt alkalmunk szakmailag beszélgetni, hiszen a nyomozások között rengeteg háttérinformációval látott el. Férfiként persze a legelsőként a gyönyörű külsője tetszett meg. Mivel rengeteget beszéltünk telefonon, munka kapcsán így a személyisége is nagyon vonzó lett, és úgy éreztem, hogy ez kölcsönös. Intelligens, kedves és humoros lány, tőlem 5 évvel fiatalabb. Úgy egy éven át udvaroltam neki és 28 éves koromban összeházasodtunk. A mai napig nagyon szeretjük egymást, bár Doris nagyon félt a terepmunkától, de megérti, hogy ez az életem. Néha hajlamos vagyok a munkát túlzásba vinni, de ilyenkor kedvesen visszaránt a valóságba.

Mivel mindig lelkesen, precízen és lelkiismeretesen végeztem a munkámat ezért szépen lassan lépkedtem fel a ranglétrán. 34 évesen már nyomozást vezető terepügynök lettem, ami az irodai vezetést leszámítva a legmagasabb terepügynöki rendfokozat az FBI-on belül. Ez annyit tesz, hogy New York állam területén, ha van egy terroresemény vagy rajtaütés, akkor a kint lévő ügynökök felettese vagyok, közvetlenül vezetem a nyomozást. Persze nekem sincs korlátlan hatalmam, mert az irodán belül van még számos felettesem, akik beleszólhatnak a dolgokba, mégis úgy érzem, hogy most a magam ura lehetek. Segítem és koordinálom a hozzám beosztott ügynökök munkáját tevékenységét. Doris továbbra is a New York-i FBI központban dolgozik, továbbra is a hírszerzésnél. Már ő is lépkedett egy-két fokozatot felfelé, mivel elég rátermett és talpraesett, s mivel két külön részlegen dolgozunk ezért nincs összeférhetetlenség a munkák és beosztásunk végett. Mindenesetre, ha némi infóra van szükségem azért jól jönnek a kapcsolatok.

Lassan kezdtem azt érezni, hogy azt csinálom, amire gyerekkorom óta készülök. Apám gyilkosai nem kerültek elő, pedig akkoriban nagy port kavart az eset és rengeteg nyomozószerv dolgozott az ügyön. Maffia, ők álltak az ügy hátterében. Apám egy nagy maffiafőnököt akart perbe fogni, és mivel közel járt a sikerhez, ezért végeztek vele. Az FBI-on belül sok ismerősre, barátra tettem szert, általuk kapcsolatokra. Titokban újranyitottam apám egykori aktáját, ami ott porosodott az FBI irattárában már több mint 20 éve. Nekem is ráment pár évem és némi pénzem is, mert utcai informátorokat kellett lefizetnem, azért, amit mástól nem szerezhettem meg. Az eredménye meglett A maffiafőnök addigra már meghalt, de a bandája még működött és az a három fickó is élt még, akik nyolcéves koromban tüzet nyitottak rám és apámra az autójukból. Egy sofőr és két fegyveres felosztásban. Egyik este két nagy kaliberű Magnum pisztollyal berontottam a három gyilkos házába, akik épp pókereztek. A meglepetés erejével hatottam, így nem volt idejük fegyverért nyúlni. Maszkot viseltem így az arcomat nem láthatták. Elég meglepettek voltak, nem tudták mire vélni. Egészen addig hangoskodtak, hogy a banda kivégez engem és családomat, amíg le nem térdeltettem őket és meg nem kötöztem gyorskötözővel a kezüket, lábukat, a szájukat pedig betömtem. Felelevenítettem bennük a gyilkosság emlékét. Különösebben nem maradt meg bennük, mert számukra ez rutin meló volt. Viszont megvoltak a módszereim arra, hogy emlékezzenek a dolgokra, nagyon pontosan emlékezzenek… Végül mind a hárman megtörtek és bevallották a tettüket, amit én kézikamerával felvettem. Részletesen elmondtak mindent, mindent, ami alapján egy életre le lehet csukni őket. Sajnos az államban már nincs kivégzés, pedig megérdemelték volna. Tudtam azt is, hogy ha börtönbe kerülnek, akkor a banda odabent támogatja majd őket, és mondhatni kikapcsolódni mennek be. Ezért tettem egy ajánlatot nekik. Letettem egy mobiltelefont az asztalra és elmondtam nekik, hogy ha önszántukból feladják magukat, akkor nem ölöm meg őket. A másik választás, hogy eloldozom őket és az asztalra egy fegyvert teszek, amiért meg kell küzdeniük velem, de ha ezt választják, akkor nem hagyják el élve a házat. Elengedtem őket, de a fegyvert még rájuk szegeztem, majd a telefont letettem a pókerasztalra és egy másik, közeli asztalra a fegyvert. Nagyjából egyelőre távolságra voltunk a telefontól és a pisztolytól is. A második pisztolyom hátra tettem a nadrágomba tűrve, majd a kezeimet előre vettem. Pár másodperc vérfagyasztó lassú gondolkodás következett a részükről. Szinte alig mérlegelték a dolgot, a pisztolyért nyúltak, mind a hárman, majd az egyik magához vette, felém fordította és meghúzta a ravaszt… csakhogy a tár üres volt… A töltött fegyvert elővettem a hátam mögül, majd bumm, bumm, és bumm. Három fejlövést osztottam ki. Megadtam nekik az esélyt, pedig szívem szerint azonnal kivégeztem volna őket. Nem éltek vele, s mindhárman holtan feküdtek a nappaliban, a pókerasztal körül. Kesztyűben és maszkban voltam, egy jelöletlen fegyverrel. Mindent előkészítettem, hogy bandák közötti leszámolásnak tűnjön az egész…

Ugye nem hitted, hogy így történt? Jól tetted. Nem, az az ember nem én lennék. Bár ezt a forgatókönyvet is sokszor lefuttattam magamban, nagyon sokszor… Becsületes emberként éltem és nem akartam bemocskolni a kezem és apám emlékét. Ezért miután megbizonyosodtam a nyomozásom által, hogy ki volt az a három bandatag, szépen szisztematikusan elkezdtem nyomozni utánuk. Nagyjából két évi „hobbim” volt, hogy mindent elérhető információt összeszedjek róluk. Fényképek, mobil lehallgatások, a házaikban felszerelt titkos megfigyelőkamerák, poloskák. Nagyon sok piszkos, mocskos ügyükre fényt derítettem. Az összegyűlt anyagot átszelektáltam, kigyűjtöttem a lényeges pontokat és elküldtem egy rivális banda főnökének, névtelenül. Az anyag, amit kapott olyan fényképeket és beszélgetéseket, videófelvételeket tartalmazott, amik bizonyították, hogy ennek a rivális banda főnökének a fiát is ők lőtték le egy félresikerült drogüzlet kapcsán. Nem volt más dolgom, mint a rivális banda főnökét figyelni. Nagyjából egy hét alatt bekövetkezett az, amire számítottam. A rivális banda főnöke legalább hat fegyveres kíséretében kilépett egy kisbuszból és berontott az autószerelő műhelybe, ahol a három bandatag és még néhány társuk tartózkodott. A rivális banda főnöke és az emberei kíméletlenül végeztem a műhelyben mindenkivel, főként a három bandataggal, akikről a bizonyítékokat szolgáltattam. Mire a lövöldözés véget ért és kijöttek, hogy meneküljenek addigra az FBI már körbevette a műhelyt. Valaki… névtelen bejelentést tett, lövöldözésről. Egy idős néni volt, aki egy maszkos férfitól kapott egy cetlit, hogy hívja az FBI-t. A cetlin ott szerepelt a telefonszám és némi apró, hogy a kinti fülkéből elvégezhesse a feladatát. Az idős hölgy zsebében még egy százdollárost találtak, de erről azt mondta, hogy ez az övé, nála volt, és nem kapta a pénzt senkitől sem. A férfiról nem sokat tudott mondani, a hangját nem hallotta, mert csak egy cetlit kapott tőle és némi dol… amúgy is sötét volt, és az idegen férfi maszkot viselt. Árnyékban állt meg, csak annyit tudott róla mondai, hogy magas, de még azt sem tudta megmondani, hogy mennyire…

Az ismeretlen figura csupán egy apró széljegyzet maradt egy befejezett aktában ami bandák közötti leszámolásról szólt… Apám küldetését azóta is folytatom és mint egy „mesehős” harcolok a gonosszal…