Úgy terveztem, hogy ez az este is olyan lesz, mint a tegnapi vagy a tegnap előtti: nyugodt. De biztosan mindannyian éreztük már azt az érzést, mikor kényelembe helyeztük magunkat, eldöntve, hogy ma este nem fogjuk kitenni a lábunkat még a szobából se, nemhogy a lakásból, hogy valami csak vár ránk ott „a sarokban”, „a szekrényben”, „az ágy alatt”, „az ajtó túloldalán”, vagy éppen „kint, az ablakon másik oldaláról leselkedik”. „A Nagy Testvér figyel Téged!”, tartja a mondás. Lehet igaz, ez a metaforikus kifejezés, bár abba a realitásba sose gondoltam bele, hogy Daniel netán az ajtó kulcslyukán keresztül figyelné minden mozdulatomat az albérletben, árgus szemekkel figyelve mikor válok már köddé. Nem, nem gondolom, hogy a bátyám ilyet művelne. Amúgysem sántikálok most semmi rosszban, kivételesen. Legalábbis azt hiszem. Noha, ha az rosszban sántikálást jelent, hogy már legalább másfél órája az Animal Crossing játékkal játszok a Nintendo Switch játékkonzolomon, megpróbálva minél tökéletesebben berendezni a játékban lévő szigetemet, akkor tessék: bűnös vagyok, mert a kreativitásomhoz mérten a legszebb szigetre törekszem. Igaz, ma este nem is terveztem magamnak semmilyen másik célt, köszönöm, de egyedül is jól megvoltam az ágyamon fekve, betakarózva, kezemben a konzollal. Most még a többi lakótársam társasága se érdekelt, ma este biztosan nem. Jól esett néha elvonulni a saját kis világomba, egyedül lenni. De az a kis érzés, hogy valami, avagy valaki csak képes lesz keresztülhúzni a számításaimat, csak bekövetkezett. Nem a felsorolt módokon, hanem a mobilomon keresztül, stílusosan a 21. századhoz mérten. Vagy egy horrorfilmbe illően, ahogyan a csengőhangom megtöri még a három szólamú csendet is, amit amúgy mivel fülhallgatóval játszok, elsőre meg se sikerül hallanom. Szerencsémre az egyik pillanatban éppen a rápillantok az éjjeliszekrényen heverő elektronikus készülékre, aminek képernyője világít és folyamatosan rezeg is, ami miatt úgy kell utánanyúlnom és felkapnom, nehogy leessen a padlóra. Már megint. – Halló? – szólalok bele félszegen, miután sikerül felvennem a hívást. – Essie? – ismerem fel a legnagyobb húgom hangját a vonal másik végéről, bár hangom meglepetten csenghet, nem számítottam arra, hogy pont ő fog felhívni, pont most. A döbbenettől vezérelve fel is ülök ahogyan a szobában lévő órára sandítok, hogy ugyan hány óra lehet. Még nincsen nagyon késő. – Várj… Egy kicsit lassabban… Hogy mi történt? – bombázom még mindig kérdésekkel, megrázva a fejemet, hogy összeszedjem magam és megpróbáljak odafigyelni a szavaira. Miközben hallgatom fél kézzel kikapcsolom a switch-et, majd mire a mondanivalója végére ér már talpon vagyok és keresek egy megfelelő nadrágot és pulcsit, amit gyorsan magamra kaphatok, kint az előszobában pedig a cipőimbe bújok bele. – Oké, csak nyugi! Máris indulok és nemsokára ottleszek, jó? – reagálok végre értelmesen is a szavaira, azzal kinyomon a hívást és kilépek a bejárati ajtón. A családtagok segítenek egymásnak vészhelyzetben. A kaméleonja vagy kaméleonjai eltűnése pedig nagyon is egy ilyen helyzetnek tűnik.
Igyekszek tőlem telhetően leghamarabb Queens-ből Manhattan-be érni, pontosabban az albérletből a családi otthonba, hiszen Essie is még anyuékkal lakik. Nem lenne jó, hogy ha a háziállatai miatt rá is megharagudnának és el kéne mennie, mert… Akkor ő is jöhetne hozzánk az albiba, bár nem tudom ő mennyire díjazná az ötletet. Számomra is csak egy ideiglenes állapot. Nem tudom hány perccel később érek az otthonunkhoz, hála a new yorki tömegközlekedésnek, de mentségemre szóljon, hogy nincsen se TARDIS-om, se hopp-porom vagy egyéb mágikus közlekedési eszközöm, mivel a közlekedési időt lerövidíthetném. De csak mert még én sem fedeztem fel semmit ilyesmit. Az ajtó előtt állva zsebemből gyorsan előhalászom a kulcscsomómat és a megfelelő kulcs segítségével beengedem saját magamat a házba, emlékezvén arra, hogy húgom mintha olyasmit mondott volna, hogy anyuék elvitték a két legkisebb testvérünket, Zoet és Bent valahová, így még egyelőre nincsenek itthon. Van időnk a keresésre. – Hahó! Megjöttem! – kiáltom el magamat, belépve az előszobába, aztán gyorsan be is csukom, illetve zárom magam mögött az ajtót. Még csak az kéne, hogy a lábam mellett akár az egyik kis kaméleon is kiszökjön a nagyvilágba. Aztán az első dolgom először is a cipőimet lehúzni a lábamról, mindkét lábbelit úgy lerakva, hogy lehetőleg ne legyenek útban, aztán elindulok a nappali felé. – Essie, hol vagy? – kérdezem meg, cseppet felemelve a hangomat miközben a nappaliban állok és szétnézek, de nincs itt senki. Azt nem kérdezem meg, hogy Sage és Seth itthon van-e, valószínűleg nincsenek, mert akkor simán kérhette volna az ő segítségüket is. De most nem is fontos, hogy ők hol vannak, a kaméleonok a fontosabbak. Anyuék biztosan kiakadnának, hogyha az egyiket netán a mosógépben látnák viszont.
Sose tudtam megkülönböztetni anya -, a szigorúbbik - arckifejezéseit. Emlékszem kicsiként képtelen voltam megjósolni, mit fog reagálni, mikor rájön, hogy véletlen ledöntöttem egy gyűjtői kategóriába eső vázát a Jessel és Dannal való játék közben, ami olyan apró darabokra tört, hogy az egész nappalit szilánkok borították. Tudtam, hogy anyu nem haragudna, de ő akkor épp nem volt otthon, csak anya. A mai napig előttem van a kép és az érzés, ahogy lecövekelt lábakkal álltam a porcelán darabkák kellős közepén, és minden pillanttal több könny szökött a szemembe. Valóban kiszámíthatatlan volt anya reakciója, csak fapofával állt, miután a csörömpölés hallatán benézett a nappaliba. Mindennél jobban szerette volna, ha kiabál, leüvölti a fejem, de neki egészen más nevelési módszerei voltak. Az érzelmeknek sokszor csak hűlt helyét lehetett látni az arcán. Egy mosolya volt minden szituációra, de az ember nem tudta eldönteni, hogy a boldogság, a büszkeség vagy épp a vihar előtti csend jele. Sokáig attól tartottam, ha felnövünk, Jess is így mutálódik majd, és idővel az ő arcáról se fogom tudni kivenni, hogy miképp áll hozzám. Úgy tűnik, hogy ez nem történt meg, vagyis egyelőre nem mutatja jeleit, hogy az arcizmai egy pozícióban dermedtek meg, és mint a szoborok, örökre egy mimikával mutatkozik. Jess, bár kinézetre hajazott anyára, mindig úgy gondoltam, mégis inkább olyan anyus, nem a számítógép függősége miatt, hanem mert ő tudott mosolyogni. Sokszor csak úgy megkértem, hogy mosolyogjon, nevesen vagy vágjon szomorú arcot, hogy megbizonyosodjak róla, nem uralkodtak el rajta is a kórós gének. Pont ezért Jesstől egy grimasz vagy egy félreérthetetlenül haragos pillantás boldogsággal töltötte el a lelkem, és kénytelen voltam megölelni a büszkeségtől vezérelve, hogy ő még mindig az a kocka nővérem, aki önfeledtül tud örülni egy győzelemnek Dan ellen bármilyen PlayStationös játékba.
Néha rettenetesen hiányoztak, és kicsit rájuk is haragudtam, amiért kijátszották anyáék haragját, és kicsit anyékra is haragudtam, hogy túl szigorúan bántak a testvéreimmel. Szerettem otthon élni, félreértés ne essék, de hatalmas űr volt a szívemben, amiért egyedül hagytak átvitt értelemben. Sagegel nem lehetet beszélni, Sethnek is folyton jobb dolga volt, mint hogy leüljön velem Unozni, az ikrek meg anyuékkal jártak ide-oda. Üres volt leggyakrabban a ház, csak mi hárman voltunk Ninoval és Leoval. Anya nem szerette, ha kiveszem őket a terráriumból, mert szerinte a tisztátalan állatokat nem szabad kienegedni a tiszta otthonunkba. Na meg mi van akkor, ha eltűnnek. Úgy voltam vele, hogy az nem fáj neki, amiről nem tud, szóval mikor egyedül voltam a házba, megesett, hogy mint az Aranyhaj és a nagy gubancban a vállamon a kaméleonokkal táncoltam a nappaliban Madonnára. Az ez után történtekre, ha anya rájönne, lehet, hogy én is röpülhetnék Dan és Jess után Ninoval és Leoval együtt. Szóval minden tiltás ellenére, aznap is kivettem az óriási terráriumból a két hűséges társamat, és a hangfalak mellett közösen éreztük a Papa Don’t Preach lüktetését. Leonardo DiCaprio valami miatt viszont megijedt, és fejest ugrott a díszkövek közé a vállamról. Utána akartam kapni, de attól féltem, hogy akkor meg Nino zuhan le a vállamról, így megfontolt lépésekkel közelítettem meg a dohányzóasztalt. Lassan kimérten nyúltam utána, azonban mielőtt elfoghattam volna, eliszkolt, én pedig elhasaltam az asztal lapján kamélontalanul, ugyasi a helyzetet kihasználva Nino is megszökött. Kétségbeesésemben két hüllőt próbáltam egyszerre üldözni, azonban hol az egyiket hol a másikat tévesztettem szem elől, így eredménytelennek bizonyult a mutatvány. Próbáltam Nicolet hívni, hogy segítsen, de azt válaszolta, hogy nem ér rá. Ezt követően telefonáltam Jessnek, mert úgy éreztem rajtam kívül őt érdekli még a családban a kaméleonok hogyléte.
-Jess! - annak ellenére, hogy a második csörgés után beleszólt egy örökkévalóságnak tűnt - Nino és Leo eltűntek, és nem találom őketi. Ha anya megtudja biztosan kirak itthonról - lassan könnyek gyűltek a szemembe, és hiperventillálva hadartam a telefonba. Úgy éreztem vége világnak, ha már a legjobb barátaim is csak így faképnél hagynak. Biztos ők is inkább elköltöznének, csak hogy ne kelljen velem egy fedél alatt lakniuk. - két óra múlva hazaérnek, ha addig nem kerülnek elő, és anya talál rájuk, ki tudja mi lesz - a lelki szemeim előtt láttam, ahogyan kegyetlenül érzéstelen arccal rájuk tapos. Biztos megtenné. Tudom ám, hogy nem szereti őket. - Segíts! - a hangom egészen vékonynak hatott, ahogy kétségbeesetten szóltam a telefonba. Talán az elfojtott sírás hatott így rám. -Köszönöm, és mosolyogj! - hirtelen eszembe jutott, hogy mi van, ha ő is érzéktelen arccal állít be. Nem tehette ezt velem! Gyomorgörccsel csúsztam a földön, és könnyektől elhomályosult tekintettel fürkésztem, hátha felbukkannak a kaméleonok. Néha egy-egy megmutatta magát, de csak mint a dohányzóasztal esetében, mire elkaphattam volna őket, eliszkoltak, vagy bebújtak olyan helyekre, ahonnét esélyem se volt őket előkotorni.
Jess hangja, ami az ajtó csukódáséval vegyült, némi nyugalommal töltött el. Úgy éreztem magam, mint kicsiként a nagyobb hisztik közötti szünetben, végre levegőhöz jutottam. - A nappaliban - kiabálok, miközben éppen hason fekve nézek farkasszemet Ninoval, aki az egyik komód alatt fészkelte be magát. Kommandós mozdulatokkal kúsztam előre, hogy elkapjam, de Jesse léptei mintha megriasztották volna, ugyanis eliszkolt a fal mellett az ellenkező irányba. Sóhajtva ejtettem a fejemet a padlóra, és már az futkosott a fejemben, hogy össze kell pakolnom a bőröndöm, mert anya haragja rám is biztos lesújt majd. Szinte felpattantam a földről, mikor Jess teljes alakkal megjelent a látóteremben. Úgy ugrottam a nyakába, mint azok a gyerekek a videókban, akik hosszú katonai szolgálat után hazatérő szüleiket látják. Én is valami ilyesmit láttam benne ezekben a percekben. Benne volt minden reményem, hogy majd ketten bekerítjük őket, és lecsapunk rájuk. - Szóval Nino pont olyan szeszélyes, mint amennyire a One Direction fan újságban írták, bár nem értem Leonardo DiCaprionak mi oka van lázadozni, már Oscart is kapott. Persze én adnék neki még többet, de ez nem rajtam múlik. Lehet Nialnek is az a baja, hogy nem lesz reunion - szomorú arcot vágtam, miközben a tekintetemmel ismét végig futottam a padlót. - Dehát tudod milyen anya, nem értené meg a fiúk bánatát - mindig úgy képzeltem, hogy anya egy másik világegyetemből jött, és nem érti a mi érzéseink. Anyu bezzeg biztos megértené, hogy nem a legjobb időszakon mennek át a srácok. Ha ennek vége, majd megmutatom őket egy pszichológusnak. - Ott van - sikítottam fel az említett irányba mutatva, és szinte utána vetődtem. - Jess, kerítsd be, hogy ne tudjon elfutni! - nem voltam benne biztos, hogy működőképes a rögtönzött terv, de ez jobbnak bizonyult, mint nézni ahogyan leszalad a lépcső melletti szegélyen a földszintre.
Azt hiszem, hogy a családomra a mozaik elnevezés találó volt, már csak azért is, mert mindegyik családtag rendelkezett olyan tulajdonságokkal, amik nem feltétlen voltak meg a másikban, de ezzel mindenki hozzáadott valamit a „kis” háztartásunkhoz, megszínesítve azt. (És megnehezítve a dolgomat a Simsben, mikor mindenki alapján készítettem egy-egy simet, ellátva őket a családtagjaimra jellemző személyiségjegyekkel, majd egy nagy háztelekre költöztettem őket és megpróbáltam mindenkit életben tartani… Elhiheted nekem, hogy ha azt mondom a ház órákon át tartó, hosszas megépítése igazán semmiség volt ahhoz képest, ami utána jött. A káosz.) Azt hinnéd, hogy két évtized elegendő volt ahhoz, hogy mindenki különleges tulajdonságát megtudjam, kitapasztaljam. Nos… Nem, ez nem volt igaz. Legalábbis nem az én családomnál, amiben már csak anyuék meglepetést tudnak okozni egy-egy új testvérrel. Plusz maguk a testvérek is, róluk sem szabad ám elfelejtkezni! Kicsi voltam még amikor az első kisebb testvérem, Essie csatlakozott hozzánk, tekintve, hogy őt egész fiatalon fogadták be anyuék és nem is volt nagy köztünk a korkülönbség. Halvány emlékeim voltak az első pár közös kalandról, amit átéltünk; például amikor anyu mindkettőnket beöltöztetett habos-babos, szép ruhákba és még a hajunkat is megcsinálta. Pár fotó erejéig szép is volt (ebből egy fotó a mai napig bekeretezve a falakon lévő családi képek kollekciójába tartozik), de aztán rávettem Essiet, hogy a játékbabák helyett rajzoljunk valamit zsírkrétákkal és az asztalra kitett krémes süteményekkel nemcsak magunkat, de a játékainkat is kínáljuk meg… Mire anyu visszajött, hogy újra ránk figyeljen, a szoba felért egy bűntény helyszínével, annyira összemaszatoltuk magunkat és körülöttünk mindent. Közben nevetgéltünk, legalábbis erre így emlékeztem. Essie, az én öko-húgom (kiről megalkotott és elnevezett sim azóta már egy plantsimként élte a mindennapjait és az Eco Lifestyle kiegészítőjének hála lelkesen harcolt, hogy a környezettudatos életvitelre mindenkit rászoktasson a szomszédságban), jelentette a napsugarat a családunkban. A telefonban megszólaló hangja pedig pont az ellenkezőjeképpen csengett. Szomorúnak, kétségbeesettnek tűnt. Nem is kellett ezért sokat magyarázkodnia, Nino és Lino, valamint anya egymás utáni említései már rosszat sugallt. Tudtam jól, hogy a kaméleonjai sorsát nagyon a szívén viselte, a szívén, amit még nekem is fájó volt látni, hogy ha megsérült képletesen. Abban pedig teljesen egyetértettem vele, hogy ő nem juthat Daniel sorsára a kirakást illetően. Nem, ezt nem hagyhattam megtörténni. Így történt hát az, hogy aznap este úgy rohantam a családi házhoz, mintha az életem múlt volna rajta. Nem. Úgy igyekeztem mintha csak egy szuperhős lettem volna Sage képregényéből, ugyanis aznap este életeket kellett megmentenem. Legalább egyet. Legjobb esetben pedig hármat.
Haza érkezve kevés percet fordítok arra, hogy megnézzem az előszobában minden ugyanolyan állapotában van-e, mint amikor ideiglenes/bizonytalan időre elköltöztem. Azt a pár képet, mely egyből szembejött veled, hogy ha az előszobába léptél, majd elindultál valamerre (mert a nappalihoz vezető folyosón és az emeletre vezető lépcső melletti fal is tele volt velük) nem néztem meg figyelmesen, hogy abban a dekorációban megváltoztattak-e valamit. Egyrészt tudtam, hogy buta gondolat, másrészt nem volt ilyesmire most idő. A húgom válaszát meghallva egyből elindultam a hang irányába, a nappaliba. Ott nem kellett sokáig keresgélnem, mikor megpillantottam és pislogtam egyet, ő éppen fölpattant a padlóról és mikor még egyszer megmozgattam a szemeimet már arra eszméltem fel, hogy ölelésbe vont. Általában ez a viselkedés az, amire én válaszul amilyen gyorsan csak lehet lefejtem magamról a karjait, engem ne ölelgessen senki váratlanul! Anyunak is csak azért engedtem, mert ő anyu. De most úgy éreztem, hogy nemcsak Essienek, hanem nekem is szükségem volt erre az ölelésre, így hát viszonzom a mozdulatát, hagyva neki ezt a tesós interakciót. Sőt, még egyik kezemmel gyengéden meg is paskoltam a hátát mielőtt elengedtem őt és tettem egy lépést hátra, hogy a személyes teremet visszaszerezzem. – Jessie ezennel mentőszolgálatra jelentkezik! – kiáltottam, ahogyan haptákba vágtam magamat, egyik kezemet a fejemhez emelve, mint ahogyan a katonák szoktak tisztelegni a parancsnokuk előtt. Arcomon közben széles mosoly virított, nem felejtve el, hogy a telefonban még mit kért tőlem a húgom. Természetesen nem kaptam el semmilyen súlyos kórt vagy génmutációt, mióta legutóbb látott. – Biztos nem lesz reunionja a One Directionnek? Hiszen a Jonas Brothers is újra összeállt már, pedig ki hitte volna, ráadásul ők még a párjaikat is bevonják a videó klippekbe – jegyeztem meg, kissé kételkedve, felvont szemöldökkel. Valójában azon csodálkoztam, hogy mióta tudok én már csak ennyi infót is a Jonas testvérekről? Essie rossz hatással van rám, tuti azért. Megráztam a fejemet. – De DiCaprio tényleg kaphatna még egy Oscart! Láttad már az új filmjét? Szerintem sokkal jobb, mint a Visszatérő! Személy szerint nekem az a filmje, amiben azzal a medvével harcolt, nem nyerte el a „Kedvenc DiCaprio filmem” díjat. Nekem még mindig az Eredet volt tőle a kedvencem, aztán a Titanic, a harmadik dobogón pedig a Kapj el, ha tudsz állt. – Pontosan melyik anyura is érted ezt? – kérdeztem meg. Bár gyanítom, hogy az én általan Anyu 1.0-ra értette, arra, akire én hasonlítok és aki a gonoszabb anyu volt. De az sose ártott, hogy ha tisztáztuk kiről beszélünk. Kisebb korunkban akadt már ebből probléma. – Illetve Nino és Leo miért bánkódnának az ember névrok… – kezdtem bele, de a húgom sikítása kizökkentett. A mutatott irányba fordultam és a parancsot meghallva én magam is igyekeztem abba az irányba. A lépcsőhöz érve gyorsan megpillantottam a kis kaméleont, éppen lefelé igyekezve a lépcső melletti szegélyen, amit ugye nem hagyhattunk. Így Essie tervét megfogadva meg is próbáltam bekeríteni a kis állatot és ugrani, kapni utána. Sikerült megfognom, de az akrobata mutatvány után sikerült úgy földet érnem, hogy fél testemmel minimum a lépcső korlátjához csapódtam. A kis kaméleon pedig, aki vagy Leo vagy Nino volt (hirtelen fogalmam sem volt arról, melyik) az arcomhoz nyúlt a kis végtagjaival, gondolom megijedhetett, hogy hirtelen a kezeim közé kerülhetett, közel az arcomhoz. Felkiáltottam, félig győztesen, félig ijedten és elengedtem a kaméleont, közben behunytam a szemeimet, igaz későn, mert ekkorra már a szemeim felé kapott az egyik kis lábával. Ugyanakkor a következő pillanatban éreztem, hogy már a fejem tetején járt, majd onnan tovább a hátamon. Mire kinyitottam újra a szememet és megfordulva utána akartam a nyúlni, ő már tovább iszkolt a maradék lépcsőfokon és a földszinten volt, hacsak Essienek nem sikerült elkapnia. – Feléd megy! Kapd el! – figyelmezettem őt, kissé rászólva. Én eközben megpróbáltam azon a néhány alsó lépcsőfokon lemenni, de a látásom kissé homályossá vált, ami miatt elvétettem egy lépést, meginogtam és bele kellett kapaszkodnom a korlátba, hogy ne dőljek el újra. – Basszus! Essie, kiesett az egyik kontaktlencsém… –realizálódott bennem a helyzet, miután pislogtam párat, reménytelenül. Hunyorogva elkezdtem lefelé nézni, a közelben lévő lépcsőfokok felé, hogy hova is eshetett. Mert most már ezt is kereshettük. Szuper!
Kezdőlap
De az a kis érzés, hogy valami, avagy valaki csak képes lesz keresztülhúzni a számításaimat, csak bekövetkezett. Nem a felsorolt módokon, hanem a mobilomon keresztül, stílusosan a 21. századhoz mérten. Vagy egy horrorfilmbe illően, ahogyan a csengőhangom megtöri még a három szólamú csendet is, amit amúgy mivel fülhallgatóval játszok, elsőre meg se sikerül hallanom. Szerencsémre az egyik pillanatban éppen a rápillantok az éjjeliszekrényen heverő elektronikus készülékre, aminek képernyője világít és folyamatosan rezeg is, ami miatt úgy kell utánanyúlnom és felkapnom, nehogy leessen a padlóra. Már megint. 
| 
