Ha valaki olyan szerencsés, mint én, hogy nincsen főnöke és maga osztja be a munkaidejét, akkor van ideje olyan dolgokra, amiket szívesen csinál. Amik plusz feladatok, de a holtidőben lekötheti magát velük. Nekem ilyen volt az állatmenhely, ahová nem csupán adományozóként jártam, de önkéntesként is ténykedtem. És ilyen volt még a város műemlékvédelmi bizottsága is, amelynek tiszteletbeli tagja voltam. Nem mindig volt éppen sok feladatom, de amikor éppen akadt, akkor azt nagyon szívesen elvégeztem.
Ma is ilyen apropóból volt találkozóm, ugyanis valaki egy műemlék-jellegű épületet szeretett volna átalakítani, hogy modern szórakozóhely, vagy más vendéglátóegység legyen belőle. Nem csupán kívülről, a homlokzatra kellett volna vigyáznia, de a belső tereket is meg kellett volna őrizni úgy, ahogyan épültek. A tervrajzok azonban eljutottak a szervezethez, mint mindig, ha a hatáskörükbe tartozó épületről volt szó. Felkértek hát engem, hogy tegyek egy próbát, hátha meg tudunk egyezni a tulajdonossal úgy is, hogy nem tereljük jogi útra az ügyet.
Ezért is indultam el már jó időben, mivel a forgalmat sohasem lehetett kiszámítani. Az elmúlt években nagyon olybá tűnt nekem, hogy bizony egyre több az autó az utakon, és egyre több időbe telik eljutni egyik helyről a másikra. Én pedig különösen szerettem a pontosságot. Még ha nem is feltétlenül vártam el – de, elvártam -, én akkor is szerettem tartani magam az általam felvésett időkhöz.
Az egyik fedett parkolóban hagytam a kocsim, nem messze az általam megcélozni kívánt irodától. Előre kinéztem, hogy merre menjek, és milyen lehetőségeim vannak, de hát ez nem meglepő. Szerettem jól felkészült lenni, legalább a környéket illetően. A fickót pedig majd úgyis feltérképezem magamnak, ha már ott fogok vele szemben ülni, és elkezdünk tárgyalni a lehetőségekről. Még akkor is azon gondolkoztam, hogy mit és hogyan kell majd mondanom, amikor beléptem az irodába, és közöltem a titkárnővel, hogy ki vagyok, és miért jöttem. Talán be kellett volna jelentkeznem, de jobbnak láttam, ha idejövök csak úgy. Tapasztalataim szerint ugyanis a tulajdonosok ilyenkor mindig kibúvókat kerestek, és időt próbáltak nyerni erre a kifogásgyártásra. Nekem ehhez most valahogy nem volt hangulatom.
- Egy kicsit várnia kell, Miss… - a nő a pult másik oldalán nagyjából velem egykorú lehetett.
- Lester. Nicole Lester. – mutatkoztam be, mire csodálkozóan elkerekedtek a szemei.
- Ó, te jó ég, maga írja azokat a könyveket! – a felismerés hallatán ajkaim halovány kis mosolyra húzódtak ugyan, de biccentettem. – Imádom a könyveit, pont a múlt héten fejeztem be az egyiket. – lelkendezett. Az ilyesmi mindig jól esett a szívemnek, még ha nem is ezért jöttem. Egyébként gyűlöltem mindig is, ha várnom kellett, ezt szeretném ezúton is megjegyezni.
- Jövő hét kedden lesz egy felolvasóest az új könyvemhez, a Central Park mellett. Jöjjön csak el nyugodtan! – mosolyogtam rá barátságosan, mire hevesen bólogatott párat.
- Egyébként nincs is nála senki, menjen be nyugodtan! – súgta oda cinkosan, kacsintva egyet felém.
- Tényleg? – kérdeztem vissza, cseppet sem meglepődve ezen. Az lepett meg inkább, hogy nem küldtek el egyből a fenébe, csak türelmet kértek tőlem. – Köszönöm, kedves… - függőben hagytam, hogy megtudakolhassam a nevét.
- Martha. – láttam rajta a boldogság jeleit, és ettől nekem is sokkal jobb kedvem lett, mikor bekopogtam az ajtón, aztán egyből be is léptem.
- Üdvözlöm, Mr. Drom. Nicole Lester vagyok, és a Műemlékvédelmi Bizottság nevében jöttem. Remélem, megengedi, hogy zavarjam néhány percre… - igazából nem is volt kérdés bennem. Egyértelmű volt számomra, hogy itt fogok maradni. Közben léptem felé, hacsak nem jött elém, és a kezemet nyújtottam üvözlően.