Vannak dolgok amik akkor sem változnak meg ha nagyon akarom. Például továbbra is félek a magasságtól, félek a repüléstől, és félek a víztől. Ez utóbbi azonban csak részben igaz, mert a félelmet már sikerült legyőznöm, és időnként elkap az a kísértetiesen egyszerű gondolat, hogy nem lehet olyan nehéz úszni. Elvégre az ember csak beleereszkedik a medencébe, és bizonyos ritmus szerint mozgatja a kezét és lábát, igyekezve a víz felszínén maradni. Mivel apró korom óta balettozom úgy hiszem, hogy ez nem is olyan nehéz mutatvány, mégis minden alkalommal, amikor megpróbálkozom az úszással, csúfos bukás a vége. Jobb esetben megkapaszkodom a medence szélén, és onnan nézem irigykedve azokat akik már a sokadik kanyart teszik meg, rosszabb esetben valakinek mindig ki kell halásznia, mielőtt sikerül belefulladnom. Mara pár alkalommal ugyan elkísért, de legutóbb közölte nem óhajtja magát rommá égetni a társaságomban, úgyhogy a medencés bulikról inkább letenne. Kaia biztosan ma is eljött volna velem, ha nem éppen az aktuális barátjával döntöttek volna egy kis szabadtéri program mellett. Bár udvariasságból hívtak engem is, nem szerettem volna mellettük tartani a gyertyát. Lehet bizonyos dolgokban naív vagyok, ettől még nagyjából tisztában vagyok azzal mikor felesleges a társaságom valahol.
Anya felajánlotta, hogy velem jön, én azonban nem akartam. Nem csak azért, mert az ember húsz évesen mégse az édesanyjával menjen uszodába kikapcsolódni, hanem mert a visszatérésem óta, azóta, hogy nagyjából elkezdtem magamba helyretenni az életem dolgait, sokkal több szabadságra, sokkal több önállóságra vágytam. Már nem voltam hajlandó elfogadni bizonyos szabályokat, amely nem lázadás volt részemről, hanem annak felismerése, hogy a sorsomat én irányítom. Hallgatni fogok ezután is a szüleimre, de nem tudok a továbbiakban ebben a bezárt életben tengődni, azt gondolva, hogy így tökéletes minden. Azt persze nem mesélem el senkinek, hogy bizonyos értelemben mégis hiányzik a régi életem. Nem a szabályok, nem az, hogy kizárólag úgy tegyek mindent ahogyan azt a szüleim elvárják...sokkal inkább a biztonság hiányzik. Még ha hamis is volt, még ha tudtam, hogy a végtelenségig ezt nem lehet így tartani, még ha tudtam, hogy az ember előbb vagy utóbb meg kell tegye az első lépéseket a felnőtté váláshoz...még ha mindezt tudtam is, akkor is hiányzott. De nem változtatnék már semmit. Az események, teljesen mindegy, hogy azok a környezetemre, vagy rám milyen hatással voltak, okkal történtek. Az utóbbi egy hónapban sokat változtam. Anyáék szerint nem mindenben az előnyömre, a barátnőim, szinte egy emberként sóhajtottak fel: “Végre!”...nagyon sokan azonban úgy látták, hogy bár boldogabb, felszabadultabb, nyitottabb vagyok, mégis mintha bizonytalanul toporognék, mintha nem tudnék mit kezdeni ezzel a szabadsággal, ezzel az új érzéssel. Azzal, hogy hatalmasat fordult velem a világ, és benne mintha még nem találtam volna kapaszkodót. Merészebb lettem, noha bizonyos értelemben még mindig visszafogott. Kíváncsi voltam de óvatos. Kicsit kacér, kicsit pimasz, mégis visszahúzódó. Mintha nem illettem volna ide, mintha egy másik bolygóról cseppentem volna erre a világra, és bár tisztában voltam bizonyos dolgokkal, azért még voltak hiányosságok. Anya szerint most még inkább vigyáznom kell magamra, apa legszívesebben a szobámba zárt volna az életem hátralévő részére, de már nem számított annyit a szavuk mint régen.
Más volt minden nap, amikor az utcára mentem. Eleinte volt bennem egy kevés félelem, állandóan a hátam mögé néztem nem követ e valaki. Egy ideig, még azt is a fejembe vettem, hogy talán Darius figyel engem. Elbújva valahol, sötét napszemüvegben és baseball sapkában, mint a buta kémfilmekben. Néha a hátamon éreztem a tekintetét, néha még azt is éreztem, hogy hív magához. Vissza. Én pedig mennék. Az első szóra. Azt hiszem a dologban talán ez a legkülönlegesebb. Most már elrabolnia sem kellene. Mennyire hiányzott? Egy hónappal az események után még mindig nagyon. Azonban azt is tudtam, hogy ezek a gondolatok csupán átmenetiek, ahogyan Stanton nyomozó mondta: kezelhetőek. Én nem ismertem be, hogy baj van velem, ellenben elfogadtam, hogy mások szerint mégis.
Két metrómegálló, és negyed óra séta. Ennyire laktam az uszodától, ahova igyekeztem, bár azért nem voltam róla maximálisan meggyőződve, hogy ez jó ötlet. Ismét le akarom győzni a bennem eluralkodó pánikot azzal, hogy megkísérlek nem belefulladni a vízbe, és talán addig is eljutok, hogy megfelelően tudjam koordinálni a mozdulataimat, amik magához az úszáshoz szükségesek.  Mara szerint a probléma az, hogy a kezeimmel a mellúszást, a lábaimmal a gyorsúszást, a testemmel pedig a pillangót próbálom imitálni, szóval először is el kellene dönteni melyik stílust akarom képviselni.
Amíg a medencéhez sétálok mosolyogva jut eszembe az első alkalom, amikor eljöttem ide úgy négy évesen. Bár anya szerint én már csecsemőkoromban is voltam vízben, valamiféle babaúszás alkalmával, de akkor sem nagyon szerettem. Amíg a többi gyerek vígan lubickolt, én fél óra után meguntam az egészet és sírva adtam a tudtára, hogy ki akarok menni. Szerették volna, ha közöm van a vizisportok valamelyikéhez, mert apa ikernővére szerette egykor, én azonban öt évesen, csillogó szemekkel adtam a tudtukra, hogy balettórákra akarok menni. Hogy miért? Mert láttam egy műsort a tévében, és teljesen lenyűgözött. Azóta is a szerelmese vagyok, és másokkal ellentétben nem érzem kényszernek. Noha azt hiszem ez mindig is hobbi marad, semmint hivatás. A régészet sokkal jobban vonzott.
Nem voltak ma sokan, mégis egész tömegnek tűnt az a pár ember is, aki megállás nélkül lökte el újra meg újra magát a medence széléről. Óvatosan ereszkedve be a medence szélére figyeltem őket. Az arcuk ide-oda vetődött ki a habzó víztömegből, amit a kezükkel kavartak maguk körül. A lábuk mint egy kis propeller kavarta a vizet mögöttük. Irigykedve figyeltem, és próbáltam egy-két mozdulatot ellesni, már amit ilyen távolságból és ilyen gyors mozgásból el lehet.
- Na mi az cica, a víz hideg, vagy még nem döntötted el, hogy be vagy ki?- a hátam mögül egy kissé ironikusan gúnyolódó hang csendült, és amikor megfordultam, egy két méteres csupaizom, huszonéveinek közepén járó fiúval találtam szembe magam. Szája sarkában még ott billegett egy csipetnyi gúny, ami mosollyá olvadt.
- Vagy menj arrébb, vagy menj ki, de ott momentán pont útban vagy.- magyarázta tovább, és mutogatta, hogy nem fér el tőlem. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy inkább kimegyek, de ahhoz el kellett volna úsznom mellette, elengedve a biztonságot adó medence szélét. Riadtan pillantottam rám, még meg is akartam szólalni, de aztán úgy döntöttem, hogy ellököm magam a faltól.Azt is tudtam, hogy a lendület jócskán beljebb fog vinni, és nem biztos, hogy képes leszek kievickélni.
- Rásegítsek vagy megoldod?- türelmetlenkedett tovább, még mindig azzal a bántóan éles gúnnyal a hangjában, amivel megszólított.
- Megoldom, egy pillanat.- vettem egy mély levegőt, és az esélytelenek tökéletes nyugalmával löktem el magam keresztbe a medence szélétől. A csobbanás után csak a víz mély, doromboló búgását hallottam a fülemben. A lábaimmal kapálózni kezdtem, hátha megérzem a medence alját, ahonnan meg majd visszatolom magam, így talán sikerül pár karcsapás után elérni ismét a medence szélét. A terv megvolt, a kivitelezésbe azonban egy nem vár hiba csúszott. Az utolsó nagy lábmozdulat tolt megint rajtam egyet, minek következtében nekicsapódtam valakinek, akit szintén a lendülete vitt. Én pedig úgy ahogyan voltam a vízben próbálva levegő után kapni egy csomó vizet nyeltem. Végül pedig eszeveszett kapálózásba kezdtem, mire egy pillanatra sikerült a víz fölé keverednem, és prüszkölve, kétségbeesve, artikulátlan hangon valamiféle segítségért nyöszörögni. Van abban valami édesen nevetséges, hogy egy alig 2,5 méteres vízbe sikerül majdnem belefulladonom.Kapkodtam, csapkodtam én kétségbeesetten és nyeltem a vizet rendületlen….

Ma se a nagykövetségre, se a suliba nem kellett bemennem, így olyan kivételes megtiszteltetés ért, hogy sokáig tudtam lustálkodni. Legalábbis megvolt erre a lehetőségem, viszont 9kor még így is kidobott az ágy. Nem vagyok az a típus, aki órákat tudna eltölteni fetrengéssel meg semmittevéssel, ettől szabályosan rosszul érzem magam, hogy nem csináltam semmi produktívat. Diana már ébren volt, a konyhában sertepertélt a reggelit készítve. - Szia, jól aludtál? - kérdezte, mikor megpillantott. - Igen - nyomtam el egy ásítást és felültem a konyhaszigetnél lévő egyik bárszékre. Magam elé húztam az egyik tányért pirítóst, amit nekiálltam megkenni vajjal és lekvárral. - Köszi - mondtam, mikor a lány elém tolta a kedvenc teámat. Eleinte fura volt, hogy az exbarátnőmmel élek együtt, viszont a helyzet csak ideiglenes, még nem talál magának saját lakást. A szakításunk nem volt váratlan, viszont mégsem volt hova költöznie, én pedig nyilván nem rúgtam így ki a lakásból. Clyde régi szobája ott van, így kényelmesen elférünk, még nem talál új helyet. Az együttalvást meg se kockáztatom, mivel ha hozzám simulna, akkor biztos abban a pillanatban el is csábulnék. Én pedig már lezártam a kapcsolatunkat, nem szeretnék tőle már semmit. Magamat sem utálom, hogy a közös összebújással nehezítsem a dolgomat.
A reggeli közben elolvastam pár cikket a laptopomon, aztán a mosogatóba tettem a tányéromat és a fürdőbe mentem, hogy megmosakodjak. Azt terveztem, hogy elmegyek futni, viszont Diana megkért, hogy menjek el vele megnézni pár lakást, mert nem szeretne egyedül, illetve a véleményemre is kíváncsi. Így hát a futásból kocsikázás, illetve háznézegetés lett. Három lakást néztünk meg, egy Manhattanban és kettő Staten Islanden volt. Az előbbi volt a legdrágább, viszont annak volt a legelőnyösebb fekvése és megközelítése is Diana sulijához és munkahelyéhez. Én is erre a lakásra szavaztam, így el is dőlt a kérdés. Ezt követően még megálltunk egy kávéra, mielőtt hazamentünk volna.
Már javában délután volt, viszont semmiképpen sem akartam kihagyni a napi úszást, illetve az este vízilabda edzésem is lesz. Bepakoltam a ruháimat egy sporttáskába és útnak indultam. Nem laktam messze az uszodától, így feleslegesnek tartottam kocsival menni. Van amikor Diana is leszokott nézni velem, ő is úszik pár hosszt, most azonban inkább a tévénézéshez és csokievéshez volt kedve.
Mielőtt az öltözőbe mentem volna, leragadtam a recepciónál, mert összefutottam néhány sráccal, akikkel jóban voltam és már tök régen láttam. Kb tíz perc alatt gyorsan átbeszéltük, hogy mi történt velünk az utóbbi időben, aztán ők mentek haza, én pedig átöltözni.
Egy rövid bemelegítés után beugrottam a medencébe és nekivágtam a laza három kilométeremnek. Ma nem akartam megerőltetni magam vagy a határaimat feszegetni, egyszerűen csak át akartam mozgatni az izmaimat. Fontos tudni rólam, hogy én nem csak azért úszok, mert kurva jó vagyok benne, hanem mert szeretek is. Az utóbbi a nagyobb motivációm, hogy élvezzem amit csinálok. Persze nem tagadom, hogy az olimpiai bajnoki címeim nem hajtanak előre.
Miután végeztem a kitűzött hosszokkal, kimásztam a medencéből, megtörülköztem, majd lenyújtottam az izmaimat. Ittam pár kortyot a vizemből, közben körbefürkésztem, hogy kik vannak itt. Voltak ismerős arcok, voltak akiket még soha nem láttam és olyanok is, akikkel kifejezetten jó kapcsolatban voltam.
A tekintetem egy víz alatt kétségbeesetten csapkodó lányon állapodott meg, viszont úgy tűnt, hogy rajtam kívül senki másnak nem tűnt fel, hogy nem igazán tudja a vízfelszín fölött tartani a fejét. Azonnal eldobtam a vizemet és beleugrottam a medencébe. Nagy, erőteljes és gyors karcsapásokkal pillanatok alatt a kapálózó lány mellett teremtem. Mögé úsztam, hogy kevesebb eséllyel rúgjon vagy üssön meg. mert az elég kellemetlen lett volna, főleg víz alatt. Átfontam az egyik karomat a mellei alatt, a lábammal tempóztam, így ő is és én is feljutottunk a felszínre. A szabad kezemmel a medence széléhez eveztem. A biztonság kedvéért addig nem engedtem el a lányt, még stabilan meg nem sikerült kapaszkodnia.
- Megmaradsz? - kérdeztem, miközben továbbra is mellette maradtam, nehogy megint a víz alatt végezze valahogyan. - Tudsz egyáltalán úszni? - Kérdeztem, mert nem tűnt úgy. Viszont ebben az esetben nem értem, hogy mit keresett egy olyan medencébe, ahol nem ér le a lába. Arra nem lehet alapozni, hogy majd végig a part mellett halad, mert bárki gyorsan keresztülhúzhatja a számításait. És akkor mit csinál? Hát nagyon úgy tűnik, hogy megfullad.