Az óra lassan elütötte az este nyolcat, mire is egyre több ember kezdett el hazafelé szállingózni a Washington Square News szerkesztőségéből. Másokat biztosan megviselt volna az, hogy miközben a munkatársai közül egyre több dönt a távozás mellett, ő mégis kénytelen bent maradni – de ez számomra sose okozott nagy gondot. Szerettem azt a hangulatot, amikor magamra maradtam és nem háborgatott senki a különböző kérdéseivel, aggályaival és egyéb borzalmaival. Nem, nem vagyok antiszociális és nem vagyok mizantróp se, egyszerűen csak van, mikor eljön a napnak az a pontja, mikor az emberi társaság szinte már fáj és már az én nyugalmam is fokozatosan köddé válik. Egyértelmű tény, hogy három testvér mellett volt bőven részem kiképzésben nyugodtság terén, tekintve főleg mostanában a húgom által produkált jelenségeket, viszont ez nem jelenti azt, hogy nem ért volna felüdülésképp a tény, miszerint már nem Emery mellett kell állnom árgus tekintettel figyelve, hogy miképp nézi át újra azt a cikket, amit tulajdonképpen már egy hete le kellett volna adnia, de persze „közbejött egy fontos beadandó”, amiről még a szerkesztőség legnaivabb tagja is tudta volna: egy hatalmas humbug. Ahogy végre ő is befejezte az írást, majd átadta nekem a helyét, hogy felmérjem, mit sikerült összehoznia az alatt a nyúlfarknyi idő alatt, ameddig hajlandó volt foglalkozni a feladatával, én leültem az immár felszabadult számítógép elé egy halk sóhaj kíséretében. Nem mintha nehezemre esett volna a lektori pozíció, de sose volt mindegy kinek a munkáját kell felülvizsgálnom. Voltak, akiknek tényleg volt érzékük az újságíráshoz, még akkor is, ha alapvetően nem ezen a szakon tanultak és élvezet volt olvasni a gondolatmenetüket, a felvetéseiket és meglátásaikat… és akadtak, akik csak azért jelentkeztek, mert jól mutatott az önéletrajzukban, hogy lehúztak egy félévet itt is. Emery is ilyen típusú srácnak tűnt számomra, bár egy picit reméltem, hogy nagyon-nagyon félreismerem. Mert az egy dolog, hogy én a módszeres tervezés és feltérképezés pártján állok, mégis nagyon sokan akadnak, akik az én poláris ellentéteim – közel se fektetnek bele idő szempontjából sokat, mindent az utolsó pillanatra hagynak és mégis, képesek olyan dolgokat alkotni, amit még én is megirigylek titokban. Persze, egy mélyebb, tényfeltáró cikkhez nem elég sokszor a remek fogalmazási készség és hogy alkalmas vagy arra, hogy hosszú mondatokban értekezzen a semmiről, de… ez egy másik történet. Aznap este viszont én magam se terveztem túlzottan sokáig bent maradni – már jó régóta megvettem a jegyet egy tematikus előadásra, ami Vincent Price munkásságáról szólt volna. Először lett volna egy rövidebb beszélgetés néhány filmkritikussal, majd következett volna az, amiért ténylegesen mentem: moziban adták volna le A ház a kísértethegyent. Ritka események egyike volt ez, akkor még nem volt alkalmam látni, így talán az se zavart volna, ha a beszélgetésekről lemaradok, csak a filmről ne. Épp ezért megvolt a tökéletes terv: kellemes magányomban lelektorálom és átalakítom Emery cikkét, lefénymásolom a mellé rendelt szükséges dokumentumokat, bezárom a szerkesztőséget, majd pont marad annyi időm, hogy kezdésre ott leszek a mozinál. Nem tűnt nagy ördöngösségnek, más kérdés, hogy akkor még nem tudtam: valaki majd igen-igen megpróbálja keresztbe húzni a számításaimat. Először még tényleg úgy gondoltam, hogy már mindenki olajra lépett, pont ezért helyeztem valamelyest kényelembe magam, meglazítva az ingemen lévő gombokat, majd ujjaim között egy tollal játszva belelendültem az olvasásba. Nem számítottam bármiféle orv támadásra… vesztemre.
Asha Talbot grafitszürke ceruzaszoknyája és elegáns, mélybordó blúza jobban talán már nem is üthetett volna el a felsőmanhattani kis kávézó egyszerű, már-már ízléstelenül hipszter enteriőrjétől, de meg kellett hagyni, olyan méltóságteljesen ült ott velem szemben, kecsesen kereszbefont lábakkal, hogy ezt valószínűleg senki nem merte volna szóvá tenni neki. A sötétbarna hajtincsei engedelmesen csavarodtak egy rendezett kis kontyba a tarkójánál, ami kifejezetten figyelemre méltó teljesítmény, tekintve, hogy alig harminc perce még ugyanezek a hajtincsek szanaszét terülve hevertek az acélkék ágyneműmön, és a fürdőszobám – egy tükröt leszámítva – nem igazán nyújtott segítséget az elkészítésében. -Tudod, mit kérsz tőlem? – kérdem végül egy túlontúl hosszasra nyúlt hallgatás után, mire Ő csak bólint, némán kevergetve tovább az előtte gőzölgő teáját, tekintetét egy pillanatra sem szakítva el az enyémtől. – Nem hívhatok vissza egy cikket most, mindjárt este nyolc óra. - Nem tudod, vagy nem akarod? - Az utóbbi biztos, az előbbi csak igen valószínű. A kiskanala csilingelése szinte beleveszik a drámai sóhajba, ami elhagyja az ajkait. Olyan egyes háttal dől neki a széktámlának, hogy ha nem tudnám, mennyire hajlékony, komolyan gondolkodóba ejtene, vajon a cipőfűzőjéhez azért le tud-e még hajolni. Nem, mintha nem jutna minden ujjára legalább két joghallgató, aki örömmel hurkolna masnit a cipőjére helyette. - Nem hozhatod le a Cecil Scheib cikket, Warren, előttünk semmiképp. Az aláásná az egész kampányt, amiért már hónapok óta dolgozunk. - Nem tehetek róla, hogy az én lapom hetente jelenik meg, míg a tiéd csupán kéthavonta, Ash. - Azt nem is állítottam, ellenben arról, hogy milyen cikkek futnak a rovatodban, igen. Tartsd vissza azt az átkozott cikket a hónap végéig, W. Tudom, hogy van anyagod, amit betehetsz a helyére. Könnyed mozdulattal emeli az ajkához a csészéjét, és a teájába kortyol, én pedig – jobb híján – hasonlóképp teszek a kávémmal. Asha szerint túl késő van már ilyenkor a koffeinhez, ugyanakkor épp végeláthatatlan túlórákra próbál rákényszeríteni, úgyhogy eszébe sem jutott szóvá tenni. Okos lány. - Miért? – kérdezem egyszerűen, a metsző tekintetén átfutó sötét árnyék pedig arról árulkodik, célba értek a kérdés mögött rejlő mögöttes tartalmak. Nem az izgatott, miért annyira fontos számára, hogy az Ő lapja közölhesse elsőként a híreket, az érdekelt, mit ajánl azért cserébe, hogy én lemondjak az elsőbbségről. Asha pedig –révén, hogy túl jól ismert már – meg se próbált az érzelmeimre hatni, célirányosan az első dologhoz nyúlt, amiről tudta, hogy elég jó kárpótlás lesz. - Megkapjátok a támogatásaink egyharmadát.
A Washington Square News minden értelemben független újság volt, ami nem csupán azt jelentette, hogy cenzúra nélkül és felsőbb hatalmak áldása nélkül publikálhattunk, hanem azt is, hogy az anyagi terhek egésze szintén a szerkesztőségre hárult. Leszámítva az irodahelyiséget, és a berendezések egy részét, a WSN teljesen önfenntartó volt, ami egyet jelentett azzal, hogy a szerkesztők örökös hadban álltak a gazdasági osztállyal a költségvetések kapcsán. Ezzel szemben az kéthavonta publikáló Environmental Law Journal a maga tízfős kis csapatával egy az egyben az NYU jogi karának támogatását élvezte. Ennek fényében Asha felajánlása nem csak fedezte a költségeink egy részét, de vésett is egy hatalmas piros pontot a nevem mellé, aminek igencsak hasznát vettem a jövő évi főszerkesztői pozíció megnyeréséért vívott harcban. Egy ekkora anyagi előnyért cserébe mit számított, ha a péntek estémmel kell fizetnem. A hetvenötös és a harmadik sugárút sarkán magasodó Third North residence hall viszonylag csendes volt, már amennyire egy kollégiumépület csendes tud lenni, a szerkesztőséghez vezető folyosó irányában viszont tényleg egy lélek sem bóklászott már jóval nyolc óra után. A hét utolsó napján általában már könyörögni kellett, hogy az íróink az iroda felé dugják az orrukat, nem csoda, hogy négy után a legtöbbjük már óvatos oldallépésekben a kijárat irányába sasszézott, öt órára pedig általában már tényleg csak az maradt a monitorja mögött, akinek nagyon muszáj volt. Én, akinek péntekenként még csak órája sem volt, az utolsó munkanapot általában irodanyitással kezdtem és délre már rendbe is szedtem a részlegemet, így teljes lelki nyugalommal erősítettem a négy körül elpárolgók társaságát. Arra azonban, hogy este is itt legyek, ritkán volt precedens. A hírközlés elengedhetetlen része volt az aktualitás, így a mi időkorlátunk volt a legkisebb, viszont megmentve magunkat a lírai finomsággal fogalmazott hosszas körmondatoktól, mi is végeztünk a leghamarabb a feladatainkkal. A többiek ellenben – ahogy azt a jelen példa is igazolta – előszeretettel élték az életüket a WSN logóval felmatricázott tejüveg ajtók mögött, és bár igazán nem számítottam rá, hogy ilyenkor bárki is az irodát választja az éjszakai élet eseményei helyett, a csukott ajtók üvegén átszűrődő lámpafény egyértelműen rácáfolt a hiedelmeimre. Ujjaim könnyedén fonódnak a kilincs köré, és mivel kulcscsörgéssel nem kell vesződnöm, nesztelenül lépem át a küszöböt, szemeimmel célirányosan a működésben lévő monitor fényforrása után kutatva. Az oknyomozók részlegénél meg is állapodik a tekintetem a sötét hajkoronán. Az arcát ugyan nem látom, mivel orrig bele van temetkezve az előtte búgó számítógépbe, de már maga a tény, hogy ilyenkor még itt van, és nem őrjöng, de még csak nem is szenved látványosan miatta, egyértelműen elárulja, kivel van dolgom, és nekem nem is kell több bizonyíték. Némi matatás árán meg is találom a szövetkabátom zsebébe gyűrt számlát, azzal a két tétellel, amit abban az ízléstelen kávézóban fizettem a két méltatlanul túlárazott italért, majd gondos kis gombócba gyűrve egy jól irányzott mozdulattal átlendítem a termen, neki egyenesen Clyde tarkójának. Csupán azért nem kíséri valami diadalittas csatakiáltás a kis galacsint, mikor célt ér, mert a szüleim jól neveltek. Annyira nyilván nem, hogy megtanuljak köszönni – habár az családon belül nekik sem erősségük -, de ahhoz eléggé, hogy ne kezdjek felesleges kiabálásba az éjnek évadján. - Tudod, hogy nem szokásuk túlórát fizetni, ugye? – kérdezem szórakozottan, rá sem nézve az áldozatomra. A kabátom lehámozva magamról az ajtó melletti fogasra akasztom, majd mit sem törődve a társaságommal, megindulok a saját asztalom irányába.
Az élet újra és újra rádöbbentett, hogy hiába is jelenthető ki az, hogy egy adott személy a kor tekintetében betöltötte a felnőtt kort, az agyi kapacitása nem mindig ütötte meg ezt a szintet. Nem mintha Warren Bradfordot egy idiótának tartottam volna… vagyis nem, hazudok. Annak gondoltam, de egy egészen más típusú „idiótának”, mint amit a gyenge agyi képességekkel rendelkező egyedekre használnánk. Nem, neki megvolt a magához való esze, sőt, egészen sokkal áldotta őt meg az ég, a jelenlegi körülményekre való tekintettel elég nagy sajnálatomra. Valahol a kezdetektől kezdve úgy éreztem, hogy ő és én két teljesen más világot képviselünk, valahol pont ezért kerültem azt, hogy mélyebb kapcsolatom legyen vele. Ha nem is lettem volna tisztában a családi hátterével, meg akkor is sugárzott magából valamiféle olyan aurát, ami az én jellememnek úgymond baljós volt. És igen, megint nem mondok igazat, mert nem ez a megfelelő szó rá – inkább az, hogy eleve leírtam annak lehetőségét, hogy barátok legyünk és megértsük egymás gondolkodását. Meglehet ennek hátterében a sokszor elnyomni szándékozott kishitűségem állhatot, miszerint egy olyan srác mint ő semmi kedve nem lenne velem kezdeni. Leírna és kinevetne, ezzel pedig újabb komplexusokat keltve bennem, amiket majd mindennél jobban titkolni akarok majd. Elvégre jó vezető akartam lenni, olyasvalaki, akire számíthatnak és ki tud állni magáért – egy önmaga képességeit megkérdőjelező, folyamatosan aggódó alak pedig nem igazán felelne meg erre a pozícióra, nem de? Más kérdés, hogy mindezen felvetéseim mind színtiszta előítéleten alapult. Mert itt volt a férfi, akinek már a cumija is annyiba kerülhetett, mint az én teljes gyerekkori ruhatáram tíz éves koromig. De lehet tizennyolcig. Viszont, ha védeni akarom magamat, akkor azt kell mondjam, hogy az előítélet és a kritika az én szótáramban kéz a kézben járnak – elvégre meg kell először ítélned valamit, hogy végül felkeltse az érdeklődésedet annyira, hogy mélyebben utána járj. Ki kell belőled csalnia valamit, hogy végül úgy dönt: tudni és ismerni akarod, átlátni és megérteni, majd megfogalmazni, mi tér el az első benyomásodtól, hogy megszülethessen benned a mindent átfogó kritika. Eddigi gondolatmenetemből kiindulva pedig megállapíthatjuk: Warrington Peregrine Bradfordról eddig csak előítéleteim voltak, konkrét kritikát viszont nem tudtam volna megfogalmazni róla. Persze, még így is csurrant-cseppent némi tudnivaló róla és nem egyszer voltunk kénytelenek érintkezni egymással – mint például azon az ominózus estén – de ez nem jelenti azt, hogy tisztán láttam volna az egész „Warren jelenséget”. Egy kérdés maradt? Akartam én egyáltalán? A válasz egyértelmű: nem. Pontosan azért, mert tudtam, hogy minél közelebb akarnék hozzá kerülni, annál biztosabb: nagyon-nagyon megégetem magam. És miért gondoltam így? Mert ezt éreztem minden egyes kis porcikámban. Akkor pedig, mikor éreztem a tarkómnak csapódó galacsint, majd felhangzott a győzedelmes horkantás, újra tudatosult bennem: Warren tényleg az a más fajta idióta, akinek lehetnek sziporkázó ötletei… de az agyamra megy. Hirtelen rezzentem össze a dologra, nem kiáltottam fel, vagy bármi hasonló, egyszerűen csak a váratlanság okozta meglepetésnek kellett néhány pillanat, hogy elmúljon, majd úgy tekintsek az érkező irányába. Nagyjából ugyanilyen tekintettel nézhettem az öccseim egyikére, mikor valami véleményem szerint mérhetetlenül nagy ostobaságot követtek el, de… éjszakai partnerem még egy pillantásra se méltatott csodálatos célzása után. - Nos, ha ezzel a kis aprósággal nem lennék tisztában, már elég rég felkopott volna az állam. De természetesen neked is jó estét Warren, köszönöm kérdésed remekül vagyok és valóban, el se tudnék képzelni elmésebb és felnőtt férfihoz mérhetőbb belépőt, mint fejbe dobjam az egyik hallgató társamat egy… számlával? – szavaim közben végül én se nagyon foglalkoztam személyével, inkább az keltette fel érdeklődésem, hogy vajon mi nyerte el azt a csodálatos szerepkört, hogy a fejemnek repüljön. Hamar sikerült kiigazodnom rajta és önkéntelenül is csettintettem a nyelvemmel egyet, mikor megpillantottam az összeget. Ez az a kávé, amit bűnnek éreztem volna meginni és egész nap azon kattogott volna az agyam, hogy mi mindent vehettem volna abból a pénzből. - Bár úgy hiszem te se a lehetséges túlóra bér miatt tűntél fel… – jegyzetem meg. Egyszerűen reméltem, hogy hamar lelép, bár azért érdekelt volna mit keres itt a környék egyik legnagyobb aranyifjúja, aki az Instagram profilja szerint ilyenkor egészen más helyeken lelhető fel. Nem mintha figyelemmel követném a mindennapjait, erről szó sincs, egyszerűen csak fel kellett mérnem az ellenfelemet. Mindketten tudtuk, hogy ugyanarra a pozícióra pályázunk a jövő évben, nekem pedig lehet felületesen, de fel kellett mérnem egy-két dolgot vele kapcsolatba, akármennyire is az ellenemre volt a dolog. Nem akartam belefolyni az életébe, nagyon-nagyon nem.
Az asztalom pont úgy várt, ahogy hagytam, az irattartók rendezett egymásutánban sorakoztak a monitorom körül, a természetellenesen műanyag hatású bükkfa asztallap szélén pedig érintetlen piramisként magasodott az eheti történések mappa-halma, szótlanul jelezvén, hogy az egymást érő ZH-k és a közeledő vizsgaidőszak lázában égve senkinek nem volt ideje – és gyanítom kedve se – előre dolgozni. Az aktualitás béklyójától kötve a hírszerkesztőim kénytelenek voltak minél gyorsabban, minél lényegre törőbben reagálni minden történésre, én pedig ezen felül elvártam tőlük, hogy az aktuális hét eseményeihez kapcsolódó cikkek különféle forrásait, vagy a témájuk egyéb helyen történő említéseit is összegyűjtsék. Ezek a jegyzetek és sajtóvágások pedig tematikus stócokba rendezve pihentek az asztalomon minden pénteken, amolyan segédletként a következő heti anyaghoz a culture és az opinion rovatba cikkező munkatársak számára, akiknél elengedhetetlen volt, hogy több információforráshoz is hozzányúljanak egy-egy állásfoglalás vagy szubjektív véleménynyilvánítás esetén. Hétről-hétre sokuk reflektált a hírekre, elemzést vagy kommentárt írva az előző napok fontosabb eseményeihez, én pedig örömmel biztosítottam hozzá az általunk használt, hasznosnak ítélt alapokat. Nem igazán a nagylelkű adakozószellem vezérelt, sokkal inkább a tény, hogy, bár felülbírálni nem tudtam az írásaikat, szerettem volna, hogyha a munkahelyem nem unatkozó egyetemisták mainstream blogsorozatának lenne címkézve. A pályára született cikkírók tudták, mit használjanak fel belőle és hogyan fordítsák előnyükre a press clipping adta segítséget, a kevésbé rátermett játékosoknak pedig gyakorlatilag a kezébe adtuk a gondosan válogatott, témában releváns véleményüket. Most viszont, hogy a szemeszter hivatalosan is rákényszerítette az összes diákját arra, hogy a tanulmányait helyezze előtérbe, minden részleg dolgozója addig halogatta a dolgait, ameddig csak tudta, jellemzően az utolsó pillanatig. Nagy összegben mertem volna fogadni arra is, hogy forrásanyagok piramisa is legkorábban talán csütörtökön, az utolsó pillanatra hagyott teendők pánikjának hevében lesz széttúrva. Az ujjaim türelmetlenül babrálnak az egyik ilyen műanyag borítóval, kényszeres mellékcselekvésként kísérve a hallgatást, amivel Clyde monológját jutalmazom, amíg a gépem rendszere csendesen búgva fel nem áll. Számtalanszor megfogadtam már, hogy inkább behozom az egyik saját, egy szériával régebbi Macbookomat, ami munkavégzés céljára teljesen megfelelt volna, de még azt a régi kacatot is sajnáltam volna itt hagyni, így kénytelen voltam beérni azokkal, amiket az egyetem biztosított, még akkor is, ha pusztán csak az első reakciók kicsikarása alsó hangon két percet vett igénybe. - Ez esetben a fantáziád igazán korlátolt, ami sajnálatos. – vonom meg a vállam unottan, miközben a monitor végre, eleget téve az indítási parancsnak, világítani kezd. – Rengeteg minden van a zsebembe, hidd el az a számla fájt neked a legkevésbé. Ugyanez, tekintve a végösszegét, rólam már nem mondható el. Alig mozdítom meg az egeret, a képernyőn – megint – megjelenik a töltést jelző kis forgó, én pedig ingerülten morranva egyet, a tarkómon összekulcsolt ujjakkal dőlök hátra a székemben, és hasznosabb elfoglaltság híján Clyde-ot hallgatva várok. - Wow, Sherlock, éles elmédben ismét nem kell csalódnom. – felelem szárazon, gondosan ügyelve arra, hogy a hangom olyan színtelen maradjon, amennyire érdektelen számomra a felesleges csevegés. Más lenne a helyzet, ha öltönybe bújva, rosszul megkötött csokornyakkendővel az álla alatt bájologna valami felsőbb köröknek tartott rendezvényen, ám így, hogy a köztünk húzódó kapcsolat kizárólag munkatársi, nem éreztem szükségét elragadónak lenni. Pláne nem a péntek esti, fizetetlen túlóra keretein belül. - Le akarom cserélni a "Cecil Scheib és a környezettudatos NYU" cikket, mielőtt még nyomdába menne holnap reggel. Nem, mintha szükséges lenne bármi magyarázatot hozzáfűznöm az itt tartózkodásom okához, elvégre ez az én munkahelyem is, mégis jobbnak látom elejét venni az esetleges kérdéseinek, mert bár a világon semmi bajom nem volt Clyde Eastonnal, ez annak volt köszönhető, hogy gondosan kerültük a felesleges szóváltást. Ez egyébként meglepően egyszerű feladatnak bizonyult ahhoz képest, hogy nem csak munkahelyen, de közös órákon is osztoztunk, nekünk valahogy mégis sikerült. Szakmailag persze az egyik legjobb újságíró volt a WSN irodájában, a legnagyobb ellenfelem a főszerkesztői pozícióért vívott csatában, és elismeréssel kellett adóznom az előző évi átlaga előtt is, élve a gyanúval, hogy ez évben is hasonló minősítésbe teljesít majd. Ezt leszámítva viszont nem voltunk mi több mint – javarészt – csendes egymás mellett létezés. Ezen pedig, jelen helyzetünk fényében sem kívántam változtatni.
Első megjegyzése hallatán csak egy halovány mosoly futott végig az arcomon, majd tekintetem újra inkább a monitor felé fordítottam. - Ó, nem, csupán csak annyiról van szó, hogy belőled ennyit nézek ki – úgy voltam vele, hogyha már neki bele kell kötnie minden kiejtett szavamba, akkor ne legyek már ebben se adósa. Egy ponton azért egészen viccesnek volt nevezhető, hogy még ő kritizál, miközben neki nem sikerült még egy „helló”-t se benyögnie az orra alatt. Tény, akkor oda lett volna a meglepetés ereje és nem dobhatott volna meg… vagyis de, megtehette volna, mert nagy eséllyel nem az első pillanatban fordultam volna felé, ettől függetlenül persze mégse ért volna annyira váratlanul, mint a jelen formában. - Ha valami nehezebb dolgot vágsz hozzám, akkor nem is ez lett volna a reakcióm – fűztem hozzá, majd próbáltam megint az Emery által leadott anyaghoz egy újabb véleményező panelt hozzáadni, mikor is jött a folytatás, mire halkan felhorkantam. - A jó Instagram fotóhoz dukál a márkás kávézó – mondtam egészen halkan az orrom alatt. Őszintén, nem tudtam sajnálni, elvégre ő döntött a helyszín mellett, vagy ha nem is ő, akkor egy hozzá hasonlóan vagyonos barátja, esetleg valaki, aki szerette volna őt lehúzni, ő pedig állt elébe. Minden ember rendelkezik szabad akarattal, ha pedig ő nem fordul ki rögtön az ajtón, mikor meglátja az árakat, akkor váljék egészségére. Az Instagram pedig egy újabb érdekes téma. Sokszor egyáltalán nem is értettem, hogy mi a fene haszna van ennek a felületnek, de tény, mint közösségi ember kénytelen voltam én is létrehozni magamnak egy fiókot és publikálni képeket különböző eseményeken, amelyeken részt vettem. Ha meg már úgy is volt, néha oda raktam fel egy-két könyv- és filmkritikámat is, hátha az általam való követéssel kulturálódik egy-két érdeklődőbb személy. Viszont… nem egy olyan lelkes internet szörfölő akadt, akik nem feltétlen jól használták ezt a felületet, elvégre nem gondoltak bele mennyire lekövethetővé válnak. A legtöbb ilyen közösségi platformon a saját, személyes profilomon kívül rendelkeztem egy hamis profillal is, ami csak egyetlen egy célt szolgált: kutatásra. Instagramon egyszerűen lehetett követni az embereket, Facebookon pedig ha már szert tettél egypár random ismerősre, onnantól egyszerű volt a sorsod. Ha az ember alapos, a megfigyelt személy pedig nem egy átgondolt alak, akkor akár az egész életét fel lehetett térképezni, elég csak ezekre a honlapokra feltöltött információt figyelemmel követni, majd szépen lassan létre tudsz hozni egy sémát: hol él, mik a hobbijai, hova szeret eljárni, merre járt nyaralni, kik a barátai, ismerősei… és végül mindenki feltölt valamit, amit később nagyon megbán, majd később ráhúzhatják a vizes lepedőt. Hiába történt a dolog egy éve, vagy akár tíz – az senkit sem szokott érdekelni, hacsak nincs elég pénzed, hogy el tudj hallgattatni embereket, de még így is: „A műtét sikerült, a beteg meghalt” – ha már túl későn lépsz az ügyben, sokszor a világ összes pénze se ment meg. Nem mondtam volna ki, de mertem remélni Warren azért tudatosabb felhasználója ezeknek az applikációknak… de ennek egyszerűen annyi volt az oka, hogy az újságra nézve is kellemetlen lett volna, ha egy vezető pozícióban lévő személy valami botrányba kerül. Színtisztán erről volt szó, semmi egyébről. A Sherlockos megjegyzése hallatán elgondolkodtam, hogy benyögjem-e a jól ismert „Alapvető, kedves Watson” frázist, de úgy hittem nem ismeri, így ezt inkább megtartottam magamnak, semmint hogy ma este még esetleg arra is megjegyzést tegyen, hogy túl sokat olvasok, ahelyett, hogy hozzá hasonlóan élném az életem. Bár az is lehet, hogy túlzottan előítéletes voltam vele… Így inkább csak begépeltem egy újabb kedvesnek kevéssé nevezhető megjegyzést Emery egy újabb elmés és túlzottan is szubjektív megállapításához. Értem én, hogy érdekes témának látta a mostanában New Yorkban randalírozó csoportokat, de úgy éreztem, minden információja felületes, nem járt utána alaposan, inkább olyan, mintha a legelső forrásból kinyerte volna a lényeget, ami a mi helyzetünkben ez… -…nem elég – öntudatlanul mormoltam el a szavakat, majd már reflexből nyomtam be a böngészőt, hogy neki lássak kicsit alaposabban utána járni a témának, de… a technika ördöge megint beköszönt, én pedig bámulhattam a képernyőt, ami persze a megfelelő ponton jelezte, hogy egyelőre még a kezdőlapot is nehezére esik betölteni, nem hogy bármilyen keresési felületet. Persze, volt még egy hely, ahol bőven lett volna forrásom, de az ott nyugodott annak az átkozott Bradfornak az asztalán, aki épp ahelyett, hogy valahol a barátaival itta volna a vállalhatatlanul drága szeszeket, inkább itt dekkolt az irodában velem. Akkor tudatosult újra bennem tényleges jelenléte, mikor elmondta nekem mit is keres itt pontosan, ebben a késői órában. Nem tartozott nekem magyarázattal, hogy mire készül és az eddigi beszélgetésünkből ítélve sokkal jobbnak láttam nem mélyebben elcseverészni vele, mivel tartottam tőle, hogy a végén egész este egymást fogjuk burkoltan sértegetni, ami igen kellemetlen következményekkel járt volna. Például, hogy lemaradok a moziról és elveszítem a türelmemet. Ez a kettő semmi jót nem jelentett. - Hogyhogy? Az összes anyag el lett küldve már a nyomdának, őrjöngeni fognak, ha most kapnak egy visszahívós üzenetet… – képtelen voltam szó nélkül hagyni, elvégre az egy kifejezetten jó cikk volt egy aktuális témában, ezért nem tudtam hová tenni a dolgot. Persze, meg volt a lehetősége annak, hogy kikerüli a válaszadást, én pedig csak forgathatom a szememet az újabb, kolosszális beszólása után. Mennyivel könnyebb lett volna a dolgom, ha Warren valami teljesen más foglalkozást választ magának, mondjuk a színészetet, vagy valami sportot, mint ahogy a legtöbb aranyifjú teszi az ő helyében… de nem, neki úgy kellett dönteni, hogy újságíró lesz! Kár, hogy még jó is benne. Tekintetem újra a monitoromra vetettem, ami továbbra is csak fehérbe borult, mint egy havas táj, ezért kénytelen-kelletlen felálltam a helyemről és Warren asztalához sétáltam. - Ha nem bánod, ezt most kölcsönveszem – nyúltam az úgynevezett bűnügyi stócokhoz, ahol talán találtam volna némi anyagot a legutóbbi vandál tevékenységekről, de megakadtam a mozdulatban, mikor valami rezegni kezdett a zsebemben. Így végül inkább előhalásztam az ott lapuló telefonomat, majd mikor megláttam a kijelzőn, hogy ki hív, hát… nem lettem tőle boldogabb. Tekintetem a naptár felé vetettem és máris tudtam – ez a hónapnak pont az az időszaka, mikor drága kishúgom feléli az összes zsebpénzét, majd engem kezd el zaklatni, hogy adjak neki kölcsön, később visszaadja; de ezt sose teszi meg. Pontosan ezen tanító jellegből nyomtam ki a hívást. Ha mégse ezért hív, akkor majd megkeresi valamelyik öcsémet, aki majd később informál. Jobb dolgom is volt most annál, hogy pénzkezelési tanácsokat adjak Oliviának.
Van valami igazán tiszteletreméltó azokban az emberekben, akik az őket ért sérelmekre – legyen az bármily komolytalan is – képesek olyan közönyös higgadtsággal reflektálni, ahogyan Clyde is. A monitor felett figyelem, amint az ajkai apró mosolyra húzódnak, és hűvös szavaival kísérve ez az egyetlen kis gesztus olyan szokatlanul elegánsan aljas kifejezést fest a vonásaira, hogy nyugodt szívvel jelentkezhetne bármelyik rajzfilm szuperokos főgonoszának élőszereplős válogatására, egész biztos övé lenne a szerep. Nem, mintha arra számítottam volna, hogy bármiféle heves érzelmet kivált belőle a piszkálódásom, sőt, nem is tudom, láttam-e valaha is ahogy Easton elveszti azt az irigylésre méltó higgadtságot, amivel megáldotta az ég, de a fene vinné el, nem voltam felkészülve rá, hogy ez a fajta kimért gonoszkodás ilyen jól áll neki. - Oh, minő sérelem! – kapok a mellkasomhoz egy drámai sóhajjal kísérve, a lehető legszínpadiasabban túlreagálva, mennyire szíven ütöttek a szavai. - Nem állt szándékomban komoly károkat okozni az okos kis fejedben, de ha szeretnéd, kárpótlás gyanánt legközelebb veszek neked is egy kávét. Üdítő színfoltja lenne az instádnak egy kávés kép a sok könyv és filmajánló között. Mielőtt még időm lenne további perceket fecsérelni Clyde szociális életének szürkeségére – ami kedves véletlen folytán akár utalás is lehetne a napokban kirakott fekete-fehér horrorfilmes képére is – a méltatlanul ósdi gépem megnyitja mind a három programot, amit türelmetlenül kattintgatva egyszerre próbáltam meg elindítani. A szövegszerkesztővel a háttérben sebesen görgetek végig a közös szerverünk kész irományainak tárházán, keresve azt az egyet, ami kiválthatná a környezettudatos egyetemi életre tett törekvésekről szóló cikket. Előre tudtam, hogy témába vágóan vajmi kevés anyag akad majd, mivel az év ezen részén főleg a vallási és/vagy etnikai kisebbségi csoportok vitakörei és kampányai kapták a fő hangsúlyt, valahol mélyen mégis reménykedtem benne, hogy a kényes témákon kívül találok valami mást is. Lehetőleg valami olyat, ami nem a NO/MAD tevékenységéről szól, mert magamról már szörnyen untam cikkezni. - Szerintem együtt tudok élni néhány dühös hangvételű emaillel, vagy neadjisten egy telefonhívással, de nagyon kedves, hogy aggódsz értem. – mormogom halkan az orrom alatt, szemeim le sem véve a gondosan betördelt sorokról. A „miért” részét a kérdésnek, megfelelő válasz híján pedig egyszerűen csak figyelmen kívül hagyom. Nem, mintha nem kerülne nyilvánosságra az idei év legjobb alkuja, de jobb szerettem volna a nyilvánvaló gólelőnyömet a nagyközönség szeme láttára Clyde orra alá dörgölni, mert ha az ember a végletekig álszent emberek körében nő fel, gyorsan megtanulja, minden érdem, minden elért eredmény mit sem számít, ha nincs körülötted senki, aki irigykedve megtapsoljon. Remélve, hogy nem firtatja tovább a témát, hagyom, hogy a gondolataim kényelmesen visszasüppedjenek a hétfői számból kihagyott cikkek közé, s türelmetlenül görgetve fel-alá kutatni kezdek egy olyan szalagcím után, ami nem robbant majd ki faji háborút. A származást, nemzetiséget vagy hitet érintő témák közös pontja volt ugyanis, hogy nem mindegy, milyen fontossági sorrendet épít belőlük az ember. Mivel nekem nem állt szándékomban sem rasszistának, sem szexistának feltüntetni az újságot, csak azért mert az egyik kisebbséget érintő ügy felkerült a hírlistára, míg a másik lemaradt róla, kellett némi idő, és csendes mérlegelés, hogy megtaláljam azt, ami remélhetőleg nem biztosít támadási felületet számunkra. Az ünnepek közeledtével a Town Hall vitaestjei folyamatosan tömve voltak a muszlim vagy épp zsidó vallási ünnepek kérdéskörével, a tanulók pedig szüntelen követelték az órák elmaradását ezekre a napokra, és bár engem személyesen egyik sem érintett, el kellett ismernem, igazságtalannak tűnt erre elhasználni azt a kevés igazolt hiányzást, amit az oktatási rendszer biztosított. Remekül megírt cikk volt, és tudtam, hogy Lisa írásait bármikor nyugodt szívvel nyomdába küldhettem anélkül, hogy beleolvasnék, ám hiába volt benne több potenciál, kénytelen voltam a jövő heti anyagba hagyni annak érdekében, hogy ne bolygassam meg a gondosan összeválogatott cikkek kényes egyensúlyát. Túl értékes előnyt kovácsoltam magamnak Asha felajánlásával, egyszerűen nem érte meg a kukába dobni egy rosszul illesztett cikk és az azt követő, a képviseltetés hiányából adódó esetleges támadások miatt. Fel sem tűnik, mikor Clyde megmozdul, így, mikor a hangja közvetlenül mellettem csendül fel újra, önkéntelenül is összerezzenek. Tekintetem követi a mozdulatot, ahogy a segédletkupac felé nyúl, mígnem a mozdulatsort meg nem szakítja a telefonja rezgése. Míg Ő bájosan morcos kifejezéssel szemez a telefonja kijelzőjével, én kihúzom a sötétkék mappát a többi közül és az asztallapra könyökölve emelem felé a forrásanyagot, remélve, hogy így talán nem túrja szét az gondosan összepakolt rendszerem. - Csak nem hiányol a barátnőd? – kérdezem könnyedén, arcomon elégedett vigyorral, a szabadon maradt balom ujjai pedig kényelmes tempóban járnak ide-oda a billentyűzeten, utolsó pillanatos figyelmeztető emailt fogalmazva Juliának, hogy a kampusz körüli Tizennegyedik utca forgalomváltozásával kapcsolatos törvényekről szóló cikke fogja leváltani a sajátomat.
Látva a túljátszott melodrámáját önkéntelenül is elmosolyodtam. Eddig nem gondoltam volna, hogy egy napon majd szórakoztatni fog egy beszélgetés ami köztem és Warren Bradford között folyik le, de kénytelen voltam elismerni: bár egyes megszólalásainak volt egy bizonyos éle, addig a pillanatig egész jól le tudtam reagálni őket, vagy legalábbis így gondoltam ezt én, viszont kár lett volna elhamarkodottan ítélkezni. Attól még, hogy abban a pillanatban nyeregben éreztem magam, pontosan tudtam: nem kezelhetem félvárról az urat, még akkor sem, ha épp nem egy vitapartin ültünk. - Milyen kedves felajánlás, amit feltételezem csak azért ajánlottál fel, mert sejtetted, hogy visszautasítanám. Ebből adódóan pedig pont, hogy érdekes lenne, ha behajtanám rajtad – fejtettem ki mindezt rá se nézve, két gépelés között. Tény, mondandóm első fele valóban csak feltételezés volt. Instant szívrohamot kaptam volna, ha egy olyan drága kávét próbált volna megitatni velem, legyen az vegánnak, meg minden egyéb más nagyon-nagyon egészséges dolognak kikiáltva, vagy ki tudja melyik macskával etették meg azt a kávébabot, hogy a végtermékét lefőzhessék nekem. Bár lehet már csak azért elvinne egy ilyen helyre, hogy megnézhesse a döbbent arckifejezésem. Az instagramomat illetett megjegyzésére azért viszont felpillantottam a monitoromról. - Nem csak hogy követed a fiókomat, de a szavaidból ítélve még tudod is mi szerepel rajta. Ki gondolta volna, hogy az én Instagramom nézegetésére szánod a drága időd, meg vagyok hatva – kár, hogy a hangom mindeközben nem az elérzékenyüléstől ködösült el, megtartottam ugyanazt a nyugodt tónust, mint eddig, így… nem voltam komolyanvehető, nem mintha azt akartam volna. Igazán szerettem volna visszavágni neki azzal, hogy még mindig intelligensebb tartalommal töltöm fel a fiókom, mint ő a kiskutya filteres, meg egyéb kávés, pózer selfie-s képeivel, de… elvileg én nem követtem őt. Vagyis, az eredeti profilommal nem. A @clydeeaston01 fiók jó, ha tizenöt személyt követett – amik között ott vannak a testvéreim és az a profil, amit ők hoztak létre a… kutyánknak. Nem értem miért. Szerintük poén és próbálták elmagyarázni, hogy miért olyan remek dolog a kutyánk szemszögéből kommentálni a világot, de engem annyira nem tudott megragadni a dolog. Bár azért kellemes perceket tudott okozni, ha láttam egy-egy jó fotót Ziggyről. - Egy percet se félj amiatt, hogy érted aggódnék. Leginkább csak arról van szó, hogy kifejezetten kellemetlenül érintené a büdzsénket, ha az utolsó pillanatos változtatások miatt felárat akarnának felszámolni, vagy egyéb kedves nyalánkságot próbálnának a nyakunkba akasztani. Ebből adódóan igen érdekes, hogy mégis, miféle hibát véthettél a cikkedben, amiért ki akarod venni az anyagok közül… elvégre mi más miatt döntenél így? – utolsó mondatom közben pillantottam újra rá és ha akartam volna, se tudom leplezni az érdeklődést tekintetemben. Bevallom, valahol kifejezetten élveztem volna, ha Warren vétett volna valami hatalmas szarvashibát és ebből adódóan próbált volna lépni a dolog kapcsán, de… akkor nagy eséllyel a személyemet se bírta volna elviselni a helyszínen, mert túl érdekes fordulatnak gondoltam a dolgok alakulását. Egyedül az volt a mákja, hogy aznap nekem is dolgom volt. Más kérdés, hogy mint ahogy ő, én is belemerültem a feladatomba, ami szükséges is volt, tekintve, hogy úgy éreztem, Emery akaratán kívül a kezembe adott egy érdekes témát, amiből a későbbiekben profitálhatok. Tudtam, hogy mivel akarok foglalkozni később, pont emiatt érdekesnek tűnt valóban mélyebben belemélyedni a helyi bűnügyekbe, de annyi ésszel még én is rendelkeztem, hogy ne én akarjam megváltani a világot és lebuktatni a legnagyobb összeesküvéseket a Fehér Házban. Viszont… a helyi vandálok egy másik lapra tartoztak. Nem számítottam rá, hogy feltűnésem ennyire… meglepi? Így először csak egy kicsit felvontam a szemöldököm, majd egy halovány mosollyal kommentáltam a jelenséget. - Csak nem rossz a lelkiismereted? – erre a kérdésre pont nem vártam választ, kár, hogy volt egy olyan érzésem, ezt nem fogja szó nélkül hagyni. Egy biccentéssel köszöntem meg a felém nyújtott mappát, miután kinyomtam a telefonom, a kérdése hallatán viszont halkan felhorkantam. - Egy mellé. Jelen pillanatban jobban értékelném az ő hívását – bár a dolog ott bukik, hogy tulajdonképpen már nem volt barátnőm, csak exem. Exeim… és nem tudom, lehet mégse okozott volna kellemes pillanatokat a velük való beszélgetés, de azért Olivia és a könyörgése se szerepelt a kedvenc műsoraim között.
Más körülmények között, egy megfelelőbb helyen és a jelenleginél jóval optimálisabb időben Easton valószínűleg kifejezetten jó beszélgetőpartner lett volna, ami valahol igazán meglepő volt számomra, tekintve, hogy eddig a puszta létezése is untatott. Nem, mintha különösebben sok tartalmas időt töltöttünk volna egymás társaságában, mert hiába kényszerített minket egyazon légtérbe a közös órák és munkahelyünk, ennél hosszabban valószínűleg soha az életben nem beszélgettünk egymással. Az előadókban a saját szaktársaink klikkjében ültünk, és a szerkesztőségben is más-más kollégáink társaságát kerestük, mikor esetleg közösen indultunk valahová munka után. Kutattam én az emlékezetemben valami filmbe illő jelenet után, ahol közösen ragadunk be egy liftbe, vagy futunk össze az egyetem körüli egyik kávézóban éppen órára sietve, az igazság az, hogy Clyde és én soha nem voltunk rákényszerítve arra, hogy beszélgessünk egymással, önszántunkból pedig egyikünknek sem voltak olyan törekvései, hogy ezen változtassunk. Ez nem is feltétlenül baj, gyűlöltem volna megkedvelni, miközben ugyanarra a pozícióra pályázunk. - Nem tudom, mióta dolgozol egyhuzamban, de kezd megártani… - nevetem el magam jókedvűen, miután Clyde végére ér az okfejtésnek, amire már nyugodt szívvel mondhatnánk, hogy szakmai ártalom. A lelki szemeim előtt látom, ahogy földig érő ballonkabátban, cigarettával az ajkai között még visszafordul egy mondat erejéig, amolyan Columbo-t idéző rekedtes hangon mormogva: „Csak még egy kérdést engedjen meg.” és ettől csak még szórakoztatóbb az egész helyzet. – Ne keress mindenhol összeesküvést, árt az emberi kapcsolataidnak. Ha akarod, hozok neked egyet hétfőn, de ha szívesebben iszod azt a sárszerű hulladékot, amit az NYU globálisan koffeinnek csúfol, lelked rajta, hidd el, engem a legkevésbé sem érdekel. Ez csak egy kávé, ne láss bele többet. Igaz, hogy egy tizenegy dolláros latte, de ez engem már kevésbé rázott meg, ami pedig Clyde-ot illeti, szinte fogadni mertem volna, hogy a banálisan egyszerű kávérendelések híve. Fekete és keserű, mert bármiféle öröm az életében szembe megy az elveivel, és a legkevésbé sem illik a végletekig elszánt oknyomozó életstílushoz, ami, elnézve a részlegét, másból sem állt csak sanyarú sorsból és túlórából. Néha komolyan nem értettem az újságírás irányába szakosodó diákokat. - Hát látod, izgalmasabb vagy, mint az autoritás és legitimitás szisztematikus áttekintése szerda reggelente. – hümmögök könnyedén, mert bár tény, hogy Clyde virtuális élete annyira bizonyult csak érdekesnek, mint élő egyenesben nézni, a falon száradó festéket, de a reggel nyolcra időzített elméleti órákat még így is sikerült túlszárnyalnia. Nem mondanám persze, hogy magasra volt téve a szintjelző-léc, de még így is volt, akiknek nem sikerült megugrani, szóval valahol azért mégis említésre méltó teljesítmény. Az gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy filmek terén nem egyezik az ízlésünk, a könyvajánlóit viszont mindig végigfutottam, már csak azért is, mert el kellett ismerni, piszkosul jól fogalmazott, nekem pedig – függetlenül attól, mennyire volt korán – azért jól esett néha nyelvtanilag helyes, többszörösen összetett mondatba botlani a megannyi instaselfie és Billie Eilish dalszöveg között. Milyen kár, hogy minden nehézkesen felépített szimpátiámat képes volt a pillanatok töredéke alatt romba dönteni, mikor megcsillogtatta azt a bosszantóan okoskodó jellemét. Egy hosszasra nyúló pillanat erejéig csak nézem Őt némán, halványkék íriszeim kérdő tekintetébe mélyeszteve süllyedek bele a csendbe, ami közénk feszül, majd ajkaim, diadalittas vigyorba tekeredve kísérik a válaszom, ami valójában nem felelt egyetlen elhangzott kérdésre sem, de ha egy kis esze is van, ezen már igazán nem lepődik meg. - Mi más miatt dönthetnék így… micsoda nyomozásra alkalmas rejtély, nemde? Még szerencse, hogy ez a te szakterületed. Figyelem még egy darabig, kékjeim ráérősen fürkészik az arcvonásait, mielőtt még rá tudnám venni őket, hogy újra a sor végén villogó kurzorra fókuszáljanak, ám amint ez sikerül, a gondolataim újfent visszatalálnak a hasábokhoz, én pedig menthetetlenül belemerülök a cikkekbe. A jobbom ujjaim türelmetlenül dobolnak az egerem gombjain, a monoton ritmus és Julia kusza mondatokkal teleszőtt, bántóan átlagos cikkjének kettőse pedig segít kizárni a körülöttem zajló valóságot, egész addig, amíg Easton fel nem tűnik mellettem, és rám nem hozza a frászt. - Emlékszel a tavaly évvégi lapzárta pánikra, mikor nem fértünk hozzá a szerverhez és alig volt egy napunk, hogy a hiányzó anyagokat újra írjuk? – dőlök hátra a székemben, a fejem a háttámlájának támasztva tekintek fel Clyde bosszantóan szimmetrikus arcára. – Én akkor adtam el a lelkem, hogy kész legyünk, azóta nem tudom, mi van vele. Az igazság az, hogyha az ember hobbija az illegális kedvtelés határait súrolja, gyorsan megtanulja, hogy a váratlan meglepetéseknek, a mondással ellentétben nincsenek kellemes vonzatai. A szerkesztőség volt lényegében az egyetlen olyan hely, ahol megengedhettem magamnak, hogy ideig-óráig elfeledjem a külvilágot, Easton kísértetiesen nesztelen járása és arcán elterülő halovány mosolya pedig ismét emlékeztetett rá, hogy ez miért is rossz ötlet. - Tényleg? – nézek rá meglepetten, majd, amint a balom felszabadul, az állam a tenyeremre támasztva pislogok fel azokba a jegeskék íriszekbe, amik ha ölni tudnának, valószínűleg már rég végeztek volna velem. – Talán fétised az ingedről fogyasztani a kávét? Nem, mintha ennek a darabnak sokat ártana. Lustán fut végig rajta a tekintetem, tetőtől talpig, pusztán a hatás kedvéért, természetesen. Az, hogy Clyde Easton megjelenése kifejezetten kellemes a szemnek, csak egy szerencsés véletlen csupán, nem több. Az öltözetével – ahogy az általában lenni szokott – persze semmi probléma nem volt, de mivel az ominózus szakítós estén nem volt szerencsém szívni a vérét, meg kellett ragadnom minden alkalmat, hogy ezt pótoljam. Elvégre, ha már itt kell sínylődnöm, igazán lehet valami pozitív hozadéka is számomra az áldozataimnak, nemde?
Egy részem kezdte azt gondolni, hogy megeshet, kicsit túlzottan is előítéletesen viszonyultam Warrenhez az elmúlt években, ettől függetlenül egy másik kis hang folyamatosan figyelmeztetett – csak várjam ki ennek a végét. Pontosan tudtam, hogy a Bradford família nem csak a két szép szeméért érdemelte ki azt a pozíciót, ahol most tartanak és ha nem bánnának jól a szavakkal és az emberekkel, akkor még a világ összes pénze se lenne elég, hogy fenn tudják tartani azt, amilyük most van. Rendben, ez így nem teljesen igaz, a világ összes pénze azért még talán elég sokat segítene a helyzetükön, de tény, a megítélésen megesik, hogy már az se segít. Vannak akkora hibák és vétkek, amit bármivel is próbálunk kijavítani, toldozni és foltozni, tökéletesen nem állítható helyre. Bradfordék hírnevét még nem árnyékolta be semmi ilyesmi – és bár úgy gondoltam, Warren leginkább csak hobbiból és szórakozásból töltötte az idejét az újságnál pont ezért nem tetszettek törekvései a főszerkesztői pozíció felé. Próbáltam nem egyszer elhitetni magammal, hogy nekem sokkal nagyobb szükségem van erre a munkakörre, mint neki, aki igazából csak kettőt csettint apunak és már fel is vásároltak neki valami újságot, ahol beültetheti a kicsi fiát a vezetői székbe, hogy napestig írogathasson a jelenlegi vezetők remek tevékenységeiből. Igazi kis propaganda gépezetet hozhatna létre… hacsak már eleve nem ez volt a célja. Mégis csak jobban mutatott egy olyan fiatal főszerkesztő egy újság élén, akinek bár lehet diákként, de van tapasztalata az adott munkakörben. Egészen összerakott kis terv volna, ha valóban ez járna a fejükben… Majd Warren szavai egy halk horkantásra késztettek. Ha tudta volna, hogy micsoda összeesküvés elméletet gyártottam le a fejemben vele és a főszerkesztői pozícióval kapcsolatban, akkor már nem csak azt mondaná, hogy „megártott a túlóra”, hanem lehet még ki is próbálna hajítani az épületből és felhívná a figyelmemet, a detektívregények agyamra kifejtett káros hatásaira. - Nem keresek mindenhol összeesküvés elméleteket, csak eddigi mély kapcsolatunkból kiindulva ez a felajánlás egy egészen meglepő fejlemény - arról már nem is beszélve, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint előbb hinném el, hogy inkább valamilyen formában megpróbál hátráltatni, semmint még kényelmesebbé tenni a munkámat. Csodás eszmefuttatásunkat meg-megakasztva tekintetem alkalmanként Emery nem éppen hibátlan irományára vetettem, hogy néha egy-két sóhajtással konstatáljam a leírtakat. Tényleg frusztrált, hogy egy egészen érdekes témát talált magának és mégse tudta normálisan körül járni a dolgot. Áldottam az eget, hogy mivel sejtettem a dolog végkimenetelét, ezért nem az eheti számba akartam megjeleníteni a cikket… de volt egy olyan gondolatom, hogyha így folytatja, akkor lehet el is veszem tőle. A dolog valahol sajnálatra méltó volt, mert azért is egyeztem bele, hogy a mi részlegünknél dolgozzon, mert kifejezetten lelkesnek tűnt – de nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Lassan rájött, hogy az újságírás nem csak annyiból áll, hogy ír egy pár soros cikket aztán az ölébe hullik a Pulitzer. Viszont szavai leginkább olyannak hatottak ez után, mint valamiféle kihívás. Ha csak egy picit is több idő állt volna rendelkezésemre, akkor lehet próbáltam volna belőle többet kiszedni, avagy valamiféle kisebb kutatómunkának látni a témában, mert… pontosan tudom, hogy a kíváncsiságom fog egyszer a pokolra küldeni. Ugyanúgy fúrta az oldalam, hogy mi vihette rá Warrent, hogy kiszedje az újságból az egyik legnagyobb dobást jelentő cikket, lecserélve valami… kevésbé érdekesre. Így belegondolva, ha most visszaveszi, akkor megeshet, később már kukázhatja is saját irományát, már ha a saját részlege berkein belül akarja publikálni. A friss híreknek ez az ára – nem rakhatsz be valamit frissként, ha már más újságok már jóval előtted végigrágtrák a témát, aki lemarad, kimarad elven. - Az előbb te hívtad fel a figyelmem arra, hogy ne legyek túl gyanakvó, erre te szolgáltasz nekem egy új rejtélyt. Nem vagy konzekvens – néztem vissza rá, de hamar újra a monitorom felé fordultam. Talán jobb is az, ha úgy hiszi, lemondtam a további faggatásáról, elvégre igen érdekes lenne úgy kikutatni a valóságot, hogy ő nem tud róla. Viszont… az újabb plusz túlórákat jelent, aminek gondolatára egy erőteljes sóhaj szakadt fel belőlem. Néha annyira tudtam gyűlölni önmagamat! A tavalyi szerver probléma említésére engem is kirázott a hideg. Nem kevés munkánk adódott akkor nekünk is, elvégre természetesen mindig akadt valaki, aki csak a szerverre mentette le az anyagfait és nem csinált biztonsági mentést egy külön pendrive-ra, felhőre, vagy valamire, ahol el lehetne érni a cikkét, így naná, hogy nem egy dolgot kellett újra írni, vagy kitalálni, mivel lehetne helyettesíteni. - Ne is említsd. Az az időszak néha megjelenik rémálmaimban – tekintve, hogy milyen regényeket írok szabadidőmben, ez nagy szó. Tény, a valós, mindenféle horrorisztikus kreatúrát mellőző rémálmaim mindig elemibb hatást gyakoroltak rám, mint ahol valamiféle természetfeletti jelenségnek lehettem szemtanúja. Vagyis… valljuk be: ez utóbbi álmokat igazából még szerettem is, mert sokszor ihletforrásként is szolgáltak. De ahol a való világ valós borzalmai jelentek meg, ott már jobban örültem az ébresztőórám hangjának és elég erőteljesen próbáltam aztán elfeledni őket. Viszont bevallom, a következő beszólására nem számítottam. Szerettem volna azt hinni hogy Stella és az én esetem már lefutott ügy, bár persze tudtam, lesz még belőle bőven problémám. Ahogy gondoltam, át is akart jelentkezni más részlegre, amit annyira nem bántam, nem is állt szándékomban megállítani. Persze, mindamellett bíztam benne, hogy nem áll szándékában a továbbiakban bosszúálló perszónát játszani és ott kitolni velem az újság berkein belül, ahol lehet, de ki tudja… ebbe akkor nem is igazán szerettem volna belegondolni. - Tudtommal még nem létezik olyan applikáció, ami képes telefonon keresztül a másik személyre önteni a kávét, de ha mégis lenne, mindenképpen szólj. Szívesen kipróbálnám rajtad, hátha még a végén kiderül, hogy te nagyobb örömödet leled az ingről történő kávé nyalogatásban. Végül is, minőségi kávé egy minőségien túlárazott ingről csak nem lehet annyira ellenedre – feleltem színtelen hangon, miközben visszamentem a helyemre, hogy átnézzem a Warrentől szerzett mappát, keresve néhány plusz információt a cikkhez. Innentől kezdve az volt a tervem, hogy minél kevesebb tudomást veszek Warrenről, annál jobb, viszont a telefonom újabb veszett csörgésbe kezdett. Sejtettem, hogy Oliviát nem szerelem le egy egyszerű telefon kinyomással, így nem volt más választásom, mint felvenni. - Olivia – vettem fel végül, majd hátradőltem a székemben, miközben ujjaimmal a karfát kopogtattam. Stephan egyszer megállapította, hogyha a húgommal beszélek, akkor valahogy a hangom egy teljesen más tónust vesz fel, még akkor is, ha épp mérges vagyok rá. Mintha még így is… kedvesebb lennék vele? Azt hiszem nem véletlen hívott kishúg komplexusosnak, amit én magam aljas rágalomnak neveztem – aztán mindig felhívta a figyelmemet arra, hogy nagy eséllyel a bankkártyámon lévő összeg azért néz ki mindig olyan sanyarúan, mert a fizetésem nagyobb részét a húgomra költöm, semmint a saját megtakarításaimra. Ezzel pedig… nem nagyon tudtam ellenkezni. És, mint ahogy sejtettem, drága kishúgom csicsergő hangon érdeklődött hogylétemről, a napomról az egyetemről, majd nem köntörfalazott tovább és jött az általában ilyenkor felmerülő kérés: elfogyott a zsebpénze és kéne még egy kis anyagi támogatás. - Azt hittem ezt már megbeszéltük, de úgy látszik újra és újra ismételgetnem kell magamat. De mondjuk vegyünk egy egyszerű példát. Hová kerül az az ember, aki elveri minden pénzét és nem marad egy lyukas garasa se? Az utcára. És ahányszor én már hallottam azt tőled, hogy majd visszafizeted azt a pénzt, amit adtam… Olivia, én is végig hallgattam a szívszorító történeted a kevés zsebpénzről és a barátokkal együtt töltött idő fontosságáról, így talán te is végig hallgathatnál engem, nem? Na ugye – túrtam bele a hajamba, majd székemmel kicsit az ablak felé fordultam. - Őszintén, nincs sok időm erre a beszélgetésre, tekintettel arra, hogy minden hónapban megígéred, hogy ez többet nem fordul elő és mégis, újra ugyanebben a helyzetben vagyunk – ingattam a fejemet. - De tudod mit? Ha ez így folytatódik a továbbiakban is, akkor el kell gondolkoznom azon, hogy miképp is fordíthatnám ezt a helyzetet a saját javamra. Elvégre egyre inkább olyannak tűnik, mintha folyamatosan dobálnám kifelé a pénzt az ablakon a nagy semmiért – persze próbáltam kellően halkan beszélni, de mérget mertem volna venni rá, hogyha Warren nem bambult bele újra a cikkébe, akkor minden egyes szavam tökéletesen hallja. - De… a mai napra gondoltam valami érdekeset. Tudod melyik moziba szoktuk eljárni Stephannel? Remek. Ha odaérsz a film kezdése előtt fél órával és gyorsan meg is veszed nekem a kukoricát meg a kólát, akkor elgondolkozom az anyagi megtámogatásodon. Hogy mikor kezdődik a film? Nézd meg a neten. Sok sikert – valahol éreztem, hogy megeshet túlzottan is gonosz voltam a húgommal, de… az utóbbi időben tényleg kezdtem úgy érezni, hogy számára már csak a pénzcsapként funkcionáltam. Imádtam Oliviát, de egyre beljebb került abba a lázadó tinikorszakba, mikor már egyre nehezebb volt irányítani és úgy hitte ő már mindent jobban tud – de ez nem jelentett azt, hogy ne várta volna el, hogy segíts neki, ha slamasztikába került. Ő pedig… nem egyszer került abba. Végül inkább újra a számítógépem felé fordultam, majd a mappa felé. Próbáltam benne feltérképezni valami rendszert, elvégre nem akartam széthányni Warren dolgait, ha ne adj isten véletlen valami sorrend szerint rendezte volna az ott sorakozó cikkeket.
A tizennegyedik utcát érintő felszíni közlekedés forgalomszabályozásánál sokkalta jobban foglalkoztatott a kérdés, miszerint Clyde vajon birtokol-e a másfajta hangszínt, mint a teljes közöny és az a színtelen tárgyilagosság, amivel engem jutalmaz, bár sok jelentősége igazából nem volt. Részemről nem volt kulcsfontosságú, hogy jóban legyünk, az Ő oldalát tekintve meg… ki tudja. Megannyi dolog volt a jellememben, amit nehéz volt kedvelni, nem róhattam fel neki, hogy gyanakszik egy szokatlanul barátságos gesztus miatt. Ettől függetlenül persze felróttam, mert bár a legkisebb jelét se mutatta annak, hogy engem akarna bosszantani a válaszaival, azért mégiscsak megtette. Jól leplezve szándékosan, vagy szerencsés véletleneknek hála, nem tudtam eldönteni, minden esetre nem tetszett, mikor a saját játékomban akartak legyőzni. - Nem azt mondtam, hogy ne legyél gyanakvó, egy kis egészséges gyanakvással semmi baj nincs. – billentem óvatosan oldalra a fejem, mutatóujjam közben ráérősen tekergeti fel-alá az egér görgőjét, ide-oda dobálva a szöveget a képernyőn, amire már hosszú percek óta képtelen voltam figyelni. – Én azt mondtam, hogy az agyad fogaskerekei olyan magas fordulatszámon pörögnek, hogy az már-már paranoiddá tesz, az meg legjobb tudomásom szerint csak hátráltat egy rejtély megoldásánál, de hát ez a te szakterületed, mit tudhatok én és a „nem konzekvens” gondolatmenetem. Miután a mondatzáró szemforgatásom végével sikerül legalább látszólag visszavezérelni a másfelé kalandozó gondolataim a monitor irányába, Julia cikkje már a legvégéig van tekerve a szövegszerkesztőablak vakítóan fehér háttere előtt, nekem pedig a leghalványabb fogalmam sincs arról, melyik mondatnál hagytam félbe, így kénytelen vagyok elölről kezdeni az olvasást. Megint. Az első hasábról még vannak emlékeim, a második elején viszont ismét utolér a teljes érdektelenség azon pillanata, mikor a századjára újraolvasott mondat százegyedjére sem kíván értelmes gondolattá összeállni a fejemben. A figyelmem célirányos fókuszának megtartásában nem segít Clyde jelenléte sem, aki valami veleszületett tehetségként képes már a puszta lélegzetvételével kizökkenteni. Pláne, mikor ezt az asztalom peremén teszi. - Egészen más talajban gyökereznek a fétiseim, bár a kávé és a nyalogatás külön-külön nincs ellenemre, szóval annyira nem lőttél messzire. – megengedek magamnak egy grimaszt, az a provokatív fajtát, mikor az ember az orrát ráncolva várja a másik fél revansát, Easton viszont messze sokkal szofisztikáltabb az ilyen piti kis játszmáknál. A gesztusom nagy része is csupán a tartóját éri, mikor a mappámmal kiegészülve elindul vissza az asztala irányába, nem fordítva rám több figyelmet, mint amit egyébként megérdemlek. Feladva az ellenőrzés és esetleges átjavítás irányába támasztott elképzeléseim egészét, Julia cikkjét úgy, ahogy van, befolyatom sajátom helyére, majd, mikor már az utolsó fattyúsor is a helyére kerül, akaratlanul is feltör belőlem egy fájdalmas nyögés. Egy dolog nem átolvasni egy szerkesztőtársad munkáját, független újság voltunk, mindenki a saját neve alatt, a saját felelősségére cikkezett, hibázott és tévedett. Egy teljesen másik viszont nem áttördelve küldeni a nyomdába az anyagot az utolsó utáni pillanatban, az már olyasfajta szarvashiba lett volna, amit egy olyan ellenféllel a sarkamban, mint Clyde megkérdőjelezhetetlen-szakmai-profizmus Easton, nem engedhettem meg magamnak, akkor sem, ha hozzáértésem híján a szövegtördelés és a képcsere újabb súlyos percekkel toldották meg a túlóráim sorát. Ez az a pontja a szakmának, mikor fel kell emelkedni az íróasztal mögül, és szünetet tartani, mielőtt még az utolsó pattanásig feszülő kis idegszál is menthetetlenül elszakad, és az ember végérvényesen rájön arra, hogy annyit nem fizetnek ezért a munkáért, hogy megérje a szenvedést. Mit sem törődve Clyde telefonbeszélgetésének komolyságával, hátralököm a székem, hogy ezúttal én alkalmatlankodjak kicsit az asztala körül. Gondosan ügyel arra, hogy szint alatt tartsa a hangját, így a szóváltás egy részéről lemaradok, ám minél közelebb érek az hozzá, annál könnyebb kivenni azt a kedvesen bosszús élt a hangjában, csakúgy, mint a szavait az esti programját illetően. A magánbeszélgetéséhez mondjuk aztán tényleg semmi közöm nincs, viszont Clyde nem vette a fáradtságot, hogy a folyosón bonyolítsa a le a hívást így azért vajmi kevés bűntudat ébred bennem, amiért önkéntelenül is, de megfigyelőjévé válok a szóváltásnak. A záróakkorddal kísérve Ő kinyomja a telefonját és visszatemeti magát a munkába – amit egyébként nekem is tennem kéne – míg én a háta mögé lépve megtámaszkodom a széke támláján, és a vállai felett áthajolva olvasok bele a cikkbe, amin épp dolgozik. - Ez kinek az írása? – kérdezem könnyedén, mert rámutatni az ellentmondásra, miszerint az imént épp pénzköltésre kényszerítette az illetékes Oliviát, mikor a lány pont pénzkérés céljából hívta, valahogy nem tűnt etikus húzásnak, az viszont valóban érdekelt, hogy kinek sikerült ilyen méltatlanul száraz és unalmas cikket írnia a legutóbbi falfestményről, amit Nate-el az NYU szociológiai intézetének falára fújtunk fel még a hét elején.
Elég kellemetlen helyzet, ha az ember tulajdonképpen nem akarja elneveti magát, mégis sikerül. Jobb esetben csak egy egyszerűbb, horkantás szerű hangot hallatunk, rosszabban már… na abba ne is menjünk bele. Még jó, hogy velem csak az előbbi történt meg, miután végig hallgattam Warren mélyenszántó gondolatmenetét. Tény, nem sokat veszekedhettem vele, mert abban igaza volt, hogyha valaki mindenhol farkast lát, akkor nem szúrja ki a valódi problémát, de…az eddigi kapcsolatunkat tekintve így is érdekes volt a felajánlása. Végül inkább csak megemeltem a kezem, tekintse ezt a saját győzelmének, mert ha tovább kukacoskodom, hogy „de akkor is fura a felajánlás”, akkor már én érzem majd magam hülyének, meg aztán részben igaza van. De! Csak részben. Miközben pedig lassan engem is beszippantott a saját feladatom, majd a nem éppen meglapő felfedezés, hogy nem vagyok annyira elégedett Emery munkájával, hirtelen újabb információkkal gazdagodhattam Warren kapcsán. - Wow, mennyi kéretlen információval gazdagodtam hirtelen… mindjárt felírom, ki tudja, mikor lesz ez még hasznos – nagyjából soha, de legalább tudtam mit reagálni a kedves felvetésre, némi fej oldalra biccentés kíséretében. Ha még nőnemű egyed lettem volna, nagy eséllyel simán beraktam volna a „felhívás keringőre” kategóriába, lehet még el is gondolkodom valami hasonlóan szellemes visszavágáson, de a kreativitásomra nagyobb szüksége volt Emery cikkének, mint Warrennek. Amúgy se tudom milyen képet vágott volna, ha valamilyen formában megpróbáltam volna hasonlóan kétértelmű formában lecsapni a dolgot. Valami olyat, mint a „Tudok én neked valamit, amit nyalogathatnál”… pff, totál úgy hangoznék, mint valami vén perverz, Warren meg menekülne a szerkesztőségből. Végül is, lehet mégis csak mondhattam volna neki, legalább valóban magamra hagyott volna. Bár, ezzel az információval gazdagodva még a nap bármelyik pontján beajánlhatok neki némi nyalogatást. Ezen elmés gondolatmenetemet húgom telefonhívása akasztotta meg, amit nagy eséllyel valamennyire Warren is hallott. Nem mintha annyira titkos beszélgetés lett volna, ettől függetlenül mégis reméltem egy picit, hogy inkább beletemetkezik a munkába, semmint az én magánéleti dolgaimat hallgassa. Nos igen, ha felemlítette volna nekem azt a logikai buktatót, hogy a húgom figyelmét felhívtam a nem helyes pénzköltési formákra, majd pont az volt a kihívás része, hogy vegyen nekem meg bizonyos dolgokat, akkor fel kellett volna hívnom a figyelmét néhány apró dologra. Például arra, hogy ezt a pénzt tulajdonképpen nem Olivia költi el, hanem én, mivel az én imádott, drága egy szem hugocskám az én pénzemből él már egy ideje… pontosabban minden hónapban attól a pillanattól kezdve, hogy elveri a zsebpénzét a lehető legnagyobb baromságokra. Néha csodálkozom, hogy a szüleinknek még nem szúrt szemet. Ha meg mégis… akkor nagy eséllyel sejtik, hogy én támogatom meg anyagilag és ez az egészet nekem is tanulópénznek szánják. Nem jól teszik. Meg aztán elkövettem még egy hibát: nem sejtettem, hogy Warren a hátam mögé fog sompolyogni… főleg mert neki is haladnia kellene a saját feladatával. Épp ezért tény, kicsit váratlanul ért, mikor hátam mögül meghallottam a hangját és tudatára ébredtem közelségének. Hála a jó égnek annyira azért nem rázott meg a dolog, mint őt a legutóbb, legalábbis úgy véltem sikerült kellően lepleznem meglepettségemet és inkább csak a kérdésére válaszoltam. - Emery… ami igazán szomorú. Jó érzéke van a témaválasztásokhoz, de valahogy az írás nem a kenyere, vagy nem is tudom. Nem fektet bele elég energiát. Csak gyorsan túl akar rajta esni – lehet Warren nem volt kíváncsi a véleményemre, de ő hozta magára a bajt, hogy rákérdezett. Ahogy végül felé irányítottam tekintetem kénytelen voltam megállapítani, hogy valahol értettem a szerkesztőség női tagjait annak kapcsán, hogy a titokban lefolytatott „Ki a legpartiképesebb pasi a Washington Square News-ban” szavazáson Warren egészen impozáns helyezést tudhatott magának. Ó, hogy nekem erről nem kellene tudnom? Rendben, egész jól titkolták a kis kezdeményezést, de voltak jelek, apró kis megmozdulásaik, titkos suttogások, meg társai, ami után sajnos nem tudtam útját állni a kíváncsiságomnak. Elvégre egy társaság vagyunk, miféle dolog már titkolózni? Tény, annyi belátás volt bennem, hogy nem hívtam fel a többi hímnemű munkatárs figyelmét a titkos kis szavazásukra, de… elég mókás volt figyelni az eredmények alakulását. - De azt hiszem azzal kell dolgozni, ami van, ha pedig később sikeresen kikupálódik, az még pozitív is. Ami most kifejezetten fontos lesz, tekintve, hogy érzésem szerint idővel kevesebb cikkel tudok majd gazdálkodni – szusszantam fel egy kicsit. Még nem volt kimondva, de benne volt az előszele annak, hogy bizony Stella vagy itthagyja a szerkesztőséget, vagy megpróbál átkerülni valamelyik másik részleghez. Munka szempontjából mindenféleképpen fájó, mivel kifejezetten jó írásokkal gazdagította a csoportunkat, viszont éreztem, képtelen lesz külön választani a munkát a magánéletétől és valahol még be fog nekem tolni egy fricskát, ennél jobb módszert pedig nem is választhatna. Rendben, részlegváltás esetén még mindig indítványozhatnám, hogy cserébe én is kérek onnan egy embert, de kinek lenne hirtelen kedve csak úgy, egy másik csapata kerülni? Persze, egy közösség voltunk, de… klikkekkel. Mindegyiknek megvolt a saját kis munkametódusa, feladatmegosztása, egy új helyre kerülni pedig mindig a mélyvíz. Sokak pedig ha tehetik, inkább kerülik a hirtelen váltásokat, amit valahol teljesen meg tudok érteni. Én se tapsolnék, ha egyik pillanatról a másikra átraknának egy új közösségbe, de valahol egy kihívásként tekintenék rá. Meglenne a maga izgalma; de ezt nem várhatom el mindenki mástól… meg aztán a másik részlegvezetőtől sem, hogy mondjon le egy írójáról, mert az én egyik csoporttagom képtelen velem dolgozni, mert… hisztis?
Még ha csak pusztán gondolati szinten is, de utáltam beismerni, hogy Clyde elméje messze sokkal érdekesebb helynek bizonyult, mint azt első ránézésre, vagy mondjuk két évre rúgó ismeretségünk óta valaha is gondoltam volna. A legmélyebb pontja ennek a felismerésnek kétség kívül a tény, miszerint ezt még csak nem is a kéretlen túlóráim felé támasztott mély undorom mondatta velem. Nem, ez az istencsapása a sajátos kis neurológia kattanásaival tényleg egészen sajátos módon gondolkodott, megnehezítve ezzel az olyan egyszerű emberek életét, mint mondjuk én, akit nem áldottak meg analitikus személyiségtípussal. Csak úgy, gyermeteg kíváncsiságtól vezérelve szerettem volna belemászni a fogaskerekei közé, hátha megértem, hogyan működik, mert istenbizony nem volt még egy ember a földön, akiből ilyen komoly eszmereakciót váltott ki egy kávémeghívás. Aztán persze lehet, hogy csak az bosszantott, hogy Ő már akkor egy lépéssel előttem járt, mielőtt én még egyáltalán fontolóra vettem volna a lépéselőnyszerzés lehetőségét. - Emery… - ismétlem az illetékes nevét immáron Clyde háta mögül, vadul kutatva egy arc után, amit hozzápárosíthatok. A sikertelen próbálkozás arra enged következtetni, hogy Emery vagy újonc volt a sorainkban, vagy pont annyira érdektelen volt a jelenléte, mint Easton monitorján világító írása. Tekintve, hogy szemeszterről-szemeszterre cserélődtünk, én pedig viszonylag ritkán láttam fantáziát az első és másodéveseinkben, mindkettőt el tudtam képzelni. - Emerynek meg kellene tanulni véleményt írni, zagyválás helyett. Mit sem törődve a személyes tér fogalmával, bal kezem Clyde székének támlájára támaszom, a másikkal pedig elnyúlok mellette – kínosan közel, de hozzá nem érve. Elkapom az egeret, Easton vagy elhúzza a kezét, és átengedi nekem az irányítást, vagy foglyul ejtem a jobbom tenyerével, így vagy úgy, de beletekerek a szövegbe, és a kurzorral kijelölöm egy tetemes részét. - Ez egy újság, nem középiskolás irodalomóra, ahol azt találgatjuk, mire gondolt a költő. – búgom halkan, már-már bosszúsan, és a backspace billentyű lenyomásában is csupán az akadályoz meg, hogy az írás nem az én felelősségem alá tartozik, így jogom sincs belepiszkálni. Ha így lenne, nem csupán a kijelölt rész menne a kukába, hanem egy ctrl+a után az egész. Az első leütött karaktertől kezdve az utolsóig sikít belőle a kapkodás, az a fajta, amit kitöltőszövegként hadoválnak a fiatalok, mikor még közel sem érték el a megadott szószámot. A tartalom nem lényeg, kilóra legyen meg, még határidő előtt. Ha ez közben azzal jár, hogy az első mondatban felállított „színtiszta vandalizmus” és a végére maradt „kortársművészet, ideológiákkal” ellentmondása frontálisan ütközik a szövegtörzs több részén is, hát istenem, Ők a kettesért hajtanak, senki ne várjon komoly erőfeszítéseket. - Jobb lenne a cikkje, ha a saját gondolatait próbálná meg megfogalmazni, nem a vandálokét kitalálni. – elengedem az egeret, mielőtt még tényleg vágólapra küldeném az irományt, majd ezzel együtt, visszaadom Clydenak az intimszféráját, és hátrébb húzódom. – Nem reménytelen, bár erre gondolom te is rájöttél. Ha megtalálja a hangját, megkockáztatom, még nyomdába is küldhetnénk az anyagait, de ha csak így maszatol, hiába az emberhiány, csak saját magad veted vissza vele. Nem mondom, hogy beszélgessen el vele, hogy szorongassa meg, állítsa kihívás elé, vagy dobja be a mélyvízbe. Én valószínűleg mind a négyet megtenném, tanácsot osztogatni viszont nem áll szándékomban, egyrészt, mert Clyde nem kérte, másrészt meg, mert nincs rászorulva. Az meg, hogy nekem tulajdonképpen csak jó, ha az életművem olyanok piszkálgatják, akik a felszínnél tovább nem jutnak, szintén nem elhanyagolható tényező. Ha Lilian, az Opinion egyik legádázabb kis oknyomozója egy pillanat erejéig is lehetőséget látott volna a sztoriban, Nate ostoba képe már rég címlapon lenne, mivel az a szerencsétlen olyan felelőtlenül szórta maga után a nyomait, mint Jancsiék a kenyérmorzsákat. - Minden esetre sok sikert hozzá. – elengedem a széke támláját, és kihasználva a mozdulat lendületét, meg is veregetem a vállát, amolyan szupportív jelleggel, és még csak véletlenül sem leplezem a káröröm érces csengését a hangszínemben. – Bizonyára van annyira szórakoztató, mint a film, amire sietsz. A fénymásolónál leszek, ha kellenék. Nem igazán tudtam elképzelni olyan forgatókönyvet, amiben Clyde-nak menthetetlenül szüksége lenne rám, de rendkívül jólesett kimondani, nyomatékosítva ezzel a helyzetünket, miszerint nekem az éjfélig nyúló határidőm, akár a tenger, míg Őt – kivételesen – sokkal jobban szorítja az időkorlát.
Láttam Warrenen, hogy hiába nevezem nevén a cikk megalkotóját, attól még nem került közelebb a beazonosításhoz. Nem hibáztattam ezért, elvégre tény, az első évesek adják a legnagyobb részét a szerkesztőségnek eleinte, de csak azért, hogy aztán fokozatosan lemorzsolódjanak és csak azok maradjanak a végén, akik komolyabban érdeklődnek a téma iránt. Először mindegyik azt hiszi, hogy újságírónak lenni csupa móka és kacagás, csak a filmekben látott ámításra hagyatkozik, aztán pedig mikor szembesülnek azzal, hogy mennyi plusz melót tartogat magában ez a hivatás, akkor máris elkezdenek visszakozni, végül pedig a „menjünk haza klub” mellett döntenek. Eleinte kiábrándító volt ezt látni, de egy idő után az ember képes ezen is túllendülni és továbblépni. Jobb esetben pedig mindig marad néhány olyan, aki képes minőségi munkát bemutatni. Bár Emery kapcsán ebben nem voltam biztos. - Nem véletlenül ülök itt túlórában – mert nem abból tanul, ha csak visszadobom neki azzal a felkiáltással, hogy „úgy rossz, ahogy van”, hanem fontos kiemelni, hogy miben kellene változtatnia, mire lenne előnyös figyelnie és a többi. Más kérdés, hogy mennyire fogadja meg ezt a későbbiekben. Meg aztán… találnom kellett valamit ebben a cikkben, amit jónak látok, mert újságírás ide vagy oda, kénytelen voltam néhány pedagógia órán is részt venni, ahol nem egyszer hangsúlyozták ki: ha tanítói feladatot látunk el, ügyeljünk arra, hogy ne csak a hibáit tudjuk kiemelni a tanulónak, hanem az eredményeit is. Az állandó negatív kritika csak csökkenti a lelkesedést, elveszi a személy kedvét a fejlődéstől, még akkor is, ha minden szavunkat építő jellegűnek szántuk. Sokan gondolják úgy, hogy kegyetlen módon kritikusan állok a velem dolgozók cikkeihez, de tegyük azért hozzá: nem keveset foglalkozom azzal, hogy kiemeljem, mik a hibáik és én magam mit csinálnék másképp. Persze, ha ezek után is olyan munkát adnak le, amivel nem vagyok elégedett, onnantól már végképp nem nevezhetnek kedves személynek. De akadnak dolgok, amire több éves ismeretség se készíti fel az embert. Tény, sose volt túlzottan mély kapcsolatom Warrennel ilyen-olyan okokból, de ettől még nem számítottam arra, hogy hirtelen ennyire közel kerülünk egymáshoz, a szó szoros értelmében. Mindig is azt mondták, hogy az érzéseimet csípőfogóval kell belőlem kiszedni, mert nem szeretem őket mások orrára kötni, de ez igaz volt a testi kontaktusokra is. Persze, akadtak kivételek, mint a családom, a közeli barátaim, vagy valami nyomós indokkal történő érintkezés, de ahogy Warren hirtelen ráfogott a kezemre, azért, hogy az egérrel szórakozzon, miközben amúgy elég lett volna annyit mondania, hogy „engedj ide egy picit”, vagy esetleg egy „add ide, kérlek” kombóval megúszhatott volna az egész szituációt bármiféle tapizás nélkül… jó, nem azt mondom, hogy sokkolt, mert erős kijelentés lenne. Inkább már csak azért se húztam el a kezem, mert néma gyereknek anyja se érti a szavát. Persze, ettől függetlenül meghallgattam a véleményét és… bár lelkem mélyén talán kicsit kelletlenül, de igazat kellett neki adnom. - Én is hasonló következtetésekre jutottam, de azzal nem megyek semmire, ha csak visszadobom neki az egészet és közlöm, hogy kezdje újra. Azt hiszem kicsit jobban beleásom magam a témába, hogy haladjunk is valamerre – így legalább jobban felépített megjegyzéseket tudok majd hozzá fűzni, továbbá ha képtelen valami értékelhető produktumot előállítani, akkor valakinek át kell vennie a témát. Mivel pedig én felügyelem a munkáját, így kézenfekvő, hogy én tegyem meg. Mindettől függetlenül így is úgy is beszélnem kell majd a fejével, akkor pedig meglátjuk a továbbiakat. - Kösz… – tettem hozzá, bár tény, volt egy olyan belső sugallatom, hogy ő bizony nagyon élvezi, ha én szenvedek. Hogy miért? Mert fordítva én is ugyanígy lennék. Ezzel jár a kompetitív helyzet. Bár a filmes megjegyzésére kicsit rondán néztem rá. - Mondjuk, hogy szórakoztató, de egészen más szempontból – intettem még neki, menjen csak fénymásolni, addig se zavar meg a jelenlétével. Bár amint átlépte a szoba küszöbét, tekintetem rögtön a számítógépe felé vándorolt. Ha lett volna egy kis szerencsém, akkor nem zárta volna le a rendszerét és talán találtam volna nyomot arra, hogy miért hívta vissza a cikkét. Őszintén, nagyon-nagyon érdekelt volna az indok. De ahogy kicsit hátrébb gurultam a székemmel, megpróbálva rápillantani, nos… eléggé úgy tűnt, hogy lezárta. Erre csak egy halk sóhajt engedtem meg magamnak. Amúgy is, nem volt időm arra, hogy Warren dolgai között turkáljak, valamit kezdenem kellett Emery cikkével. Igazából ahogy a News részről szerzett forrásanyagokat nézegettem kezdett egyre érdekesebbé válni számomra a téma, de… kezdtem kicsúszni az időből. Ekkor támadt az a remek gondolatom, hogy bescanelem a számomra érdekes anyagokat és majd otthon még foglalkozom a témával. De ugye… a fénymásoló és a scan ugyanaz a gép volt nálunk. Egy hatalmas sóhaj kíséretében nyaláboltam a hónom alá a szükséges iratokat, hogy aztán az ajtófélfán bekopogva jelezzem jelenlétem a lelkesen fénymásoló Warrennek. - Még sokáig van szükséged a fénymásolóra? – érdeklődtem meg tőle. Reménykedtem, hogy már nem sok mindenre volt szüksége.
Éltem a gyanúval én is, hogy Clyde hobbilistáinak tételei között nem szerepel a túlóra, de minden pénzem azért nem tettem volna fel rá. Ha nem tudtam volna az esti programjának mivoltáról, megkockáztattam volna, hogy jobb elfoglaltság híján ücsörög itt. Nem – csak – azért, mert mérhetetlenül unalmasnak találtam az életét, egyszerűen csak láttam már Őt és a részlege tagjait is időérzéküket vesztve belemerülni egy-egy témába. Aki érkezett már korán reggel arra a látványra, hogy valamelyik kollégája annyira belemerült a kutatási anyagaiba, hogy elfelejtett hazamenni, már nem lepődik meg semmin. Clyde mondjuk egészen más módon tűnt megszállottnak, nem igazán tudtam még, hogyan, de biztos voltam benne, hogy nem akarok szembe kerülni a mániájával, ha nem muszáj. Nekem soha nem állt úgy igazán szándékomban megélhetésként tekinteni az újságírásra, nem véletlenül nem is választottam ilyen irányt magamnak, a szakmának oknyomozó ága pedig különösen az a terület volt, ami soha nem vonzott igazán. Egy egészen másfajta elkötelezettséget, sajátos fanatikus lelkületet igényelt, én viszont egészen más területeken óhajtottam kamatoztatni ezeket a tulajdonságaimat. Néhány éve volt egy újságírói konferencia Svájcban, amit többek között a Wyndham Hotels & Resorts is szponzorált, és ahol Roberto Saviano volt az egyik díszvendég. Az a Roberto Saviano, akinek az élete, a maffiacsoport-leleplező könyvének kiadása után két dologra korlátozódott: rejtőzködés és folyamatos kihallgatásokra járás. A konferenciára is hét testőr kíséretében, teljes inkognitóban érkezett, és én azon a ponton döntöttem el, hogy ennél távolabb nem is lehetnék az oknyomozástól. Az én szenvedélyem egészen más alapokra épült, és mivel úgy tűnt, vajmi kevés közös területet fed Clyde-éval, vajmi nehéz is volt megérteni a … nos, nevezzük butaság helyett motivációnak. - Szerintem azzal sem mész semmire, ha te ülsz itt, míg Ő valószínűleg már részeg, vagy nemsokára az lesz, de tekintve, hogy nagyon rég nem volt panasz a részleged egyetlen tagjára sem, azt hiszem, nincs jogom megkérdőjelezni a módszereid, szóval jó áskálódást. Az enyémek már megszokták, hogy az azonnal a hírsarkunk kulcsszava, így aki nem volt képes gyors és önálló munkavégzésre, annak sajnos mennie kellett. Aki nem tudott aktualitásokra reagálni, annak a cikkjeit nem olvasták, aki órákat ült egy cikken, annak pedig a McDonaldsban is jobb órabért kínáltak. Ebből kifolyólag a banális hibavétés is az azonnali javítás fogalmával járt együtt, én pedig addig álltam az illető asztala mellett, amíg ezt meg nem tette. A Hírrovat törtetőket nevelt, a Vélemény gondolkodókat, lehet vitatkozni pro-kontra, hogy melyik nevelési módszerből lehet később a legtöbbet profitálni. A fénymásoló helyiségünk magánya sokkal kevésbé volt hívogató úgy, hogy az asztaloknál nem tombolt káosz, és az irodát nem töltötte meg az a fajta idegtépő nyüzsgés, ami miatt megérte napközben ide menekülni. Nem is terveztem sokat időzni a minden az egyben multifunkcionális gépünk társaságában, egészen addig, míg Clyde meg nem jelent az ajtóban, a használati igény óhajával az ajkain. - Lenyűgöző, hogy egy percet sem bírsz ki nélkülem. – karjaim a mellkasom előtt összefonva dőlök neki a gépnek, ami csendesen berregve még csak véletlenül sem szeretné elkezdeni kinyomtatni azt a pár darab pdf-et, amin a jövőheti segédanyagok vannak, és amiket mellékesen abszolút ráérnék hétfő reggel is megcsinálni. – A gépen múlik, hogy meddig van még rá szükségem, tudod, hogy nem tőlem függ. Ellentmondva a saját állításomnak, kiszabadítom a jobb karom, és hátam mögé nyúlva, két gyors és éles csippanás kíséretében benyomok még két nullát a nyomtatni kívánt anyagok számjelzése mögé, kétszázra emelve ezzel az eredeti kettő példányt, amire beállítottam. Tekintetem közben egy pillanatra sem szakítom el Clyde arcáról. - Miért, talán sietsz?
Már a kezdetektől tudtam, hogy Warren és én kifejezetten más stílusban kezeljük a beosztottjainkat és egy ponton értettem miért. Mint újság állandó jelleggel előtérbe kellett helyeznünk azt, hogy az információk amiket kiadunk a kezünk közül, azok naprakészek legyenek, ez pedig a Hírrovatnál végképp fontos volt. Itt nem volt olyan opció, hogyha valami lemaradt, akkor berakják jövőhéten, mert akkor már késő – mert az a hír nagy eséllyel már egy másik rovathoz fog kerülni, abból az egyszerű okból, mert már nem tekintendő az ő témakörüknek, már nem elég… friss? Warren pedig elég kegyetlen módon tudott szelektálni, ha rajta múlt, volt akik szerint túlzottan is. Mint már mondtam: egyrészt értettem a hozzáállását, de nem mindennel értettem teljesen egyet. - Valóban egyszerűbb lenne visszadobni neki az egészet és azt mondani, hogy az egész rossz… de azzal se megyek semmire, ha újra írja, de mivel nem jött rá magától mit rontott el, ezért elköveti ugyanazokat a hibákat – tény, az én időm se volt végtelen, továbbá azt nem kötöttem Warren orrára, hogy eleinte valóban Emery cikke volt a fő indok, ami miatt bent ragadtam, de ahogy elkezdtem boncolgatni a témát, túlzottan is érdeklődni kezdtem iránta. A cikk maga csapnivaló volt, Warrennek pedig még nem volt szerencséje találkozni azzal, hogy milyen kedves kis megjegyzésekkel szórtam meg néha a beosztottjaimat. Mert igen, mint már említettem, fontos a pozitív visszacsatolás, de egyúttal ha valami ordas nagy baromság, nos, azt is fontos volt kiemelni. Továbbá, a hónap vége felé voltak olyan pillanatok az életemben, mikor a hátam közepére púpnak kívántam a pozitív megerősítést, bár tény, még akkor se vettem fel a versenyt Warren stílusával, de igaz. Volt az a pillanat, mikor úgy éreztem, hogy előnyösebb lenne az ő módszereivel élni. - De azért kösz – mondhatni a szavaival adott is, meg el is vett, ha úgy vesszük, de azért értékeltem, hogy megosztotta velem a gondolatait. Vagyis pontosítok: egészen biztos voltam benne, hogy létezett olyan helyzet, ahol előbb tömtem volna be a száját, semmint hogy meghallgassam a véleményét, de azon az estén legalább egy olyan témában nyilvánult meg és olyan formában, ami nem késztetett semmilyen formában erre a megmozdulásra. Ez persze nem jelentette azt, hogy a nap további részében ne eszközölt volna valami olyan tettet, aminek hatására ne akartam volna újfent a világ másik felén tudni. - Most mondanám, hogy ne vedd személyesnek, de azt hiszem, felesleges próbálkozás – szusszantam fel az ajtófélfának dőlve. Hallva a válaszát halkan felszusszantam, de az, hogy ezen bejelentése után hátra fordult a géphez kissé… gyanúsnak tűnt. Persze, ha akkor rögtön szóvá tettem volna, megint megkapom azt, hogy túl sokat látok a dologba, de akkor sem tetszett ez a mozdulat. - Ezzel tisztában vagyok Warren, mint ahogy azzal is, hogyha neked iszonyú sok mindent kell fénymásolnod, akkor bizony létezik azon a gépen egy leállítás gomb is. Nekem csak két percre kell, utána pedig nem is látsz az este folyamán – ezt már csak azért is említettem meg, mert úgy hittem, ezzel talán ösztönzőleg hatok rá. - Lehet meglepő információ számodra, de jól látod, jelenleg igazán boldog lennék ha nem tartanál fel… – szusszantam fel, majd hirtelen beugrott valami. Ha az nem készteti gyorsaságra, hogy nem kell velem több időt együtt töltenie, felvethetek egy másik témát, aminek hatására lehet, szívesebben tud engem az irodán kívül. - De ha mégis csak kénytelen vagy feltartani, akkor a fennmaradó időben beszélgethetünk néhány igazán érdekes témáról… mint mondjuk, hogy milyen okból maradtál itt túlórázni, miért is kell leváltanod a saját cikked, meg hasonló. Igazán felcsigáz ez a téma – tettem karba a kezem, majd felvontam a szemöldököm. Persze, blokkolhatja a témát és elkerülheti, de azt ő is sejthette már: minél jobban próbáltak valamit titkolni előlem, annál inkább kíváncsivá tettek a téma kapcsán. Nevezhetnénk ezt akár munkaköri ártalomnak is.
A kimagaslóan jó tanulmányi átlagát elnézve az ember nem is gondolná, hogy Clyde Easton milyen bosszantóan értetlenül tud viselkedni. Az eszéhez párosuló mérföldes makacsságával pedig egyre csak képes ráhelyezni a hangsúlyt arra a bizonyos bosszantóra a mondatban, szinte teljesen elnyomva az értetlen szó élét. Pont, mikor már azt hittem, hogy nem tud jobban meglepni, lenyűgöző! Minden esetre ráhagyom az egészet, már csak azért is, mert az okos enged, tartja a mondás, és minő kellemes véletlen, hogy jelenleg talán pont a szamár lenne a legkedvesebb jelző, amivel illetni tudnám. Ugyanakkor tartottam magam az előbbi kijelentéshez is, miszerint nincs jogom megkérdőjelezni a módszereit, amíg azok működnek. Ettől persze nem tartom kevésbé hülyeségnek őket, de nekem épp nem osztottak lapot ebben a kérdésben, és ha mást nem, azt nagyon megtanultam huszonpár év alatt, mikor és hogyan tartsam magamban a véleményem. Nem kezdek hát magyarázkodni, nem bocsátkozom vitás helyzetbe és még véletlenül sem próbálom meg megértetni vele, hogy az ember nyomás alatt teljesít a legjobban, így mindegy milyen jóindulatú kiscserkészként ül itt Emery helyett, hogy segítségként kijavítsa a hibáit, ha ezt nem az illetékes teszi meg saját maga, az egész mit sem ér. Abból hosszútávon még soha senki nem tanult, hogyha elvégezték helyette a munkát, persze ki tudja, hogy az újságíróknak mit oktatnak ebben a „radikális, liberális fertőben”, ahogy apám nevezi. Azt persze sejthettem volna, hogy Eastont és a nyíltan vitára invitáló jellemét nem lehet csak úgy figyelmen kívül–, és pláne nem magára hagyni, de azért melengette az önérzetem a gondolat, hogy Ő járult a színem elé. Még akkor is, ha tudtam, hogy pusztán fénymásolni óhajtana, és nem a társaságom örömét hiányolta az asztala mellől. Milyen kár, hogy ígyis-úgyis a másodikat kapja. - Ahhh, kiismerhetővé váltam, minő tragédia. – szavaim őszinte sérelem visszhangja nélkül csendülnek, ujjaim közben játékosan dobolnak a keresztbefont karom bicepszén, mígnem úgy nem döntenek, hogy emelik a tétet – és ezzel a fénymásolatok számát – és ellehetetlenítik Clyde programját. Pusztán csak szórakozási célzattal, vagy, Őt idézve: semmi személyes. - Virágzó demokráciánk fényében úgy hiszem, a "két perced" - rajzolok macskakörmöt a levegőbe, majd feladat nélkül maradt kezeimmel a fénymásoló szélének támaszkodom, nonverbális üzenetként, miszerint biztos, hogy nem fogom ideengedni. Egyelőre, legalábbis. - nem jogosít fel arra, hogy kitúrj innen. Én értem ide előbb, és egyenjogú tagok lennénk, elvégre is, nem igaz? Vagy szeretnél kicsit egyenjogúbb lenni, Easton? Clyde szemöldöke a homloka közepére szalad, az enyém pedig mintázza a mozdulatot. Ha azt hiszi, hogy némi okoskodással kizökkenthet, akkor egyfelől sokkal kevésbé ismer, mint gondoltam, másfelől sokkal ostobább, mint reméltem. Az szám sarka vigyorba csavarodik a kérdése mentén, abba a gonosz kis félmosolyba, amitbe a filmes antagonistáké szokott, akik ráeszmélnek arra, hogy a főhősük előtt járnak egy lépéssel. Én nem igazán hittem, hogy lépéselőnyöm lenne, de titkom az volt, és ez látszólag szörnyen bosszantotta Easton kíváncsiságát. - Igazán érdekes témám nekem is van, például, láttad a Volt egyszer egy Hollywood-ot? Eléggé megosztotta a nézőközönséget, aztán, ha már a kíváncsiságnál tartunk, érdekelne, hogy te melyik oldalt képviseled. Biztos van valami mélyenszántó véleményed ebben a témában… is. Az Ashával kötött alku önmagában nem volt titok, én tettem azzá. Látván, hogy ez milyen heves érdeklődő reakciót váltott ki Clyde örökké kíváncsi elméjéből, nem is szándékoztam elárulni neki az igazat, amíg nem játszadoztam vele egy kicsit. Meg aztán, egy egész kicsit az is érdekelt, hogy vajon képes-e sarokba szorítani, csakhogy kihúzza belőlem. Nem ismertem még az eszközeit, és mi sem jobb módszer a határai feszegetésének, mint némi provokáció.
Pontosan tisztában voltam azzal, hogy ebben a témában biztosan nem vagyunk egy nézőponton Warrennel, de úgy véltem, nem ez lenne az egyetlen olyan dolog, amelyben mondhatni homlokegyenest másképp gondolkodunk. Persze, mindezt arra a pár évnyi felüleset ismeretségre alapozhattam, amelyek során együtt dolgoztunk, meg arra a néhány közös kurzusra, ahol kénytelenek voltunk mindketten megjelenni. Mindennek ellenére nekem sem állt szándékomban egy hosszas vitát lefolytatni a részlegvezetői feladatkör pontos meghatározásáról, már csak azért sem, mert az óra ketyegett, én pedig minden egyes perccel egyre közelebb kerültem ahhoz, hogy lekéssem az esti programom. Ez pedig már csak azért sem lehetett opció, mert addigra már nem csak Stephent hoztam volna ki a sodrából, hanem drága kishúgomat is. Tény, nem lehettem benne teljesen biztos, hogy eleget tesz a kérésemnek és érkezésemkor már egy nagy adag kukoricával és kólával vár rám, avagy inkább megpróbálja valamelyik másik testvérünket meggyőzni arról, mennyire lényeges őt támogatni anyagilag. Viszont én akármennyire is tudatában voltam időhiányos helyzetemnek, akadtak tényezők, amelyekkel ha akartam, ha nem, számolnom kellett; Warren maga pedig pont ebbe a kategóriába tartozott. Kedves nagy beszéde az egyenjogúságról és a megkérdőjelezhető két percemről egy sóhajt csalt ki ajkaimról, hogy aztán lassan megcsóváljam a fejem. - Egyáltalán nem vagyok egyenjogúbb nálad Warren, csak rendelkezem azzal a kedves tulajdonsággal, amit úgy hívnak, belátás. Őszintén nem tudom, hány oldalt szeretnél lefénymásolni, de nekem igen-igen úgy tűnik, hogy egyhamar nem sétálsz el a gép mellől, miközben nekem némileg sietnem kellene, amivel úgy hiszem tisztában vagy – ő ásta meg magának ezt a sírt, így megnyerte azt a csodálatos lehetőséget, hogy meghallgasson egy Clyde Gregory Easton féle szép hosszú monológot. Igazából értékelhette volna azzal, hogy odaenged a fénymásolóhoz, de ha nem, hát… akkor jöhetett a folytatás. - Persze, biztos vagyok benne, hogy a te időd is nagyon drága és mennyire nagyon szeretnél mielőbb a szerkesztőségen kívül lenni, hogy aztán ki tudja mivel töltsd a pénteked további részét, de azt hiszem az a két perc, amit elrabolnék tőled, az már nem sokat számítana… ellentétben nekem a te fél órád – löktem el magam az ajtófélfától, majd kicsit közelebb léptem ügyeletes időhúzómhoz. - Meg aztán különben is… valóban annyira unatkozol, hogy a péntek estéd velem akard tölteni? – mosolyodtam el lassan, már csak azért, mert erre a kérdésre pontosan tudtam a választ, de… egy pillanatra azért mégis kellemes volt eljátszani a gondolattal, hogy ennyire igényli a társaságomat. - Warren, ez a lelkesedés egy más alkalommal lehet még meg is hatna, de sajnos, akármennyire meglepő lehet ez számodra, én is rendelkezem munkán kívüli élettel – megtoldhattam volna azzal, hogy legközelebb legyen olyan kedves velem időpontot egyeztetni és akkor nagyon szívesen maradok vele kettesben túlórázni, de úgy véltem ez már talán egy kicsit erős volna. Persze, szívhattuk egymás vérét, de nem volt ahhoz kedvem, hogy Warren félreértsen és valami furcsa következtetést vonjon le. Stella után nem volt szükségem még egy pletykára, jelen esetben mondjuk arra, hogy a nőkből való kiábrándultságom miatt megpróbáltam kikezdeni Warrennel. Így közeledve az új főszerkesztő megválasztásához nem volt szükségem még több kellemetlenségre, ami alááshatja a jóhíremet. - Terelsz – jelentettem ki, amint a film témát hozta fel. Létezett olyan alkalom, amikor még képes is lett volna megfogni ezzel, de aznap egy bizonyos cél lebegett a szemem előtt, meg aztán pont egy olyan művet említett, amit még nem volt lehetőségem megtekinteni. Ettől függetlenül viszont nem volt semmi eszköz a kezemben, amivel arra kényszeríthettem volna Warrent, hogy válaszoljon a kérdésemre, hacsak nem azzal, hogy a folyamatos kérdezgetéssel az őrületbe kergetem. Újfent az ismeretek hiánya nehezítette meg a dolgom és addigra már kicsit bántam, hogy nem szenteltem Warrennek több figyelmet. Úgy hiszem egyszerűen csak éltem egy előítélettel az irányában – nem mintha ő ne lett volna az enyémben – amiről úgy gondoltam bőven elégséges lesz számomra a jövőben. Hiba. Hatalmas hiba. - Végül is barkóbázhatunk is, vagy hallgathatsz mély csendben, amíg én hosszan és unalmasan lamentálok lehetséges indokaidról a cikkcsere kapcsán. Vagy átmehetek a másik szobába, nyomok után nézelődni, mert hát végül is neked figyelned kell a fénymásolóra, hogy olvashatóan sokszorosítson neked, elvégre nagyon-nagyon a lelkemre venném, ha az elejéről kellene kezdened és továbbra se lennél hajlandó a géphez engedni – tártam szét a karjaim. Az egy dolog, hogy ő nagyon ráért, de amíg nem engedett dolgozni, addig én is. - És ugyan kérlek, miért válaszoljak én készségesen a kérdésedre, ha te nem teszed meg ugyanezt az enyém kapcsán? Esetleg most te gondolnád egyenlőbbnek magad? – nem kellett tudnia, hogy nem láttam a filmet. Nem mintha annyira lényeges lenne számára az én véleményem, de ha ez arra sarkalja, hogy elmesélje mit is keres itt péntek este, vagy egyszerűen csak átengedi a fénymásolás lehetőségét, nos… akkor megpróbáltam ezt az előnyömre kovácsolni.
Lett volna jobb dolgom, mint Clyde – és a sajátom – idejét pazarolni? Persze. Sőt, valójában Easton idegeinek nyüstölése igencsak messze volt a teendőim fontossági sorrendjének dobogójától, mondhatni annyira jelentéktelenül apró mellékcselekvés volt, hogy a top százat is alig érte el. Viszont kétség kívül szórakoztató, és egy hosszú hetet záró még hosszabb munkanap fáradalmaira mi lehet jobb gyógyír, mint némi szórakozás? Külön kis pluszpont a margón, hogy mindezt Clyde türelmének kárára történhetett. - Komolyan nem érted, hogy működik az egyenjogúság, igaz, Easton? – oldalra billentve a fejem hallgatom a rögtönzött kimonológot, és meg kell hagyni, retorikai szempontból elismerésre méltó, tartalmilag viszont annyi kiskaput nyit, hogy gyakorlatilag szabad bejárást kínál egy vita számára. Nem, mintha Clyde érveinek ne lenne alapja, egyszerűen csak támadható. Fogalmam sem volt arról, hogyan nézhet ki a szakjának tanmenete, az enyém viszont nagy részben épült arra, hogy megtanuljam, miként lehet – és kell - támadási felületet találni a legegysíkúbb felszínen is. – Csak mert a morális alapokra fektetett időrablási elméleted pont azt a végtelenül egyszerű jogi definíciót ássa alá, miszerint mindketten azonos lehetőségekkel rendelkezünk, és téged nem jogosít fel előzésre az sem, ha neked csak két percre van szükséged. Persze, kifejezetten okos erkölcsre és empátiára alapozni az előzés igényét, csak nem megfelelő embert választottál hozzá. Követve a mozdulatát, én is ellököm magam a nyomtató elől, és két lépéssel szűkítem a közöttünk feszülő távot. Nem megyek túl közel, éppen a személyes terének határát súrolom csupán, onnan nézek fel rá, egyenesen bele a szemeibe. Nem kívánok fenyegető lenni, de Ő egyszerűen vitát kínál, én pedig nem tudom megállni, hogy ne álljak bele. - Ha veled akarnám tölteni a péntek estém, ennél egyértelműbben jelezném. – körözök párat a levegőben a jobbom mutatóujjával, a kényszerrandink helyzetére utalva. – Az, hogy a társaságodra kárhoztattak, pusztán véletlen. Azt azért tudod, hogy mi az a véletlen, ugye? Széles vigyorba húzom az ajkaim a gondolatra, ahogy Clyde egyenletes hangon, azzal a bosszantóan csalhatatlan logikájával előadja nekem, hogy márpedig véletlenek miért nem léteznek, bizonyíték gyanánt pedig legalább tizenkét különféle összeesküvéselméletet prezentál. Közben persze baromira remélem, hogy nem kezd bele, mert gondolati síkon tényleg roppant jól szórakozom a gesztusain, a valóságban viszont még egy erkölcsi mélyfilozofáló Easton monológot nem bírnék ki. Meg aztán, úgyis mindketten tudjuk, hogy ez az egész messze van a véletlentől. Legalábbis mélyen remélem, hogy ennyire még Clyde sem együgyű. - Beszélgetést kezdeményezek. – javítom ki egyből, mert bár mindkettő kijelentés hazugság, azt nyilván nem kötöm az orrára, hogy „csak játszadozom veled”. Akárcsak túlmagyarázni egy viccet, az egyértelműsítés megöli a mókát. – De úgy látom nem vagy partner benne. Te tényleg nem tudod lelassítani az agyad fogaskerekeit egy percre sem. Ő széttárja a karjait, én eközben újra összefonom sajátjaimat a mellkasom előtt, és úgy figyelem tovább érdeklődve. Az arcom valószínűleg nem sokat árulnak el arról, milyen gondolatok futnak át a saját – messze kevésbé komplikált – elmémen, és ezen a ponton már igazán nem is vesződöm azzal, hogy bármiféle pozitív érzelemnek is helyet adjak a vonásaimon, mert úgysem hinné el. Kétlem, hogy jelenleg bármit is elhinne nekem. - A válaszmegtagadásnak nincs köze az egyenlőséghez, a hatodik törvénymódosítás szerint, a Miranda jogok fényében alkotmányos és elidegeníthetetlen jogom van hallgatni, pláne, hogy te aztán biztos, hogy felhasználnád ellenem, bármit is mondanék. De ügyes próbálkozás. Kapsz érte egy piros pontot. Sikertelen, ugyan, a támadásának nem elég jó az alapja ahhoz, hogy megingasson valakit, aki már rég megvetette mindkét lábát, viszont meglepően pofátlan a saját szavaimat használni ellenem. Emlékeztet arra, hogy ne becsüljem alá, mert ha most nem is ért célt, a célzása kifejezetten jó volt. Ezen gondolat körül rágódva végül hátat fordítok neki, és a fénymásolóhoz lépve megszakítom a céltalan nyomtatási folyamatot. - Miért érdekel annyira, hogy miért váltottam le a cikkemet? – kérdezem könnyedén, miközben felnyalábolom a papírhalmomat a tálcáról és átengedem neki a gépet, magamat pedig felhelyezem a géppel szembeni kis íróasztal tetejére. Azt el tudom fogadni, hogy Tarantino munkásságáról nem akar csevegni, de az sajnos nem opció, hogy egyáltalán semmiről ne kelljen.
Átkozottul utáltam, hogy vele ellentétben én nem igazán láttam bármit, amivel megfoghatnám ebben a beszélgetésben. Az, hogy éppen hátráltatni akar csupán csak egy feltételezés volt, nem rendelkeztem bizonyítékkal, amivel alátámaszthattam volna, az egyenjogúságról folytatott monológja kapcsán meg aztán végképp nem. Ezen a ponton már sejtettem, hogy eléggé mélyen belegyalogoltam a hazai pályájába, ahonnan aztán győztesen kijönnöm szint egyelő volt a nullával. - Én kérek elnézést, hogy mertem apellálni az empátiádra. Láthatóan tévedtem annak létezésével kapcsolatban – emeltem meg a kezeim, miközben égnek emeltem a tekintetem. Warren minden lehetőséget megfogott, hogy belém kössön – újfent – én pedig újra és újra megbántam azt a botor gondolatot, hogyha megkérem a fénymásolónál betöltött pozíciójáról való lemondására, akkor lesz benne annyi, hogy engedi. Ó, nem. Warren pont az a típus volt, aki szeretett az emberek agyára menni, vagy legalábbis az enyémre mindenképpen. - Tisztában vagyok azzal, hogy mi a véletlen. Csak a jelen helyzetben azért nehéz ezt a helyzetet annak gondolni, mert neked abban a pillanatban kellett babrálnod valamit a fénymásolóval pluszban, amint rájöttél, hogy nekem is szükségem van rá. Természetesen megeshet, hogy véletlenül pont abban a pillanatban jutott eszedbe, hogy mindenből nem csak egy másolat kell, hanem hetvenkettő, de ez nem kicsinyíti annak tényét, hogy hiába lenne meg a lehetőséged megszabadulni tőlem, így rövidre zárva a felesleges szájtépést, te mégis, mintha arra törekednél, hogy minél inkább feltarts. Amire, természetesen újfent nincs bizonyítékom és gondolom megint hallgathatom azt, hogy ez mind-mind csupán a véletlenek közjátéka ez az egész, te pedig mint ártatlan áldozat kénytelen vagy tűrni, hogy mindenféle aljas rágalommal illetlek – forgattam meg a szemeim. - Megkérdőjelezném azt is, hogy ki van jobban elkárhozatva a jelenlegi helyzettel – mint ahogy hozzátehettem volna azt is, hogy nem egy embert tudtam volna elképzelni, akitől még jobban elviseltem volna az időpazarlást. Tény, nem a sajátjával tette ezt, hanem az enyémmel és léteztek olyan emberek, akik kifejezetten jól tudtak szórakozni mások kárára. Warren nagy eséllyel jelenleg ezt a típust erősítette és… tény, akadtak olyan helyzetek, ahol én is kifejezetten élveztem az ilyen típusú helyzeteket. Kár, jelenleg én szívtam a fogamat. Újabb törvényi megnyilvánulás, amire átkozottul nagy a kísértés, hogy elásítsam magam, de inkább csak előkotortam zsebemből a telefonom. Láttam, hogy Stephen már megdobott néhány üzenettel, miszerint merre járok éppen, mert akár út közben is összefuthatnánk. Az üzenet tudatosulása csak egy sóhajra késztetett. - Igazán büszke lehetsz magadra, hogy kened-vágod a jogi szakzsargon minden kis mozzanatát és még a gyakorlatban is alkalmazni tudod. Igazán lenyűgöző – de hol nem teszek magasról a pirospontodra, jegyeztem meg magamban, miközben gyorsan elkezdtem visszaírni Stephennek, hogy felesleges, ne várjon és ha látja Courtöt, vegye el tőle a kukoricát. Volt persze egy olyan érzésem, hogy ilyen könnyen majd nem tudja lerázni a húgomat, de bíztam Stephen rögtönzési képességeiben. Épp felpillantok a műveletből, mikor látom, hogy elhagyja a fénymásolót. Ha már volt olyan kedves azt éreztetni, hogy nem nagylelkűségből engedi át a gépet, akkor ez azt jelenti nem is kell megköszönnöm annak átengedését. Épp ezért végül végre ráhelyeztem a másolni kívánt anyagot, mikor is jön a kérdés, mire is felsóhajtottam. - Azért, mert egy érdekes cikk volt egy aktuális témában, ebből adódóan pedig talány, hogy miért vonod vissza az utolsó pillanatban. Nem ismerlek úgy, mint aki sietség miatt akkora ordas nagy hibát vétene az anyagában, hogy kénytelen legyen visszahívni publikálás előtt – tény, hogy az ideigeimre ment, de ez nem csorbított azon a tényen, hogy jó író volt. Persze, valahol fájó volt számomra a tény, hogy mennyire értett a pálya dolgaihoz annak ellenére, hogy a jövőjét biztosan nem ebben képzelte el. De akkor egy rövid időre belementem a „játék neve őszinteség” szlogenbe és elmondani amit gondolok. - Másrészt… arra vagyok kárhozatva, hogy itt legyek veled, te pedig nem könnyíted meg a helyzetem, ebből adódóan azon a témán lovaglok, ami vélhetőleg számodra minél kellemetlenebb, így tehát inkább arra ösztönözzelek, hogy meg akarj szabadulni tőlem… vagy legalábbis a mai nap ne akarj velem tíz percnél tovább beszélni – mert ez is hozzá tartozott az igazsághoz.
A rá nem jellemző természetes könnyedség, amivel visszavág, engem is meglep egy kicsit. Éppen csak átfut az arcomon a nem várt fordulat okozta pillanatnyi döbbenet, mielőtt jólesően elnevetném magam. Mikor már azt hinném, ennél nem lehet bosszantóbb, Clyde fogja magát, és leüt egy labdát, amiről még csak észre sem vettem, hogy feldobtam, bele egyenesen az arcomba. Viszont meg kell hagyni, ez a fajta finom szellemesség messze sokkal jobban áll neki, mint a kötött mellényes tanársegédek túlbuzgó okfejtési kényszere. - Ne vedd a szívedre, nem te vagy az első, aki ebbe a hibába esik. – valószínűleg nem is az utolsó, de ez eseményeink fényében lényegtelen is. A jellemem ért sérelem inkább csak amolyan ténymegállapítás, jelentős valóságalapját figyelembe véve így nem is szállok vele vitába. Neki igaza van, mert az empátia – habár állításával ellentétben birtokolt tulajdonság - valóban nem tartozik az erősségeim halmazába, nekem meg van annyi eszem, hogy ne ugorjak fejest egy gödörbe, amiből aztán nem tudok majd kimászni. - Kétszáz. – javítom ki ismét, kiragadva kontextusából a lehető leglényegtelenebb információt, ami Clyde ajkát méltatik elhagyni abban a hatszáz szavas kiselőadásban, amit tart. Pedig már komolyan kezdtem reménykedni abban, hogy witty banter Clyde hosszabb ideig vendégeskedik majd a fénymásoló neonfényeinek pompájában. Micsoda csalódás ezt a nap. – Kétszáz fénymásolatra van szükségem, nem hetvenkettőre, de az elméleted egyébként roppant szórakoztató. Azt mondanám, hogy az említett bizonyíték híján törekedj a motiváció feltárására, és akkor nem lesz rágalom a helyzetismertetésedből, de igazából ebben az egész tényfeltáró nyomozásban te sokkal tehetségesebb vagy, mint én valaha is lennék, szóval biztos meg tudod fejteni magadtól is. Legyűröm a késztetést, hogy megveregessem a vállát, pedig a fejemben nagyon élesen él a kép, ahogy kétszer-háromszor megpaskolva a bicepszét végül diadalittasan távozom. Kár, hogy a keserű realitásunk jelen pillanatában közel sem állt úgy a helyzet, hogy a távozás és a győzelem egy lapon említhető legyen. Azt az elégtételt meg aztán biztos, hogy nem adom meg Eastonnak, hogy csak úgy elsétálok. - Szakmai ártalom. – rántom meg a vállam az őszintétlen bókja hallatán, és nem bonyolódom olyan eszmefuttatásokba, miszerint egy oknyomozó számára sem lenne hátrány némi jogi tudás elsajátítása, pláne, ha olyanba óhajtja ütni az orrát, amibe nem kéne. Clyde orra amúgy is rendszeresen ott van, ahol nem kéne, de emellett van annyi józan esze is, hogy nem rohan fejjel előre a vesztébe. Legalábbis gondolom. – Bizony, nekem is van, csak én nem idegelem ki vele a világból az embereket. A fénymásoló mellé száműzött kisasztal nem munkafelületként funkcionált, egyetlen funkciója az volt csupán, hogy legyen hol tartani olyan dolgokat, amiknek máshol már nem jutott hely. Az előrelátó kollégák persze teleszórták csupa olyan holmival, aminek valóban hasznát lehetett venni a helységben, a gemkapcsoktól kezdve mindenféle rögzítő, vágó és szövegkiemelő eszközig, a teljesség igénye nélkül itt volt minden. Én meg, ülőfelületté kinevezve a terepet egy egyszerű mozdulattal elsöpörtem az egész káoszt a közepéről a szélére. - Awww, Easton, ez már majdnem úgy hangzott, mint egy dicséret. – vigyorogva vetem a hátam az asztal mögötti, sterilfehérre mázolt falnak, és a feladat nélkül maradt kezeim közé kapva az egyik felesleges fénymásolatomat, hajtogatni kezdek. – A felszíni közlekedésváltozásról szóló cikk, ami a helyére került, szintén igencsak aktuális téma. Nekem nem túl érdekes mondjuk, de annak biztos hasznos, aki… tömegközlekedik. Kis híján kicsúszik a számon a „rászorul” kifejezés, de végül sikerül útját állnom, ahogy a megjegyzésnek is, miszerint Julia ezen írása csak annyira volt érdekes, mint nézni a falon száradó friss festéket, ez ezt sem óhajtottam megosztani a kedvenc kis detektívemmel. Az előbb már majdnem sikerült kicsikarnom belőle egy elismerést, nem fogom közölni vele, hogy egy félig átfutott, teljesen érdektelen írásra cseréltem a sajátomat. Az ok-okozati háló teljes ismerete nélkül, legalábbis. - Nem kellemetlen téma, éppenséggel. Bevallom főként már csak azért is kerülgetem, mert mókás látni, hogy az őrületbe kerget, de ha ennyire zavar a hangom, akkor nem is fárasztalak a részletekkel. – gonosz mosollyal az arcomon hajtom meg még egyszer a papírlapom, megfelelő irányba törve rajta egyet, majd az elkészült papírrepülőt egy laza mozdulattal Clyde felé dobom, majd nyúlok is a következőért.
Mondhatnánk, hogy engem pedig az ő reakciója lepett meg, mert előbb gondoltam volna, hogy előhozakodik valami kedves eseménnyel, ahol ő volt a világ legempatikusabb embere, ezzel ellentétben viszont elnevette magát. Persze, annyira azért nem vágott földhöz a dolog, hogy jelét is mutassam ennek a számomra nem várt fordulat által bekövetkezett döbbenetnek – ami mondjuk túlzó megfogalmazás – de az tény, hogy válasza hallatán önkénytelenül is elmosolyodtam. - El se hiszem, hogy létezik egy téma, amiben egyetértünk – így kell hazavágni a meghitt hangulatot Clyde, nem mintha amúgy egy valaha is hosszútávúra lehetett volna tervezni. Tekintve, hogy Warren akár fél percen belül képes volt valamilyen formában beszólni, így nem aggódtam túl magam. Ha nem én, akkor ő tett volna valami megjegyzést, ami a pillanatnyi idillt tönkre tette volna… mint ahogy a mellékelt ábra mutatta. - Első körben arra gyanakodnék, hogy mivel állításod szerint nem a velem kettesben töltendő idő csigáz fel, így marad az, hogyha már te szenvedsz, szenvedjen más is… de ha szeretnéd, lehetsz színtisztán egy tuskó barom is. Sajnos nincs sok időm elemezgetésre mert úgy tűnik veled ellentétben én szeretnék mielőbb eltűnni a szerkesztőségből – nem akartam ennél is mélyebben belemenni a történetbe, más kérdés, hogy Warren minden alkalmat megragadott, hogy szóval tartson vagy próbáljon valami kellemetlen megjegyzéssel az ideigeimre menni. Végül is jól csinálta, igazán kár, hogy hiába kellett ezt elismernem, nem jókedvemben tettem ezt. A kiidegelés kapcsán viszont rajtam volt a sor, hogy elnevessem magam, majd kicsit felvont szemöldökkel néztem rá. - Mennyire vagy te biztos ebben? – kérdésem inkább költői volt, de ha jobban belegondol, azért ő is beláthatja, hogy mennyire de mennyire idegesítő lehet mások számára, ha épp jogi kisképzést kapnak, miközben neki mondjuk dolga lenne. Más kérdés, hogy aznap számomra az egész Warren Bradford jelenség idegesítő volt, nem csak a szakbarbársága. Igazából volt egy kis reményem annak kapcsán, hogy a fénymásolós feladata végeztével fogja magát és elmegy. De nem így tett, sőt, kényelembe helyzete magát. Amint elrendeztem a papírokat akaratlanul is felé fordultam, hogy biztosítsam magamat a látottakról. Persze tudtam, hogyha megjegyzést tennék a dologra, akkor meglenne a válasza… mégpedig, hogy neki még mindig szükséges az a kétszáz fénymásolat, de épp kegyet gyakorolt, nem is köszöntem meg, pedig ő épp most változott át az empátia két lábon járó helytartójává, miközben még a világ legszerényebb lénye is. Így inkább csak szusszantam egyet és hozzáfűzni valómat megtartottam magamnak. - Azért a két téma nem egy lapon említendő, ezt te is tudod – elvégre azzal burkolózni, hogy mindkettő igen lényeges kérdéskör elég gyenge kifogás. - Ha ugyanolyan hírértékű lenne, akkor eleve azt raktad volna be az újságba – tettem még hozzá, miközben a fénymásoló akkor épp meseszerűnek ható zörgését hallgattam. Minden egyes lappal közelebb kerültem a szabadulásomhoz. Végső konklúziója egy újabb szusszanást csikart ki belőlem. Komolyan az idegeimen táncolt, mivel érdekelt, nagyon is érdekelt a változás oka, de az egy senkit se érdeklő vagy meggyőző indok a válaszadásra, hogy „mondd meg, mert kíváncsi vagyok”. Újfent azt a kört futottuk, ahol nem volt egyetlen egy fikarcnyi kártyám se Warren ellen, neki pedig annál több. Elvégre… lehet megtudhattam volna miért változtatott a cikken, de akkor meglett volna annak veszélye, hogy lekésem a filmet. Ha pedig nem sietek el a filmre, akkor talán egy olyan információ birtokába jutok, amivel jó lesz számolnom a későbbiekben. De ez utóbbi nem volt egy biztos állítás, csak puszta feltételezés… Még mielőbb viszont végig vezethettem volna ezt a gondolatmenetet, a karomnak repült egy… papírrepülő. Először Warrenre néztem, majd a papírra a földön, aztán megint Warrenre és… - Ez most komoly? Van valami fixációd a papírral dobálózásra? – bukott ki belőlem a kérdés, majd újra a fénymásolóra pillantottam. Már csak pár oldal volt hátra. - Ha már minden áron valamivel hajigálni akarsz, inkább daru hajtogatással próbálkozz, annak legalább van valami állítólagos haszna. Azt mondják, ha meghajtogatsz belőle ezret, akkor teljesül egy kívánságod. Milyen kár, hogy az ezredikre már rég nem lennék itt… – vettem ki végül a lapokat a gépből. Újra ránéztem a cikkekre amiket kiválasztottam – mind valamiféle polgárpukkasztó tevékenységről, vandalizmusról szólt, amit így első ránézésre úgy gondoltam egy kaptafára fűzhető Emery alap cikkével. Tudtam, hogy még bőven találnék anyagot, de első körben a már könnyen fellelhető információkkal tudtam foglalkozni… tekintve, hogy késésben voltam.
Jól áll neki a mosoly, messze sokkal kedvelhetőbb arcvonásokat kölcsönöz neki, mint az az unott semmitmondás, ami egyébként uralni szokta a vonásait. Most kivételesen nem csak átsuhan az arcán, ahogy korábban, hanem elidőzik egy darabig, - egészen pontosan a következő mondatomig -, így van időm kicsit jobban szemügyre venni. Elvégre távozni egyikünk sem fog, a kérdésekkel pedig a válaszok reménye nélkül dobálózunk oda-vissza, igazán belefér az időmbe némi szenvtelen bámulás. - Ó, minő sérelmek! – teátrális mozdulattal kapok a szívemhez, vagy legalábbis nagyjából oda, ahol a fellelhetési helyét sejtettem, mert, ha igazak a pletykák, én nem rendelkezem az olyan alapvető tartozékokkal, mint szív, lelkiismeret vagy épp a gerinc. – Ha nem lenne ilyen bántóan felületes a találgatásod, bizonyára sokkal jobban fájna, a megjegyzés is, de így sajnos nem sok hitelt tudok adni a szavaidnak. Igaz, az időhiányt figyelembe véve nem rossz, de azért szerencse, hogy a cikkeidet van időd átgondolni. Nem szúrnak mélyre Clyde jelzői, főként, mert valahol jogos a kijelentés. Azt nem mondanám persze, hogy igaza van, de mégsem téved, nem mintha számítana. A baromnál azért kaptam már rosszabb sértéseket is, nála sokkal gyatrább szókincsű emberektől, szóval, ha Ő nem erőlteti meg magát, én sem fogok a hírnevem és a jellemem ért negatívumok miatt aggódni. A nevetésének visszhangja úgy fut végig a gerincem mentén, mintha a hideg rázna ki, és kis híján belőlem is felszakít egy újabbat. Röhejesen ragadós nevetése van, és annak ellenére, hogy talán még soha nem láttam vagy hallottam tőle hasonló hanghatást, egyből el is könyvelem már az első alkalom után, hogy ki nem állhatom. - Teljesen. – felelem gondolkodás nélkül, mert annyiban hagyhatnám a témát, de tőlem ugyan nem kapja meg ilyen könnyen az utolsó szó jogát, még akkor sem, ha ezt az egyetlen szót leszámítva hirtelen nincs is más érvem amellett, hogy miért az Ő szakmai megszállottsága tépi jobban a kívülállók idegeit. Külön megér egy misét döbbent tekintete, ami az ujjaim között hajtogatott papírlapnak szentel, habár szörnyen bánom, hogy végül nem tesz megjegyzést rá. Majdnem biztos vagyok benne, hogy Clyde sem lehet annyira naiv, hogy elhiggye, bármiből is kétszáz példányra lenne szükségem, bár az arckifejezését látva azért egy kicsit meginog az állításba vetett hitem. Őszintén, már a számszerűsített adatok után vártam, hogy hangot adjon a gondolatainak azügyben, hogy feleslegesen pazarolom a tintát, az áramot, az időnket, bármit, de Ő az origamiművészetem prezentálása után sem volt hajlandó okoskodni, úgyhogy tényleg komolyan aggódni kezdtem azért, hogy még csak most áll össze a kép a fejében. Ahhoz képest, hogy siet, elég lassú, mit ne mondjak. - Csak ha jó célpontot találok. – azzal, hogy egyáltalán kinyitotta a száját Clyde önként rajzolt piros célköröket a homlokára, habár javamra legyen írva, hogy arra felé szándékosan nem céloztam. – Addig nem terjed a szaktudásom sajnos, és amúgy sincs annyi lapom, mert egyeseknek kicsit fontosabb fénymásolni, mint másoknak, ugyebár. A nyomtató sípolással jelzi, hogy kész van, Clyde viszont még azelőtt kikapja a papírokat a tálcáról, hogy én egyáltalán arra gondolhatnék, hogy elvegyem őket előle. A szemem sarkából elkapom a szalagcímet, amivel a legutóbbi graffitink hírét hozták, le, a papírkupac viszont messze sokkal vaskosabb annál, hogy pusztán Emery cikkje és azon egy esethez köthető anyagokat tartalmazza. Egy részem remélte, hogy a többi anyag nem köthető hozzánk, a másik viszont – a nagyobbik – valami megmagyarázhatatlan ostobaságtól vezérelve vágyott arra, hogy Easton kicsit kutakodni kezdjen a NO/MAD után. Veszélyes játéknak tűnt, de bíztam a saját lépéselőnyünkben annyira, hogy Clyde kíváncsisága ne okozzon különösebb problémát. - Gondolom találkoztál már az NYU Law Journallal, ugye? – félbehagyom a papírhajót, amibe az útnak eresztett repülő után fogtam a daru helyett, mert ezen a kettőnk kívül egyébként semmi mást nem tudok meghajtogatni. A gyűrött papíromat az asztalon hagyom, mielőtt leugranék annak a tetejéről és tennék Clyde felé egy lépést. – Kiderült, hogy a főszerkesztője szintén a Környezettudatos NYU köré építette az egész lap tematikáját, és megkért, hogy cseréljem le a cikkemet, hogy nekik ne kelljen kéthavi anyagot újraírni, csak azért, mert mi előttük publikálunk. Az asztal sarkáról magamhoz ragadom a tűzőgépet és Clyde felé nyújtom, hogy össze tudja kapcsolni a tetemes kis papírhalmát, mielőtt még szétkallódnának a táskájában. Lassú mozdulattal lengetem ide-oda az orra előtt az eszközt, és ha érte nyúl, egy könnyed csuklókörzéssel térek ki az útjából. - Cserébe pedig hajlandóak megosztani velünk a jogi kar támogatását, amit kapnak. Remélem nem gondoltad komolyan, hogy nyomós ok nélkül eszközölnék egy ilyen váltást. – széles vigyorral az arcomon a fénymásolatainak tetejére ejtem a tűzőgépet, mit sem törődve azzal, hogy elkapja-e, vagy hagyja leszánkázni és a földre hullani. – Viszont ha végeztél a tolakodással, akkor én befejezném, amit elkezdtem. Neked úgyis valami halaszthatatlan dolgod van, ha jól emlékszem. Újabb lépést teszek felé, remélve, hogy ez elég motiváció ahhoz, hogyha én előre, akkor Ő hátra tegye meg ugyanezt. Nem, mintha komolyabb erőfeszítést jelentett volna fizikálisan arrébb mozgatni Eastont, mert bár magasabb volt nálam, majdnem biztos voltam benne, hogy nem tudja hová helyezze a súlypontját, így nevetségesen könnyű kibillenteni az egyensúlyából. Azért reméltem, hogy némi nógatásnál nem kell több, hogy átadja a terepet, és menjen a dolgára, én pedig lezárhassam végre ezt a napot a bosszantóan kíváncsiskodó jelenléte nélkül, egyedül, ahogy eredetileg is terveztem.
Egy ponton valahol szórakoztató volt hallgatni Warren szavait. Tudtam, hogy szerette hallatni a hangját, de ezt élből negatív tulajdonságnak könyveltem el, hiszen mégis csak Bradfordról volt szó. Kérdezhetnénk, hogy mire ez a mély előítélet, de azt hiszem ő se viseltetett másképp irányomban, így tehát azon az estén kifejezetten meglepett azaz egy-két pillanat, mikor képes volt valami kellemesen újat mutatni, ami mondjuk éppen hogy aláásta az eddigi gondolataimat róla. Hangsúlyozom, nem sokszor következett ez be, nem rengette meg alapvető álláspontjaimat vele szemben, de okot adott az újra gondolásra. Nem mintha amúgy a jövőben olyan terveim lettek volna, hogy elmélyítsem a kapcsolataimat Warrennel, akkor viszont nem tűnt ördögtől való ötletnek a felé való nyitás. Állandó negatív énem persze azt szajkózta, hogy még a sugallatát is meg fogom bánni ennek a felvetésnek – a pár nap múlva történő események pedig őt igazolták, de ne menjünk ennyire előre. - Nagyon-nagyon sajnálom, hogy eddigi felvetéseim nem nyerték el a tetszésedet. Hát akkor áruld el nekem, mindenek tudója, mégis mi késztet téged arra, hogy velem töltsd a drága időd, ha nem is a társaságom vonz és nem is az, hogy mások idegesítése gyönyörködtet? – tekintettem rá kérdőn, miközben akaratom ellenére éreztem, hogy nem tudok rá olyan komolyan nézni, mint ahogy szeretnék, hiszen valahol mégis csak elvicceltem a helyzetet. Viszont ahogy megfogalmaztam a kérdést, hirtelen jött az úgynevezett Heuréka élmény. - Meglehet a legkézenfekvőbbre nem gondoltam, ami ilyenkor szóba jöhet – kicsit előrébb dőltem, így közelebb hajolva hozzá, de persze még közel se voltam a személyes terében. Vele ellentétben én túlzottan is szerettem megtartani a lépéstávolságot azokkal szemben, akikkel nem voltam közvetlen viszonyban… vagy mondjuk nem terveztem abban lenni. - Ami nem más, mint az unalom – mondhatnánk fájó beismerésnek, elvégre ez egyben azt is jelenti, hogy Warrennek tulajdonképpen bárki megfelelne, mindenképp kitalálná, miképp szórakoztassa magát addig, amíg a számára nem kellemes feladatokat kell ellátnia. Tény ez még mindig nem ad mindenre magyarázatot, hiszen mégis miért fénymásol kétszáz oldalt teljesen feleslegesen? Unalom ide vagy oda, ez a saját idejének pazarlása. - Pontosítok. Az unalom, részben. Mert azzal, hogy feltartasz, magadat is hátráltatod egy ponton, de hát… ki vagyok én, hogy ilyen következtetéseket vonjak le? Lehet minden tetted mögött komoly szándék lakozik – csak én nem tudom mi az. Mint mondtam, imádnék belelátni Warren gondolataiba, hogy előítélet nélkül jelenthessem ki, hogy egy seggfej. De sajnos, ezt a képességet nem nekem osztották. Erre a „ha jó célpontot találok” dologra egy kicsit felvontam a szemöldököm, elvégre ha nem lennék tisztában, hogy ezen szavakat Warren Pedigrés Bradford mondta, akkor még eléggé félre is érthetném. - Elég óvodás módon próbálod felhívni magadra a figyelmet, mit ne mondjak – ha kicsit is ténylegesen félreérthetném, meglehet tovább szőném azzal, hogy túl idős ehhez a flörtölési technikához, remélem hamarosan nem kezdi el rángatni a hajamat is – de éreztem, hogyha ezt szavakba foglalnám, az csak visszafelé sülne el. Meg aztán amúgy is, már ott bukik a dolog, hogy mindketten férfiak vagyunk, ő pedig teljesen hetero. Ez a kijelentés rólam nem teljesen mondható el, más kérdés, hogy a tapasztalataim a saját nememmel egyenlőek voltak a nullával. Nem véletlenül. - Szegény te. Akkor abból a kétszáz fénymásolatból csak papírhajók, galacsinok és repülők lesznek? Milyen kár – újfent pontosítok, Warren Pazarló Bradford talán még találóbb név a számára. Lovagolhattam volna egy kört a dolgon, de tény, figyelmemet egyre inkább nem ő, hanem az idő múlása kötötte le, ahogy két papír összerendezés között még az órára sandítottam. Stephen meg fog ölni. Meglehet pont ezt szúrta ki és azért kezdett bele abba a mondandóba, amibe. Volt egy sejtésem, hogy az információ mivel lesz kapcsolatos, pont ezért vártam ki és figyeltem, ahogy szépen lassan egyre közelebb ér hozzám, majd ahogy megkaparintotta a tűzőgépet, újra egy macska-egér játék részesévé válhattam. Akárhányszor nyúltam utána, kezével kitáncolt elölem, ami nem tett boldoggá… mint ahogy az információ sem, amit megosztott velem. Az újság szempontjából egy kifejezetten jó hír volt, viszont ez számomra kevéssé volt gyümölcsöző, hiszen egy ilyen lépéssel előrébb mozgatta annak lehetőségét, miszerint idővel ő válhasson a WSN főszerkesztőjévé. Ha addig volt bármi szórakozott az arckifejezésemben, a tény realizálásakor már a nyoma is elszivárgott róla. Nem nevezném ezt elkomorodásnak, jelen esetben inkább annak, hogy az úgynevezett játékos csipkelődős játéknak itt láttam meg a végét. Hála a jó égnek még úgy tartottam a lapokat, hogy azaz átkozott tűzőgép ne hulljon le róla, de akadt még egy nehezítő tényező: Warren közeledése. Mintha nem csak szavaival akarná jelezni irányomban felsőbbrendűségét, hanem tettben is ki akarná nyilvánítani – mintha azt akarná, hogy meghátráljak, nekem pedig eszem ágában se volt. Lehet, hogy belegyalogolt a személyes terembe, ettől pedig igen-igen közelről pillanthattam bele kék szemeibe. Kicsit az egész kezdett átmenni a „ki a nagyobb kakas a szemétdombon” versenybe. - Milyen ügyes húzás Warren, gratulálok. Nem is várhatnánk tőled kevesebbet, valamiből pótolnunk kell a pazarló viselkedésedből adódó kieséseket – utáltam magam, mivel még mindig nem volt tényleges bizonyítékom az átkozott papírdobálózáson kívül arra, hogy teljesen felesleges dolgokra használja a fénymásolót, de ez kikívánkozott belőlem. Nagyon is éreztem a kettőnk között húzódó feszültséget, túlságosan is közel volt és a józanabbik felem szinte uszított arra, hogy lépjek már hátra egyet legalább, elvégre Bradfordnak elég egy lökés és már a földön lennék, ami fordított helyzetben egy nem mondható el. De… a büszkeségem nagyobb úr volt ennél, lehet egyszerű teátrális húzás, de ha rögtön, az első pillanatban megtettem volna, amit akart, úgy érezném, hogy feladtam vele szemben. Valahol tudtam, hogy ostobaság, de a fene se akart engedi neki, főleg nem egy ilyen bejelentés után. - Köszönöm, hogy emlékeztetsz rá, igazán figyelmes vagy, bár… nem, mégse. Eddig te tartottál fel, erre most pont te célozgatsz arra, hogy ideje lenne elmennem? Ki kell ábrándítsalak Warren, én akkor megyek el, amikor akarok – ha eddig nem lettünk volna egymás szájában már szinte még így is kicsit közelebb hajoltam hozzá, még inkább megpróbálva foganatosítani azt, hogy persze, ezt a játszmát lehet ő nyerte, de ez még nem a vége. Nekem is van a tarsolyomban egy s más, amivel lehetőségem lehet felül kerekedni rajta. De… feszültség ide vagy oda, valami teljesen más is kezdte egyre inkább megfogni a fantáziám, őszintén szólva fogalmam se volt, hogy miért. Egyszerűen talán csak ahogy néztem azt az átkozottul felsőbbrendű arcát, ahogy sütött róla mennyire elégedett magával, bekattant a fejembe valami… és pont ez késztetett arra, hogy megtegyem azt a várva várt hátra lépést. Nem gondolnám, hogy Warren bármit is kiolvashatott volna a jelenségből, mint ahogy senki más se, csak a saját paranoiám figyelmeztetett: most kell lépni, mielőtt túlságosan is túlgondolnám a helyzetet. Önkéntelenül kicsit elnevettem magam a helyzet komikumán, de csak utána néztem újra a szemeibe. - Ez a pillanat pedig most jött el. Neked további jó szórakozást, lehetőség szerint ne használd el az összes papírt, mert téged szalajtanak el már csak azért is bevásárolni… és az, hogy futárral ide hozatod nem lesz egy élő opció – kapcsoztam még gyorsan össze az iratokat, majd megkerülve őt elhagytam a szobát, miközben próbáltam még írmagját is kiirtani azoknak a hirtelen elmémbe szökkenő gondolatoknak, amelyek nem kicsit zavartak össze egy pillanatra. - Jó éjt Warren – fordultam vissza még az ajtóból, majd ezt követően már jóval gyorsabban szedtem a lábam, raktam össze a cuccaim, majd hagytam magam mögött a szerkesztőséget. Volt egy sejtesem, hogy már ő se marad sokáig, de ennek nem akartam utána járni… a film után úgy is azon fog majd az agyam járni, hogy miképp körözhetném le Bradford váratlan adományát.
Kezdőlap
