Mrs. Riegan, Heloise anyukája


Dr. Edward Roch, pszichológus-pszichiáter az Albany County Mental Health Clinic akalmazásában


Ben Stewart, egy SVU-s kolléga

2012. 01. 21. - Albany County Mental Health Clinic

- Hogy van ma reggel, Heloise? - érdeklődik Dr. Roch a szokásos monoton hangján. Az egyik lábát lazán a másikra téve ül abban a jobb napokat látott, barna bőrfotelben, aminél hangosabban semmi nem sikítja a helyiségben, hogy "pszichológus", pedig a berendezést végzők aztán igyekeztek. A túl zöld tájképek a faburkolatos falakon, mert a zöld nyugtató hatással van az emberre; a régi szőnyeg, amit ki tudja hányan koptattak már előttem; azok az egykor talán elegáns, de mára már kissé elnyűtt, égig-nyúló könyvespolcok, rajtuk a régi könyvekkel... mintha egy filmből szalajtották volna. Szándékos, vagy az öreg, antiknak szánt bútorokkal próbálják elitnek érzékeltetni a helyet? Esetleg ez a "megnyugtató" receptje? Régi és használt, egy csipetnyi eleganciával?
Nem tudom. Azt sem, miért érdekel ennyire, de nyár óta sokkal jobban leköt a környezetem vizsgálata, mint azelőtt valaha is. Vagy mint bármi más mostanság, ha őszinte akarok lenni. Régebben nem tudtam meglenni a tánc nélkül. Ma elég, ha csak eszembe jut a gondolat, és szinte érzem a hányás ízét a számban. Soha többet nem fogok táncolni.
A tekintetem a Roch ölébe fektetett notesz felé siklik. Bőrkötéses. Meglepett vagyok, tényleg.
Az ujjaim a kanapé szélébe kapaszkodnak a szorosan összezárt lábaim mellett. Vállat vonok. - Megvagyok, azt hiszem. - A hangom rekedt, és messze nem olyan kellemesen légies, mint amilyennek a fejemben hangzott. Krákogok, nem mintha menteni tudnám a helyzetet, pedig komolyan gondolom a szavaimat. Nos... részben.
Roch felpillant. Nincs szemüvege. Érdekes, olyan szemüveges típusnak tűnik - így valamivel kevésbé olyan, mintha egy klisés film pszichológus mellékszereplőjét játszaná. Mindenesetre, nem kell elengednem a szememmel a válla fölötti, tavaszi rétet ábrázoló festményt, hogy érezzem a megrovást a pillantásában. Azt hiszi, hazudok. Jogos következtetés, ugyanakkor nem hazudok, csak... nem vagyok teljesen őszinte sem. Megvagyok; ez igaz. Lehetnék jobban; ez is.
- Megint rosszul alszik. - Hiányzik a kérdő hangsúly a mondat végéről, viszont nem hánytorgathatom fel Rochnak, amiért a munkáját végzi és megfigyel. Ha nem tenné is feltűnő lenne, hogy milyen ótvarul nézek ki - pontosan, ahogy érzem magam. Lehet abban valami, hogy a szépség belülről fakad - na nem mintha célom lenne szépnek lenni. Szívem szerint szakállat növesztenék és remetének mennék a hegyekbe. Szeretem a hegyeket. Sosem voltam ott Ja...
Nem.
Összeszorítom a szemem, míg a fogam az alsó ajkamba mar, és muszáj egy kicsit így maradnom, mielőtt felelhetnék. A levegő szaggatottan érkezik meg a tüdőmbe, az oldalam ég, ahogy az oxigén beszorul.
- Gondolom kezd hozzászokni a szervezetem az altatókhoz - formázom a szavakat immáron tisztább hanggal. Az egyik lábam önkéntelenül dobolni kezd alattam, de a combjaim ugyanolyan feszesen zárnak össze, mint eddig. - Szívesen kipróbálnék valami erősebbet. Én örülnék a legjobban, ha nem álmodnék - megpróbálkozok valami mosolyszerűséggel, de azzal a lendülettel olvad is le az arcomról, hogy megjelenik. Érzem, hogy hamis, túlságosan is, inkább fintor lehet, mint mosoly.
- Tehát a rémálmok is visszatértek? - érkezik a kérdés, és már hallom is a tol suhanását a papíron. Erősebben rúgok a padlóba; ezt nem akartam elárulni. Ha kipihentebb lennék, nem is tettem volna, de így...
Bólintok. Nincs értelme tagadni, de vesszek meg, ha mélyebben is belemegyek. Felejteni akarok, nem továbblépni. Kitörölni az egészet az fejemből, pont úgy, ahogy Roch egy hibajavítóval esik a notesze egyik sorának.
- A bíróságról?
A kanapéba kapaszkodó ujjaim elfehérednek, a tenyerem és az ülőhely bőrje érdekes hangot ad ki a szoros találkozásra. Remek; a testem egyetlen rossz emlékkel teli szótól összerándul, a kanapé meg itt fingik alattam. Nevetséges, valahogy mégsem tudok nevetni. Szeretném, ha tudnék, de... képtelen vagyok rá.
Emlékek öntenek el, és a tüdőm hirtelen megtagadja a testem kimondatlan parancsát, miszerint működnie kell.
Az arcomba szökő töredezett haj, ahogy lehajtom a fejem. A tövig rágott körmök az ölemben nyugvó, remegő kezeimen. Az esküdtek arca balról, a bíró vizsgáló szeme jobbról, a védőügyvéd megalázó kérdései szemből.

Megint 2011 őszén találom magam, a második legrosszabb emlékem helyszínén.
"- Tehát Miss Riegan saját bevallása szerint is a önként, mindennemű kényszer vagy befolyás nélkül hívta fel magával a vőlegényét, Mr. Wrightot a közös hotelszobájukba. Megerősítené még egyszer, Miss Riegan, hogy így történt-e?
- Így történt - suttogom magam elé.
Nem látom teljesen, de még így is elcsípem, ahogy Jack védőügyvédje a füléhez emeli a kezét. - Bocsásson meg, de nem hallottam.
- Így történt - emelem fel a hangom, és ezzel egy időben tekintetemet is. Könnyes a szemem, de nem fogok sírni. NEM fogok sírni, akármennyire is vigyorog rám úgy ez a majom, mint akinek már a zsebében van az ügy.
Ezt az örömöt senki nem kapja meg. Tőlem biztosan nem.
Tisztában vagyok vele, hogy most kérdőjelezte meg a történetem hitelességét, de nem akarom tagadni azt, ami igaz. Ez a része tényleg így történt; mégis mi az istenért ne akarnék lefeküdni a vőlegényemmel?
Szerettem őt. Akartam őt. Nem véletlenül volt a vőlegényem, és nem véletlenül volt közös szobánk.
Csak éppen arra nem számítottam, hogy nem leszünk egyedül. Hogy a szobában a vőlegényem legjobb barátja fog minket várni, mert ők "arra gondoltak, hogy kipróbálhatnánk valami újat". És hogy a "nem" nem mindenkinek jelenti ugyanazt."

- Heloise, jól érzi magát? - zökkent vissza Dr. Roch hangja a jelenbe. Észre se vettem, hogy láthatóan remegni kezdtem, és a fülemben dobogó vért is csak most észlelem. Mintha a félelmet a tested egyetlen reakciójába öntötték volna. A szívem olyan erősen dobban a mellkasomban, hogy kis híján félek, kiakar szakadni a helyéről, s a tüdőm ég, hiába kapkodok levegő után úgy, mint egy partra vetett hal; a levegő, amit belégzek, egész egyszerűen nem elég.
Tudom, hogy ez egy pánikroham, mert volt már benne részem. Az ítélet nyilvánosságra hozása után, meg azon a bizonyos estén, és mindkettő érthetőnek tűnt. A mostani nem az.
Szédelegni kezdek.
- Persze - szűröm ki a fogaim közül, de a szavaimat rögtön meghazudtolja, ahogy elveszítem az egyensúlyom és előrebukok, egyenesen a padlóra. Nem érzem az esés fájdalmát, és nem is ezért szökik ki egy könnycsepp a lehunyt szemeim alól. Istenem, mi történik velem?
Magzatpózba húzom magam, és sírni kezdek. Nem hallom, mi történik körülöttem, némi rángatózáson túl a kezek sem érdekelnek, amik megragadnak, csak sírok és sírok, miközben azon gondolkodok, hogy vajon ilyen érzés-e meghalni. Ha nem is fizikailag, de ott bent, ahol igazán fontos.

2017. 02. 02. - Brooklyn, The Gingerbread House

- Még mindig nem tartom jó ötletnek - dől hátra Fred egy hangos sóhajjal a székében, az egyik kezét a karfára dobva, a másikkal az orrnyergét masszírozva. Kissé dramatikusabbra veszi a figurát, mint amennyire a helyzet indokolná, de az évek során már megszoktam, hogy túlságosan is aggódnak értem. Örülnöm kéne, hogy annak ellenére is vannak szerető és támogató személyek az életemben, hogy én mindent megtettem az ellökésük érdekében, de önző vagyok, és csak bosszant, amiért folyton porcelánbabaként bánnak velem.
Megkavarom a capuccinomat és ezzel teljesen tönkre is teszem a tejszínhabra szórt fahéj körkörös mintáját. - Miért? Itt van felszabadult hely - mosolyodok el haloványan. Nem fogja bevenni; csalódnék is, ha így lenne.
Alig érek a gondolat végére, már meg is kapom a jól megérdemelt, sértettséggel vegyes hitetlenkedő pillantást. - Ne sértegesd az intelligenciámat. Vagy legalább ne ennyire. Miért teszed ezt magaddal? - hajol hirtelen előre, az asztallapra könyökölve. Előrenyúl, és a kávét kavargató kezemre teszi a sajátját.
Nem rándulok össze. Nem kezdek el remegni. Nem villannak be képek a csuklómra szoruló kezekről, amik a fejem fölé emelik a tiltakozó karomat. Ez csak egy érintés. Egy szimpla, könnyed, természetes érintés. A mindennapok része. Ez pedig Fred. Sosem bántana.
Volt idő, amikor Ja... róla is ezt gondoltad.
Hallgass.
És valóban; kibírom. Az érzés még csak nem is kellemetlen, hiába tartok tőle. Büszkeséggel dobban meg a szívem, hiába, hogy évek óta képes vagyok - általában - félelem és undor nélküli fizikai kontaktusra. A nőkkel könnyebb, de ezt az egyet talán elnézem magamnak.
- Miért sodrom veszélybe magam, úgy érted? - döntöm oldalra egy gyengéd mosollyal a fejem, és megszorítom Fred kezét. - Ezt pont a gyilkossági nyomozó kérdezi?
Újabb sóhaj, ezúttal lemondóbb. Látom az olykor feltűnő jelvényt Fred nyakában, a kardigánja alatt. Érzem a sajátomat a zsebemben; megnyugtat. Kellemetlen, ha bevallom, hogy az is az, amikor a fegyveremet érzem az oldalamnak simulni a kabát rejtekében?
- Nem. Vagyis, is, de a "veszélybe sodrást" inkább úgy értem, hogy miért vagy olyan átkozottul makacs a sebeid feltépésében. Tudom, hogy nyomozó akarsz lenni, de... miért pont a SVU-nál? És hagyjuk a félrebeszélést - legyint előre, mint aki tudja, hogy ezt a kérdést is csak körbetáncolnám.
SVU, azaz Special Victims Unit. Különleges áldozatok csoportja, különleges ügyosztály, vagy csak szimplán a "szexbűn egység". Az NYPD azon nyomozóegysége, ahol - többnyire - szexuális bűntényekkel foglalkoznak. Az általános megítélés szerint pokoli hely - ugyanakkor, a többség sokszor a gyilkosságiakat jelenti, és ha engem kérdeznek, nekik sincs ki mind a négy kerekük. Nem akarok nekiállni fogadásokat kötni róla, hogy melyik osztály lehet depresszívebb, de ha valakik, hát ők felvehetik a versenyt az SVU-val.
Lassan a fülem mögé tűrök egy tincset, hogy nyerjek egy kis időt a gondolataim összeszedésére, és a kávémra szegezem a tekintetem. A mutatóujjam hamar utat talál a csészém szegélyére, és körözni kezd rajta.
- Ez nem a sebeim feltépése. Épp ellenkezőleg; sokkal inkább afféle... terápia - vallom be csendesen, és igyekszek figyelmen kívül hagyni a torkomat fojtogató szégyenérzetet, ami minden áldott alkalommal elönt, ha fel kell idéznem, vagy beszélnem róla, hogy mi történt velem akkor régen. Szégyellem magam, mert megtörtént. Nem kéne, nincs rá okom, nem az én hibám volt. Szavak, amiket végtelenbe nyúló estéken ismételgettem magamnak a tükör előtt gubbasztva. Ártatlan vagy, Heloise. Az agyam tudja, a szívem nem. És szégyellem magam, mert gyengének érzem magam, amiért nem tudom végre magam mögött hagyni az egészet; amiért egyes napokon ugyanolyan rossz, mint anno öt-hat éve. Ha nem rosszabb.
Eljön valaha is az idő, amikor újra teljesnek érezhetem magam? Örökre a saját összetört darabkáim körül kell balettoznom?
- A gondolat adott erőt a nehéz pillanatokban, hogy talán egyszer, ha elvégzem az akadémiát és mindent beleadok, segíthetek másoknak, akik hasonlókon mentek keresztül, mint én. Hogy ha csak egy kicsit is, de előremozdíthatom az ügyüket, és szerepem lehet abban, hogy igazságot kapjanak. - Az el nem hangzott "nem úgy, mint én" szavak nélkül is kitölti a csendet.
A lélegzetem szaggatott, de belül nyugodt vagyok. Többé-kevésbé.
Fred másik keze csatlakozik az enyémen pihenőhöz és a tenyere közé veszi a sajátomat. Egy külső szemlélőnek talán szerelmespárnak tűnhetünk, de hálás vagyok, hogy a "randi" felvetése soha még csak szóba sem került. Nem hiszem, hogy képes lennék akárcsak a felét megütni annak a mércének, amit Fred megérdemelne.
- Nehéz lesz, ugye tudod? - kérdezi halkan, de a kétely eltűnt a hangjából. Nekem ez is elég, mert ez azt jelenti, hogy hisz bennem - és ez a legfontosabb.
- Mikor nem nehéz egy nyomozó élete? - kérdezek vissza csipkelődve. - Ne aggódj miattam. Nem akarunk több ráncot a homlokodra.
- Te kis...