-Sok ember csak az ellenségét látja benne, amikor megjelenik valahol. Mindenki gondolhatja valamilyen szinten, hogy ő valami nagy ember, ahogy azt az átlag emberek fogalmazzák meg. Valószínüleg a legtöbb ember sejti, hogy magával a gonosszal néz farkasszemet.
-Magabiztos, ám ez nem is lehet másképp, ha már a maffia vezetője.
-Ravasz.
-A maga javára tud fordítani mindent.
-Hirtelen haragú, és ha felkapja a vizet, őrült dolgokra képes. Olyankor az emberei is visszavonulót fújnak, és minél messzebb akarnak kerülni tőle.
-A nők a gyengéi, és általában meg is szerzi azt a nőt, akit akar, ám arra különösen figyel ilyen esetekben, hogy igazi úriember legyen.
-Sosem volt még szerelmes. Úgy gondolja, csak a gyenge emberek szerethetnek, vagy kötődhetnek másokhoz.
-Kevés emberben bízik meg, és nehéz elnyerni a bizalmát.
-Büszke arra, amit eddig elért.

Szeretnénk hinni, hogy minden ember ártatlannak születik.   Nincs a világon semmi, ami oly tiszta, oly ártatlan volna, mint egy gyermek. Hogy angyalok vigyáznak minden léptükre, és amikor bármi baj történne, az örzők nem engedik, hogy a gyermek teste vagy lelke megsérüljön.
Ha igaz, amit állítanak, akkor az én őrangyalom már nagyon régen elhagyott, talán nem is volt. Már gyermekként is a pokol legmélyebb bugyraiba való voltam...

Az első bűn - Születés:
1986. december 31.
Az óra már későre járt, ám a hold fénye alatt szinte alig volt olyan ember, aki aludni tudott volna. Ezen a Szilveszteri estén a legtöbb ember elment otthonról, hogy kellőképpen megünnepelje és elengedje az évet. Anne és Frank Payton is erre készült. Frank, mint mindig, most is magára öltötte a testreszabott fekete öltönyét, és végig nézett magán a tükörben. Elégedett volt magával, ám volt valaki, akivel még magánál is jobban. Anne káprázatosan festett, de nem csak ezüstös estélyi ruhája miatt. Sokkal inkább a kisugárzása tehetett erről. A nő folyton kedvesen mosolygott, és ezzel sok rajongót szerzett magának a férfiak körében. Hűségét azonban bizonyította Frank felé, ugyanis a csillámos estélyi alatt jócskán észrevehető volt a sugárzó hölgy kerekedő hasa. Csak azzal nem számoltak, hogy én éppen akkor este akarok megszületni. Apám a lehető leggyorsabban juttatta anyámat a kórházba, és hosszú valjúdás után másnap reggel megszülettem. Apám boldog volt a születésem után, de aztán megtudta a szörnyű igazságot. Hogy az a kis szörnyeteg, akit a karjában tart, megölte a saját anyját a világra jöttével...

A második bűn - Tisztelet:
2000. június 13.
Tisztán emlékszem arra a napra. Iskolásként sok mindent akar az ember. Jó tanuló voltam, de ennek megvolt az ára. Apám gyűlölt, mióta csak megszülettem, mert miattam elvesztette a nőt, akit mindennél jobban szeretett, és még a nyakán is maradtam. Ám nem akarta, hogy még több szégyent hozzak a fejére, ezért az utolsó pénzét is a tanításomra költötte. Ezen a forró júniusi napon semmi kedvem nem volt a tanuláshoz, sokkal inkább az akkor megismert barátaimmal akartam lenni: Antonio-val, akit ezután csak Tony-nak hívtunk, és Nicolas-szal, azaz Nico-val. A két mexikói származású fiú testvérek voltak,és a szüleik valami jövedelmező üzletből jól megtömték a zsebüket. Tony és Nico mindenféle édességet összevásároltak maguknak, de nem akartam szégyenben maradni, és a világért nem árultam el,hogy nekem nincs pénzem ilyenekre, Inkább apámhoz fordultam, de nem kellett volna. Nem adott, mert nem volt miből. Egy nincstelen ember volt,és nem is törekedett,hogy jobb legyen nekünk, mert az anyám elvesztése okozta fájdalom elől a szerencsejátékokba menekült. Arra áldozta a pénzt, ami volt neki, mert ebből akart taníttatni, és élni. A szerencsejáték lett az élete és a szenvedélye. "Elvesztettem a pénzt." Mindig ezt ismételte, ám ezúttal betelt a pohár. Tizenéves kamaszként először szavakkal gyaláztam őt, amiért nem volt anyám, és mert elherdálta a pénzt, ám aztán hirtelen elcsattant egy pofon is. Mondanom sem kell, hogy mi jött az apámnak adott pofon után...

A harmadik bűn - A fegyver:
2002. november 22.
Két évvel Tony és Nico megismerése után már mindenki tisztelt az iskolában, ahova jártam. Lázadtam minden, és mindenki ellen. Olyan voltam, mint a tomboló tűz, ami mindent felégetett maga körül, és ezzel az idősebbek tiszteletét is kivívtam magamnak. A tanárok gyűlöltek, de a tanulási eredményeim miatt nem tudtak igazán csinálni velem semmit. Azonban egy nap megtaláltam apám fiókjába rejtett fegyverét. Nem gondolkodtam, egyszerűen csak zsebre tettem, mert biztos voltam benne, ha ezt megmutatom Tony-nak és Nico-nak, akkor még inkább tisztelni fognak. El is vittem, és nagyon tetszett is nekik, így megpróbáltuk kibiztosítani, hogy célba lőhessünk.
Még sosem volt a kezünkbe, valószinüleg Tony-nak sem, de ő azt mondta, tudja, hogyan kell használni. Mikor maga felé fordította, már tudtam, hogy ebből baj lesz, ám mire szólhattam volna, a fegyver elsült. Tony a szemeimbe nézett. Azonnal láttam a tekintetében a félelmet és a fájdalmat. Csak pár másodpercig tartott, míg eláztatta a vér a szürke trikót, amit viselt, és alig hogy felfogtam, ami történt, a fiú összeesett, és a tekintébe üresség költözött.

A negyedik bűn - Börtön évek:
Ha az ördöggel cimborálsz, hamar a pokolban találod magad. Ez történt velem is, amikor Tony halála után elmondtam, hogy én hoztam el apám fiókjából a fegyvert. Apám, aki eddig is gyűlölt, most ha lehetett, csak még jobban megutált. Olyannyira, hogy kitagadott a családból, és mire kettőt pislogtam, már a fiatalkorúak börtönébe kerültem. Nem kellett félteni itt sem. Hamar rájöttem, hogy hogyha nem szedem össze magam, itt fogok megdögleni. Kiépítettem a kapcsolataimat, és hamarosan én lettem, aki irányította a rendszert, és nem engem vertek. Persze "trónkövetelők" mindig akadtak. Mielőtt betöltöttem volna a tizenhetet, és szabadulhattam volna ebből az átkozott börtönből, akkor érkezett meg Ivan. Ő sokkal nagyobb darab volt, mint én, de negyed annyi esze sem volt. Folyton keménykedett. Azt hitte, hogy a helyembe léphet. Azonban egy nap kissé túlzásba vitte, és megpróbált megfojtani a saját cellámba.
Fogalmam sincs, hogy került oda, de van egy sejtésem, hogy az őrök gondolták úgy, hogy megleckéztetnek a szabadulásom előtt. Míg én az ágyban fetrengtem, Ivan mellém lépett, és mire kinyitottam a szemem, a párna már az arcomnak nyomódott. Kétségbe esve kapálóztam levegő után, vagy hogy Ivan-nak elvegyem a kezét a párnáról, de aztán megkönnyítette a dolgom. Egészen a párnához hajolt, és nekem lehetőséget adott ezzel, hogy betőrjem az orrát.
"Te idióta pöcs." köptem rá, miközben a levegő után kapkodtam, aztán még arra sem adtam időt neki, hogy felfogja, mi történik. Ütni kezdtem egészen addig, amig félholt lett. Azok a seggfej börtönőrök éppen ekkor léptek közbe, és a szabadság helyett még egy évet bent tartottak.

Napjainkban...
A Death Valley Nemzeti park felett apró ékkövekként fénylett a megannyi csillag, amelyek az ébenfekete eget díszítették. Csendes volt az éjszaka. Még a parányi rovarok is fedezékbe vonultak. Talán, mert tudták, hogy valami baljós dolog következik.
Ám a távolban egy sötét autó bukkant fel búgó zajával a háttérben. Ebben a kocsiban történetesen három ember is utazott. Az egyik az emberem, Mike, aki a volán mögött ült. A szemében mindig valami őrült fény csillogott. Sohasem tudhatta senki, hogy mire gondol, de éppen emiatt bíztam meg benne annyira. Rövid időn belül képes volt akkora fájdalmat okozni az ellenségeimnek, hogy bármit bevallottak volna, vagy aláírtak volna. A másik én, Reginald Payton, akit a családja és a közeli barátai csak Reggie-nek szólítanak. És ott van még a hátsó ülésen az a megkötözött szerencsétlen, aki csúnyán át akart verni engem. Nem azért említettem őt utoljára, mert bunkó lennék, habár már többen is megvádoltak ezzel. Nem. Tudok úriember is lenni, de csak azzal, aki kiérdemli. Aki a családom barátja, az bármit kérhet. Az ára csupán az, hogy késöbb, amikor szükségem van a segítségére, készséggel adja meg, amit akarok. Azonban ez a seggfej át akart vágni, és tudni kell, hogy azoknak az embereknek, akik eképp cselekszenek, nem számíthatnak a bocsánatomra.
-Engedjenek el, kérem... -nyekeregte félelemtől elcsukló hangon. -Kérem, én nem akartam...
-Be kellett volna tömni a száját. -motyogom, miközben felsóhajtok. Nem hogy segített volna magán azzal, hogy befogja a pofáját, még nyavajgott is... -Fogd be a pofád, mert még rosszabbul jársz. -teszem hozzá kiabálva, miközben hátrafordulok, és a pisztolyomat a fejének nyomom, de végül nem ölöm meg. Nem vagyok kis stílű bűnöző, hogy ennyivel beérjem. Az nem volt sohasem az én stílusom.
A kocsi az egyik sziklákkal szegélyezett területen állt meg, ahol már várt minket egy másik furgon. A fehér kisbusz olyan koszos volt, hogy még a rendszámát is nehezen lehetett kivenni. A busz előtt az embereimmár végigsorakoztak, és letérdeltettek a földre egy nőt, és egy gyermeket.
-Lemosathattátok volna ezt a tragacsot. -jegyzem meg, miközben leveszem a napszemüvegem, és elegánsan a fekete öltöny zsebkendőtartójába csúsztatom. -...Ó, és lehetettek volna kedvesebbek is a két vendégünkkel. -sétálok oda a kölyökhöz, akinek arcán végiggördült egy könnycsepp, és nyöszörgött félelmében. Karjánál fogva felemeltem, ám nem szóltam semmit hozzá
-Így már jobb. -vonom fel a szemöldököm, majd a nőre fordítom tekintetem, aki szintén zokogott.
-Ó, angyalom... -szólítom meg, miközben felé veszem az irányt, majd a mögötte álló emberemre nézek. -Arra nem adtam engedélyt, hogy a nőt letérdeltessétek. -mondom egyre jobban felemelve a hangom, majd gyomorszájon vágtam, mire azonnal kétrét görnyedt. Cipőm talpa hangosan sercegett a kis kavicsok felett.
-Ki gondolkodott helyettem? -kiabáltam hangosan, miközben egyesével mindenkire ránéztem szikrázó tekintettel. -Hm? -szavaimnak még nagyobb nyomatékot adok azzal, hogy az embereimre tartom a fegyverem, majd közelebb lépek az egyikhez. -Talán te voltál az? -kérdezem már csendesebben, de még mindig dühödten, majd egy másikhoz mentem. -Tudom, hogy te voltál... Mindig túl nagy a pofád... -mondom, miközben neki nyomom a stukkert, de aztán hírtelen feltartom, hogy csöve az ég felé nézzen. Lassan elsétáltam onnan, ám meghallottam, hogy megkönnyebbülten sóhajt egyet. Ekkor ismét rácéloztam, és mielőtt bármit is mondott volna, elsütöttem a fegyvert. A férfi holtan esett össze.
-Jegyezze meg mindenki, én vagyok a főnök. Az van, amit én kiadok parancsba... -mondtam, miközben a gyerek, és az anyja felsikkantott félelmében.
-Ne, kérem ne... -sipítozott a férfi, aki még mindig a hátsó ülésen ült. -A családomat hagyja... Kérem...
Miközben ezeket a szavakat harsogta, Mike kirángatta a kocsiból, és kikötözte a kezeit.
-Emily... Ashley... -kiáltotta, de mikor a családjához akart menni, rászegetem a pisztolyt.
-Csak nem gondolod, hogy azután, amit tettél, még oda engedlek szeretett családodhoz... -ajkam gúnyos mosolyra húzodott, és felszökött szemöldököm. -Most pedig,ha már ilyen szépen összegyűltünk, oda adom neked a fegyvert. -szólok hozzá, és megpörgetem a pisztolyt, úgy adom át neki.
-Azt gondoltad, hogy átverhetsz? Ez nem volt szép... -folytatom monológom. -Nos, ha már ilyen idióta voltál, mutasd meg, mennyire vagy tökös. -undorra teli grimasz jelent meg az arcomon. -Teszem azt, öld meg a kedves feleséged és a lányod, így te túlélheted... -enyhén oldalra biccentettem a fejem.
-Ne, kérem, ezt nem teheti. -bőg fel, miközben hozzávágom a pisztolyt, és Mike ráfogja a sajátját.
-Vigyázz, mert az a fegyver a sajátom, és már évek óta jó szolgálatot tesz.
Egy ideig csak állt ott, ezért Mike-ra néztem, aki tudta, mi a teendő. Elsütötte a fegyverét, de csak az elsivatagosodott park földjét találta el.
-Mike szörnyen céloz. Ez a szerencséd... -szórakoztattam magam, majd elvettem az imént említett fegyverét. -De most az én kezembe van a pisztoly, szóval igyekeznék... -komorodok el, majd a szerencsétlen lábába lövök, aki felkiált fájdalmában. -Öld meg a családodat, te szerencsétlen, vagy téged is kinyírlak, és öket is... -kiabálom mire ez a férfinek nem nevezhető féreg a feleségére szegezte a pisztolyt, és egy pillanattal késöbb a nő holtan esett össze. Aztán ugyanez történt a gyermekkel is. Pár pillanatig csendesen néztem, hogy az asszony és gyermeke vére szétterjed a homokban, majd a férfi felé tartottam pisztolyom.
-Komolyan képes voltál kinyírni a feleséged és a gyereked azért, hogy túléld?
Ez amolyan költői kérdés volt. Nagyon felbosszantott, ha valaki nem becsülte meg a családját.
-Ez volt az utolsó hibád, te rohadék... -mondtam, miközben meghúztam a ravaszt, és a pasas agyveleje szétterült a világos színű homokon...