Mindig is szeretve voltam: a szüleim által, a környezetem által, de még az idegenek is kedvelni szoktak. Apám szerint az üzleti világba születtem, hiszen intelligens vagyok, jól kezelem az embereket, és valami furcsa mód, mindig könnyedén keveredem olyan szituációkba, ahol kisegítek másokat, ezzel az adósommá téve őket. Ezt az utolsót én inkább negatív dolgonak vélem. Soha nem jó érzés másoknak tartozni, a saját bőrömön érzem, a hosszú évek, amiket a szüleim kemény munkával töltöttek értem... Nem igazán élvezem, hogy arról jutok valakinek eszébe, hogy tartozása van felém. Ezért is, ha tehetem, mindössze jószándékból segítek valakinek, mint az idős hölgyek az utcában. Tudom, hogy milyen nehéz nekik, hogy végigdolgozták az életüket, így akiknek nincsenek segítségére a rokonai, azoknak elintézem a bevásárlást, igény szerint segítek a ház körül... Szerencsésnek mondhatom magamat, hiszen ennek köszönhetően kicsit komolyabban is foglalkozhatok a kertészettel, mint az a pár palánta, ami elfér a lakásomon. Az egyik idős bácsinak van egy hatalmas kertje, ahol mindenféle egzotikus növényt nevel, nagyon sokat tanulhattam tőle, és végre Beccának sem lehet egy szava sem, hogy ismét haza hoztam egy "gazt"... Kicsit el is szomorít, hogy ő nem élvezi annyira a kertészkedést, mint én, de tudom jól, hogy rengeteg más jó tulajdonsága van, amiért szerethetem őt. Hiszen mindenkiben ott rejtőzik valami jó, nem csak fekete vagy fehér a világ. Ezért is vallom, hogy előbb meg kell ismernünk teljesen a másik felet, mielőtt valami komoly lépést teszünk meg. Ésbár az eljegyzésem Beccával kicsit gyorsnak tűnhet, úgy érzem, benne megtaláltam mindent, amire vágyom. Kedves, megértő, támogató. A legjobbat akarja nekem, érzem.

1992 egy szerencsésnek mondható év volt. A szüleim számára legalább is feltétlenül. Évekig próbálkoztak, a sokadik vetélésen tették túl magukat, mire végre sikeresen megszülethettem. Egészséges lettem, a terhesség is komplikációktól mentes volt. Csoda volt az ő szemükben. Mindig megbecsültek, a maguk szerény módján el is kényeztettek. Sajnos nem vetett fel minket a pénz, apám építészmester volt, az édesanyám ápolónő. Mindketten rengeteget dolgoztak a napi betevőért, de mindig szorgosan tették félre a pénzt, hogy én tanulhassak. Mindössze az ő segítségüknek volt köszönhető, hogy eljutottam az egyetemre, bár tény, hogy kiváló tanuló voltam, hiszen pontosan láttam, eltanultam tőlük, hogy nagyon sokszor mindössze kemény munkával szerezhetjük meg azt, ami kijár. Őszintén szólva szerettem az egyetemre járni, hálás is voltam, hogy tanulhattam. Viszont sohasem akartam építészmérnök lenni. Apám álma volt, én pedig képtelen voltam neki nemet mondani. Mindenüket odaadták értem, és tudom jól, hogy sohasem lesznek fiatalabbak... Nehéz volt, de sohasem buktam, nem csúsztam egy félévet sem. Nem akartam még inkább terhelni őket. Soha nem is árultam el nekik, hogy mindig is kertészkedni akartam volna, vagy legalább valami művészettel kapcsolatossal foglalkozni. Tudtam jól, hogy jót szeretnének nekem, hogy azt szeretnék, én már kevesebbet szenvedjek majd a napi betevőért. Ezért sem utasítottam vissza a kérésüket, ezért is végeztem el egy szó nélkül. Viszont nem akartam mások keze alá dolgozni, mindig is az egyéni munkát találtam kényelmesebbnek. Mégis csak jobb a saját időbeosztás, mint a főnököm által megszabott... Ezért is kezdtem magánvállalkozásba. Így sokkal inkább bontakozhat ki a kreativitásom is. A munka mennyiségét is én osztom be, bár érdemes elfogadni a legtöbb igényt, de minimum fenntartani az ügyfelek érdeklődését, különben hamar csődbe tud menni az ember. Meglepően kemény az üzleti világ. Még szerencse, hogy Becca itt van nekem, ő mindig támogat, tanácsokkal lát el. Soha nem gondoltam volna, hogy életem értelmét lelem meg azzal, amikor láttam, hogy egy ártatlan lányt kirabolnak, én pedig megállítom a bűnözőt. Nem mintha olyan nagy szám lett volna, hiszen pont szembefordult velem, így esélye sem volt kikerülni az ütésemet. Az meg már csak természetes volt, hogy kihívtam a rendőrséget, és megvártam vele. Én magam is tanú voltam, arról nem is beszélve, hogy szegény lányt egyedül hagyni egy ilyen szituációban… Egyértelműen nem hazudtoltam meg magamat, szokás szerint öntudatlanul eljátszottam a hős szerepét. Persze cseppet sem bánom, hiszen így megismerhettem őt. Örülök, hogy hallgattam a belső megérzéseimre, és pár nappal később felhívtam őt, hogy megbizonyosodjak róla, minden rendben van vele. Ha aznap nem hívom el, akkor talán sohasem lett volna alkalmam újra látni őt, és soha nem tudom meg, hogy milyen angyali egy teremtés. A mosolya beragyogja minden napomat, valamint mindig mellettem áll érzelmileg is. Először féltem, hogy csak a szívességet szeretné visszafizetni azzal, hogy újra és újra találkozunk, hiszen én magam is hallottam már róla. Lehet, hogy csak újonc vagyok, de az ő, pontosabban az édesapja nevét elég sokan ismerik az üzleti világban. Bolondságnak gondoltam, hogy beleszerettem, el sem hittem, hogy viszonzott a dolog. Annyira elvarázsolt az öröm, hogy észre sem vettem, de már egy év után a gyűrűket nézegettem. Természetesen ő a legjobbat érdemeli, ami legalább olyan ragyogó, mint ő. Erre viszont spórolnom is kellett… Elvégre az édesapjának is nagy elvárásai vannak felém, szinte lehetetlen volt azt is elhinnem, hogy ilyen könnyen beleegyezett. Bár én ennek csak örültem, a napjaim egész olyanok manapság, mint egy valóra vált álom. Eljegyeztem Beccát, egyre több jól fizető, nagyobb megrendelésem van, lassan elkezdhetek gondolkozni a cég bővítésén... Ideje lesz majd az esküvőn is elgondolkozni.