Kómásan fordulok át egyik oldalamról a másikra, amikor a redőny apró résein beszökő napsugár az arcomba világít. Arcom grimaszba rándul, szemeimet erőből hunyom le, amíg a biztonságos másik oldalra nem helyezkedem. Már éppen az elalvás határán vagyok, amikor hangos kopogást hallok a bejárati ajtón túlról. Eleinte nem reagálok, hiszen mi lehet olyan fontos hétvégén, hogy kora reggel már ki kelljen másznom az ágyból? Mély levegőt, veszek, mielőtt kinyitom a szemeimet - mintha ezzel próbálnék erőt gyűjteni az ébredéshez. Résnyire nyitom csak a szemeimet, de még így is látom az éjjeliszekrényen lévő óra számlapján az időt; nagyon nincs korán, sőt, tíz óra elmúlt. Legszívesebben a fejemre húznám a takarót, mint gyerekkoromban, amikor anyukám próbált kicibálni az ágyból, de én minden porcikámmal ellenkeztem, és a legkézenfekvőbb mentsvár a takaró alatti meleg volt. Szeretnék úgy tenni, mintha még mindig gyerek lennék és a takaró alatti menedék még mindig egy létező dolog lenne. De sajnos nem az. Ismét kopogás hallatszik. Reménykedem benne, hogy legalább Nora kinyitja az ajtót, és bárki is az, elküldi a fészkes fenébe, de minden reménysugár odavész, amikor megint a sűrű, monoton kopogást hallom. Lustán mászom ki az ágyból, előtúrom az ágyam alól a mamuszomat, magamra húzom a köntösömet, amit a derekánál megkötök, aztán szép lassan kicsoszogok a szobámból. -Egy pillanat - szólok ki, amennyire hangosan ébredés után tőlem telik. A szemeimet dörzsölgetem, hatalmasat ásítok és lábujjhegyre emelkedve nyújtózom menet közben. A hajamba túrok és megvakarom a fejem búbját, a hajamat a fülem mögé tűzöm. Úgy tűnik, jól szigetelnek a falak, vagy csak olyan harmat gyenge próbálkozás volt az előbbi megszólalásom, hogy a szar brooklyni falakon sem jutott keresztül. - Jövök már - kiabálok ki valamivel hangosabban. Az előszobaszekrényen lévő kosárban kezdek kutakodni. Már annyiszor mondtam Norának, hogy vegyünk egy normális kulcstartót, mert ezen lehetetlen kiigazodni. Egyszer ő felejti el, egyszer én felejtem el, viszont a folytonos bosszankodás, amikor elő kell venni egy kulcsot, szűnni nem akar. A rengeteg kulcstartó folyton összegabalyodik; már nem egyszer vágtam a földhöz az egészet úgy, ahogy van. Aztán az is kiderült, hogy ettől sokkal könnyebb szétszedni őket utána; szinte maguktól szétválnak. Mint amikor a tanítók a verekedő gyerekek közé odacsapnak, azok meg azonnal elengedik egymást. Csupán egy hajszál választ el attól, hogy ismét a földön végezze az összes kulcs, mire sikerül előbányásznom a lakáskulcsot. Gyorsan nyitom az ajtót, elfordítom a biztonsági zárat, hogy minél előbb lerendezzem a kéretlen hittérítőket, az idegesítő házaló ügynököket, a szomszédot, aki folyton “együtt akar menni vásárolni”, vagy bárkit, aki ilyenkor ide meri tolni az arcát. Már éppen szóra nyitnám a számat, de mozdulat közben merevedek le, amikor eljut az agyamig, kivel is állok szemben. - Lilly? - szólítom meg hitetlenkedve a lányt. Nem olyan régen összefutottunk a lovardánál, ahol gyerekkorunkban anno először találkoztunk. Akkoriban nem volt erősségem a barátkozás - ahogyan most sem -, de mindennek ellenére egészen jóban lettünk. Ő nem volt annyira idegesítő, mint a többi velem egykorú, akiket legszívesebben egy kanál vízbe bele tudtam volna fojtani. Amikor egyetemre mentem, akkor is tartottuk a kapcsolatot, amikor meg hazajöttem szünetekre, mindig beszorítottunk egy-egy találkozót. Az esküvő volt az utolsó esemény, amin találkoztunk, utána már csak szóban tartottuk a kapcsolatot. Briannel elköltöztünk, haza sem nagyon jöttünk, hozzánk sem jött igazán senki. Éltük a saját életünket, és kiélveztük, hogy végre egy kicsit kiszakadhatunk a megszokott környezetből. Amióta visszajöttem, rendszeresen kijárok a lovardába, amikor időm engedi. Rita és Norman mindig üde színfoltjai azoknak a napoknak, amiket ott töltötk, Rita évek óta ugyanolyan, de isteni finom pitéjéről pedig ne is beszéljünk! Az egyik ott töltött napomon találkoztunk Lilly-vel, teljesen véletlenül. Nem zárkóztam volna el egy újabb találkozástól, ha előre megbeszéljük, csak ez most egy kicsit váratlanul ér, ezért nem meglepő, hogy értetlenül pislogok, amikor meglátom őt a folyosón. - Te mit csinálsz itt? - érdeklődöm az ajtófélfának támaszkodva.
Jó ideje már, hogy csak a vacak telefonon tartottam a kapcsolatot Millie-vel, aki az egyik legjobb barátnőm, ebből nincs olyan sok és persze én gondoskodtam róla a leginkább, hogy ez fent is maradjon, nem tudott levakarni, alkalmazkodtam hozzá és így is történhetett meg, hogy kevesebb volt a személyes találkozónk. Jó, mindig is zárkózottabb volt és ahogy egyetemre mentem, nekem sem volt már annyi időm, mint amennyit szerettem volna, de a lovaglásra mindig szántam egy kis időt azért. Ugyanúgy pörögtem, mint gyermekként, csak most már a munka is rosszabb napokon lefárasztott, a nagyobb felelősség több munka és én még ezt is fokozni akarom. Egyik VIP vásárlónk egy hoteltulajdonos és adott nekem kedvezményes két wellness jegyet, amire be is fizettem két főre. Amikor összefutottam Millie-vel a lovardában, akkor láttam, hogy mennyire elhanyagolja magát és ez így nincs rendjén, már 2016 novembere régen volt, amikor is meghalt félig a szerelmével együtt. A gyász egy hosszú folyamat, de nála ez még hatványozottabban több, lehet végig mellette kellett volna lennem, odafigyelnem rá és vigasztalni, amíg csak lehet. Kicsit bűntudatom van, igaz elköltözött messzire, de egy jó barátnő nem ment volna utána? Gyakran teszem fel a kérdést és de, utána kellett volna mennem, akkor talán nem ez lenne. Mondta, hogy Nora lakásán lakik, szóval felkerestem az unokatestvérét, hogy pontosan hol van az a lakás, mert ideje kicsit kimozdulni a barátnőmmel olyan helyre, ahol jó ideje nem járhatott. Valójában, ha belegondolok, talán csak nászút alkalmával járt olyan helyen, de biztos nem vette igénybe a kényeztetést, de most kénytelen lesz. Türelmesen várok és kopogok időnként, hogy még mindig itt vagyok. Tudom, hogy sokáig is eltarthat ez, de nem vagyok az a típus, aki könnyen feladja, ha valamit a fejébe vesz. - Jó reggelt Millie! Köszönök a tőlem megszokott kedves és mosolygós módon. Persze az, hogy itt vagyok, számára lehet semmit jót nem jelent, mert nem akar kimozdulni, de én tudom, hogy jót fog neki tenni, mert csak ismerem egy ideje és tudom, hogy lelkileg odavan, de a teste is kezdi azt mondani, hogy köszöni, de ő is le akar épülni, azt meg nem hagyhatom, főleg, hogy már így is kicsit bűntudatom van, hogy itt tartunk, pedig hány év telt már el. - El foglak rabolni, biztos forrásból tudom, hogy ráérsz ma, de nem árulok el többet a programról, csak annyit, hogy nem bulizni megyünk nyugi és valami kényelmeset vegyél fel, amiben kimozdulhatunk innen majd. Bemehetek? Jut eszembe a kérdés, mert nem a folyosón kellene beszélgetnünk és nem két perc lesz, amíg el is tudunk indulni gondolom, de nem is rohanunk, nem időpontra megyünk szerencsére. Amint beljebb kerülök szétnézek, valahogy számítok rá, hogy nem lesz nagy rend, de érhet még meglepetés ezzel kapcsolatban talán. - Főzzek neked kávét, amíg készülődsz? Természetesen én mindenhol otthonosan érzem magam, szóval aligha lepi meg a kérdésem szerintem, mindig is szerettem a kávé illatát, de nekem nem való az ilyesmi, mert már alapból pörgök száz százalék felett, nemhogy ilyesmit megigyak, az nagyon veszélyes lenne az emberiségre nézve biztosan. - Vagy bármiben tudok segíteni? Persze tudom, hogy nem gyermek, de segítségre szorul az már biztos és én akarok lenni az, aki egy kicsit kirángatja az életbe, ami attól, hogy számára ez megállt, attól még megy tovább és tudomást kell vegyen róla. Vissza kell rázódnia az életbe, elvégre még fiatal és élnie kell az életet, Brian sem örülne, ha ezt látná.
A ráérős reggeleken, amilyen a mostani is, amikor nem kell munkába sietnem, nem kell a legjobb formámat hoznom, nem kell minden figyelmemet többfelé osztanom, nem kell odafigyelnem arra, amit csinálok, szeretek kicsit nyugodtan, egyedül, ráérősen összekészülni. Ilyenkor nem állítok ébresztőt, nem kell sietnem, ezért nem is figyelem az órát. A teljesítés szüksége nélkül, mindent és mindenkit kizárva lézengek többére ilyenkor a lakásban; valahogy igyekszem kikapcsolni az agyam, ezt pedig leginkább a Netflix tudja biztosítani, némi popcorn, aztán valami rendelős kaja. Morcosan, nyöszörögve kúszok ki az ágyból és lassan csoszogok el a bejárati ajtóig. A kulcsot elfordítom a zárban, de mielőtt teljesen kitárnám az ajtót, csak résnyire nyitom azt. Kikukucskálok, hogy megnézzem, ki keres ilyenkor, kit kell elküldenem a melegebb éghajlatra, kiátkoznom a világból, képzeletben lerajzolni, aztán széttépni. Hátrahőkölök és meglepődöm, amikor Lilly mosolygós - túl mosolygós - arca tárul elém a túloldalról. Szélesebbre tárom az ajtót, de csak annyira, hogy kényelmesen neki tudjak támaszkodni a keretnek. Az arcomat dörzsölve érdeklődöm meg tőle, mégis mit keres itt. Kedvelem, tényleg kedvelem, és igyekszem nem kimutatni, mennyire a hátam közepére sem kívánom a társaságot - nem az ő társaságával van bajom, hanem úgy összességében az emberek társaságával -, de nehezen megy. Azt hiszem, minden az arcomra van írva. Döbbenten hallgatom végig a terveit, amiket csilingelő hangon közöl velem. Az álomtól szűk szemeim hamar kikerekednek, de a szavak a torkomon akadnak. Minden porcikám ellenkezik, zsigeri ellenérzésem van az ötletével kapcsolatban. Mellkasom előtt összefont karjaim megfeszülnek, kezeim ökölbe szorulnak. Nem, nem, nem, én ilyenbe nem vagyok hajlandó belemenni. Kis habozás után, de szó nélkül beengedem. Kitárom az ajtót, amíg besétál, aztán becsukom magunk mögött. Sóhajtva fordulok vissza felé, miután kattan a zár. Fáradtan, nyűgösen dörzsölgetem az orrnyergemet, mielőtt bármit is mondanék neki. Össze kell szednem a gondolataimat, hogy ne bántsam meg. A lakást illetően nem tudom, mire számított, de közel sincs akkora rendetlenség, mint amit várhatott. Kosz nincs, kanapén hagyott pizzás dobozok nincsenek, flakonok sem hevernek szanaszét, ahogy ruhák, használt zsebkendők és piszkos edények sem. Nagy segítség, hogy nem egyedül lakom - nem azért, mert Nora megcsinálja helyettem, de a jelenléte egyfajta nyomást helyez rám, és arra kényszerít, hogy ne hagyjak rendetlenséget magam körül. Ez jó, mert így legalább a környezetemre odafigyelek. - Őőőő, nem, köszi, de magadnak nyugodtan - válaszolom a kérdésére. Minden reggel szoktam kávét inni, ez már nálam szinte szeánsz, de most valahogy nem kívánom. - Segíteni? - kérdezek vissza hitetlenkedve. - Mondjuk némi magyarázattal tudnál - pillantok rá várakozóan. Nem tudom mire vélni ezt a hirtelen jött “menjünk el valahova” dolgot, ráadásul a tudtom nélkül, mindenféle előzetes egyeztetés nélkül állt elő ezzel az ötlettel, ami engem így látatlanban is hideg zuhanyként ért, úgyhogy a leginkább a részletekbe való beavatással tudna segíteni. Ledobom magam az egyik fotelbe, amíg elmeséli a nagy tervét. Hiába mondta, hogy nem meséli el a részleteket, addig meg nem mozdulok, amíg el nem árulja, hova akar elrángatni. - Szóval?
Millie úgy látom, hogy nagyon nem akar társaságot, de ez elmondható szinte az év minden napjára újabban, legalábbis nekem így jött le a beszélgetéseinkből, bár online ugye nem láttam az arcát és a telefonon keresztül is csak a hangját hallhattam. Nagyon pocsékul néz ki, nagyon nem lépett még túl a férje halálán, ami nem most volt. Annyira fiatal még és annyira nem kellene még mindig így gyászolnia. Látom, hogy mennyire nem tetszik neki az ötlet, hogy elviszem a kényelmes kis otthonából, hogy emberek közé kell mennünk, de muszáj valamit kezdeni vele, ez már nem állapot és amúgy is, olyan régen töltöttünk együtt időt. A lakás meglepően tiszta és rendezett, ami jó jel, mert legalább erre odafigyel, hogy a környezete ne legyen egy katasztrófa helyszíne. - Nekem kávét? - Nézek rá meglepetten, alapból százötvenen pörgök és ő még erre itatna kávét velem? Lehet elfelejtette, hogy én nem iszok semmi ilyesmit, így is nehéz levezetnem a feles energiákat, nyugtatót meg nem akarok szedni erre, mert nem akarok zombi üzemmódban csak lenni, úgy nem lehet dolgozni, tanulni, meg úgy semmit sem csinálni. - Jó - sóhajtok fel és leguggolok vele szemben és megfogom a kezét, ha azt a karfán pihentetné a fotelban. - Tudom, rossz neked, de már nem egy év telt el azóta a baleset óta, fiatal vagy még és rossz így látni téged. Beszéltem Norával, tőle tudtom, hogy itt talállak meg és hogy ma ráérsz, nincs semmi programod. Tudod, hogy szeretlek és olyan rég nem voltunk már együtt sehol, ígérem olyan helyre megyünk, ahol nem lesz rajtunk kívül egyszerre kettőnél több ember és nem fog mindenki minket bámulni sem, ez egy kikapcsolódós program lesz nyugi. - Nem falat mászni viszem el és nem valami buliba, emberek közé, talán ennyi elég is. Ha kibökném, hogy wellnessezni megyünk kiröhögne és biztos ki sem tudnám imádkozni a lakásból.
Nem leplezem, hogy baromira nem vagyok jó passzban, ráadásul a társaság az utolsó, amire most vágyom. No offense, semmi személyes, ami kifejezetten Lilly ellen irányulna, egyszerűen csak azt érzem, hogy most mindenkihagyjonbékén napom van. Rosszabb napjaimon ez gyakori jelenség nálam, a rosszabb napok pedig elkerülhetetlenek. Sajnos most Lilly is egy ilyen rosszabb nap alkalmával döntött úgy, hogy ad hoc látogatást tesz Nora lakására. Láthatja rajtam, mennyire meglepett a hirtelen jött látogató, de mindezek ellenére sem csapom csak úgy rá az ajtót; pedig simán megtenném, de az erkölcs és a bennem szunnyadó jómodor mást diktál. Szeretnék egyedül lenni, nem foglalkozni semmivel és senkivel, de úgy tűnik, ez most nem fog összejönni. Fájó szívvel ugyan, de beengedem Lillyt, akit valószínűleg meglep a kontraszt, amivel találkozik; én úgy nézek ki, mint egy romhalmaz, a lakás velem ellentétben viszont rendezett és tiszta. Nora keze is benne van a dologban, de én is igyekszem a környezetemre figyelni, ha már magamra nem igazán tudok. Másnak a lakásában élek, nem tehetem meg, hogy disznóólat csinálok belőle. Eleinte nehezemre esett a tisztasággal és a renddel foglalkozni, de attól tartok, Nora szó nélkül dobna ki, ha rumli lenne a lakásban. Főleg most, hogy más van állásom, és a felajánlása arról szólt, hogy addig maradhatok itt, ameddig egyenesbe nem jövök. Amióta új munkám van, egészen jó úton haladok, azt hiszem. A munka egyrészt lefoglal, a gondolataimat is eltereli minden másról, folyamatosan oda kell figyelnem, mert fontos, amit csinálok, ráadásul legalább az utcán és az irodában nem úgy nézek ki, mint akit most szedtek ki a kutya szájából, hanem egy kicsit magammal is foglalkozom reggelente. Ez még nem jelenti azt, hogy minden rendben lenne, ez csupán egy rohadt hosszú és göröngyös út kezdete, amin megtettem az első lépéseket. - Igazad van, inkább ne igyál - húzom el a számat végiggondolva, mit is mondtam az előbb. Alapból úgy pörög, mint a búgócsiga, amibe bele szédülök, ha ez a lány magába borít még egy bögre kávét, én tuti előbb ugrom ki az ablakon, mint hogy kisétáljak vele innen bárhová is. Érdekel, miért jött ide pont most, ameddig pedig el nem árulja, addig még csak azt sem tudom megígérni, hogy elgondolkodom az ajánlatán. Lehuppanok az egyik fotelbe és összefonom magam előbb a karjaimat. Ellentmondást nem tűrő tekintettel pillantok rá, amikor várom a látogatása indokát. - Egyrészt két ember pont kettővel több, mint amennyire most vágyom - jegyzem meg grimaszolva. Megszokhatta már tőlem a túl őszinte megjegyzéseket, ezért nem fogom vissza magam. - Másrészt már rég túl vagyok Brian-en. - Nyilván nem tűnik túl hihetőnek, de azt hiszem, tényleg nem ő a visszatartó erő már. Van valami, amiről Lilly sem tud, amiről nem sokan tudnak, ami miatt könnyebb volt elengedi Briant és az emlékét, de elég annyit tudnia, hogy már nem kesergek miatta. Fáj, ami történt, gyakran eszembe jut, főleg, ha az éjjeli szekrényen lévő fényképre nézek, ami az esetek kilencven százalékában egyébként le van hajtva, amióta inkább vagyok már dühös rá, mint csalódott. - Hova akarsz menni? - kérdezem meg kerek-perec. Ha nem mondja meg, úgyse megyek vele. Nem szeretem, ha titkolóznak előttem, nem szeretem a meglepetéseket, akkor pedig pláne nem, ha a meglepetés tárgya egy “kikapcsolódós program”. Cseppet sem nyugtat meg, hogy ki akar rángatni a megszokott környezetemből, ezért inkább szeretném tudni, hogy ESETLEG mibe megyek bele.
Gondoltam, hogy átgondolva kicsit amit mond, nem fog arra kérni, hogy igyak kávét, mert ha alapból nem pörgök százhúsz százalékon, akkor egyen sem és egy kávé ezt megduplázná, talán még nem is aludnék és két napig pörögnék tőle, nem tudom, nem próbáltam és nem is vonz annyira, hogy megtegyem. A fotelból Millie makacsan néz rám, ellentmondást nem tűrve, hogy ő tudni akar mindent, de úgy oda a meglepetés. Jó az is elég nagy meglepetés, hogy most itt felbukkantam, de Nora segített és ha szerinte is ráfér a barátnőmre egy wellness, meg szerintem is, akkor nem látom akadályát elcibálni oda magammal. De vannak személyiségi jogok, meg nem akarok emberrabló sem lenni, szóval beavatom a tervekbe, úgy nagyjából, ami hallhatóan nem elég neki. - De az a kettő nem sok vizet zavar hidd el. - Bólogatok neki hevesen, hogy igazoljam is a helyeslésem, miszerint ez így lesz. Ők csak segítenek, hogy a testünk egy teljes kényeztetésben vegyen részt, nincs benne semmi kínzás. - Tényleg? Nem is mesélted még, hogy mióta és hogy sikerült. - Mosolygok rá kedvesen, nem akarom én számon kérni, tudom, hogy nem az a típus, aki mindig mindent elmond mindenkinek, szereti magának megtartani a dolgokat, én meg szeretek rákérdezni és megtudni hogy sikerült. Persze nem vagyok az, aki erőltetni ezeket a témákat, mert ha nem akar róla beszélni, akkor nem fogok még több kérdést feltenni ezzel kapcsolatban, tiszteletben tartom az érzéseit. - Melóhelyen kaptam egyik ügyféltől két jegyet a wellness részre a szállodájába, ez olyan ötcsillagos hely és masszázs meg manikűr-pedikűr és hasonló dolgok vannak ott, nekünk nem kerül semmibe és hidd el, hogy jót tenne neked is egy kis felfrissülés, közben aludhatsz is még, ha szeretnél vagy kérhetünk koktélokat és beszélgethetünk is, én nagyon örülnék egy masszázsnak, mert leszakad a vállam és a hátamnak is jót tenne szerintem egy kis nyomorgatás. - Kicsit meg is mozgatom magam, eléggé elmacskásodtam vagy mi a jó szó erre, tiszta görcs vagyok és rám is rám férne az ilyesmi, neki is jól jöhet. - Tudom távol áll tőled ez az egész, de kérlek gyere le velem, jobban fogod érezni magad utána és tényleg nem fog senki sem zavarni minket ott. - Nem tudom mit mondhatnék, hogy kedvet csináljak neki, örülnék, ha nem kellene sokat győzködnöm, főleg, hogy jó kifogáskezelő vagyok és mindenre találok jó választ, hogy miért is kéne mégis eljönnie velem, ismer és tudja rólam, hogy sem hagyom békén, amíg bele nem megy, remélem nem futunk felesleges köröket és beadja a derekát, készülődhetünk és mehetünk is, mert én szívesen segítek neki, mindenhol otthonosan érzem magam és kiigazodok.
A meglepetések mindig rossz előérzettel töltenek el; általában szeretek tisztában lenni a dolgokkal, szeretem tudni, hova akarnak éppen elcipelni, mibe akarnak belerángatni. Az ilyesfajta titkolózás mindig feszültté és kicsit idegessé tesz. Szeretek egyedül lenni, ha úgy érzem, társaságra van szükségem, akkor keresek embereket, akik körülvesznek, de a szabadidőmben ez elég ritkán esik meg, mivel a munkám során pont annyi emberrel kell folyamatosan érintkeznem, beszélgetnem, kapcsolatban lennem, ami egy hozzám hasonló embert pont le is szív a nap végére, hétvégére pedig úgy érzem magam, mint akin egy úthenger átment oda-vissza legalább kétszer. Éppen elég kikapcsolódás nekem, ha nem kell semmivel sem foglalkoznom, nem kell a határidőkön agyalnom, a megbeszélések időpontjait a fejemben tartanom, Kaan összes napirendi pontját fejből fújnom. Elég, ha szó szerinti semmittevéssel töltöm el azt a kis időt, ami ilyenkor megadatik. Nem akarok Lilly-vel goromba lenni, mivel már évek óta ismerjük egymást és közel is állunk egymáshoz, még akkor is, ha teljesen különbözőek vagyunk, és a kapcsolatunk egy időre el is laposodott, amikor nem tudtunk személyesen találkozni. Mindent megteszek, hogy kibúvót keressek a meglepetés program alól, de ő sajnos legalább annyira makacs, ha akar valamit, mint én. Csak sóhajtok, amikor erősködik, hogy az a két ember tényleg nem fog minket zavarni. Erről nagyon más a véleményünk, de úgy érzem, felesleges lenne megismételnem saját magam, mert nem lenne hatása, amilyen izgatottnak látszik… - A lényeg, hogy sikerült, nem? - kérdezem vissza a Briannel kapcsolatos kérdésére. Ez olyan téma, amiről egyelőre nem állok készen senkinek sem beszélni. Még Norának sem meséltem róla, pedig ha valaki mindent tud rólam, akkor az ő. Olyan dolgok derültek ki Brianről, amikkel nehéz megbarátkoznom, sőt, egyenesen lehetetlen. Egyelőre még próbálom feldolgozni, próbálom elfogadni és tudatosítani magamban, hogy a múlton nem tudok változtatni, ami megtörtént az megtörtént. A történtek viszont egészen más megvilágításba helyezték a megítélésemben Briant, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy azt mondhassam, túl vagyok rajta. Tényleg túl vagyok rajta, azon, hogy már nincs mellettem, viszont azon nem, hogy évekig hazudott az arcomba szemrebbenés nélkül. Nem tágítok, továbbra is kötöm az ebet a karóhoz és tudni szeretném, hova akar Lilly ennyire elmenni. Ha úgy döntök, hogy rábólintok, szeretném tudni, mibe megyek bele, mert valami eszement őrültségbe egészen biztosan nem. Akkor maradok itthon, ő meg mehet egyedül, vagy akivel éppen akar. Annyira éreztem, hogy valami olyat akar, mi tőlem teljesen távol áll, és a megérzésem nem csalt. Eszement őrültségnek ugyan nem nevezném, de én és a wellness két külön világ. Soha nem voltam, ráadásul idegenkedem is tőle, ezért nem is terveztem ilyen helyre elmenni. - Nem adod fel, mi? - kérdezem a számat elhúzva. Ismerem Lillyt, nem fog elfogadni nemleges választ. Nehezemre esik erre rászánni a szabadnapom, de nem szeretném Lillyt sem megbántani. - Oké, menjünk - sóhajtok végül, csak attól félek, hogy meg fogom bánni ezt a döntésemet. - De többször ne csináld ezt! - emelem fel a mutatóujjamat figyelmeztetésként, mert tényleg nem szeretném, ha többször ilyen ötletekkel állítana csak úgy be ide. Jobb szeretnék ilyet előbb inkább megbeszélni akár személyesen, akár telefonon, mert most kicsit sarokba állítva érzem magam.
Kezdőlap
• 
