A nyughatatlan lelkeket valami ismeretlen erő mindig egyre csak húzza előre. Hiába gondoltam azt régen, hogy nem csupán a bölcsőm, de a sírom is lesz egyben a hegyvidék, ahol majd eltemetnek a fura szobraim társaságában, az évek pergésével rá kellett jönnöm, hogy ezek a gyermeki illúziók csupán meseszép kapaszkodók voltak. Nehéz volt tovább gondolnom magam mindig is a hazai tájtól, most pedig a vonaton zötykölődve egy teljesen más világban a visszaemlékezés túlságosan nehéz és bűntudattal fertőzött. Nem tagadom, hogy üldöz a honvágy, ugyanakkor igyekszek magamat azzal nyugtatni, hogy az elmém sötétebb bugyrainak a feltárásához nem csupán egy új vidék, de egy új élet is szükséges. New Yorkkal azt hiszem, ezt meg fogom kapni.
Egyre többször töprengek el azon, hogy most már illő lenne beszereznem egy autót is a könnyebb közlekedés érdekében, főleg most, hogy ilyen messze sikerült leraknia a vonatnak a Walden tábortól. Mikor eldöntöttem, hogy a kis gurulós bőröndömmel megejtek egy túrát az erdei utakon, dacolva az ismeretlen tereppel, s fellázadva a bérautók ellen, akkor még egészen jó ötletlen tűnt, viszont így a több órás utazás után már inkább azt érzem, hogy ez púp a hátamra. Főleg, hogy láthatóan senki sem választotta ezt a verziót, így mikor a vonat tovább gördül, majd elveszik a vasút a fák kanyarában, hamar rá kell jönnöm, hogy a kissé lepusztult és összefirkált állomás csak úgy kong az ürességtől, s az egyetlen ember, aki belélegzi az erdő illatát, az én magam vagyok.
Az elkövetkezendő fél órás séta a némaságban meglepő gyorsasággal repül el, hiszen valamilyen nosztalgikus érzés lesz rajtam úrrá. Gyermekként is sokat jártam a hegyvidék közeli erdejét, melyet már úgy ismertem, mint a tenyeremet. S hogy mikor voltam utoljára egyedül így... Már szinte nem is emlékszem. Úgyhogy egy pirospontot mégis adok is magamnak a képzeletbeli noteszomba ezért a remek ötletért!
A Walden tábor kapui hamarosan kibuknak az ágak takarásából, de már egy perce sejteni lehetett, hogy vannak a közelben, hiszen az erdő csendjéből szépen lassan kezdett már kibontakozni egy alap moraj. Ez pedig egyelőre nem a diákoktól származik, hiszen már folynak az előkészületek ehhez az egyetemek közti kis rendezvényhez, melynek én vagyok az egyik mellékszereplője. Nem tolongtak a helyekért, meg kell hagyni, de újonc tanárként kötelességemnek éreztem, hogy minden lehetséges módon kivegyem a részem az egyetem életéből, még akkor is, ha nem minden percemet töltöm a pódiumnál. Tehát a mai napon összegyűlünk mi szervezők, megtesszük a végső lépéseket személyesen, majd holnap reggeltől várjuk a szállingózó diákokat. Én nem is bánom, hogy az első este nélkülük fog eltelni, hiszen vágyom már némi értelmiségi eszmecserére idegenekkel, s nagy reményeket fektetek a többi tanárba.  
Elsőként is lejelentkezek a kapunál unottan ácsorgó bajszos biztonsági őrnél, akitől kérek egy kis útmutatást. Egy ásítással kísért legyintés után - ami végül is elégnek bizonyul – megindulok a mutatott irányba, majd a sor végén levő kilences számmal jelzett kis faház előtt állok meg, ami a szállásomat fogja jelenteni a következő éjjeleken. Megmondom őszintén, túlságosan sok információt nem gyűjtöttem be a tábor ezen részéről, így fogalmam sincs, hogy egyedül leszek-e itt, vagy akár másokkal. Ezért hát egy halk kopogás után némi tudatlansággal tolom be a házikó ajtaját, mely mögött szinte ekkor egy halk koppanás hallatszik, mintha leesett volna egy kulcs a másik oldalon.
- Öhm... Hello? - előzi meg a testem a hangom, mely egészen mélyen rezonál a levegőben. Közben azért egy biztonsági pillantást megejtek a kulcsom felé, melyen a kilences szám áll, így biztosítom magam, hogy nem vagyok annyira szerencsétlen, hogy máshoz nyitok be. Bár a jelenlegi sötétkék hajszínem és színes öltözékem könnyen sejtetheti azt, hogy egy eltévedt diák volnék, de hát a valóság ennél sokkal bonyolultabb. Tíz emberből tizenegy nem néz engem oktatónak... Hozzá vagyok szokva.