Ahogy éktelen sípolásra kelek, ülésbe pattanok az ágyon, az ölemből a földre hull a 2012-es jogi almanach, de még csak nem is hallom a vaskos könyv puffanását, mert annyira sípol valami. Félálomban keresem a mobilom, hogy kinyomjam az ébresztőt végre, azt sem tudom hirtelen hol vagyok, milyen napszak van, és egyáltalán... mi van? Megvan a mobilom, és nem az sípol, szóval próbálom kipislogni a szememből és a fejemből az álmosságot, és... akkor megérzem. Iszonyatos büdös. Füst. Füst? Füst!!!
Mint akit katapultáltak, úgy ugrok ki az ágyból, persze elcsúszok a könyvön, hallom a lapok jellegzetes szakadását a talpam alatt, de nem érdekel, rohanok ki a szobából, egyenesen a sütőből, amiből nem hogy szürke, de fekete felhő szivárog kifelé. Nem tudom, hogy a könnyeimtől homályos minden, vagy a füsttől, vagy a kettőtől egyszerre, de pánikban kapcsolom le a sütőt, nyitom ki az ajtaját, hogy aztán nekiálljak nagyon színesen, nagyon átélten portugálul káromkodni, hiába van az arcom előtt a kezem. Sűrű fekete füst ömlik rám, mintha a tűzjelzőt is hangosabbnak hallanám, bár szerintem ezt csak úgy érzem. Lángolnak a muffinok. Fogalmam sem volt, hogy ilyenre képesek. Pár pillanatig elképedve nézem, aztán félig még mindig vakon elindulok a bejárati ajtó felé, ahol tudom, hogy a poroltó van. Idegesen nyitom ki a reteszeket, ha erősebb lennék, kitépném az ajtót, de nem vagyok, így megbánok minden egyes zárat és kulcs ráfordítást, de végül csak kijutok.
A füst is ömlik utánam, a lakásban már lassan nincs neki elég hely, gondolom. Mire elérem a poroltót, már a folyosón lévő tűzjelző is sípolni kezd, de nem érdekel, csak letépem a falról ezt a vackot, és rohanok vissza a sütőhöz, hogy telibe spricceljem a muffinokat. Elég hamar elalszanak a lángok szerencsére, de a legrosszabb rész, a fekete füst még körülöttem gomolyog. Rohanok az ablakhoz, kinyitom sarkig mindet, amelyiket érem, de a füst nem igazán mozdul, így fogok egy használaton kívüli tepsit, és legyezni kezdem az ablak felé... elég hasztalanul. Oké, kicsit jobb, de a csipogás megőrjít, és csak legyen már vége!
Kirohanok a folyosóra, még mindig spanyolul pörölve, ahogy mindig, ha ideges vagyok, és kitárom az ottaniakat is, egy kis kereszthuzatban reménykedve. Bejön, de most a folyosóra is ömlik a füst... A lakók meg fognak lincselni. Én csak... sütit akartam. Hogy lehet egy ilyen jó dologból ekkora katasztrófa?! Soha többé nem eszem sütit! Jó, ezt még én sem gondolom komolyan... A folyosón lévő tűzjelző alá állok, és a tepsimmel megpróbálom ellegyezni róla a füstöt, hogy legalább ez hallgasson már el, mert ha nem, hát én esküszöm, hogy egy percen belül nem legyezni fogom a rohadt tepsivel, hanem ütni-vágni! - Te voy a pegar una hostia que te van a salir los dientes de la boca como palomitas! – fenyegetem meg a tűzjelzőt, bár tartok tőle, feleslegesen.