Dacre & AJ

Amikor tegnap este nagy izgatottsággal vártam az előadast majd az utána lévő bulit akkor nem tudtam mire vállalkozok. Nem számítottam arra, hogy ennyire jól fog sikerülni a darab, hogy az átlagosnál eltérő átéléssel fogom kiadni magamból a felgyülemlett feszültséget. Tetszeni akartam a közönségnek és azon belül is egyetlen ember világát akartam valamiért megrengetni.
Akkor még nem sejthettem, hogy jelenléte, humoros személyisége és azok a szemek... oh istenem, azokrol az ajkakról pedig nem is feltételeztem mennyire megkérdőjelezik majd hova tartozásomat, de az a rengeteg pia amit megittunk és az egész napos koplalás meghozta a gyümölcsét.
Úgy csaptam le ajkaira magam mögött hagyva minden gondolatomat, minden gátlásomat, mintha leárazáson résztvevő megbolondult nőszemély lennék. Nem törődtem a füttyögéssel, a zsebemben rezgő mobilommal ahogyan Jessicaval sem, abban a pillanatban csak két valaki létezett, Dacre es én, illetve az így született mi.
Beszív.
Kifúj.
Ismétlés.
Az idő körülöttem csak telik, a reggel estébe fordul át szépen lassan míg nekem egyik szemem lehunyva a másik pedig próbálja megszokni a fényességet. Kevés szerencsével. A fejem zúgolódik, érzem a tegnap esti pia es fű keveredésének hatását magamon, ahogyan a gyomrom is erőteljesen nem tetszését fejezi ki. Már elfekve veszem birtokba az öltözőmben lévő kanapét és próbálok annyi józanságot kikönyörögni amennyi belém fér. De nem akar sikerülni.
A rejtekhelyemen lévő kólát már elő szedtem, azt vedelem, közben lágy zongora műveket hallgatok és próbálom nem elhányni magam. A taktikai hányás segített rajtam valamennyire mert ennél rosszabb bőrben lennék nélküle, de az emlékeimet nem adta vissza.
Néhány dologra tisztán emlékszem, milyen volt itt fent inni majd elmenni a többiekkel. Tudom mennyire imádta a társaság az újoncot, Dacret, arra is emlékszem miket ittunk és mennyire beszélgettek vele, az esernyős koktéljaimra is emlékszem egészen Michaelig.
Képszakadás.
Vakarom a fejemet és próbálom erőltetni az emlékezést de a testem elutasítja, mégis valami belülről próbál súgni, és érzem azt, hogy ez nem volt egy átlagos este.
Majd végülis olyan este 7 felé sikerül valamennyire össze szednem magam és szép lassan napszemüvegben és fejhallgatóval fejemen sétálok el hazáig. Addig is tisztulok.
Mikor felérek a lakáshoz egy pillanatig elgondolkodom, hogy meg kéne néznem a srácot ugyanilyen ramatyul van e mint szerény személyem, de valamiért nem teszem. Talán az előtérben lelökött bőrdzseki miatt, talán mert nem tudom nem elengedni a szokatlanság, furcsaság érzését.
Oda akarok lépni és feltépni az ajtót, berontani a szobájába és kinevetni amiért szétcsapta magát majd bedőlni az agyába és csövezni nála, ha engedi.
Majd megcsókolni.
Mi?
Miért?
Megrázom fejemet még mindig az ajtóban állva, majd lassan érintem meg kezemmel a vad csókolózástól megduzzadt ajkaimat.
- Megcsókoltalak...