Sokan nincsenek tisztában a ténnyel, hogy New York nevéhez nem véletlenül társul a City jelző, ugyanis az egy ezer négyzetkilométert számláló városnál az állam maga jóval többel, pontosabban 140ezer plusz négyzetkilométernyi területtel rendelkezik. Azt hiszem, ezzel nem csak a hozzám hasonló külföldiek nincsenek egészen képben, de maguk a városlakói sem, akik képesek ugyanazon szomszédságban leélni az egész életüket, hiszen miért mennének el, ha bármi, amire szükségük van, megtalálható néhány blokkon belül? Nyaralni meg úgysincs ideje senkinek.
Az már más kérdés, hogy az első lány, akivel itt jártam, még az egyetem alatt, szintén hasonló módon élt, és egészen elhűlt, mikor megtudta, hogy a Földről tényleg látszanak a csillagok, és ez nem csak amolyan hollywoodi filmes CGI-fogás, csak az ő édes otthonvárosában akkora a fényszennyezés, hogy néha azt sem tudni, vajon esőfelhő száll-e felettünk, vagy csak a szmog.
Sokan nincsenek tisztában azzal a ténnyel sem, hogy az Adirondack-hegység csúcsai alatt 46 különböző pontot értenek, amiből négy igazából nem is tartozik hozzájuk, és amúgy a TripAdvisor szerint csillagos ötös értékelést érdemel, annak ellenére, hogy majd’ öt órát kell vezetni a városból, az út mentén található kajáldák pedig finoman szólva is kritikán aluliak. De legalább a hotelünk előtt ingyen lehet parkolni.
Szintén kevésbé ismert információ, hogy annak ellenére, amit állítanak, a Cascade-hegy cseppet sem kevésbé megerőltető túraútvonal, mint a többi, még csak relatíve sem, pedig nincs is mihez hasonlítanom. A jávorszarvas-ürülék pedig tökéletesen el képes tűnni a szürke-barna avartakaró alatt; és indokolatlan makacssággal ragaszkodik a vadonatúj, külön erre a kirándulásra vásárolt Ross & Snow Stefano bakancsom talpához, hiába próbálom már legalább öt perce ledörzsölni a szikkadt főcsomókon és sziklatöredvényeken. – Ne nevess már! Nem akar lejönni! – szólok rá sértetten Mayára, aki minden bizonnyal leplezetlen jókedvvel fordul kétségbeesett helyzetem felé. Egészen pontosan, alpári kifejezéssel élve ki magam: kiröhög, nagyjából azóta, hogy magunk mögött hagytuk a szállót, én pedig megkérdeztem, hogy vigyem-e magammal a telefonomat, hosszú időre megyünk-e sétálni, ő pedig hozzám vágott valami olyasmit, hogy inkább iránytűt hozzak. – Négyszáz dollár volt ez a csizma, és most tiszta ürülék! A városban ilyen sosem történik!
Lássuk be, ha az ember barátnője, jegyese, vagy esetemben eltitkolt felesége azt mondja, szeretne valami romantikus elvonulást tervezni a hétvégére, tedd magad szabaddá, a férfiember egy dologra gondol: lesz-e jó sör, amit ihat a maratoni szex után. (Bár persze az amerikai löttyök fel sem értek az igazi angol barnával.) Az ritkán fordul meg a fejében, hogy az említett nő esetleg túrázni akar, mikor azt mondja, túrázni akar. Elvégre, a netflix and chill sem véletlenül kétélű kard, ugyanis nagyot lehet bukni vele, ha te az egyikre készülsz, ő meg a másikra, és a három órás Seinfeldt-maraton közepette azon agyalsz, hová süllyedtél az életben.
Ennek megfelelően is készültem, azaz leginkább sehogy, és akkor néztem utána a neten villámgyorsasággal a potenciális veszélyforrásoknak, mikor az egyik pihenőben ücsörögtünk, Maya meg helyettem is betolta azt a förmedvényt húsos szendvicset, amit nem vagyok hajlandó hamburgernek nevezni.
Utálok túrázni.
A külsőm mondjuk megtévesztő lehet, ugyanis egészen úgy nézek ki, mint aki kifejezetten ide készült. Nem csak a hivatalosan túrára tervezett cipő, de a sokzsebes túranadrág meg a kockás ingem fölé vett mellényem mellett a hátamon terpeszkedő sötétkék túrazsák is azt sugallja, tudom, mit csinálok. Pedig nem. Na nem mintha ezt hajlandó lennék elismerni.
– A szarvasnak nem is szabadna ilyet ürítenie… Elvileg csak zöldet eszik… – Mély sóhajjal hagyom abba a procedúrát, mert egyszerűen már nem tudom, hogy hogyan szedhetném le jobban anélkül, hogy hozzá kellene érnem. Mások által undorítónak tűnő dolgokban a munkám során is nyúlkálok, többek között gyomortartalmakban vagy belekben, de az egészen más. Az a munkahelyemen van, nem a szabadidőmben, egy olyan cipőben, amit még szerettem volna használni. Félrebillentem a fejem, és esdeklőn nézek Mayára. – Tudod, mi a kirándulás egyetlen jó módja? Lovon. Vadászkopókkal, egy kastély kertjében…  Már mentünk legalább… – hátranézek az ösvényen, amin felfelé haladtunk; az egyik fordulóban még látszik az a vadász-rönkház, ahonnét indultunk. – Legalább egy kilométert. Visszamehetünk már a civilizációba?

~   ~ 614 ~ ✩ ~

Évente egyszer-kétszer előfordul, hogy rám tör a mérhetetlen túrázhatnék és olyankor csak úgy spontán összepakolom a hátizsákom, kiszúrok egy közeli helyet a térképen és elindulok. Általában barátokkal, vagy néha a tesóimmal, de volt már arra is példa, hogy egy teljes hétvégére eltűntem egyedül. A legjobban a természetben lehet kikapcsolódni és mindig jót tesz megfáradt lelkemnek, ha kikapcsolódásra van szükségem. Be kell látnom, ez utóbbi nem működne amióta házas vagyok, szerintem Tristan agyvérzést kapna, ha egy egész hétvégére minden szó nélkül eltűnnék, és még telefonon sem érne el. Nem maradt más választásom, mint rávenni arra, hogy tartson velem, ami meglepő módon egészen könnyen ment, gyanítom leginkább azért, mert fogalma sincs arról, hogy mire vállalkozott. Az Adirondack – hegység az egyik kedvenc kiránduló helyeim közé tartozik. Ha elég magasan vagyunk tökéletesen látni lehet a hegy lábánál kanyargó folyót, a gyönyörű naplementéről nem is beszélve. Legelőször a gimis osztályommal és az akkori pasimmal voltam itt egy egész hetet, és azóta igyekszem legalább két évente eljutni ide. Jól ismerem a környéket, sok minden nem változott, leszámítva, hogy még két szálloda nyílt és rengeteg fát kivágtak, hogy legyen megfelelő parkolóhely. A természetben. Az erdő közepén. Logikus, hogy ez a legjobb megoldás. Régi, sokat látott túrabakancsom alatt hatalmasat roppan egy száraz faág. Indulás előtt sikerült elcsennem Trist egyik rég nem használt pólóját, valljuk be, az ő cucca sokkal kényelmesebb túrázáshoz, mint a sajátom. Homokszínű nadrágom akár még álcázásra is tökéletes lenne, de persze nem ezért vettem magamra, a kényelem az egyetlen oka, ha nem lenne kellemes a viselése tuti biztos, hogy ezt a ronda színt nem venném magamra. A hátizsákomban lapul néhány szendvics, termoszokba rejtett kávé és tea, szőlő, egy térkép a biztonság kedvéért, egy-egy meleg pulcsi és még egy iránytű is. Megtorpanok és kuncogva figyelem miközben a drága férjem éppen a cipőjének talpára ragadt szarvas ürülékkel harcol.
- Nem nevetek! emelem magasba mindkét kezem védekezésképp, és rá kell harapnom a nyelvemre, hogy tényleg ne röhögjem szembe. Olyan aranyosan próbálkozik. Tudtam, hogy ez a túra nem neki való, mégsem próbált meg lebeszélni róla, és ezt szeretem benne.
- Próbáld meg lekapargatni ezzel. nyújtom át neki azt az ág darabot, ami az előbb az én cipőm alatt tört ketté, és körülbelül eddig bírtam, hogy tényleg ne nevessek rajta. - Ha a fenekem helyet a lábaid elé néznél, akkor elkerülhető lenne, hogy mindenféle nem kívánatos dolog tapadjon a cipődre. jegyzem meg csak úgy mellékesen. Tudom én, hogy a túrázásban az tetszik neki a legjobban, hogyha előtte menetelek gyönyörködhet a hátsómban.
- Miért költesz négyszáz dollárt egy csizmára? Szegény vadállatok ne könnyítsenek magukon, mert te ilyen drága cipőben mászkálsz az erdő közepén? Tristan...majd elvisszük a cipőt tisztítóba, vagy tudom is én, valahova. közelebb lépkedek hozzá, hogy puszit nyomhassak ajkaira.
- Ha jól emlékszem, te hullák belsejében kotorászol minden nap, tényleg megrémít egy kis szar a talpadon? próbálom visszafogni magam, de nem tudom leplezni, hogy igencsak jól szórakozok rajta, mosolyom egy pillanatra sem hervad le ajkaimról, valami azt súgja, hogy ez a túra mindkettőnknek emlékezetes marad. Remélem legközelebb is rá tudom majd venni egy kis természetjárásra.
- Lovon? Egy kastély udvarán? szalad magasba a szemöldököm. Komolyan, a férjemnek néha iszonyatosan meredek ötletei vannak.
- Ez New York, Amerika, nem az Egyesült Királyság édes, itt a hegyekben túrázás a menő. Egyébként is...kastélyt még csak távolról láttam. Arról nem is beszélve, hogy itt vagyok én, és emiatt lesz igazán jó ez a túra. Kiütöm a lovakat a versenyből. lopok csókot ajkairól ismét, majd néhány lépést távolabb lépek, hogy körbenézhessek az útvonalunkon. Szívem szerint a lehető legmagasabb pontig másznék, hogy csodálhassam a naplementét, de félek, hogy ezt Tristan nem bírná ki mellettem ép ésszel. Kérlelő tekintettel nézek vissza rá.
- Kérlek, menjünk még egy icipicit. Látod ott azt az emelkedőt? mutatok az említett hely irányába. - Onnan látni lehet a folyót és nemsokára lemegy a nap, tudod, hogy imádom a napnyugtát. Légysziii, bírd még ki addig. nyújtom felé a kezem, hogy összekulcsolhassuk ujjainkat.
- Hoztam magammal egy üveg bort, és még otthon csináltam néhány szendvicset. Ott vacsorázhatnánk a napnyugtát bámulva. Van a kedvenc szendvicsedből is. Kérlek Tristan...légyszi. rebegtetem meg a szempilláimat, remélve, hogy erre nem tud nemet mondani.
- ígérem utána azt csinálunk amit szeretnél, és holnap nem kell jönnöd velem megmászni a legmagasabb pontot. A jó házasság alapja a kompromisszum, próbáljuk ki.

~ ~720 ~ ✩ ~

Nem arról van szó, hogy nem jönnék ki jól a természettel, vagy ne szeretném. Nagyon is szeretem, tisztában vagyok az értékével, azzal, hogy védenünk kell; valószínűleg előbb számolnám ki, hogy a juharfa levele, amely mellett az ominózus szarvasszarba léptem, mennyi oxigént termel átlagosan élete alatt vasárnapi programként, minthogy akár egyszer is körbesétáljam. Miért? Mert nincs ingerenciám körbesétálni, azért. Ezt nem mondanám hangosan, mert félő, hogy szex-megvonásban részesülnék, amolyan kufirc-embargóban, de a sétálás tipikusan női őrület. Folyton sétálni akarnak, de nem azért, mert haladnának vele bármerre, egyszerűen a sétálás kedvéért, mindegy, hogy ezt idekint teszik, a szabadban, vagy a belváros kellős közepén, ahol aztán a mocskos utcákon és az embertömegen kívül tényleg nincs mit nézni.
Szeretem a természetet, pont úgy, ahogy a családomat is szeretem; jó távol magamtól, lehetőleg egy televízió vagy számítógép képernyőjén keresztül.
– Nem, tényleg nem nevetsz, mert röhögsz – konyul le a szám széle lefitymálóan. Kicsit olyan érzés, mint mikor a bátyám, Eddie felakasztotta a kedvenc plüssmackómat az ajtóra, anya pedig nem vette komolyan a panaszomat, miszerint a macim meg fog halni. Keveréke a kínos szédülésnek és a morcos bosszúságnak. Már csak azért sem veszem el a felém nyújtott botot, mert nehogy már segítségre legyen szükségem attól, aki kinevet! – Hát mi mást nézzek, ha nem azt? A fatönköt? Pont olyan, mint az összes többi! – Ellentétben Maya igen formás hátsójával, amit valószínűleg álmomból felverve is képes volnék lerajzolni. Állítólag a fenéklenyomat is pont olyan egyedi, mint az ujjé vagy a nyelvvé; szinte kedvem lenne kipróbálni, vajon igaz-e, de ezt nem az erdő közepén fogom felhozni.
– Hát, az útra ne! – pillantok fel Mayára úgy, mintha teljesen egyértelműnek kellene lennie, hogy az amerikai vadállatoknak születésük után nem sokkal túrázási etikettben kellene részesülniük, melyek során megtanulják, hogy hova nem piszkítanak. Egyébiránt ez nem annyira hülyeség, mint amennyire annak hangzik; a kutyák például önmaguktól megtanulják, hogy nem piszkítanak oda, ahol gyakran járkálnak, leginkább az udvar szélére vagy a bokrok alá. Jó, ez a macskára nem vonatkozik, de a macskákról úgyis mindenki tudja, hogy hatalmas seggfejek, és csak azért nem haltak még ki fajként, mert a Mayához hasonló fura nőszemélyek valamiért elolvadnak tőle, ha a szeretetüket és odaadásukat rezignált unalommal és egyenesen felháborodott felsőbbrendűségtudattal hálálják meg. Nem mintha ennek az elitista hozzáállásnak lenne bármi értelme a macskák részéről; dobozba kakilnak.
Ugyanakkor ez sem olyasmi, amit hangosan kimondanék, mert a felsorolt tulajdonságok, leszámítva a dobozosat, rám is igazak, és félő, hogy a végén nem csak a macskák repülnek, de én is. Vagy ami valószínűbb: a macskák nem, csak én, és mind a két jómadár önelégült vigyorral fog figyelni az ablakon keresztül, ahogy a dobozaimat pakolom a kocsiba. Mert aki azt mondja, hogy a macskák nem tudnak vigyorogni, az nem találkozott még a mieinkkel. – Amúgy meg azért, mert jól néz ki, nyilvánvalóan. – Egy pillanatra önelégülten húzom ki magamat. Nem érdekel, hogy Maya mit mond, jól áll ez a bakancs. Vagyis, jól állt; mert nyilván ki fogom dobni, és nem tisztítóba vinni, vagy legfeljebb majd elhasználom a laborban. Már beitta az anyag a szagot, biztos vagyok benne, hogy molekuláris szinten beleivódott, ebben nem mehetek utcára. – Nem… rémít meg! Én semmitől sem félek, és felháborító, hogy másként feltételezed. De az undorhoz jogom van! – jelentem ki határozottan. Azt hiszem, a legtöbbet átélt érzelmem mindenképp az undor kell legyen. Nem tehetek róla, ahhoz képest, amilyen nagyhatalmi ágat képvisel a USA gazdasági, politikai és hadi színtéren, és amilyen lehetőségeket kapott (khm, khm, általunk) a kulturális sokszínűségre, annyira el van maradva művészetek, általánosított tudományok (társadalmi szinten értve, nem a kutatóprogramokban) és általános szépérzék tekintetében.
De ez megint olyasmi, amit inkább megtartok magamnak.
– A Central Parkban lehet lovagolni – vonom meg a vállamat a közbevetés kíséreteként, de azt elismerem, hogy egyszerűen kultúrabéli különbségek adják az ellentétes elvárásokat. Ettől még biztos vagyok benne, hogy az én elvárásaim a helytállóak, de ahogy az alkoholmámorban úszó Tom nagybátyám is kijelentette már kiskoromban párszor: a nőkkel jóban kell lenni, mert náluk van minden, amire egy férfinak szüksége van. Ezzel az egy életigazságával én sem vitatkoznék. – Lovon is pont ugyanilyen földöntúli feneked van. Sőt. Hála az izmoknak, amiket megfeszíteni vagy kénytelen nyeregben… – Nem fejezem be a mondatot, de a két szenvedő arckifejezés közben rávillantott kaján vigyorom elárulja.
A fa azonban határozottan nem nyűgöz le ennyire. Melyik fa? Fogalmam sincs, mind ugyanolyan, és semmi látnivaló nincs bennük, de feltételezem, hogy Maya az egyikre mutogat, ő meg csak tudja, melyiket akarja látni. Én mindegyiket egy fájdalmas sóhajjal tudom csak jutalmazni. – De hát mindegyiket lefényképezed, mióta csak ismerlek! Az már több, mint egy év, szóval kábé biztos vagyok benne, hogy azóta körbeért a Föld és kimerítetted a színskálát! – nyögök fel elszörnyedve. Mert mikor a húgomnál rákérdeztem, miért hobbija a nőknek minden napnyugtát fotózgatni, ez volt a válasza; hogy mert más a színe minden nap. Arra meg, mikor elkezdtem magyarázni, ez milyen légköri hatásoknak köszönhető, nem volt túlzottan kíváncsi. – Ugye tudod, hogy a színek igazából nem is létező koncepciók, csak a fénytöréshez és a frekvencia-elnyeléshez van köze?
Úgy sejtem, erre, akárcsak a húgom, ő is csak legyinteni fog. A szendviccsel viszont már majdnem sikerül meggyőznie. Még mindig nem pillantok rá, elhúzott szájjal bámulok előre, oda, ahová fel kéne jutnunk. – Uborkás is van meg lazacos? Mint ahogy a Harrodsban szolgálják fel? Creme fraiche-sel? – Az egyik legnagyobb kulturális sokk, amit átéltem, az mindenképp a szendvicsekhez való hozzáállás különbsége az amerikaiak és köztünk. A szendvicseknek legalább akkora hagyománya van, mint a teának, a kettő úgy összekapcsolódik, mint náluk a mogyoróvaj és a dzsem. Maya az első itteni barátnőm (már ha annak lehet nevezni), aki hajlandó volt lemondani a majonézes alapról meg a fehér kenyérről a tradicionálisabb angol ízek kedvéért, úgyhogy némi reményem azért születik az ígéretből. – Amit szeretnék? – vonom fel a szemöldökömet, ahogy lassan Maya felé fordítom a fejem. Végül égnek emelem a szemem és megadóan rántok egyet a táskám pántján. – Hát jó…! Menjünk. Ennek a bakancsnak már úgyis mindegy. – Azt azért szeretném tisztázni, hogy nem vagyok elfáradva, úgyhogy nem kell éppenséggel fizikailag erőt vennem magamon; mentálisan, nos, az egy másik kérdéskör. Azért nem sietek túlzottan előre, mert a végén még azt hinné, hogy örülök, vagy kitalálná, hogy ha már ide ilyen gyorsan felszaladtunk, menjünk tovább. – Várj, holnap el akarsz menni hegyet mászni? Mármint, konkrétan? Sziklákon? És én mit csináljak addig? – fordulok felé szinte felháborodottan, pont, mint a macskák szoktak rám nézni, mikor korán megyek munkába, és nem kapnak kaját.
És akkor mit csináljak, ha lezuhan? Még egy ilyen nőm nem lesz, az egészen biztos. És persze hiányozna is. Összeráncolom a szemöldököm. – És mi lenne, ha inkább holnap is mennék veled.. de cserébe a nászutunkon egyetlen tapodtad sem leszek hajlandó mozdulni a partról?

~   ~ 1084 ~ ✩ ~

Tényleg próbálom nem kinevetni őt, de annyira aranyos ahogyan a talpán ragadt ürülékkel küzd, hogy nem tudom visszafogni magam. Nevetésem szinte betölti az erdő csendjét körülöttünk. Nem bánom egyetlen másodpercig sem, hogy rávettem erre a túrára, és ezentúl is ezt fogom tenni minden alkalommal, amikor kimozdulni szeretnék. A természettel való reakciója jobb, mint bármelyik stand up commedy.
- Sajnálom. Nem akartalak kinevetni. bűnbánó pillantásokat küldök felé, néha annyira önérzetes tud lenni. Az előbb felé nyújtott botot elhajítom, ami zörögve ér földet valamelyik bokor tövében. Csak állok, és figyelem őt, nagy erőfeszítésbe kerül, hogy ne nevessek, de tényleg nem szeretném megbántani, a sértett férfi borzasztóan hisztis tud lenni. Mégis a nőkre mondják, hogy hisztisek, pedig komolyan....egy férfi túl tesz legalább tíz hisztiző nőn.
Megforgatom szemeimet a kijelentésén. Nem mondom, hízelgő, hogy ennyire a fenekem rabja lett, de hát azért idekint bőven van látnivaló. Lehet, hogy csak én vagyok túlságosan megszállott, de engem lenyűgöznek a hatalmas fák, a lombok között beszűrődő napfény.
- Hízelgő, hogy ennyire a fenekem rabja lettél, édes. kuncogok halkan és továbbra is türelmesen várakozok arra, hogy végre elindulhassunk.
A mai naptól kezdve Tristan új beceneve a drámakirálynő lesz, de persze ezt nem fogom hangoztatni, még csak az kellene, szerintem hónapokig könyöröghetnék a bocsánatáért. Legszívesebben most odasétálnék hozzá, megcsókolnám és visszarángatnám a szobába, egész éjszaka tartó szexmaratonra invitálnám, ehelyett azonban csak felsóhajtok a megjegyzésén.
- Lehet, hogy ez az út, éppen a WC-nek használt területükön halad át. Mi vagyunk a betolakodók édes, ők otthon vannak. nem mondom, engem is zavarna egy nagy adag szar a cipőm talpán, de hát könyörgöm, az erdő közepén vagyunk, ahol még -szerencsére- vadállatok élnek, teljesen normális, hogy olyasmivel találkozunk, amivel a betondzsungelben nem. Mondjuk, inkább nem hozom szóba a felelőtlen kutyás gazdikat, akik nem képesek lehajolni és összeszedni a kutyagumit a parkból, ahol gyerekek is játszanak. Abban az esetben sem a négylábúak a hibások, hanem a gazdáik. Ezt viszont inkább megtartom magamnak, biztos, hogy erre is lenne valamilyen frappáns válasza. Azt hiszem, emiatt a megnyilvánulásai miatt kénytelen elhinni a barátaim, hogy őt választottam társnak, hiszen, ha reálisan belegondolunk ég és föld a különbség közöttünk. Tulajdonképpen majdnem mindenben ellentétes a nézőpontunk, de azért a fontos dolgokban előbb vagy utóbb mindig sikerül megegyeznünk. Én szeretem benne, hogy néha ennyire...angol tud lenni, azonkívül, hogy nagyon szórakoztató, aranyos is. Előfordul, hogy idegesít már ez a stílus, az elmúlt másfél évben eléggé jól megtanultam kezelni.
- Tudod mihez van még jogod? Idesétálni a dögös feleségedhez és megcsókolni. mosolygom rá. Próbálom elterelni valamivel a figyelmét, még a végén agyvérzést kap nekem itt az erdő közepén.
- Legközelebb lovagolhatunk a Central Parkban...bár, én még soha nem ültem meg lovat, szóval ha vállalod, hogy segítesz benne és garantálod, hogy nem töröm ki a nyakam közben én benne vagyok. semmi jónak elrontója nem vagyok, szeretek új dolgokat kipróbálni, kísérletezni és nem riadok vissza egy négylábú állat megülésétől sem. A szüleim sokszor mondták még kamaszkoromba, hogy a folytonos aggódásba fognak belehalni, amit én okozok nekik, mert nem vagyok képes megülni a fenekemen. Egy életem van, miért pocsékolnám el a folytonos probléma keresésre és visszakozásra? Kitartóan mutatok abba az irányba ahová el szeretnék jutni, és sűrűn pislogok a kedves férjem irányába.
- Ha ez boldoggá tesz, akkor nem fotózom le, csak bámulom. Imádom a színek találkozást. Naaa...kérlek szépen. fel vagyok arra is készülve, hogyha esetleg mondd, akkor fogom a kis hátizsákom és egyedül nézem meg a napnyugtát, de akkor biztos lehet abban, hogy egész hétvégén szexmegvonásban részesül.
- Nem érdekel semmilyen fénymegtörés, meg frekvencia meg koncepció. Egyszerűen szép és kész. Muszáj mindent tudományosan megmagyaráznod? pillantok rá értetlenül. -Egyszerűen csak szeretném bámulni a napnyugtát, kezemben egy pohár borral, a férjem társaságában, mindenféle tudományos indokok nélkül. Nehéz teljesíteni? lemondóan sóhajtok, bele kell törődnöm, hogy van ami soha nem fog változni. A következő másodpercben viszont már mosoly jelenik meg az arcomon. Bólintok.
- Igen. Lazacos és uborkás is van, úgy ahogy szereted. bevallom, bár eleinte magasba szaladt a szemöldököm a szendvics kultúrája miatt, de mostanra már beismerem, hogy valóban finomabb, mint amit eddig én készítettem. De a mogyoróvajat úgy sem pótolja semmi. - Igen, azt kérhetsz tőlem amit csak szeretnél. Normális kereteken belül. gondolok itt arra, hogy nem, nem fogunk kutyát venni, mert egyikünknek sincs ideje foglalkozni vele és nem, nem fogjuk bejelenteni a családnak, hogy igazábol mi már házasok vagyunk. Meglepetéés. Elégedett mosollyal az arcomon fordulok meg és indulok el végre az emelkedő irányába, még mindig reménykedve abban, hogy félúton nem gondolja meg magát, vagy nem tapos bele ismét valamilyen ürülékbe és kapargatja fél órán keresztül a cipője talpát. Nem sietek, nem akarom, hogy Tristan túlságosan lemaradjon mögöttem. Még van néhány óránk a napnyugtáig, azalatt bőven odaérünk, ha valami nem jön közbe ismét.
- Pontosan úgy értem. Néhány évvel ezelőtt már próbáltam. Nagyon vagány, és ha felérsz a tetejére a látvány pótolja a fáradtságot. természetesen ki vagyunk biztosítva, azért nem engedik, hogy mindenki csak úgy spontán mászkáljon a sziklákon. -Biztos vagy abban, hogy el szeretnél jönni? Ne érts félre, imádnám, ha ott lennél, de nem szeretném, hogy beverd a fejed ereszkedés közben, vagy eltörd a karod egy rossz mozdulat miatt. Másztál már? pillantok hátra, hogy leolvashassam arcvonásairól a gondolatait.
- Apropó, ha már a nászút szóba került, én arra gondoltam, hogy mehetnénk Spanyol országba, vagy esetleg a Fülöp szigetekre. Bár nekem Anglia is megfelel, ha végre úgy döntesz, hogy megmutatod a szülővárosod. jegyzem meg csak úgy mellékesen. Szeretném jobban megismerni a gyökereit, a szülővárosát, de mint minden másban ebben is annyira makacs, hogy arra szavak sincsenek. Megtorpanok.
- Tristaaaaaaaaan. Van itt előttem egy kígyó. kevés dologtól félek, de a csúszómászók határozottan kimerítik a félelem kategóriáját nálam. Leblokkolok és teljes testemben remegek, csak bámulom a látszólag ártalmatlanul kígyózó állatot néhány lépésre előttem. - Kérlek, csinálj valamit. Még a fejem sem merem hátrafordítani, hogy megnézzem a mögöttem ballagó férfi reakcióját. Mély levegőt veszek, hogy elkerüljem a sírást és még véletlenül sem pillantok el az állatról. - Tristan, kérlek. Ha valaki, ő pontosan tudja, hogy mennyire rettegek a természet ezen szüleményeitől, néhány héttel ezelőtt a hálószoba falán mászó póktól is hisztirohamot kaptam.

~ ~1018 ~ ✩ ~

– Majd megtanítalak. A lovaglás az elemi tudás része – bólintok, mintegy megerősítésképpen, mintha pipát raknék egy listapont mögé. A nagyapám szerint, isten nyugosztalja, előbb tanultam meg lovagolni, mint járni; az anyám ezt már inkább úgy mesélte, hogy az a zakkant apósa részegen pónira ültette a gyerekét, aki még ülni is alig tudott. Állítólag leestem, az egyik pofont a karám fakerítése adta, a másikat a föld, de ebből semmire sem emlékszem. Az viszont biztos, hogy azóta is ferde egy kicsit az orrom. – A lovaspóló pedig a világ legjobb sportja, a foci után de a krikett előtt. – Nem kell ahhoz ránéznem, hogy tudjam, mi a véleménye mind a kettőről, igazi amerikaiként krikettről aligha hallott korábban, ellenben Én megnézem a világbajnokságot is. Ha nem tenném, és nem lennék tisztában azzal, ki nyert s milyet ütött, gyors véget érne minden Skype-beszélgetésem a családom tagjaival. Bár igazából már azzal is jelentősen megnyírbáltam, hogy ide költöztem.
Hál’Istennek.
– Engem az tenne boldoggá, ha engem bámulnál. Lehetőleg a szobánkban – vágok vissza egy szuggesztív szemöldökfelvonás kíséretében. Igazán nem akarok nyavalyogni (dehogynem!), de ritkán sikerül egy egész hétvégére szabadságot kivennem, az emberek ugyanis valamiért sokkal szívesebben döfik a nagykést a másikba egy pénteki buli után, mint tacokedden. Ráadásul lényegében nincs családom (elvégre, a vegasi esküvőről odabent sem fecsegek össze-vissza, szóval Maya még barátnői státuszban él), és pályakezdő is vagyok, ami az önálló autopsziákat illeti, tehát automatikusan engem szeretnek beosztani hétvégékre meg ünnepnapokkor. Ahogy az egyik, igencsak túldramatizáló és magát tévés zsarunak képzelő nyomozó mondta: a gyilkosságnak nincs Karácsony. Ez különösen drámai volt egy mikulásruhába öltözött fickóval az asztalon, akinek az arcát szitává lőtték. Az elkövető mentségére legyen mondva, nem volt igazi Mikulás, hanem betörő, aki így próbált eltűnni a tömegben.
Meg kell ráznom a fejem, hogy visszarázódjak a jelenbe, el a kórház alagsorában lévő boncterem művi fehér ledfényeitől. Nem olyan nehéz, az itteni fény egészen narancssárgás, meleg, ráadásul Maya bőre olyan távol áll a boncasztalon fekvő hullák szürkéjétől, amennyire ez csak lehetséges. Többször is átrágtam már magam rajta, és mindig arra jutottam, hogy ez az egyik ok, amiért megkértem, hogy próbáljunk nem elválni; nem azért, mert nem szürke, hanem az egész jelleme teljesen a halottakéval szembe megy. Annyira élő, amennyire ez csak lehet, és ez igenis, létező anomália; elvégre, itt vannak az olyanok is, mint én, aki él ugyan, de csak munkából megy aludni, aztán alvásból munkába. Azt nem nevezném igazán életnek.
Maya egészen más. Ő szereti, azt hiszem, megragadni a pillanatot, Carpe diem meg minden. Nem tudok azonosulni ezzel a tendenciával, de lenyűgöz a kitartása és lendülete. Ez az, amit a legjobban szeretek benne; már amellett, hogy hajlandó ő is szeretni. Ezt sosem mondanám el neki, de valahol az is jól esik, hogy megpróbál kimozdítani a komfortzónámból; rengetegszer van, hogy valami nagyon jó mókának tűnik mondjuk a tévében, aztán belegondolok, mennyi mindent kéne megcsinálnom még előtte és inkább elengedem. Ő ezzel pont fordítva van, szerinte a „teendők”, amik megakadályoznak, csak kifogások, és inkább szembesül ott a problémákkal, minthogy eleve neki se álljon.
Ezt már csak azért sem mondanám el neki, mert a végén még többet akar majd kirándulni. – A tudományos magyarázattal bíró háttér megnyugtat, igen – bólintok úgy, mintha valóban kérdés lett volna, nem pedig költőinek szánta. – Minden sokkal kézenfoghatóbb lesz tőle. – Legalábbis számomra. Amit nem tudtam így megmagyarázni, azzal nem is igen törődtem; ezért nevettem ki élből minden Feng Suihoz hasonló dolgot. Szerintem se ebben, se a múltbéli életek újraélésében nincs semmi, és a lélek sem valami elvont fogalom, csak olyasmi, amit még nem tudunk megmagyarázni. Elvégre, régen az emberek a betegségeket sem a baktériumok vagy vírusok szervezetet támadó produktumaként tartották számon, hanem Isteni csapásként, amiért két holddal azelőtt paráználkodott a szomszéd gazdasszonnyal. Én a tudományban hiszek; Maya meg nézegesse csak a színeket, ha annyira akarja.
– Hát biztos vagyok benne, hogy egyedül nem akarlak elengedni – közlöm jelentőségteljes pillantással fűszerezve. Hogy másztam-e már sziklát? Hát természetesen nem, de eszem ágában sincs bevallani. – Miért, te beverted a fejed, mikor először voltál…? Akkor miért feltételezed, hogy majd pont én fogom? – Ez természetesen sért, nem is kicsit, még ha valami valóságalapja talán van is. Nem érzem magaménak a legtöbb sportot; a focit élvezném, de a szüleim szerint egy bőrlabdát kergetni húsz másik emberrel egy hatalmas zöld gyepen nem sport, hanem gyerekes ostobaság. Persze, ha a labda kicsit kisebb, te meg lovon ülsz, akkor máris úrhoz méltó, de New Yorkban nincs sok lovaspóló lehetőség, a kajak-kenu főleg egyetemi szinten működik, a krikett meg nem épp adrenalin-pumpa. Úgyhogy marad az edzőterem, amiért, megjegyzem, rengeteget fizetek, de hegyet mászni épp ott sem kell.
– Magam alatt vágom a fát, mi? – sóhajtok fel. Nem azért, mert ne szeretnék elmenni arra a bizonyos nászútra, amit még sosem kaptunk meg, de a szervezés és az utazás gondolatába belefájdul a fejem. Ráadásul költeni sem szeretek feleslegesen; ha már költök, akkor a legjobbat akarom, de legszívesebben eleve nem költenék ilyesmire. Azt meg azért, lássuk be, mégsem várhatjuk el, hogy majd az ő asszisztensi fizetéséből finanszírozzunk bármit, azt meg még kevésbé, hogy majd a drága apósom fog befizetni minket. Ráadásul én meg fizikailag is képtelen vagyok arra, amit én lustaságnak, mások „lazításnak” hívnak. Egy-két nap, mint ez a hétvége, még belefér, de ennél több már idegessé tesz, ami meg elvileg pont az ellenkezője a célnak. – Mármint melyiket, Bristolt vagy Oxfordot? – vonom fel a szemöldökömet, pillantásom nagyrészt az úton tartva, hogy ne lépjek megint olyasmibe, amibe nem kellene. Amúgy sem érdekelnek a mellettünk elsuhanó fák. Mind ugyanolyan. – Azt hiszem, tradicionálisan kevésbé felhős helyre szokás menni. Mint Spanyolország. A szigeteket kizárom. Olyan helyre, ahová több, mint hat erősen ajánlott oltást sorol fel a tisztiorvosi szolgálat, nem teszem be a lábam.
Igazából úgyis az lesz, amit ő szeretne, mert ha muszáj, még a Jersey Beachre is, pedig ott több esélyed van fertőzött tűbe lépni, mint egy szemetesben. – Én legszívesebben Svájcba mennék. Vagy mondjuk Japánba. Lenyűgöző a kutatói vezető szerepük – teszem hozzá, bár úgy sejtem, ő úgysem ezek alapján mondana igent, pedig érdekes lenne egy-egy orvostudományi tanszék életébe bepillantást nyerni. Női lapok meg biztosan ott is vannak. Az ázsiai nők olyan.. tip-toppok.
– Hogy micsoda? – kapom fel a fejemet, ám ez inkább a kétségbeesett hangjának szól, mint annak, amit mond, azt ugyanis jószerivel fel sem fogom elsőre. Követem a tekintetét, aztán az avarban meglátom azt is, ami a pánikot okozta. Az arcom kisimul, sőt, igazából teljesen semlegesen pislogok le a pikkelyes lényre. – Jó-jó, ne pánikolj! – ütögetem meg a vállát, majd leguggolok a kígyó mellé, mert már távolabbról is biztos voltam benne, hogy mi az, közelebbről pedig csak megerősített benne. – Ez egy barna királysikló – közlöm vele aztán, mintha az azonosítását kérte volna tőlem. Lehet, hogy a kígyó majdnem másfél méteres, de fele olyan vaskos, mint a csuklóm. Valószínűleg félig még alszik, mert eléggé lanyha a tartása, ahogy a kezembe veszem, és azzal együtt állok fel. – Nem mérgező és emberre nem veszélyes. Tartják házikedvencnek is. Hazavisszük? – nevetek fel, gondolatban azt is hozzátéve, hogy ha szerencsém van, legalább az egyik kövér macskát megfojtja álmában. Aztán meglátom Maya arcát, és rájövök, hogy a szituáció pont tökéletes arra, hogy rájátsszak. – Úgy értem… Pff, halálos a mérge. Igazából korallkígyó. – Majd ezzel a mozdulattal elhajítom a néhány méterre lévő bokor felé, és még ki is húzom magam, ahogy Maya felé nyújtom a kezem. – Szerencsédre orvos vagyok, úgyhogy egy kígyó nem foghat ki rajtam. Szabad az út, m’lady – hajtok főt előtte színpadiasan, ezzel pedig főleg csak azt érem el, hogy a hátizsákom majdnem a fejemre borul és elhúz előre.
Még épp időben állok fel, minthogy véglegesen kiborítana az egyensúlyomból. – Ez nem történt meg! – közlöm vele, felegyenesedve. Aztán amint mellém ér, kihasználom az alkalmat, hogy átkaroljam a vállát. – Szóval hogy is van ez? A Fülöp-szigetekre akarsz menni, de nem bírod a kígyókat meg a pókokat? Ugye tudod, hogy az kábé egy dzsungel…?

~   ~ 1084 ~ ✩ ~

- Amennyiben utána nem kell lovaspólót játszanom, nem bánom, taníts meg. Legalább lesz bennem valami, amit a szüleid is kedvelni fognak. legalábbis remélem. Igaz, személyesen nem ismerem őket, de Tristant ismerve, és abból ahogyan a családjáról mesél, kétlem, hogy örülnek annak, hogy engem készül feleségül venni. Hiszen gyökeres ellentétei vagyunk egymásnak, míg ő arisztokrata családból én a munkásrétegből származom. Az ő anyukája folyton elegáns, egy igazi dáma, az enyém sokszor megy ki az utcára foltos pólóban, mert elfelejti lecserélni. Tristan teljesen másfajta nevelésben részesült mint én. Ők a teára én a kávéra esküszöm, ők lovaspólót bámulnak a tévében, én szívesebben nézek focit, vagy kosárlabdát. Ő tejfehér akárcsak a vaj, rólam viszont ezt nem lehet elmondani. Arról nem is beszélve, hogy ők Angolok és pedig amerikai. Talán már önmagában ez is elég lenne ahhoz, hogy ne kedveljenek. Megforgatom a szemeimet. Fura elképzelései vannak a jó sportról, véleményem szerint az általa felsoroltakat nem nevezném sportnak, és kész szenvedés amikor végig kell néznem vele egy krikett meccset. Azelőtt azt sem tudtam, hogy létezik ilyen sport, azt meg nem is gondoltam volna, hogy ráadásul ennyire népszerű. Megszaporázom a lépteim, hogy minél gyorsabban elérjük végre a célt, bármennyire is aranyos dolog tőle, hogy egyáltalán eljött velem, látom rajta, hogy a háta közepére kívánja ezt az egész kirándulás dolgot. Engem viszont teljesen feltölt energiával, hogy itt vagyunk, távol a mindig zajos és nyüzsgő várostól, távol apámtól aki megszállottan próbál „nekem megfelelő” partnert találni, aki lehetőleg fekete, rendszeresen jár templomba, nem túl öreg, van munkahelye és hajlandó lenne feleségül venni. Néha úgy érzem magam, mintha valamilyen versenyló lennék. Tristannak nem is említettem, hogy legutóbb a munkahelyemre érkezett egy fickó és tucat vörös rózsával, akit apám küldött, hogy elvigyen ebédelni. Felfoghatatlan, hogy miért ennyire makacs és miért képtelen elfogadni azt, hogy én már döntöttem. Tristannal akarok maradni, akkor is, ha neki ez nem tetszik, mert szeretem és ezen a makacs viselkedése sem volt változtatni. Ha éppenséggel egyedülálló lennék sem viselném jól apám szánalmas próbálkozásait, így az esküvő küszöbén – és gyakorlatilag már házason – teljesen kiborít a dolog, és csak annyit ért el, hogy nem beszéltem vele három napig. Anya közbenjárásának köszönhetően ismét szóba állok vele és a szülinapjára is elmegyek két hét múlva, de ha csak egy rossz szót fog szólni a férjemről azonnal otthagyom és hiába kiabálja majd a nevem. Inkább az előttünk álló célra összpontosítok, a lábunk előtt elnyúló utat figyelem és kizárom elmémből apámat, mert ha rá gondolok csak felidegesítem magam és, ha dühös vagyok akkor nem tudom kontrollálni sem a tetteimet sem a szavaimat és mindenki aki körülöttem van a haragom céltáblája lesz. Nem akarom elrontani a hétvégénket, sajnos elég ritkán tudunk otthonról elszabadulni, kár lenne elveszni hagyni. Hátra pillantok a vállam fölött.
- Nagy lány vagyok már Tristan, tudok vigyázni magamra. mosolygok rá. Szeretem amikor ennyire gondoskodó, még ha nem is ismeri be, tudom, hogy azon aggódna a hotel szobában ülve, hogy melyik sziklán loccsant ki éppen az agyam. - Nem, én nem vertem be a fejem, de a kezem majdnem eltört és bevertem a térdem. Gondolom nem szeretnél hetekig otthon ülni gipsszel a kezeden. elgondolkodom egy másodpercre, ez úgy hangzik, mintha le szeretném rázni magamról. - Viszont örülök, ha el szeretnél jönni. Jó móka lesz meglátod! Ha itt-ott megsérülsz majd egy kicsit én leszek a legjobb ápolónő akit ismersz. próbálom oldani a feszültséget, rá sem kell néznem, már a hanghordozásából tudom, hogy mélyen meg van sértve amiért azt feltételezem róla, hogy beverné a fejét. Valljuk be, ő nem az a típus, akit lázba hoz egy sziklamászás, nem szeretném, ha miattam estem bántódása.
- Mindkettőt? Kérdezek vissza felvont szemöldökkel. Már magam sem tudom mióta próbálkozom, hogy végre elvigyen a szüleihez, de mindez idáig teljesen eredménytelenül és valami azt súgja, hogy ez így is marad a közeljövőben. Szuper lesz az esküvő napján megismerni őket és látni a gyűlöletet a szüleink szemében.
- Tristan Fitz-Lloyd! Ugye, nem arra akarsz kilyukadni, hogy a nászutunk alatt te különféle kutató csoportokat meg mindenféle intézményeket szeretnél meglátogatni? Komolyan gondolod, hogy nem bírsz ki néhány napot velem, a tudomány nélkül? felsóhajtok - Ebben az esetben jobb lenne, ha külön mennénk nászútra nem? Te elutazhatsz Japánba vagy Svájcba, esetleg mindkét helyre, én meg majd megyek máshová. Arra mérget vehetsz, hogy nem fogok egyedül ücsörögni a hotel szobában amíg te mindenféle intézetekben töltöd az időd. alapjáraton, nagyon szeretem benne, hogy imádja a munkáját, hogy ennyire okos, szenvedéllyel végzi a dolgát, de a mézes heteimen mondjuk nem a legújabb kutatás részleteit szeretném hallgatni, amiből minden bizonnyal nem fogok érteni háromnál több szót. Megtorpanok. Az előbbi felháborodás helyét átveszi a félelem és a kétségbeesés amint megpillantom tőlem néhány lépésnyire a csúszómászót. Alapjában véve nem vagyok ijedős kislány, sőt, néha már-már túlságosan vakmerő is vagyok, viszont a pókok, a kígyók, egerek és más különböző csúszómászók és bogarak teljesen mozgásképtelenné tesznek és eluralkodik rajtam a félelem. Mozdulatlanul figyelem az állatot, arra várva, hogy mikor fog rám ugrani, belém harapni vagy a nyakam köré csavarodva megfojtani. Hallom ahogyan Tristan magyaráz, minden szavát hallom csak éppen felfogni vagyok képtelen. Kikerekedett szemekkel figyelem ahogy minden gondolkodás nélkül lehajol az állat mellé, és mintha csak én a macskákat simogatnám megfogja. Ettől kiráz a hideg.
- Te most gúnyolódsz rajtam? pillantok rá még mindig mozdulatlanul miközben a kígyót a lehető legtávolabb hajítja tőlünk. Szükségem van még néhány másodpercre amíg újra visszaköltözik belém az élet. Veszek egy mély levegőt elfogadva a felém nyújtott kezet elindulok, rá kell harapnom a nyelvemre, hogy ne nevessem ki ismét, mert abból tuti, hogy sértődés lenne és a kígyó után nincs kedvem egy morcos férjjel is megküzdeni. Fejem óvatosan a vállára hajtom, átkarolom a derekát, már amennyire ez a hátizsáktól lehetséges és mosolyogva hallgatom szavait. A közelsége mindig megnyugtat, szeretem az illatát, és biztonságban érzem magam mellette.
- Még szerencse, hogy a férjem ennyire bátor és megvéd majd a pókoktól és kígyóktól is. pillantok fel rá, de azért egy pillanatra elgondolkodom, talán tényleg nem a legjobb ötlet ez a Fülöp szigetes nászút dolog. - Olaszország?   dobok fel egy újabb ötlet. Az Itáliai főváros is tökéletes választás lehet, vagy mehetünk közelebb a tengerhez, ahol aztán bőven van minden amire a nászúton szükségünk lesz, homok, víz, napfény és ínycsiklandozó gasztronómia.
- Szerintem itt megállhatunk, mindjárt lemegy a nap. dobom le a táskámat a hátamról, hogy mellé guggolva előhalásszam a belsejéből a pokrócot, amit aztán leteríthetek a földre. Tristan tuti biztos nem ülne csak úgy le, még a végén koszos lesz a nadrágja is a cipője mellette és a visszafele vezető utat, mezítláb, bokszeresen kell megtennie. Amit valljunk be, azért annyira nem bánnék. Leülök és megveregetem magam mellett a takarót, tekintetemmel a hegy lábánál kanyargó folyót figyelem. - Ezért a látványért megérte nem? pillantok rá férjemre, miközben az enyhe szél miatt az arcomba lógó göndör tincset simítom  a fülem mögé.
- Nem  vagy éhes?

~ ~1134 ~ ✩ ~

Igazából már abban a pillanatban tudtam, hogy rosszat mondtam, amikor még nem is raktam egymás után az összes betűt. Nem tudom, mi ez bennünk, férfiakban, ami egy kicsit olyanná tesz minket, mint a gyerekek; tudjuk, hogy rosszat csinálunk, de ha már eltökéltük magunkat, akkor is végig mondjuk. Egy bölcsebb ember, egy régebb óta házas ember, valószínűleg ezen a ponton tanácsolná: húzd be füled-farkad, és mondd, „ahogy gondolod, drágám”. Az én makacsságom és részletekhez való ragaszkodásom azonban erősebb a bölcsességnél. – Ezt nem kellene ennyire magadra venni. Halle Berryt se tudnám egy egész héten át nézegetni – kezdem egy sóhajjal. – Pedig tudod, hogy meghatározó élmény. – Úgy is mondhatjuk, hogy a színesbőrű nők (és általában a nők) iránti érdeklődésem igen fontos központja volt régen. Oké, lássuk be, hogy még most is észveszejtően néz ki így ötven felett, de az ember fia nem mond ki ilyeneket a felesége mellett, ugye? Még akkor sem, ha ezzel szemben ő bármikor megjegyezheti, hogy Brad Pitt milyen jól néz ki, mert az nem olyan.  
Megvonom a vállam, mert mást nem tudok csinálni. – Nézd, én szeretlek, de nem tudok egy egész héten át semmi mást sem csinálni, csak… a semmit – magyarázom, vagy próbálnám, de nem hiszem, hogy túl sokat megmagyarázok vele. A gond az, hogy nem is érzem úgy, hogy meg kéne magyaráznom, csak olyan várakozóan néz rám, hogy nincs más lehetőségem. Egyszerűen nekem abszolút semmi kedvem a hosszas semmit tevéshez; oké, a szexhez nyilván, de azt sem lehet a végtelenségig csinálni, akármennyire is álmodozik erről a legtöbb hozzám hasonló. Nem erre tervezett minket az evolúció. – Nem azt mondom, hogy nem akarok semmi olyat csinálni, amihez neked van kedved… De azért egy-két dolgot én is megkaphatok, nem? – emelem meg végül a vállaim letörten. Nincs kedvem vitatkozni. Mármint, van, de épp a tüdőmet köpöm ki ezen az emelkedőn és minden bűzlik a rothadás szagától, mint az erdőkben általában, úgyhogy nem ez a megfelelő hely rá. Nevezzenek burzsujnak, de én csakis légkondicionált helyiségben, szilárd talajon vitatkozom.
Kétségtelen, hogy néha több dologban különbözünk mi ketten, mint amit még az egész „ellentétek vonzzák egymást” dologra lehetne fogni. Néha annyira megnehezíti az együttélést, hogy legszívesebben felmásznék a tetőre, és csak úgy ráordítanék az egész, kipufogó-füstös városra. Ez a nászút-kérdés is pont ilyen. Mindig azzal példálóznak, valószínűleg minden nemzetnél, hogy az amerikai nők micsoda példaképei és úttörői a modern női felfogásnak, és ezt a történelem is megerősíteni látszik általában; azt viszont már a hozzám hasonlóak se nagyon merik pedzegetni, hogy ha annyira egyenrangúságra törekszünk, akkor a nőkkel szembeni pozitív megkülönböztetéseket is illene elhagynunk. Azaz nincs elsőbbség az ajtóban, nincs virág Valentin napon (hacsak nem kapunk mi is), és nem kell mindig minden hasonló programot az ő igényeiknek alávetni.
Én teljesen hiszek az egyenjogúságban. Éljen a feminizmus. De akkor én is kérem a laborlátogatásom a nászúton.
– Sose mernék gúnyolódni. Tiltja az angol etikett – sóhajtok drámaian, de a tekintetemből egyértelmű, hogy még mindig csak viccelek. Vagy valami ahhoz hasonló. Arra, mennyire összeegyeztethetetlen néhány vágyálma a lehetőségeinkkel, a megfelelő egészségügyi ellátáshoz való ragaszkodásommal és az ő félelmeivel ráérek majd akkor előhozakodni megint, ha mondjuk a madagaszkári dzsungelben akarna tékozolni.
A dicséretére széles vigyor ül az arcomra. – De még mennyire – helyeselek, csókot nyomva a homlokára. Egy egészen kicsit talán mégsem bánom ezt a hétvégét, meg a kirándulást, akkor sem, ha kivételesen szívesebben tölteném a hotelben az időt. Hosszú hét volt ez; fogalmam sincs, Fonzie honnét furakodik elő, az agyam mélyéről, talán Olaszország említésére; a pasasnak szerintem semmi köze sincs az olaszokhoz, a stílusát leszámítva, mégis felveti a fejét, a halántékom pedig sajogni kezd. Fantomfájdalom lehet; egyedül a szemöldökömet átszelő, hegesedő varr emlékeztet arra, hogy mivel tartozom még neki, és miket helyezett kilátásba.
Mayának azt mondtam, hogy az egyik újonc túl nagy erővel próbálta a bordavágó ollót használni, és mikor engedett a csont, fejbevágott vele. Azt mégsem mondhattam, hogy úgy fejeltették meg velem a saját autóm tetejét, mint kishableány a zátonyt. Valahol ez is benne lehetett a kirándulásos ötletemben; minél távolabbra menni a várostól, még ha a gyomrom apróra zsigorodva sápítozza is: bárhol megtalál.
Néhány másodperccel tovább maradok csöndben a gondolataimba merülve, mint ami ne lenne feltűnő. Szerencsére a távolba meredtem, úgyhogy annyira nem lehetett ijesztő. Néha hajlamos vagyok elbambulni. – Van ott egy nyaralónk – szólalok meg aztán apró fejrázás kíséretében. Nem válasz akart lenni, csak Fonzie képét igyekszem elűzni. – Genova közelében. A bátyám, Aiden felesége egy darabig ott élt a gyerekekkel, amikor épp nem tudta elviselni őt, még a válás előtt, de azóta már valami kínai cégtulaj fazonnal van, és főleg Makaón nyaral, szóval szerintem megkaphatnánk, ha gondolod. Vagy mit szólsz Korzikához? – nézek rá, a szemem sarkában összefutnak a nevetőráncok. – Est-ce que tu parles français? És nem úgy értem, hogy elboldogulsz-e vele; nem sok tiszteletem van a franciák felé, de a nyelvüket úgy védelmezik, mint az argentinek a +10-es hendikepp világtoplistájukat lovaspólóban. Pedig ezen a francos raccsolós nyelven aztán nem sokat kellene védelmezni… – Meg vagyok győződve arról, hogy csak azért tanítják számunkra a nyelvüket (abban a bentlakásos iskolában, ahová én jártam, főleg), hogy ne tudjanak a hátunk mögött beszólni nekünk. És rosszindulatból. Igen, főleg abból. Csak úgy tudsz jól gúnyolódni valamin, ha ismered. – És mondjuk Kína…? Van rengeteg tudomány nekem. Tengerpart neked… És annyi történelmi és kulturális érdekesség, hogy évek sem lennének elegek mindet megnézni. Bár tudom, hogy nektek, amerikaiaknak már a háromszáz évesnél régebbi történelem is kész sokk – bököm oldalba a vállammal játékosan. Meg fogom-e unni valaha az amerikaiak hiányosságain való kekeckedést? Nem valószínű. Megtenném, ha kérne rá? Lehetséges, de szerencsére nem teszi. Csak viccelek. Nagyrészt.
Maya meg egyébként is tiszteletbeli angol általam. És valahol még él bennem a remény, hogy majd pár év múlva talán visszamehetünk Angliába.
Minél feljebb érünk, annál kevesebbet próbálok beszélni, nehogy túl nyilvánvalóvá váljon a szuszogásomból, hogy kezdek kifulladni. Nincs bajom a sporttal, nincs bajom a kitartással, de meredeken hegynek felfelé ritkán mászom. Másféle levegővételt igényelne, gondolom, ezt viszont egyelőre még nem sikerült kitalálnom. A hegy egyik kiszögellésénél állunk meg, ami egyenesen a lent elterülő völgyre néz. Ahogy kijjebb lépdelünk a fák közül, feltárul a völgy teljes képe; ilyen messziről is hallani egy távolabbi vízesés halk, de folyamatos duruzsolását, ami közvetlen közelről minden bizonnyal fülsüketítő, akár egy Metallica koncert, a látóhatár teljes egészét zöldellő fenyvesek és akácsorok foglalják el. Egy olyannak, aki mindig is nagyvárosban lakott, minden bizonnyal meghökkentő látvány; a betondzsungel hajlamos elfelejtetni az emberrel, hogy a Central Park nem a létező legnagyobb erdőség a világon, sőt.
Én egy kissé más környezetben nőttem fel. A nyarak nagy részét a nagyapám birtokán töltöttük, egy vadászkastélyban; az angolos rendben tartott, kőkerítéses hatalmas kerten kívül hasonló vadon terült el. Zöld, hegyek és dombok vonulatai, amíg az ember csak ellát. – Az otthoni sokkal szebb – közlöm vele, elfogultság nélkül. Ő még nem járt ott, és képet is keveset mutogattam, mert nem szeretek fotózni, sem pedig szerepelni rajtuk. Tekintetem egy darabig még a távolban vonuló, messzeségében kékesszürkébe burkolózó hegy bérceit simogatja, mielőtt lepillantanék Mayára, aki már a pokrócon ül. Leejtem a vállaimról a táskát (egy kiálló szikladarabra, véletlenül sem a földre), és leülök mellé. A táska súlya nélkül szinte könnyűnek érzem magam, a vállaim pedig bizseregni kezdenek.
– Tényleg azok, ne haragudj. de ez is nagyon szép. – Rámosolygok, aztán az álla alá nyúlok, hogy felém dönthessem a fejét egy csók erejéig. Valamiért olyan távolinak tűnik az iménti, szarvasszaros eset, és néhány másodpercig csak csendben nézem Maya arcát. Annyival élőbb, mint a legtöbb ember; az is, akit nem rozsdamentes acélasztalon tolnak be hozzám.
A kérdésére csak bólintok, de a tekintetem nem szakítom el róla. Valahogy itt fent ülve elönt a nosztalgia; nem tudom, miért, talán az emlegetett vadászkastélyos kilátás miatt. – Meséltem már a nagyszüleimről? – kérdezem. Az anyaira gondolok, de tudom, hogy igazából egyiket se nagyon emlegettem. Az apaival nem vagyunk túl jóban, ritkán láttam őket régen is, és szerintem az esküvőre se jönnek majd el, az anyai előtt meg szégyellem magam. Elszakítom a pillantásom róla, és inkább a völgyet bámulom. – A nagyapám, Edward Randal Mowbray Berkeley, Berkeley nyolcadik bárójának legidősebb fia volt. Berkeley ott van Bristol mellett, úgy… fél óra autóval az M5-ön. Húsz éves volt, amikor a második világháború kezdődött, úgyhogy ő is bevonult, amolyan… hazafias életérzésből. Sose szerette az egész elitista hozzáállást, tudod; utálta a bezártságot, a papírmunkát, hogy megmondják, mikor egyen… Mindig úgy beszélt a katonaságról, mintha a legszebb időszaka lett volna az életének. Ennek meg nagy részét jelenti, hogy az egyik belga orvosi sátorban találkozott a nagymamámmal, aki önkéntes ápoló volt, Anne Fitzpatrick. A nagyapám Nancynek hívta, meg Nárcisznak; állítólag nárciszillata volt, de eltalálta a papó fejét egy puskacső, szóval valószínűleg inkább agyrázkódása volt… – nevetek fel. A papó érdekes figura volt, nagyon excentrikus, egyedi. Az egyetlen, aki támogatta, hogy milyen szakirányt választottam, aki nem ódzkodott tőle; nem tudom, hogy eredendően is ilyen volt a felfogása, vagy a mama változtatta meg. – Bumm, első látásra szerelem. Persze gondolhatod, hogy nem volt egyszerű; a nagyanyám egyszerű belfasti lány volt, ír, ráadásul katolikus, az apja hajóépítő munkás volt. Állítólag a Titanicon is dolgozott, de ki tudja. Ha igen, nem végzett túl jó munkát… A dédapám hallani sem akart kapcsolatról, eljegyzésről meg pláne nem, már kinézett magának egy menyet, hasonló szituációjú családból. Úgyhogy azt mondta a nagyapámnak, vagy ott hagyja a nagyanyámat, vagy elveszti a címeit. Arra nem gondolt, hogy az utóbbit választja; lemondott minden nemesi juttatásról, címről, kizáratta magát az öröklésből és elszökött. Állítólag az utolsó mozdulata az volt, hogy bajuszt rajzolt a dédapám hallban lógó portréjára.
Elveszem Mayától az egyik szendvicset, és halvány mosollyal kezdem kibontani a csomagolásból, a fejemet rázva. Érdekes mutatvány lehetett, az biztos. – Aztán a dédapám meghalt a világháború vége után nem sokkal. A nagy-nagybátyám lett az új gróf, ő pedig odaadta az egyik vadászkastélyt és a birtokait a bátyjának. Most az édesanyám bátyja vezeti a helyet; a papó még él, de Alzheimere van, úgyhogy nem sokra alkalmas. Azután romlott le az állapota, hogy a nagyanyám meghalt. – Nem tudom, mi késztetett arra, hogy ezt most elmondjam; talán a halovány párhuzam köztük és köztünk. Nekem ugyan nem kellett már lemondanom semmilyen címről, mert eredendően sincs (bár az apám harmadik a sorban egy birtok nélküli, névleges vikomti címre a bátyja és annak az egy szem, agyalágyult fia után, de ha még meg is örökölné, úgyis a legidősebb bátyámra szállna), de maga az eltérő háttér adott. És az is, hogy egyikünk szülei sincsenek lenyűgözve. – Van az az Ed Sheeran szám… She and I went ont he run, don’t care about religion, I’m gonna marry the woman I love down by the Wexford border… Valami hasonló. A nagyapám megváltoztatta a nevét; az ő nagyapjának a keresztneve Fitzhardinge volt, ahogy a nagy-nagybátyámé is, úgyhogy kiragadták a közös nevezőt. Innen jön a Fitz a nevemben.
Csendben nyammogok egy kicsit a szendvicsen. Finom. Nem olyan finom, mint amit a Harrodsban adnak, de ez nem Maya hibája, egyszerűen mások az elérhető alapanyagok. Ránc ül a szemöldökeim közé, ahogy megkérdezem végül: – Látsz arra lehetőséget... Hogy esetleg Angliába költözzünk? Nem most. Hanem, mondjuk... néhány év múlva. New York nem rossz hely. De nem hiszem, hogy tudnék itt gyereket nevelni. – Ez persze azért kényes kérdés, mert ezzel egy óceánnal választanám el a szüleitől; de az biztos nem lepi meg, hogy még ennyi évvel később is van némi honvágyam. Nem azért nem szűnik az akcentusom, mert ne lennék képes elhagyni; tökéletesen utánzom az amerikai beszédet, ami azt illeti. De eszemben sincs.

~   ~ 1084 ~ ✩ ~

Jó, beismerem, igaza van. Nem várhatom el tőle, hogy a nászút alatt mindvégig az én kívánságomat lesse és azt csináljunk, amihez éppen kedvem van. Nem tartom magam önzőnek, néha mégis sikerül úgy viselkednem, mintha magamon kívül senki más nem érdekelne, pedig ez nem így van, sőt nagyon is szeretném, hogy Tristan boldog legyen és, hogy ez a házasság működjön, bármennyire is nehéz néha. Az sem könnyíti meg az együttélést, hogy eléggé temperamentumos vagyok, Ő pedig imád vitatkozni, vannak olyan pillanatok, hogy szeretném megfojtani egy pohár vízben.
- Igazad van. sóhajtok fel és miközben sétálunk a cél irányába fél szemmel rá pillantok. - Nem akarok önző lenni. Olyan helyre menjünk, ahol bőven lesz neked tudomány, én majd addig csatangolok egyedül. De ígérd meg, hogy nem fogsz hét napból hetet laborokban meg mit tudom én hol tölteni. Tisztában vagyok azzal, hogy a tudomány a lételeme, szerintem ha lenne olyan pillanat az életében, amikor nem foglalkozhatna vele abba bele is bolondulni. Azt szeretném, hogy a második házasságunk, de első nászutunk során ő is jól érezze magát, és ne az én kívánságaimat lesse. Ha valamit megtanultam ez alatt az egy év alatt, akkor az az alkalmazkodás művészete. Nem könnyű feladat lemondani dolgokról valaki más miatt. Mielőtt megismerkedtünk, egyedül éltem a Bronxi lakásomban, a munka töltötte ki az életem nagy részét, akkor indultam túrázni amikor akartam, úgy éltem ahogyan éppen kedvem támadt, ez viszont gyökeresen megváltozott a házasságunkkal. Nem, nem próbál meggátolni semmiben, de már nincs meg az a teljes szabadság ami azelőtt a lételemem volt, például biztos vagyok abban, hogyha minden szó nélkül utaznék el egy hétvégére, mert éppen ahhoz van kedvem, folyamatosan hívogatna, az járna a fejében, hogy vajon kivel léptem le. Ha listát kellene írnom azokról a dolgokról, amikről le kellett mondanom a házasságom miatt, és azokról a dolgokról, amit kaptam, akkor az a bizonyos képzeletbeli mérleg erőteljesen pozitív irányba billenne, minden súrlódásunk ellenére is. Kaptam egy férjet, aki szeret, azt hiszem ez a pont lenne a lista legelején. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy mikor jött el az a pont az életemben, amikor először éreztem, hogy beleszerettem, viszonylag elég rövid idő kellett hozzá. A barátaimnak sok mindenben igaza van, például abban, hogy hatalmas különbségek vannak közöttünk, ők viszont nem látják azt az énjét amit én igen. Ők nem ismerik a humoros, figyelmes, szeretetre vágyó Tristant akit én, éppen ezért nem hallgatok senki másra a belső ösztöneimet leszámítva. A csend ami hirtelen körénk telepedett már egyáltalán nem kínos, viszont ahogy rápillantok olyan érzésem támad, mintha valami gond gyötörné.
- Minden rendben? remélem, hogy nem miattam suhan át tekintetében az aggodalom, talán túlságosan görcsösen próbálom ezt az egész esküvő meg nászút dolgot lenyomni a torkán, talán teljesen fölösleges az egész. - Nem kell elmennünk sehová, ha nem szeretnél. Végül is már házasok vagyunk, első alkalommal is jól megvoltunk nászút nélkül. érintem meg óvatosan a vállát, nem akarom, hogy miattam érezze rosszul magát. Miközben beszél, zavartan meredek magam elé, mindig olyan szerencsétlennek érzem magam, ha ilyesmi kerül szóba, nyaraló Olaszországban. Én csak álmodni mertem ilyesmiről, már az is nagy dolog volt, amikor egyszer sikerült elvinniük minket Disneylandbe. Amikor munkába álltam sem volt soha annyi félretett pénzem, hogy utazgassak, pedig imádnám körbejárni Európát, ha a világot nem is. Ilyen jellegű terveimet viszont nem osztom meg Tristannal, mert félek, hogy azonnal arra gondolna, hogy a pénze miatt maradtam mellette. Nem mondom, hogy nem fontos az anyagi biztonság, de én tökéletesen megvagyok az én fizetésemmel is, még ha néha le is kell mondanom bizonyos dolgokról.
- Imádnám. Viszont ott neked nem igazán lenne lehetőséged a tudománynak szentelni az idődet, nem? torpanok meg egy röpke pillanatra, hogy levegőt juttassak a tüdőmbe, legutóbb mintha nem fárasztott volna ennyire le ez az emelkedő. - Oui, monsieur. Vagyis, mondjuk inkább azt, hogy nem tudnának eladni, és ha szükséges franciául is el tudok küldeni bárkit a francba. De őszintén, sosem volt az erősségem, az akcentusom is borzalmas, viszont ismételten szerencsém lenne veled. Olaszul is beszélsz? a szüleim sokat mondogatták, hogy jobban kellene a franciára összpontosítanom, mert bármikor hasznát vehetem, de soha nem érdekelt különösebben. Utálom, hogy folyamatosan orrhangból kell beszélni.
- Fél lábbal te is amerikai vagy, általam, ne gúnyolódj. nevetek fel, tudom, hogy hamarabb vágná le mindkét kezét, minthogy amerikai legyen belőle. - Komolyabbra fordítva a szót. Tristan, én imádlak, de Kina, Japán...ezeket én ne tudom megengedni magamnak, ha most elkezdenék spórolni sem lenne elég pénzem az esküvőig, repülőjegyre. A többi kiadásról nem is beszélve. nem nézek rá, inkább az előttünk elterülő tájat figyelem, nem akarom, hogy lássa rajtam milyen zavarban vagyok. Neki talán egyértelműnek tűnik, hogy bárhová szeretne menni csak összepakolja a bőröndöt és indul, én azonban sajnos sok más szemszögből kell önvizsgálatot tartsak minden nagyobb kiadás kifizetése előtt. Amint megérkezünk végre, a látvány minden előbbi negatív gondolatot elűz a fejemből. Egyszerűen imádom a természetet, látni mindazt, ami most lábaink előtt terül el, azt hiszem minden fáradságot megér. Nekem legalábbis mindenképp. Annyira élő, annyira gyönyörű és még ennél is inkább megnyugtató. Lehuppanok a gondosan kiterített pokrócra és ahogyan a sziklák tövében kanyargó folyót bámulom szabadabbnak érzem magam, mint eddig bármikor. Elmosolyodom és csókunk után néhány másodpercig még homlokom az övének döntve élvezem közelségét. Megrázom a fejem. Nem szokott a családjáról beszélni, én pedig ezt tiszteletben tartom, elfogadtam, hogy velem ellentétben, ő nem szeret hosszú órákon keresztül a múltjáról, a családjáról vagy a jövőre néző terveiről beszélni. Tulajdonképpen a volt házasságáról is csak nagyon keveset tudok. Miközben beszél előkeresem a szendvicseket a hátizsákomból és az egyiket átnyújtom neki, a magamét most csak leteszem a pokrócra. Fejem a vállának döntöm és csendben hallgatom ahogyan mesél, miközben tekintetemmel a tájat fürkészem. Feltűnnek a hasonlóságok a nagyszülei és saját életünk történésében, úgy tűnik a történelem valóban megismétli önmagát. Sok mindenben hasonlít a nagyapjára, legalábbis abból amit most hallok erre a következtetésre jutok. A nagyszülei története olyan, mint egy tündérmese, mintha kislány ilyen férfiről és ilyen szerelemről álmodozik.
- She took my name and then we were one, down by the Wexford border. Nagyon hasonlítasz a nagypapádra tudod? jegyzem meg végül, amikor szünetet tart a beszámolójában. Fejem még mindig vállán pihentetem, olyan jó érzés itt ücsörögni mellette, hallgatni ahogyan beszél, elképzelni a történetet, jobban megismerni őt. Már ezért a pillanatért megérte eljönni idáig. Kérdését hallva kissé elhúzódom tőle, hosszúnak tűnő másodpercekig figyelve arcvonásait. Tudom, hogy a szíve legmélyén ő mindig visszavágyik Angliába, de soha nem gondoltam bele abba, hogy én máshol élném le az életem. Felvonom a vállaimat.
- Soha nem gondolkodtam ezen. ismerem be őszintén. - Azt hiszem, hogy igen, megtenném érted, hiányozna New York, de nekem melletted a helyem. Soha nem beszéltünk még arról, hogy szeretnél-e gyereket. Néhány pillanatig még elgondolkodom, ujjaimmal végigsimítok arcvonásain. - Szeretném felvenni a neved. Tudom, hogy azt mondtam nem akarom, de meggondoltam magam, szeretném, ha így is összetartoznánk. a szendvicsem után nyúlok, gyors mozdulatokkal csomagolom ki, majd harapok bele a friss kenyérbe. - Szeretnéd? pillantok rá két harapás között.
- Angliában kapható mogyoróvaj? A Central park nélkül kibírom, de a mogyoróvaj nagyon hiányozna.

~ ~1168 ~ ✩ ~

– Milyen kár… Akkor amondó vagyok, hogy inkább ne is menjünk oda, így már semmi értelme – reflektálok szemforgatva arra, miszerint nem tudnám eladni franciául. Nem mintha a leghalványabb hasonló indíttatásom is volna; már akkor is pánikba esem, mikor a plázában vesztem el Black Friday alkalmával, és nem csak azért, mert tudom, hogy soha többé nem lesz már ilyen csajom, hanem nem is kell semmilyen másmilyen, csak Ő. Ez a veszélyes a kötődésben, az igazi kapcsolatokban; több ember miatt aggódhatsz, hogy elveszted őket, nem csak geográfiai értelemben, de egyébként is. Maya bármikor foghatná magát és kisétálhatna az életemből, ha úgy tartaná kedve; elvégre, velem ellentétben valódi társasági ember, akinek a bizonyos társaságából is egészen biztosan többen ácsingóznak utána, fiatal, szép, ráadásul az egész családja utál engem, ami az én családom részéről kölcsönös felé. Miért is ne mondhatná, hogy elege volt ebből az őrültek házából?
De valamiért nem teszi. És ezért a mennyekig szeretem, meg vissza.
– Non molto bene. Aiden tizenöt évvel idősebb nálam, szóval mire odajutottam, hogy nyelveket tanuljak, ő már rég befoglalta azt a nyaralót… Annak ellenére, hogy hivatalosan még mindig a szüleinké volt, a sajátjaként használta. Fel kellett iratkoznom hozzá három hónappal előbb, ha el akartam menni oda – fintorodtam el. Azon kevesek nagy része, aki valamilyen okból szóba áll velem, általában megkérdezi: nem hiányzik a családom? Nehéz megfelelően kevés szóban a tudtukra adni, hogy egyáltalán nem, anélkül, hogy tovább kérdezősködjenek olyanról, amihez semmi közük, márpedig az amerikaiak híresen jók abban, hogy mindenre kiterjesszék a hatáskörüket, emberi meg állami szinten is. – De a pennét szeretem.
Ellentétben Aidennel.
Még hogy én? Amerikai? Csak a szememet forgatom, mert ezzel a kijelentéssel még csak foglalkozni sem akarok. Soha nem leszek jenki; so-ha. – Dehogynem tudod. Mivel a hivatalos esküvőnk helyszíne Las Vegas, az ottani törvények értelmében minden akkori ingóságom fele a tiéd. Meg a tiéd is az enyém. De az ingóságod nagy része a két macska, és abból mindkettőt megtarthatod, ha el akarnál hagyni – ráncolom össze az orrom, mert szerencsére már nem kell tettetnem, hogy kedvelném azokat a szőrös dögöket. Általánosságban sem szeretem az állatokat, ha bent vannak a házban; egyszerűen nem oda valók, legalábbis nem egy ilyen lakásba, mint a miénk. Odahaza kopóink voltak, meg kiskoromban még a nagybátyám vett nekem meg a húgomnak egy ír farkaskutyát. Sosem voltam még olyan szomorú, mint mikor az öreg Zokni elpusztult; nem akarok másik kutyát.
Mindenesetre, Maya aggodalma nem ismeretlen számomra. Tudom, hogy manapság már egyenjogúság van, meg mindenki a saját maga asszonya, de amennyire nehezére esik elfogadni, ha én fizetek valamit, annyira nehéz nekem elfogadni, hogy ő nem akarja hagyni. Mármint, nem azért keresem azt a sok pénzt – azt a jóval több pénzt, mint amit ő –, hogy csak úgy álljon a bankszámlámon. Oké, akkor nem fog rosszul jönni, ha Fonzie végleg besokall és ki akar majd nyírni, és el kell menekülnöm nem tudom, Izraelbe, de azt hiszem, Maya akkor már elhagy, szóval igazából akkor sem lesz lényeges, és inkább hagyom, hogy a tengerbe dobjanak, mint egy zsák krumplit.
Egyszer már összevesztünk ezen, mikor rájött, hogy azért nem vonnak le a számlájáról pénzt, mikor még saját lakása volt, mert minden költséget átirányítottam magamhoz. Azt hiszem, inkább azon akadt ki, hogy az engedélye nélkül cselekedtem, legalábbis valami hasonlót vágott a fejemhez, de végül sikerült meggyőznöm azzal, hogy csak segíteni akartam; felfoghatta, mekkora érzéketlen vadbarom vagyok, de valahogy már akkor sem akart elszabadulni tőlem, lefeküdtünk, aztán még arra is rávettem valahogy, hogy hozzám költözzön. Azzal a feltétellel, hogy bármit átalakíthat, úgy, ahogy akarja; hogy ne érezze azt, hogy hozzám költözött, hanem egy új, közös lakásba, életbe; anélkül, hogy megint végig kellene zongoráznom a tizenhat lépcsős ingatlankeresési procedúrámat, amihez Neki aligha lett volna türelme.
– Ezt meg miért mondod? – biccentem oldalra a fejemet. Azt értem, hogy miféle párhuzam van az ő helyzetük meg a miénk között, de azt kétlem, hogy bármennyire is hasonlítanék a nagyapámra, úgy egyébként. A nők – az A bizonyos nő – bármelyik férfi fejét elcsavarja és teljesen kifordítja önmagából, de a nagyapám teljesen… más vérmérsékletű volt hozzám képest. Az én flegmatikusságom az ő szangvinikusságához, hogy úgy mondjam. Ez valahol megnyugtatott, általában; az Alzheimerre való hajlam ugyanis örökölhető, és nem sok jó dolog akad bennem, de az eszem, azt hiszem, épp a legjobb.
Ha azt elvesztem, nem tudom, mi marad belőlem.
Tudom, hogy a kérdés meglepte őt, igazából engem is, úgyhogy nyugodt kifejezéssel várom a válaszát és tartom meg a tekintetét. Az apró ráncot figyelem a szemöldökei között, ami mindig megjelenik, ha elmerül a gondolataiban; mikor a laptopján ügyködik valamit az újság miatt, cikkeket olvas vagy beosztásokat nézeget, mindig ott ül, én pedig a kelleténél gyakrabban kapom magam rajta, hogy azt figyelem, meg azt, ahogy koncentrálás közben beharapja az alsó ajkát. Ő biztos nem veszi észre, az ilyesmi tudatalatti reakció, de engem megöl vele, minden alkalommal.
Lényegében úgy válaszol, hogy nem válaszol, legalábbis egyelőre. Megértem a bizonytalanságát. Ha bizonyos dolgok nem űztek volna el otthonról, talán sosem jövök el, pedig én még csak nem is szerettem különösebben ott élni, mármint, a családommal. Mayáék sokkal összetartóbbak; én pedig szétszakítanám őket. – Sosem kérdezted – ejtem meg a vállam. Természetesnek vettem, hogy lesz gyerekünk. Nem kellett volna? – Mondanám, hogy főemlősi mivoltunkból kifolyólag feltétlenül és kitörölhetetlenül, születésünkkor belénk ültetik ezt a vágyat, de a legújabb kutatások, például Dr. Ethylan Jabsé a John Hopkins intézetből, bizonyítják, hogy lényegében nincs biológiai tényezője, legalábbis sejtszinten. Nem úgy, mint az állatoknál. A Psychology Todayben volt egy cikk, abban egyértelműen azt állították, hogy ez egy megtanult, és már idősebb korodban beléd nevelt szocikultúrális vágyódás. Megtanítottak rá, hogy ezt akard, hogy ez a normális. Az mondjuk tény, hogy miután már terhes lett valaki, több ösztrogént és progeszteront termel a szervezete, és jelentősen megnő az oxytocin szintje is, de… De nem ez érdekel, ugye? – szűkítem össze a szememet, mert nem, tényleg nem kérdezett rá ilyesmire, bár ha szeretné, otthon majd megmutatom neki a Frederick Wyatt pszichoanalitikustól olvasott beszámolót a témáról.
Végül mégis csak megvonom a vállamat, megint, túl sokadjára, és kibontom a saját szendvicsemet. – Nem tudom. Fel sem merült bennem, hogy nem lesz. – És nem tudom, hogy kellett volna-e. Maya egyértelműen anyatípus, már amennyire ezt a klisét értelmezni tudom; azt viszont megértem, miért támadnának bárkinek és mindenkinek kételyei felőlem. Ebbe a részébe még nem gondoltam bele, de valószínűleg nagyobb kihívás volna számomra olyan apának lenni, mint amilyet Maya elvárna a férjétől, mint az orvosi.
Maya érintése és a hangja billent ki ismét a gondolataim közül. Azelőtt mosoly kúszik az arcomra, hogy felfognám, mit mondott. – Szeretném. Felajánlanám, hogy kapcsoljuk össze, és én is felveszem a tiédet, de… a Palmer-Fitz-Lloyd még nekem is túlzás lenne. – Pedig a szüleim is valami hasonló szentimentalizmusból adták a gyerekeiknek ezt a két szülő nevéből összefont nevet; ezért, és mert mindkettő jól csengett odahaza. Megszokott így tisztelni meg különböző dinasztiákat, legalábbis nemesi szinten, bár mi tényleg nem vagyunk azok, pár generáció óta már nem.
– Az óceán túloldalán van, nem a jurakorszakban. Persze, hogy van mogyoróvaj – nevetek fel, vagy valami hasonló; próbálom visszafogni, mert tele van a szám. Azt azért el kell ismernem: – … Gondolom, van. Mi az? Sosem próbáltam még venni. De tudod, mi van még? Kinder tojás. – Jelentem ki ezt úgy, mintha mindent elsöprő érv lenne. Tény, ami tény, itt, Amerikában nem kapható az országos törvények végett, amelyek tiltanak bármilyen nem-ehető részt tartalmazó ételt. Mondjuk, szerintem az az amerikai, aki megpróbálja megenni azokat a narancs színű kapszulákat, meg is érdemli, hogy megfulladjon, tegyen egy jó szolgálatot az emberiségnek, és lehetőleg még szaporodás előtt…
– A Central Park helyett ott van a Hyde Park. Hidd el, ha egyszer jársz arra, sosem akarsz máshová menni – harapom be a második adagot is a szendvicsemből, hogy aztán a táskámban kutakodva megtaláljam az ásványvizes palackomat. SOMA, a szürke kivitelű; most jó hasznát is veszem a csúszásgátló gumi foglalatnak, mert valahogy az ide vezető úton még az ujjaim is megizzadtak. Miután majdnem a felét le is húzom, kiropogtatom a nyakamat, aztán elfekszem a takarón, a karjaimat a fejem alá gyűrve, párna gyanánt. – Az persze Londonban van… De ha választhatnék, egészen Írországig mennék a családom elől, oda soha nem tennék be a lábukat, úgyhogy legalább biztonságban lennénk. Vagy Walesben… London azért egészen jó opció. Azon kívül, hogy majdnem olyan drága, mint New York.
Nem mintha itt problémáink lennének, de azt sosem tudhatom, hogy milyen pozícióban tudnék ott elhelyezkedni. Arról hirtelenjében például ötletem sincs, hogy milyen feltételek mellett fogadják el az itteni diplomát.
Fekvő helyzetemből felpillantok Mayára; innen lentről a Nap majdnem tökéletesen mögötte van, és egészen olyan… Szóval egészen olyan, mintha nem is mögüle jönne a fény, hanem egyenesen belőle, erre a gondolatra pedig megint elmosolyodom magamban. – Tényleg eljönnél velem? – pislogok fel rá elgondolkodva. Nem tudom levakarni a vigyort a képemről. – Itt hagynád az életedet, a családodat…? Alig ismersz. Már azt leszámítva, hogy a feleségem vagy, érted… Sorozatgyilkos is lehetnék. Csak mondom. Megtestesítem a sztereotípiát külső szemlélőként, azt mondták…

~   ~ 1084 ~ ✩ ~

Talán egész létezésemre jellemző volt az, hogy olyan életet szerettem volna magamnak, mint amilyen a tündérmesék hercegnőinek jutott. Na nem palotára, koronára és alattvalókra vágytam, hanem a hercegre fehér lovon. Meggyőződésem volt, hogy ha türelmesen várakozok egyszer csak belovagol az a bizonyos herceg az életembe és együtt vágtatunk tovább a naplementében. Sok békát meg kellett csókolnom, amíg végre tényleg megérkezett az életembe. Igaz nem herceg, és ló helyett, tequilaval a kezében ismertem meg, de az biztos és vitathatatlan, hogy az enyém. A tündérmesékben a szerelmeseknek legalább három próbán és megannyi megpróbáltatáson kell keresztülmenniük amíg végre kimondják egymásnak a boldogító igent. Az én modern mesémben nem kellett sárkánnyal megküzdenie értem, elég volt néhány shot Tequila, egy kis szempilla rebegtetés, fülledt és erotikus tánc és másnap reggel már a feleségeként ébredtem. Nem pontosan ilyen esküvőt szerettem volna magamnak, de mindazok ellenére, hogy néhány mondat és jó sok pia után összekötöttük az életünket úgy érzem, hogy jól működünk együtt.
- A pennét mindenki szereti. Olyan, mint a lasagne. Igaz, az utóbbit bár mindenki imádja mégis csak kevesen tudják elkészíteni jól. Soha nem ettem még igazi, eredeti olasz Lasagnet. Van tőlünk nem messze egy olasz étterem, többször szerettem volna elmenni oda és megkóstolni, de valahogy még nem jött össze. Ha van kedved, elmehetünk majd. az a tipikus menő étterem, ahová az embernek öltönyt és nyakkendőt kell viselnie, a hölgyeknek pedig minimum egy kisestélyi ruhát. Arról nem is beszélve, hogy a pincéreknek igencsak jókora összeg borravalót kell az asztalon hagyni. Olyan hely, ahová sem én, sem pedig a családom nem vagyunk járatosak. Emlékszem, egyszer Margot néni hívta össze a családot egy igen drága és puccos helyre, hogy megünnepeljük a fia eljegyzési partiját. Mondanom sem kell, hogy nem csak a hely szépségétől szakadt le apám pofája, hanem az árlistától is. Egész úton hazafelé azon morgott, hogy Margot néni mennyire felvágós és őt nem érdekli, ha a gyerekei végre kirepülnek otthonról a sarki Mekiben fog ünnepséget tartani. Persze nem így lett, amikor a legidősebb testvérem elhagyta a családi fészket a búcsúztató vacsoráját egy jól menő kis vendéglőben tartottuk meg. Abban biztos vagyok, hogy az én esküvőmet megelőző hetekben nem lesz annyira vidám a hangulat, mint a testvéreimén. Próbálom megszerettetni vele Tristant, de egyszerűen nem tudja lenyelni a békát, hogy a választottam olyan fehér, mint a Mount everest csúcsa. Kékvérű fehér sznobnak nevezi, amikor azt hiszi, hogy nem hallom. Megcsóválom a fejem. Ezt a dolgot legalább már száz alkalommal átbeszéltük, nem akarom az ő pénzét költeni, nem akarom, hogy esetleg megforduljon a fejében – vagy bárki máséban- hogy a vagyona miatt vagyok mellette. Tudom, hogy ő gondolkodás nélkül megosztaná velem a bankszámláját ha arra kérném, de én soha nem kérném erre, inkább járok turkálókból összevásárolt ruhákban és szendvicsen élek, de akkor sem akarom, hogy ő tartson el. Lehet női büszkeségnek, feminizmusnak, hülyeségnek, vagy bármi másnak nevezni, egyszerűen nem akarom és kész.
- Hidd el, ha el akarnálak hagyni a cicáimat még véletlenül sem bíznám rád, szerintem egy órán belül az asztalon lennének kiterítve. még a gondolattól is kiráz a hideg. - Egyébként ezt már megbeszéltük nem? Nem akarom, hogy rám költsd a pénzed, már így sok túl sokat költöttél rám. Többet, mint amit én valaha rád tudnék költeni. míg én szülinapomra rendszerint valamilyen drága dolgot kapok, addig én kézzel készített, vagy bolhapiacon vásárolt dolgokkal lepem meg. Utoljára például egy nagyon jó ismerősöm készített egy portrét kettőnkről egy fotó alapján, amit az albumból csentem ki. Nem mondom, nehéz feladat közös képet találni kettőnkről, valamiért nem szereti, ha fotózzák. Mindig egyedül szerepelek a képeken, komolyan, mintha mindenhová egyedül mennék.
- Mindkettőtöknek elcsavarta a fejét egy nőt, egy olyan nő, akit a család sosem szeretne koppintok rá játékosan az orrára, de hangomban keserű él csendül. Tudom, hogy ez kölcsönös dolog mindkét család részéről és egy kicsit bánt, hogy igazából egyik fél sem fogad el minket, szóval bárhová sodorjon is minket az élet, sehol nem leszünk boldog családi körben. Ez a dolog legfőképp akkor bánt igazán, ha arra gondolok, hogy a gyerekeinket igazán soha nem fogják elfogadni, hogy ők majd nem tudják megtapasztalni azt, amiben nekem részem volt a nagyszüleim által.
- Néhányszor felmerült bennem a kérdés, hogy vajon te hogyan viszonyulsz a gyerekvállalás témájához, de sosem érzetem úgy, hogy eljött az ideje feltenni a kérdést. Nyilván neked ott van a karriered, távol vagy az otthonodtól, a házasság is derült égből villámcsapás szerű, ráadásul te már voltál nős és nem tudom...féltem megkérdezni azt hiszem. De csak hogy tudd, három gyereket szeretnék. Két kisfiút és egy kislányt. Ebben a sorrendben. a monológom végére azért már széles mosoly kúszik az arcomra. Mivel nekem nagy családom van, soha nem fordult meg gondolataim között, hogy ne legyenek gyerekeim.
- Maya Fitz-Lloyd... ízlelgetem hangosan is kimondva a nevet - Eléggé fura, nem? Mármint a Fitz-Lloyd annyira előkelő, a Maya nevet pedig sok ember a kutyájának adja, úgy hangzik, mintha én lennék a család kis kedvence. Elmosolyodom erre a gondolatra, de hangosan eszemben sincs kimondani, mert életem végéig ezzel szívatna.
-Igazi, amerikai mogyoróvaj biztosan nincs. csóvalom meg a fejem, de tekintetemmel már a vöröses égboltot pásztázom. – Sosem ettem kindertojást. vallom be őszintén, nyilván tudom, hogy mi az, de kóstolni nem kóstoltam. - Gyerekként neked is volt kindertojás figura gyűjteményed? Az olyan menő. egyszer láttam a TV-ben valamilyen kisiskolásoknak szóló, gagyi filmet, ahol az egyik kisfiúnak egész polcnyi kisfigura gyűjteménye volt. Nagyon megirigyeltem.
- Mhm...komolyan. Írország, Wales vagy London...bárhová elmennék veled. Azt mondják az ír sziget gyönyörű, bár nagyon furán beszélik az angolt. jegyzem meg csak úgy mellékesen, ez egyáltalán nem zavarna, idővel mindenhez hozzá lehet szokni. - Hm..elgondolkodtató. De ha tényleg veszélyes sorozatgyilkos vagy kedvesem, akkor tulajdonképpen mindegy, hogy hol élünk. Itt is át tudod vágni a torkom miközben alszom. húzom fel a vállaimat és mosolyogva pillantok végig rajta. Annyira megszoktam, hogy az életem része, hogy most már egyáltalán nem tudnám elképzelni nélküle a létezésem. Azt hiszem ezt nevezik szerelemnek. Mármint, ha nem tudományos magyarázatra vagyok kíváncsi, mert az tuti, hogy ha megkérdezném erről a férjem, kiselőadást tartana arról, hogy a szerelem nem más, mint az agyban található dopamin és nerofedrin szint megemelkedése.
- Csinálok még néhány fotót és visszasétálhatunk a szállóhoz, ki kell pihenned magad, ha holnap tényleg szeretnél sziklát mászni velem...és... hajolok hozzá közelebb, hogy csókot lopjak ajkairól és ujjaimat óvatosan végigjáratom nyakának vonalán. - nagyon fáradt leszel...

~ ~1055 ~ ✩ ~