- Olyan jó vagy, bébi - csapott rá a fenekemre Dave, miközben épp kászálódtam ki az ágyból. Alig volt gusztusom visszanézni rá a vállam fölött és bájosan elmosolyodni, de tudtam, hogy a hozzá hasonló alakokra nagyon ösztönzően hatnak az ilyen apró kis gesztusok. Még csak az hiányzott, hogy kitalálja, nem perkál, mert nem volt megelégedve a szolgáltatással. Volt idő, amikor még kihívás volt elrejteni az undort az arcomról, de most már zsigerből ment, mégha Davetől fel is fordult a gyomrom. Szarevő vigyorral dőlt neki az ágytámlának, a cigi már ott lógott a szájában, csuklóján drága óra csillogott, ahogy összekulcsolta kezeit a tarkója mögött. Úgy vonogatta rám a szemöldökét, mintha valami nagy ember lenne. Persze tudtam, hogy nem több holmi piti bűnözőnél. Kishal. Én leszartam, csak fizessen.
Jelen pillanatban azzal voltam a leginkább elfoglalva, hogy minél előbb szabaduljak. Felkaptam a ruháimat a földről és a szűkös motelszobából nyíló fürdőbe léptem. Ezek után jó alapos zuhanyra volt szükségem, de néhány perc múlva Dave már dörömbölt is az ajtón. Olyan erővel ütött rá, hogy a vacak zár elengedett, az ajtó pedig résnyire pattant.
- Siess már, kurva, dolgom van - szólt be. Ennyit a "bébiről". Elzártam a csapot és kipattantam a kádból. Épp belebújtam lenge, párducmintás ruhámba, mikor hallottam a szobaajtót kivágódni. Egy pillanatra megtorpantam és összeráncolt homlokkal hallgatóztam.
- Lubek! Mi a szart keresel itt? - kérdezte Dave, hangja rémülettel telt meg. Hangtalanul húztam fel a ruhám pántját és óvatosan kilestem a résnyire nyílt ajtón.
- Beszéljük meg. Nem mondok senkinek semmit, hallod? Az istenit, csak hagyd hogy... - hadarta ijedten, de nem volt ideje végigmondani, tompa dörrenés szakította félbe. Láttam, ahogy Dave az ágytámlának esik, a paplant átáztatja a vére. A szám elé kaptam a kezemet, hogy elfojtsam a torkomból előtörni készülő sikolyt. A férfi - a gyilkos - nem szólt egy szót sem, pisztolyával a kezében sétált az ágy mellé, a cuccai között kotorászott az éjjeliszekrényen.
Értem fog jönni. Mielőtt a fürdőszoba felé vehette volna az irányt, elléptem az ajtótól, kistáskámat és dzsekimet a kezembe kaptam, és a kád sarkára állva sietve feltoltam az ablakot. Hallottam magam mögött a lépteket, ahogy átpréseltem magam a kis nyíláson, amin a nagydarab férfi nem jöhetett utánam. Bukfencezve értem földet a motel túlsó oldalán. A fülem mellett egy golyó süvített el, a következő lövés súrolta a felkarom, aztán befordultam a sarkon és már nem érhetett utol. Jónéhány utcán végig rohantam, mire megbizonyosodhattam róla, hogy nincs a nyomomban. Itt aztán feladták a szolgálatot a lábaim, remegve rogytam a fal tövébe egy konténer és egy tűzlépcső között. Előkotortam egy szál cigit a táskámból és sietve rágyújtottam. Szemeimet könnyek égették, szóval lehunytam őket, és fejemet a hideg falnak döntve fújtam ki tüdőmből a füstöt. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy mennyire kevesen múlt, hogy ma meghaljak. Néhány pillanat, néhány centiméter… és Enrique és Marisol végleg elárvul. Nem sok minden motivált már, hogy reggelente felkeljek. Egyszerűen csak belefáradtam az egészbe. Most mégsem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy mi lett volna, ha nem láthatom őket többé, ha nem láthatom őket felnőni… Még nem akartam meghalni.
Nem tudtam, hogy a hidegtől, a sokktól, vagy már az elvonási tünetektől remegtem-e, de azért a vállamra terítettem a dzsekimet. A gyomrom is kavargott. Tanácstalanul néztem a karomon lefolyó vért, nem lehetett komoly a sérülés, de valamit azért mégiscsak kellett volna kezdeni vele. Elgondolkodva néztem körül, abban sem voltam biztos, hogy pontosan merre vagyok. Ötletem sem volt, hogy hogyan jutok haza.
Aminek ma a szemtanúja voltam, az egy hidegvérű gyilkosság volt. Egy kivégzés. Nem mehettem a rendőrségre, de nem hagyhattam figyelmen kívül sem ezt az egészet. Egyre csak az a férfi járt a fejemben… Mi is volt a neve? Nem emlékszem... Keresni fog? Mennyit látott? Láthatta az arcomat?
A dzsekimre pillantottam… belenyúltam a zsebébe, ujjaim egy gyűrött papírfeclibe botlottak. Elővettem, kihajtogattam, és hosszú pillanatokig csak meredtem a ráfirkantott számokra. Még a Taffer'sben adta meg a telefonszámát az a nyomozó. Meglepő módon nem azért, hogy igénybe vegye a szolgáltatásaimat… Azt mondta, hogy keressem, ha segítségre van szükségem. Soha nem állt szándékomban felhívni. Nem is értem miért tartottam meg a feclit...
Nehézkesen kotortam elő a telefonomat a kistáskámból, remegő ujjakkal pötyögtem be a számot. Hajnali kettő körül járhatott, nem számítottam válaszra. A vonal végén mégiscsak megszólalt valaki.
- Szép estét, West nyomozó - sóhajtottam bele a telefonba megkönnyebbülten. Vagy talán reggelt? Nem számított. Minden alkalommal olyan makacsul utasítottam vissza a férfi segítségnyújtását. Hozzá voltam szokva, hogy magamra vagyok utalva. Ma kis híján agyonlőttek... Muszáj volt belátnom, hogy nem boldogulok tovább egyedül. A szavak mégis olyan nehezen jöttek a számra, pedig nem lett volna bonyolult. Kérem segítsen. Helyette csak egy, sem a helyzethez, sem a hajnali órához nem illő kérdés szaladt ki az ajkaimon.
- Volna kedve meghívni egy italra? - kérdeztem fáradtan és elmosolyodtam.

Mire felültem az ágyban, addigra elhalt az álombéli sikoly visszhangja is. Nem tudnám pontosan megmondani, kié volt; női hang, de mintha folyamatosan változott volna. Fiatalnak tűnt, talán Bailey-é volt, vagy Brigitte Greene-é, amikor ráeszmélt, hogy hallgatnia kellett volna az anyjára, mikor az azt mondta: soha ne sétáljon egyedül haza a metróból éjjel.  Általában a magányra szoktam ébredni, egyedüllétre az ágyban, a lakásban, az életben. Nem lehetsz egyedül, hisz ott a családod, mondják. Igen, ott. És az lesz nekik a legjobb, ha ott is maradnak.
Mind a négyen.
Most azonban, ahogy álomtól nehéz fejjel nyúlni kezdtem a cigarettámért, rájöttem, hogy nem a nikotin vagy az alkohol utáni vágy ébresztett fel, hanem a telefonom nagyon is jól hallható rezgése az éjjeliszekrényemen. Egy alapvető csengőhangot játszott, ami olyan ritkán csörrent meg (a munkaügyben bejövő hívásokat külön telefon fogadja), hogy egy pillanatra nem is fogtam fel, az én telefonom az.
Persze, ki másé volna egy üres lakásban?
A szám ismeretlen volt. Annyit azért megkockáztattam, hogy talán nem egy teleshop vagy biztosítási ügynök keres engem (rápillantok az órára, meg a vérvörös pálcikáira) fél négykor. A kagylóba mégis egy elsőre ismeretlen női hang búg bele, sóhajt, akár azok a kis ablakok, amik felugranak a gépeden, ha nincs elég jó AdBlockod, és magányos Instagram-modellek kínálják magukat érzékien.
– Igen?
De ez most nem egy gép, és nem is múltbéli visszhang; a következő kérdés már sokkal jobban érthető. És rájövök, hogy ki az, az álom pedig szinte kiugrik az ablakon, velem együtt.


A második adag kávé épp akkor fő le, amikor felharsan a kapucsengő. Összegyűröm az arcom, aztán felállok az asztaltól, hogy felemeljem a nagyjából velem egyidős kaputelefont, aztán beleszólás nélkül nyomjam meg a kis kulccsal ellátott gombot. A kagylóban halványan hallom, hogy lent felberren az ajtózár, és María beléphet az emeletes bérház kilencvenes évekbeli dizájnjával ellátott lépcsőházába.
Úgy nézek végig a spártai berendezésen, mintha bármi szükségem is volna elpakolni, vagy hogy megtenném, ha kellene. Azt hiszem, valahol arra várok, hogy nem is ő jön el, hanem egy régi ismerős, akár Lubek, akár Eddie, akár Zora bátyja, és stílusosan rögtön belém ereszt hármat, egyet fejbe, kettőt mellkasba. Számításaim szerint talán eljutnék az ablakig, mielőtt ez megtörténik, és akkor a hátamat érnék a lövések.
Nem szoktam csak úgy embereket felhívni a lakásomba. Még nőket sem, amikor részeg pillanataimban esetleg meggyőzöm magam, hogy ők majd tudnak segíteni, legalább egy éjszakára, aludni. Nem, az is mindig náluk történik, vagy egy autóban, vagy… De Maru nem ezért jött. Nem akart sokat elmondani a telefonban, de nyilvánvalóan valami nagy gond történhetett, ha beszélni akar velem. Egyébként ugyanis semmi hajlandóságot nem mutatott ilyesmire.
Egy biztonságos helyen, azt mondta, ott majd beszélünk. És bármennyire is ellenkezett minden porcikám, minden rendőrségnél töltött évem, hogy a saját lakásomra hívjam, megtettem. Mert sehol sme biztonságos. Máskor azt mondtam volna, üljünk be mondjuk egy kajáldába, de ilyenkor úgy kirínánk ott, mint kacsa a flamingók között. Nem, ilyenkor az egész város alszik, aki pedig nem, az rosszban sántikál.
Magamra rángatott, gyűrött fehér pólóban és bő kosarasnadrában nyitok neki ajtót, amit egyébként évek óta nem használtam. Mikor Mark még élt, akkor játszottam vele együtt a kerületi rendőrségi kosárcsapatban, ahol rendre porrá zúztuk a mentősöket. – Hányszor tévedtél el? – kérdezem, már majdnem mosolyogva. Nem azt mondom, hogy sokáig tartott ideérnie, de szerintem legalább kétszer másik ajtón kopogtatott.
Arrébb állok az útból, hogy aztán miután belépett a lakásba, még kinézzek a folyosóra, és néhány pillanatig füleljek. Sehol semmi zaj, leszámítva a három ajtóval odébb lévő Mr. és Mrs. Bauhauser ajtóján kaparászó hangot. Minden bizonnyal az a rohadt macskájuk, ami folyton idepiszkít.
Nem akarok úgy tenni, mint aki nem paranoiás, úgyhogy miután becsuktam az ajtót, mindkét dupla zárat rázárom, pluszban a reteszt is. Csak ezután fordulok ismét a nőhöz, és kissé megvonom a vállamat. – Mi casa es tu casa. Hogy iszod a kávét? – kérdezem, miközben ellépek mellette, és az egy embernek még épp ideális, kettőnek már szardínia-doboz méretű konyhába sétálok. Az egyetlen pozitívum, ami miatt az embernek nem lesz kedve fulladozni odabent, hogy nincs leválasztva a nappalitól teljesen, csupán egy pulttal, amit ebédlő helyett is használok, az ugyanis nincs, én pedig egyébként sem szoktam ebédelni. Itthon meg főleg nem. Ahogy Rodriguez megfogalmazta egyszer, olyan vagyok, mint egy vadtartású macska, estére néha hazajárok, de egyébként meg összevissza dugok meg hugyozok a városban.
Mindegy, milyen választ adott, a végén kap valamit maga elé az asztalnak kinevezett pultra, én pedig egy hajtásra lehúzom az első csészét, aztán a mikró is elkezd csipogni, én pedig elővehetem a két hete lefagyasztott kínaimat. Abból nem tudok adni neki.
– Szóval… – köszörülöm meg a torkom, ahogy nekitámaszkodom vele szemben a pultnak. Nem tudom nem észrevenni azt az enyhe elmosódást a szeme körül; azt hiszem, sírt. Ami megmagyarázná, miért volt olyan remegős a hangja a telefonban. – Gondolom, nem Monopolyzni szeretnél. És nem játszom el túl jól az udvarias házigazdát, szóval: mi az, amit nem mertél elmondani telefonon?

Zero chance, there's no way out

No solutions given now

A taxi zárt, meleg utasterében végre megnyugodhatnék, ha a sofőr nem pillantgatna fél percenként a tükörbe, hogy engem stíröljön. Az amúgy is megtépázott idegezetem nem bírja túl jól, hogy figyelnek. Elfog a paranoia, a félelem, csak szabadulni akarok. Mikor a taxi végre leparkol a megadott cím előtt, sietve nyomok néhány gyűrött bankjegyet a férfi kezébe, anélkül, hogy a szemébe néznék, és kipattanok a kocsiból. Az idegen bérház fenyegetően magasodik fölém. Idegesen nézek körül a sötét utcában, de úgy tűnik, hogy minden kihalt. Összeszedem magam és a bejárathoz sietek.
A kelleténél tovább tart feljutnom a lakásig. Először még az emeletet is eltévesztem. Az se segít, hogy csigatempóban botorkálok a sötét lépcsőházban, de már alig visznek előre a lábaim. West nyomozó is szóvá teszi a késlekedést, amint ajtót nyit nekem.
- Bocs, otthon hagytam a repülő szőnyeget - jegyzem meg fáradtan az ajtófélfának támaszkodva és viszonzom a férfi arcán megjelenő majdnem mosolyt. Mikor arrébb áll, betámolygok a lakásba és néhány pillantással felmérem a környezetet. Nem nehéz megállapítani, hogy a nyomozó egyedül él.  
Figyelem, ahogy elfordítja a kulcsot a dupla zárban és felenged kicsit a feszültségem. Tudom, hogy a gyilkost már rég sikerült leráznom, de nem könnyű szabadulni attól a borzongató érzéstől, hogy valaki mögötted rohan egy pisztollyal és meg akar ölni. Az éjszaka folyamán először veszi át a pánik helyét valamicske biztonságérzet. West nyomozó minden bizonnyal ehhez hasonló piti bűnözőket eszik reggelire. Ez nyilván túlzás, de nekem most jól esik hinni benne.
- Gracias - sóhajtom válaszként, hangom egyszerűen fáradt, pedig tényleg borzasztóan hálás vagyok. Miután ő a konyhába lép, én a pult melletti székre huppanok.
- Feketén - felelem vállat vonva. Tulajdonképpen tök mindegy. Nem szoktam kávét inni, nem az a célom, hogy éber maradjak, épp ellenkezőleg. Ami azt illeti, már rég éreztem magam utoljára ilyen ébernek, zaklatottnak és idegesnek, mint most. Bármennyire is fáradt vagyok fizikailag, csak forgolódnék álmatlanul órákig, ha most megpróbálnék aludni. Letörlöm a homlokomra kiülő hideg verejtéket, lábaim ingerülten rángatóznak a pult alatt. Már vagy tíz órája, hogy utoljára belőttem magam. Lassan komoly szükségem lesz egy újabb adagra.
Mikor megkapom az italt, belekortyolok. Nem zavar se a keserű íz, se az, ahogy a torkomat égeti. Fájó, remegő és jéghidegre hűlt ujjaimat a csésze köré kulcsolom. Csak bámulom az alján csillogó fekete löttyöt és várok kicsit, míg sikerül valamennyire összeszednem a gondolataimat, hogy válaszolni tudjak a következő kérdésre.
A mikró csipogására összerezzenek, pedig nem ér váratlanul. A kínainak még a szagától is felfordul a gyomrom. Nem mintha én nem gyorskaján élnék, de most egy falat se menne le a torkomon. Nem tudom, hogy a sokk-e, vagy az elvonási tünetek. Valószínűleg mindkettő.
- Van egy ügyfelem, Dave - kezdek bele végül halkan. Vagyis csak volt - javítom ki magamat gondolatban. Nagyot sóhajtok, a levegő reszketve szalad ki a tüdőmből.
- Dave egy igazi seggfej volt, de most nem ez a lényeg. Egy motelben találkoztunk, valahol… valahol Brownsvilleben - folytatom akadozva. Csak a negyed ugrik be, ennél jobban nem tudom leszűkíteni a helyszínt. A motel nevére sem emlékszem, de a parkolóban álló táblán mintha valami nyomott pálmafa villódzott volna a neon felirat mellett. Nem tudom, minden olyan zavarosnak tűnik, tele fehér foltokkal. Komoly erőfeszítésbe kerül rendbe szedni a gondolatokat és az emlékeket.
- Gyorsan le akartam lépni, de előtte még… bementem a fürdőbe. Aztán hallottam, hogy jött valaki. Egy férfi, nem láttam pontosan, hogy nézett ki. Nem szólt semmit, csak felemelte a pisztolyt és vagy… két-három golyót eresztett Davebe - nyögöm ki, és a férfira pillantok, anélkül, hogy felemelném a fejem. Megintcsak sóhajtok egyet és kicsit kiegyenesedek, az ölembe ejtem a kezeimet. Vacakolni kezdek a gyűrűmmel. Kopott bizsu, se nem szép, se nem értékes, ráadásul zöld csíkot hagy az ujjam körül, de szeretem, mert Alanától kaptam, és mert mindig kéznél van valami, amit birizgálni lehet. Aztán már engem is zavarni kezd, hogy mennyire remegek, szóval inkább a bőrdzsekim zsebébe süllyesztem a kezeim.
- Kotorászott kicsit a cuccai között, talán keresett valamit, nem tudom. Tovább nem figyeltem, mert menekültem. Kimásztam az ablakon és futottam. Rám lőtt… de aztán hamar sikerült leráznom. Asszem - fejezem be bizonytalanul. Idegesen nézek körbe, azon gondolkodom, hogy merre lehet a mosdó. Kurvára kéne már az a következő adag.

Egészen idegen látványt nyújt, ahogy körbenéz a lakásomban, az én személyes teremben, még ha a legtöbben vitatkoznának is azzal, hogy a lakásban bármi személyes is akad. Igaz, ami igaz: a vendéglátó rész nem túl hívogató; mármint, nem mintha vérpettyek lennének a kanapén, de minden pont olyan élettelen, mint azok a bútoráruházas katalógusok, annyi különbséggel, hogy innét még a művi pontossággal „véletlenszerűen” ledobott magazinok is hiányoznak. Az egyetlen hely, ami némelyest rejt valami személyeset, az a dolgozószobának kinevezett sarok a nappali ablakfelőli oldalán. Halomban állnak papírok, kivágások, még egy kisebb falra akasztható táblát is szereztem, amolyan… Gondolattérképnek. Most épp nincs rajta semmi, ami végett esetleg ódzkodnom kellene Maru pillantásaitól. Amikor  a lányok átjönnek, rendszerint leterítem a kezem ügyébe kerülő első pólóval.
Az ő szobájuk a másik, ami bármi jelét is mutatja rendszeres és gondos emberi jelenlétnek. Nem sok, két ágy a két falnak tolva, a harmadikon egész falas polcrendszer. Én építettem, mikor kényszerpihenőn voltam; amikor még elhittem, hogy szívesen maradnak majd nálam mondjuk hétvégén akkor is, ha nincs különösebb oka. Mindig van ott néhány ruha az ágyon, frissen mosva vagy arra várva, Charlie néhány játéka, Bailey itt hagyott könyvei és magazinjai… Néha, amikor a dolgozósarok már azt is elfeledtette velem, hogy mikor van nappal s mikor éjjel, benézek oda, hogy ismét rámarkolhassak a realitásra.
Maru kirí innen. Kicsit olyan, mintha egy munkatársamat hoztam volna el ide; ami szintén nem precedens. Már majdnem én érzem kellemetlenül magam, úgyhogy jobb híján a kűvékészítéssel foglalom el magam, míg Ő összeszedi magát. Nem kerüli el a figyelmem az, ahogy remegnek az ujjai, meg-megrándul az ajka, és karikák rajzolódnak ki a szemei alatt. Nem kell látnom a gondosan elfedett karját ahhoz, hogy tudjam, véraláfutásokat találnék a tűtől. Nem frisseket, de ott lennének.
Nem hiszem, hogy ezért jött. Mikor annak idején odaadtam neki a névjegyemet, akkor persze kicsit ez is munkálkodott bennem; ez, meg a tény, hogy sose tudni, mikor tudnak meg valamit éppen Ők és lesznek hasznomra. Az, hogy cserébe „szabadulókártyát” kapjanak, nem nagy ár. Rendszerint nem követnek el nagy dolgokat. Mégis, tudom, hogy Maru nem ezért jött; nem azért, mert az öntudata nem engedné, hogy pont egy zsaru segítsen neki – a legtöbb függő abszolút nincs tudatában annak, hogy bármiféle segítségre is szüksége van. A legtöbb meg van győződve róla, hogy bármikor le tudna állni, épp csak nem akar.
Elé tolom a csészét, és várok. A Dave név persze nem mond sokat. Mondhatni, semmit. Brownsville, ezzel ellentétben, a brooklyni rendőrség egyik szégyenfoltja a sokból. Épp a városrész másik felén van, mint az IU központ (és Lilia otthona, vagy az enyém), de olvastam egy jelentést, miszerint 200%-al nőtt az elkövetett erőszakos bűncselekmények száma az elmúlt évhez képest. Azt hiszem, márciusig már hat gyilkosság is történt abban az egy kerületben, a 79. körzetben. Talán nem egy Central Park, de így se járnék szívesen ott éjjel.
A velem szemben ülőnek viszont lényegében épp ez a munkája. Nem tudom, talán a saját munkámban való évtizedes jártasság az oka, ám azelőtt megéreztem, hogy ilyesmiről lehet szó, hogy a részletekre kanyarodott volna. Látszott, hogy próbál visszaemlékezni, de nehezen ment, ránc ült a homloka közepére, a szemébe pedig bizonytalansággal kevert kétségbeesés. – Értem – mondom végül, egy pszichiáter nyugodtságával. Azzal a szenvtelen hanggal, amivel a kijelölt terapeutám engem is idegbeteggé kergetett. – Hívta valaki a rendőröket?
Abban a körzetben nem volt ritka a fegyverdurrogás; néha csak suhancok lövöldöztek az apjuk légpuskájával, néha pedig a szemétben kutató mosómedvét gondolta valaki ólommal elkergetni. És amúgy is: valaki biztos betelefonált már. Ez New York. Amíg nem téged lőnek le, nem fog érdekelni.
Nyugodt maradok, mert egyrészt nem tudok mit kezdeni a helyzettel, másrészt pedig a nő helyettem is pánikban lehet. Nehéz megállapítani, a sokk vagy az elvonási tünetek okozzák-e a tikkjeit. – Ha nem tudtad volna lerázni, akkor nem lennél itt. Azok alapján, hogy emlékeid szerint szó nélkül lőtt… Talán bérgyilkos lehet. Profi, mindenesetre. – Ez se nem ijesztgetés, se nem megnyugtatás; csupán a tényt közlöm. Az indulatból elkövetett gyilkosságok sosem szótlanul történnek. Szerelemféltés, családi vita, pénzügyek, az mindegy. Az ember ki akarja adni magából.
Az agyamat birizgálni kezdi a tény, hogy a nőt egy profi gyilkos üldözte, akit valahogy lehagyott… Aztán idáig jött. Talán nem tudott leinteni egy taxit azzal, hogy „kövesse a másik kocsit!”, mint a filmekben, de nem kizárt, hogy előbb-utóbb a nő után ered. Az ilyesféle fickók nem kedvelik, ha szem- vagy fültanú marad.
Beszívom az ajkaim, és néhány pillanatig a bögrémet nézegetve gondolkozom. – Rendben. Akkor most az lesz, hogy felhívom a központot, rendben? Megérdeklődöm, hogy kaptak-e hívást a környékről. Tudsz valami konkrétabban mondani a motelről? – Címet aligha, de a körülbelüli utca vagy egy logó is sokat segíthet. Közben én már a telefonom után kutatok, és végül a kanapéra dobott kabátom zsebében találom meg, a cigarettám mellett. Nagy a kísértés, hogy utána nyúljak – majdnem akkora, minthogy a bögréket rejtő polc helyett feljebb nyúljak, a szekrény tetejére, ahol a whiskyt tartom –, de nem teszem. Előbbit azért, mert most nincs rá idő; utóbbit pedig azért, mert megígértem Liliának. – Ha mosdóba szeretnél menni, megmondom, merre van – pillantok rá, miközben a kontaktok között keresgélek. – De ha használni szeretnél… Meg kell kérjelek, hogy várj vele. Addig kell beszélnünk a részletekről, amíg még frissek. Utána nem állok az utadba.
Van ez az elképzelés, hogy elvből kell nemet mondani, és akadályozni; egy drogfüggőnél azonban ez nem olyan, mint chipset elvenni egy túlsúlyos embertől. Vagyis, de, olyan, amennyiben a chips elvétele halálhoz vezet.
És nem az én dolgom. Egy idő után az ember lemond arról, hogy mindenkit meg tudjon változtatni; elég azokat, akikben van rá akarat.
Gyors beszélgetést folytatok le a központtal, részemről nagyrészt hümmögés és egy sor „értem”. Fél szemem közben végig rajta tartom. Nem tudom, mitől félek jobban, hogy leájul a székről, vagy megpróbál kiszökni az ablakon. A konyhai ablak pont a tűzlépcsőre néz.
– Már jelentették. Épp helyszínelés folyik – mondom végül, visszasüllyesztve a mobilt a zsebembe. – Egyelőre még nem tudják, de rá fognak jönni, hogy volt ott még valaki. Holnap reggel be kell majd menned az őrsre, mielőtt azt hiszik, te voltál a tettes. Addig viszont… – megvakarom a tarkóm, ahogy körbenézek. – Leülsz a kanapéra…? Ott… Egy pokróc, ha kell.
Ilyet sose kell csinálnom, mikor bent vagyunk a központban. Ha mer élni az ajánlattal, akkor én az odaállított sámlira ülök le, ami jobb napjain horgászszék volt. A térdeimre könyöklöm, és előre dőlök. – Tudom, hogy ezer más dolgon jár a fejed… De nagyon, nagyon fontos, hogy figyelj, jó? Koncentrálj. El kell mondanod az egészet… Részletesen. És akkor tudok segíteni neked. – Biztos vagyok benne, hogy többet is tud; ha a fickó nem is beszélt, ez a Dave nevű biztosan. Az ember nem szokta szó nélkül hagyni, ha fegyvert fognak rá. De értem, hogy kavarognak a gondolatai. – Vegyél nagy levegőket, rendben? Próbálj megnyugodni. A fenébe, talán az a kávé mégse volt jó ötlet… Hunyd le a szemed, megtennéd? Próbáld meg visszaképzelni magad a helyszínre. A fürdőben vagy,nem látsz semmit, de azért hallottál, ugye? Dave, ő sem beszél? Mond akármit?
Az, hogy ez a Dave kicsoda, még ráér. Ő már úgyse megy sehová.

Zero chance, there's no way out

No solutions given now