-Csak még egy slukkot Lili. – Marcie hangja sérti a fülemet, ahogy egész közel hajolva, szinte a hallójáratom belsejébe üvölt, mintha nem hallanám így is elég hangosan a mondandóját. Visszhangot ver a fejem visítása, egy kicsit meg is szédülök, bár nem tudom, hogy a töménytelen mennyiségű tequila az oka, vagy a cigaretta, ami most került életemben először ajkaim közé. Nem vagyok rest, mélyet szívok belőle és követem az utasításokat. Égeti a tüdőm a nikotin és egyéb gázok egyvelege, de nem akarok kilógni a sorból, így megteszem, amit megkövetel a haza.
Felrémlik előttem anya reszelős, már-már védjegyévé vált szopránja és eltolom magamtól Marcie kezét. - Hagyj ezzel, iszonyatosan szar íze van. – Krehácsolok kettőt, mintha ki akarna szakadni a tüdőm a helyéről. Ennyit arról, hogy a banda értékes tagja akarok lenni.
-Puhány vagy Lilia. – Villan rám Katie szeme, homlokát ráncolva gyújt rá egy újra, mert az előzőt szétáztattuk egymás nyálával. Kedvem lenne beszólni neki valamit, de inkább a nyelvemre harapok. Tavaly még azt sem tudta, mi az a dohányzás és halvány lila fingja sem volt arról, milyen elszökni egy buliba, most meg játssza itt a nőt, aki már mindent megélt.
-Tessék, a személyigazolványok. – Marcie a kezembe nyomja az enyémet, de még a gyér utcai lámpák fényénél is jól látszik, hogy ezt senki sem fogja bekajálni.
-Most komolyan? Szerinted nem tűnik fel nekik, hogy rohadtul nem vagyok ázsiai? – Mindkét szülőm amerikai állampolgár, bár anyámban csörgedezik némi angol és ír vér, de japán semmiképp.
-Az az enyém. – Jobban megnézve, valóban jobban illik a leírás Katie-re, mint rám.
-Nem lesz ez így feltűnő? Tizennyolc vagyok, de huszonhat a születési évem szerint. Nézd már meg, úgy nézek ki rajta, mint egy nyolcadikos.

Még sosem jártam ezen a helyen. Nagyjából fél éve nyithatták meg, még az újság is cikkezett róla. Tömött sorokban ajnározták a helyet, azt írták, bátran versenyre kelhet a város legjobb szórakozóhelye címért. Ami azt illeti, egész jó helynek tűnik, bár messze alul teljesít, már ami az elvárásaimat illeti. Most vagy egy tök más helyre tévedtünk, vagy azóta, leélték az egészet. Inkább utóbbira tippelnék.
-Három tequilát kérnék. Citrommal és sóval. – Teszem hozzá elég határozottan. A meleg azonnal fejbe kólintott, ahogy beléptünk, így az otthon legurított szesz elkezdi őrült táncát az ereimben. A háromból kettő az enyém lesz, mert Marcie felismeri exét az egyik sarokban ücsörögve és azonnal magunkra hagy. Feleszmélni sincs lehetőségem, így jobbára Katie-vel iszogatok a pultnál – a hamis személyigazolvány bejött -, de ő meg kezdi elveszíteni uralmát a teste felett. Elrángatom a zenegéphez, aprót próbálok betuszkolni a kis nyíláson, beletelik néhány percbe, mire sikerül. Lassú ringatózásba kezdek, magammal vonszolom Katie-t is, de hamar rá kell ébrednem, hogy jobban járok, ha leültetem valahova és néha, fél szemmel rásandítok, egyben van e még.
Biztonságba helyezem tőlem balra egy asztalnál, nem számít, hogy vadidegen emberek ülnek ott, egész jól megérteti magát velük. Marcie az exével smárol a bár túlvégén, elvesznek egymás szájában, én meg táncolok a zenegép mellett, mintha minden rendben volna. Pedig nincs. Muszáj innom valamit.
-Szeretnék egy… nem is tudom. Egy olyat… – Bökök mutogatós ujjammal a pár székkel odébb ülők italára és felveszem a mindent elsöprő, utánozhatatlan mosolyomat. Igyekszem elbűvölni a fickót, akinek a poharát fixírozva azon gondolkodom, miért is nem a megszokott italt kértem ki magamnak. Flancolni akartam, azt hiszem, változatosságot.
Az első korty után érzem, hogy hatalmas hibát követtem el. Bőven megfelelt volna a tequila. Gyűlölöm a whisky ízét, szerintem hányásra hasonlít és még a kóla sem tudja tompítani azt a kellemetlen utóízt, amit a nyelvemen hagy. Vicces látványt juthatok, hogy megrázkódom egy újabb kortytól. Most bezzeg egyikük sem hajlandó a segítségemre sietni.
Lassú, óvatos táncba kezdek a széken ülve, nem hadonászok, vagy kalimpálok, inkább csak ringatózom a zene ütemére. A harmadik kortynál már egész tűrhető az íze, az ötödiknél meg már nem számít. Katie táncol valami ismeretlen sráccal, Marcie az újra együtt vagyunk pasijával lassúzik az egyébként latinos dalra, én meg megittam a whisky-t. Oltári büszke vagyok magamra…

Harlem Tavern || 2153 Frederick Douglass Blvd

– Esküszöm, ha továbbra is ilyen savanyú képet vágsz, belefacsarlak a teájukba – mutatok a velünk átellenes oldalon lévő asztalnál nevetgélő lánycsapatra.
Mark rám emeli a tekintetét összeráncolt szemöldökei alól, mint aki álomból ébredt. – He?
– Értem én, hogy a házasságkötésedkor nem az ujjadra húztak gyűrűt, hanem a heréidre, de attól még legalább tehetnél úgy, mintha nem utálnád minden itt töltött percedet – vigyorgom rá, belekortyolva a sörömbe.
Mellettem Scully megemeli a poharát. – Ámen!
Mark csak a szemét forgatja. – Kapd be, West! – morran rám, de látom, hogy majdnem elvigyorodott. Ez a legboldogabb, aminek a mai nap láttam, de nem hiszem, hogy ennek túl sok köze lenne a holnapi születésnapjához, amikor hivatalosan is a harmadik X-be lép. Mindig volt benne a kelleténél több adag érzelgősség, de azért még nem vált teljesen nővé, mindegy, mennyire akarta belenevelni a neje a szemöldökkiszedéssel (ami röhejesen festett, és csak a szerencsén múlott, hogy visszanőtt), meg a sok salátával ebéd gyanánt.
– Tényleg kurva szarul festesz, ember. Mi hozott le ennyire az életről?
Én persze tudtam, úgyhogy csak csendben ittam a sörömet. Mark rám villantotta a tekintetét, és némán is értettem, mit akar. Ma meghalt egy tíz éves kislány és az anyja, mert nem sikerült eléri az ügyészségen, hogy a drogfüggő és egyébként gyilkossággal vádolt apa ne védekezhessen szabadlábon; megölt egy dílert, valószínűleg összevesztek az árán, de mivel korábban nem volt semmilyen ügy végett elítélve, így a bíróság nem tartotta valószínűnek a szökés veszélyét.
A pasas aztán rögtön a bíróságról kimenet elment az elhidegült nőjéhez, és lelőtte őt és a kislányukat is. Előbbit azért, mert azt hitte, ő köpte be, utóbbit pedig mert állítólag megsajnálta. A kislány ráadásul Mark lányával együtt járt általános iskolába.
– Csak a meló – vonta meg a vállát végül. – Nehéz kilépni belőle.
Scully bólogat. – Ja, elhiszem. Főleg, ha még csak a csajokat sem nézegetheted, mert az asszony dekázni fog otthon a golyóiddal. Én mondom – rázta meg az ujjait, mintha valami nagy életbölcsességet ontott volna a fejünkre, pedig velem egyidős volt – , az első éjszaka után az asszonnyal minden csak lejtmenet. Persze, a kölykök frankók, de… – Két lány sétál el mellettünk; nem igazán tudnám nőnek hívni őket, mert azt hiszem, legálisan itt sem lehetnének. Scully azonban úgy mered utánuk, mintha a hátsójukhoz kötötték volna az orrát. – Ezt semmi sem múlja felül.
– Mármint azt, hogy úgy csorgatod utánuk a nyálad, mint egy rajzfilmes kutya? – nevetek magamban.
Scully száján felettébb rusnya kifejezés szalad ki, amit hasonló kézmozdulat követ. – Elmész te a…! Csak jó katolikus vagyok, oké?
– Református vagy.
– Tökmindegy. Ígéretet tettem a feleségemnek, hogy nem csalom meg, úgyhogy nem is fogom. De nézni azért szabad. – Nagyot sóhajt. – De ez a hely…! A fenébe is, Kelly kuzinja azért tudja a dörgést. Honnan szereztek ennyi jó nőt? Van valami titkos szövetségük, amiről nem tudok…?
– Ha van, akkor neked biztos nem szóltak róla – bólintok, majd röhögve megemelem a poharam Markra, akinek majdnem az orrán jött ki a hab. – A’sszem van a közelben egy egyetemi kar.
– Művészek. Tutira – bólogat Mark. – Azok jó csajok szoktak lenni. Vagy a bölcsészek.
– És totál véletlen, hogy Mrs. Hewson is bölcsész volt, ugye?
Erre Mark emeli meg a saját korsóját. – Tudom, amit tudok. – Meglötyögteti a korsó alján lévő sört, és elhúzza a száját. – Most például azt tudom, hogy elfogyott a pia.
Nem kell többet mondania. Egyszerre mondjuk magunkban, hogy kő, papír, olló, én pedig fáradtan nyögök fel, tekintve, hogy az enyém lett az egyetlen olló a két kő mellett. – Csak lusták voltatok kinyújtani az ujjaitokat.
– Ja, ja, persze, West. Vissza ne gyere a söröm nélkül!
A fejemet rázva vágok át a tömegen. Kelly az egyik egykori járőrtársunk volt, mielőtt a gyilkosságiakhoz kerültem volna, Mark után nem sokkal. Az ő kuzinjáé a hely; ami nem meglepő, mert Kellyék egyébiránt rohadtul gazdagok, csak az apját pont nem állhatták a nagyszülők, úgyhogy Kelly kedvenc hobbija lett, hogy az ehhez hasonló helyekre járjon, és jól bebasszon, arról ábrándozva, hogy az övé is lehetett volna.
Sokan vannak, és valamiért most nem tölt el kényelmetlen érzéssel. Talán azért lehet, mert már túl rég voltunk szórakozni egyet, és semmi sem tántoríthatott el, vagy az, hogy megittam vagy öt sört, nem tudom. Mindenesetre, annak ellenére is, ami ma történt, vagy talán épp azért… Úgy éreztem, hogy a mai estének jól kell végződnie. Nagyon jól.
Egészen addig nem voltam biztos benne, hogy ez mit is jelent, amíg közelebb nem értem a pulthoz, és meg nem pillantottam Őt.
Na már most; Bronxban nevelkedtem. Nem hiszek sem a tündérmesékben, sem a romantikus filmekben, ahol az ember meglát valakit a terem másik felében, és máris elsöprő szerelmet érez. Úgyhogy eszem ágában sincs ilyesmit állítani; azt viszont könnyed lélekkel tudom közölni, hogy az egyik legszebb nő volt, akit valaha láttam. Egészen addig nem tűnt fel, míg véletlenül az irányomba nem nézett (még csak nem is feltétlen rám, egyszerűen körbe), és megláttam a szemeit. A legkékebb, amit valaha láttam.
Muszáj voltam megrázni a fejemet és elkényszeríteni a tekintetemet. Valószínűleg csak túl gyorsan álltam fel, és kissé megkergült a fejem. De azon már nem segíthettem, hogy az egyértelműbb irány helyett, ami egy adag üres hely felé vezetett volna, felé indulok, és mellette könyöklöm a pultra, odébb kényszerítve egy egyetemista kinézetű srácot, aki nyilvánvalóan épp arra készült volna, hogy megszólítsa a nőt. Felmordult ugyan, de nem foglalkoztam vele; ahogy oda sem figyelve jeleztem a pultosnak is, aki ugyanígy nem figyelt oda rám, és inkább a pultsor másik felén lévő, igencsak mell-dús lánycsapat felé szentelte a figyelmét. Magamban azért vigyorogtam egyet rajta. A nőket mindig előbb szolgálták ki.
– Tudod, ezzel a népem szemébe köpsz – szólalok meg végül, vigyorogva könyökölve a pulton. Kissé felé fordítom a felsőtestem, hogy ne csak mellékes megjegyzésnek tűnjön, és a poharára bököm, amiben az utolsó kortnyi whisky-kóla lötyög. – A whiskeyt nem isszuk kólával. Bűn. Szent Patrik eljön majd érted március tizenhetedikén, ami, emlékeztetlek, alig egy hét múlva van, és egy apró, zöld manó fog kísérteni egész nap. Ez a büntetés – bólintok, amolyan konklúzió gyanánt.
Azt reméltem, közelről kevésbé lesz majd bódító, de kezdem azt hinni, hogy nem a megivott öt vagy hat sör szállt a fejembe. Tényleg olyan lehetetlen kék szemei vannak. Kinyújtom felé a kezem. – Bellamy West. Önkéntes whiskey szakértő és jótét ír tündérkeresztapa. Megvédelek a zöld manótól, ha gondolod. De kemény ára lesz. Tudod, mi írek nem felejtünk egyszerűen. Elég durva már az is, hogy a nemzeti ünnepünk egy jó ok lett, hogy zöldre fessék a Hudsont.
Rámosolygom. Aztán a tekintetem elé csúszik, ahol a pulton a táskája alól kikandikál egy személyi igazolvány. Kaliforniai; ami önmagában nem meglepő, sokan jönnek például a Juilliardra tanulni. Ami jobban felkelti az érdeklődésem az a tény, hogy a laminálás fényesen csillan vissza; a személyiket mindig enyhén tompa fényű műanyaggal laminálják. Aztán az tűnik fel, hogy az azonosító képe szélén halványan mintha… Felfelé domborodna. Mintha nem lenne egyenlő vastag.
Nem ő lenne az első, aki hamis személyivel próbál piát szerezni. Mármint, mindenféle ítélkezés nélkül, annak idején nekem is volt; azóta viszont kissé változott a helyzet.
Nem mutatom jelét annak, hogy bármi észrevettem volna, a mosolyom egy pillanatra sem hervad le. – Kalifornia, hm? – mutatok az igazolványra. – LA? Vagy inkább kisváros? California… knows how to party…! Ne tudd meg, meddig cukkoltak Wild Wild Westnek. Megnézhetem? Még sose láttam kaliforniai igazolványt. – Ami persze hazugság volt. Rengeteget láttam; pont azért, mert azt az egyik legkönnyebb hamisítani. Magamhoz veszem a lapocskát, akkor is, ha még nem egészen mondott igen. – Szép igazolványkép. Szóval akkor bak vagy? Mármint, a csillagjegyed szerint. – Csak tippelni próbáltam, mi lehet valójában, a kártyán ugyanis szűz állt. És az, hogy csak egy évvel fiatalabb nálam.

Big black boots, long black hair

And I asked, are you gonna be my girl?

Lágyan ringatózom a zenére, az utolsó kortyokat iszogatom a whisky kólából. Az biztos, hogy nem ez lesz a kedvenc italom, de így a ragacsos üdítőtől talán egy kicsit elviselhetőbb az íze. Viszont, még így is érezni azt az átható utóízt, amit leginkább egy kiadós hányásra tudok hasonlítani.
Megrázkódom, összepréselem ajkaimat, a szám vízért kiállt, de a csapos elém lök egy pohárral a kedvenc tequilámból. Nem tudom mire vélni ezt az akciót és hamar észreveszi a meglepettséget az arcomon. A fejével a pult végében gubbasztó, magas, fekete hajú srácra bök. Követem a tekintetemmel és meg kell mondjam, újdonsült hódolom cseppet sem az esetem. Sokkal inkább illik Katie-hez, mint hozzám, de elmosolyodom és megköszönöm az italt. Rossz ötlet volt bájos pillantással megemelni a poharamat, ugyanis a srác megindul felém. Eltolom magamtól a poharat, felkészülök a legrosszabbra. Nehezemre esik kedvesnek lenni az olyanokkal, akik kicsit sem szimpatikusak. Már pedig az épp hozzám galoppozó fickó nem az. Mármint, nem a zsánerem.
Látom, hogy mozog a szája, de nem vagyok szájról olvasó és igazából cseppet sem érdekel, hogy mit akar mondani. Elfordulok, mert résnyire nyitott ajkakkal bámultam, ahogy felém somfordált és véletlenül sem szeretném, ha félreértené a helyzetet.
Magamban elmormolok egy imát, azt kívánva, hogy botoljon meg, vagy legalább gondolja meg magát. A vállam felett visszanézek, de már nem az a kép fogad, mint előbb. Annál sokkal jobb és izgalmasabb.
-Hogy mondod? – Hajolok közelebb hozzá, hogy értsem mit mond. - Ééértem, szóval, azért azt tudnod kell, hogy a whisky-nek erős hányás íze van és csupán azért nem jött vissza, mert kólával ittam. De ha ez az ára, vállalom a büntetést. Kísértsen csak az a zöld manó. – Kihúzom magam a széken, a lábam továbbra is jár a zene ütemére, de igyekszem nem túlmozogni az egészet, mert képes vagyok egyből a padlón végezni.  Legalábbis azért biztos, mert a whisky kezd összegabalyodni a tequilával.
-Lilia Mainville. – Elfogadom a kezét, a tenyerébe csúsztatom az enyémet. - Aha, tehát ez valami olyasmi, mint a lány a kútból. Megnézed, felhívnak, aztán hét nap múlva meghalsz. – Ráncba szalad a homlokom, de rögtön ezután már színpadias hangon folytatom tovább.  - Eljön értem a zöld manó. Én sikítok majd és a nevedet kiáltom. Te hirtelen felbukkansz, mint Batman és ellátod a baját a kis koboldnak. Tetszik. – Féloldalas mosolyra húzom a számat, Marcie szerint ezt más nem tudná úgy csinálni, mint én. Sokszor piszkál vele, meggyőződése, hogy ennek a görbületnek az ajkaimon köszönhetek sok mindent. Többek közt azt a néhány pohárka alkoholt, amit múlt szombaton kaptunk. Szó sincs erről, csupán ezek ketten megnémulnak, ha férfi bukkan fel a társaságunkban. Csodálom is, hogy Katie flörtöl a mellette ülő sráccal, aki tök jól szórakozik azon, ahogy a részeg barátnőm próbálja behálózni. Fél szemmel muszáj figyelnem az eseményeket, mielőtt még eltűnne a látókörömből.
-Kalifornia? – Nézek ismét rá, nem értem a kérdést, de készségesen átnyújtom neki az igazolványom, de csak miután sikerül a pultra helyeznem anélkül, hogy mindent lesodornék magam körül a földre. Sosem iszom több whisky-t. - Egyébként tényleg bak vagyok. Nahát, nem csak hős vagy, hanem látó is? – Bal könyökömmel a pultra támaszkodom, tenyerembe ejtem a fejem és úgy fixírozom. Határozottan jobb, mint a fekete, aki még mindig engem bámul, tőlünk nem messze. Félelmetes…
-Egyébként sokszor jársz ide? Még sosem láttalak… – Talán mert most vagyok itt először és ez az egyetlen hely, ahogy készségesen kiszolgálnak és nem vizsgáztatnak mindenféle ostoba kérdéssel azért, hogy kiszúrják az olyanokat, mint én. Akik hazudnak a korukról, hamis személyivel flangálnak és ezért nem éreznek lelkiismeret furdalást.
Nagyot sóhajtok. Mi a fene lehet annyira érdekes egy igazolványban? Ugyan olyan, mint a többi. - Körbevághatom neked a képet, ha akarod. – Jegyzem vihorászva. Elvesztettem a csatát a whisky-vel szemben.

Nem azt mondom, hogy ez volt a világ legjobb csajozós dumája, de lássuk be, soha senki sem ismer egyetlen jót sem, mindegyik vagy teljesen átlátszó, vagy valódi seggfej. Az egyetlen jó megoldás, ha odamész valakihez, és bemutatkozol; őszintén. Valamiért – talán az elfogyasztott pár sör teszi – mégis vicces hangulatban éreztem magam És bár egy pillanatra elbizonytalanodom, mikor úgy bámul rám a nagy kék szemeivel, hogy teljesen világos legyen, kábé egy szót sem fogott fel belőle, azért kiderül, hogy annyira csak nem lehet részeg. A valódi, fél-öntudatlan egyetemista lányokat inkább meghagynám Scullynak.
– Lilia – ismétlem meg a nevet. – Szép név. – És valóban az, ez nem a béna csajozós duma második felvonása. Nem hiszem, hogy valaha hallottam, legfeljebb Lilyt vagy Lilianát, és a cifrább verziókat. Aki a Bronxban nő fel, az hozzászokik a Toprameneesha, Levondia és Daquan szerű variációkhoz.
A keze apró és puha, de meglepően határozott a kézfogása; már nem ahhoz képest, hogy nő, hanem ahhoz képest, hogy néha-néha úgy tűnik, le kíván táncolni a székről. – Az év horrorja – nevetek fel a bajszom alatt – Ne tudd meg, hány hívás fut be emiatt a rendőrőrsökre… Az őrületnek New Yorkban nincs határa. Úgyhogy egy rád támadó kobold se lógna i a sorból – vigyorgok rá. Van valami különös a mosolyában; egy kicsit akkor is máshogy áll a szája, mikor beszél. Átkozom magam érte, de egy régi kollégám jut eszembe, akinél a gyakorlati időmet végeztem még zöldfülűként. Igaz, az övé azért állt így, mert volt egy autóbalesete, és egy üvegdarab szétroncsolta az izmokat az arca jobb felében.
Amilyen gyorsan eszembe jutott a fickó, aki lássuk be, a maga ráncos bulldog fejével semmiben sem hasonlít Lilia Mainville-re, olyan gyorsan el is illant, de eléggé kijózanított ahhoz az ámulatból, hogy egy kicsit jobban figyeljek a dolgokra. Így fogta meg a tekintetem a személyije is.
– Igen. Onnan való vagy, nem? – emelkedik  meg a szemöldököm, és felé is megmutatom az igazolványt. – Vagy csak leugrottál LA-be csináltatni egy jogsit? – Tudom, hogy hamis. De ugyanakkor már kezd egészen úgy tűnni, hogy neki fogalma sincs róla. Nem tűnik annyira részegnek, de képes lett volna annyit inni, hogy azt is elfelejtette, hamis a személyije? Ilyet még én sem pipáltam, pedig razziáztam már nem kevés egyetemista partin. – Hm. Érdekes – felelem, mikor elismeri, hogy bak. Szóval igazából az. Azért vetek még egy pillantást a kártyára, de nem, ott valóban az áll, hogy szűz. – Miért? Sokszor jársz ide? – Felpillantok rá, és közben visszacsúsztatom neki a kártyát.
Közben végre a csapos is figyel ránk, bár lehet, hogy inkább Lilia nevetgélése hívta fel magára a figyelmét, nem pedig az én jelenlétem. – Egy sört kérek. Csapoltat – mondom, semmi jelét nem mutatva a neheztelésnek, miszerint egyértelműen hamis személyikkel szolgál ki alkoholt. Nem érdekelt. Már csak azért sem, mert egész normális helynek tűnik, és állítólag a kaja is jó, úgyhogy eszem ágában sincs nekiállni seggfejkedni.
Ami nem jelenti azt, hogy szándékomban áll végig fenntartani ezt a színészkedést.
– Egy igazolványképnél azért nagyobbat kérnék akkor már. És lehetőleg aláírva… Ki tudja, egyszer még sokat érhet – mondom, mikor már előttem van a söröm a maga nagy üvegkorsójában. – Igen, ez egy nagyon rossz utalás akart lenni arra, hogy talán színésznő vagy. Eltaláltam? Remélem, nem. Mert annak elég borzasztó – nevetek magamban, és beleiszom a sörömbe. Ő valószínűleg, elnézve, hogy jelenleg épp minden jó neki, nem érti, mire gondolok.
Jól esik a hideg keserű, és ki is élvezem, mielőtt folytatnám. – Elfelejted az előre bekészített szövegedet – mondom, és a még mindig az asztalon lévő személyijére mutatok; pontosabban a születési időpontra, ahol egy szeptemberi dátum szerepel. Valószínűleg megpróbálja megmagyarázni persze, már ha egyáltalán felfogja addig, mire gondolok. Mielőtt azonban túlzottan belemelegedhetne (vagy egyáltalán elkezdhetné), előhúzom a bőrdzsekim zsebéből a tárcámat, és kinyitom, hogy a rendőrségi igazolványom landoljon előtte; a képem, az adataim, és persze a tény, hogy valódi, hús-vér detektív vagyok a brooklyni gyilkossági csoportnál.
– Ez igazi – kopogtatom meg a laminál kártyát, amit elé toltam. – De legnagyobb szerencsédre… Már véget ért a munkaidőm. És ez nem az én körzetem. Szóval mit szólnál hozzá, ha mondjuk… Megmondod, mi az igazi neved, cserébe pedig ezt itt – csukom össze a tárcámat – elő sem veszem az este további részében, hm? – Magamhoz húzom a sört, és miközben a szemem sarkából őt figyelem, legurítom a maradékot. – A végén még meg is hívlak valamire.

Big black boots, long black hair

And I asked, are you gonna be my girl?

Azért valljuk be, hamis személyivel csatangolni az éjszakában baromi nagy felelőtlenség. Szegény anyám azt hiszi, hogy Katie-éknél vagyunk, főzőcskézünk és megnézünk valami ostoba romantikus filmet, hogy aztán tonna számra toljuk magunkba a fagylaltot és egymás könnyeit törölgessük, amiért borzasztóan alakul a szerelmi életünk. Nem szokásom hazudni anyámnak, mert a kapcsolatunk egyelőre zökkenőmentes, de a koromnál fogva – és persze valami belső erőtől fogva  - úgy érzem, fel kell fedeznem a város kínálta lehetőségeket. Már ami a szórakozást illeti.  
-Egyébként csak félig néztem meg azt a filmet. Túl sok volt nekem. Nem kedvelem a horrort, legalábbis, egyedül nem nem. – Mert a két kedves barátnőm, akik valahol itt ténferegnek a bárban, bealudtak már mindjárt a legelején. Nem mertem mozdulni, kénytelen voltam nézni.
Felkönyöklök a pultra, valahogy kényelmesebb pozitúra, mint összegörnyedve a másikat nézni. Meg aztán, könnyebben rajta tarthatom a szemeimet a barátnőimen. Mellesleg, talán ideje közbeavatkozom Marcie és régi-új pasija smárolásába, mert kezd elfajulni a dolog. Képtelen vagyok levenni a szemem róluk, totál rá vagyok fókuszálva a párosra és először nem is hallom, mit kérdez tőlem Bell. Illetve hallom, csak foszlányokat. Jogsi, meg LA és még valami, de nem értem. - Kalifornia, ott születtem. – Fogalmam sincs, mire válaszoltam, de legalább mosolygok hozzá. - Héé, elnézést, egy üveg vizet kérnék. – Szólok a csapos után, aki épp akkor fordított nekem hátat, mikor majdnem felfeküdve a pultra, igyekeztem felkelteni a figyelmét. Csak remélni tudom, hogy az ének emelt mutatóujja azt jelenti, hogy meghallotta a kérésem és Bell sörével együtt, én is kapok egy kis hűsítőt. A fejem kezd fájni, a torkom ki van száradva és már cseppet sem esik jól a hátam mögött dübörgő zene. Pedig csak annyira hangos, hogy mellette megértsem a partnerem beszédét.
Furcsán felhúzom az orrom, nem tudom mire vélni a színésznős megjegyzését. Az időközben elém rakott üveg víz kupakjával babrálok, megpróbálom úgy kinyitni, hogy ne az ölemben vagy a padlón landoljon a tartalma. Soha. Többet. Alkohol.
-Te most mégis miről beszélsz? – Kérdezem mámoros tekintettel, egy kicsit kezd ijesztővé válni az egész szituáció. Persze, hogy amikor segítség kellene, egyik sincs olyan állapotban. Magamra maradtam, mint a kisujjam. De legalább az üveget sikerült kinyitnom. Beleiszom, a felét minimum elpusztítom, annyira ki vagyok száradva. A kezdeti émelygés egy kicsit javul, már nem forog velem a helyiség. Csupán annyit, hogy ha leteszem az egyik lábam a földre, elviselhető legyen.  
Totál szürreálissá válik a helyzet, ahogy előttem landol egy vaskos pénztárca, benne kiterítve, feketén-fehéren egy rendőrségi igazolvány. Először nem tudom mire vélni, a kezembe veszem és megvizsgálom, mintha legalábbis értenék hozzá, aztán felnevetek, hangosan, mert tuti kamu. Nem, nem létezik, hogy életemben először, hamis személyivel a zsebemben egy rendőrbe, bocs, nyomozóba botlok. - Ez valami vicc lehet. – Visszaadom a tárcáját, már nem vihogok, csak mosolygok. Várom a pillanatot, amikor azt mondja, tényleg csak megviccelt, igyunk meg egy felest és felejtsük el az egészet. De nem. Nem történik meg egy, de még öt perc után sem. - Ne mááár… picsába. – És akkor tudatosul bennem, hogy ez az egész bizony valós. Az igazolványom hamis, én pedig hamarosan hívhatom anyámat az őrsről.
-Lilia Elenaor Mainville. – A táskámból előkotrom a valódi iratomat és az orra alá csúsztatom. - Nem fogsz bevinni? Mondjuk nem embert öltem, csak hamis igazolvánnyal közlekedtem. – Megiszom a vizemet, behajolok a pult mögé és odarakom az üreset. Visszahelyezem a hátsómat a székre, nagyot sóhajtok és hangosan fújom ki a levegőt. - Vizet. Szeretnék egy üveg vizet.

Néha megkérdezik, melyik a kedvenc részem az egész „nyomozósdiból”, ahogy azt a nagynéném mélységes tisztelettel meg szokta fogalmazni. Néha véletlenül akkor megyek át hozzá vasárnapi ebédre, mikor ott van néhány szomszédja, akik tinédzser korom óta szívesen faggatnak; egy időben majdnem a könyvklubbukba is beléptem, csak hagyjanak békén. Ők persze olyasmi választ várnak, ami igazán hazafias és hősies; olyasmit, minthogy „mikor a bíró elítéli a gyilkost, akit elkaptunk”, vagy hogy mikor csattan rajtuk a bilincs… Esetleg az, amikor a hozzátartozók könnyek közt köszönik meg. Az utóbbi persze egy az egyben valami irodalmi kitalálmány; van, aki valóban köszöneted mond egy ügy végén, de ritka, mint a fehér holló. A legtöbbeknek egyszerűen természetes, hogy megtaláljuk a tettest – sőt, kifejezetten a mi számlánkra írják, ha kihűl egy ügy.
Mindegyikben van egyébként valami… kielégítő. A lezárás, mikor egy ügy bizonyítékait begyűjtjük a dobozba, és átkerül a megoldottak közé, vagy az a sör, amit utána közösen megiszunk, a poharak koccanása.
Az én kedvencem mégis az, mikor szembesíthetek valakit a lebukással.
Nem tudnám megmondani, miért, de abban a pillanatban olyasféle megelégedést és eufóriát érzek, mint soha. Ezért is ragaszkodom ahhoz, hogy a saját ügyeimben csakis én tartóztathassak le valakit.
Lilia Mainville, aki vagy annyira fifikás, vagy annyira figyelmetlen volt, hogy ezek szerint a hamis személyire azért a valódi nevét használta, nem épp azon „bűnözők” sorába való volt, akikkel a gyilkossági osztályon találkozni szoktam. Bár egyébként vannak azok a „fekete özvegyek”, akik megölték a férjüket a biztosítási díj meg egy fiatalabb szerető kedvéért, és mikor rájuk bizonyítjuk a dolgot, nevetésben törnek ki. Aztán rendszerint dühösek lesznek, és megpróbálják kikaparni a szememet, szó szerint ezzel fenyegetőzve, de szerencsére ritkán bírnak egy szumóbirkózó erejével.
Lilia, látszólag, először teljesen el is felejti, hogy egyébként mellesleg illegálisan van itt. A vigyorát viszonzom, és akkor sem lohad le, mikor szembesül a lebukás tényével. Nem mondom, érdekes módszere ez a karmának. Mennyi esélye volt pont egy nyomozóba botlani? – Ha tudnád, hányszor hallottam ezt – nevetek magamban, ahogy készhez kapom a második sörömet, és beleiszom. Az üveg széle felett azért szemmel tartom a lányt, nehogy meglógjon itt nekem. Nem azért, mert intézkedni szeretnék ellene, hanem… Inkább vele. Úgymond.
– Az okirat hamisítás szintén bűntény – jegyzem meg, direkt húzva el a válaszomat. – Na jó, nem. Csak vétségnek számít. De így is büntethető egy évnyi börtönnel. – Direkt iszom bele a sörbe megint, mielőtt valódi választ adnék neki, és nem is törődöm azzal, hogy ne vigyorgjak. – Biztos vagyok benne, hogy jól állna a narancssárga kezeslábas… De a bárok nem szeretik különösebben, ha elvisszük a közönségük felét. Márpedig – itt körülnézek a tömegen, a táncolókon, akiknek jóval több, mint háromnegyede egyetemista, és sejtéseim szerint legalább felük nincs még 21 –, ha nem csal a megérzésem, itt igencsak könnyű lenne „rossz voltam” kártyát osztogatni. Ez viszont elég jó helynek tűnik, szóval nem rakatnám fel magam a hívatlan vendégek listájára.
Egyébként pedig az utolsó dolog, ami érdekel, az egy hamis igazolvány, hogy piálhassanak. Pont én akadnék fenn rajta? Azt hiszem, az első sörömet tíz évesen ittam, a rövidet pedig tizenhárom. Az elszívott fű mennyiségéről, meg az egyebekről, inkább ne is beszéljünk.
– Az lehet, hogy jót fog tenni – vigyorgom rá, és mivel a pultos épp ekkor végez mellettünk egy csapat lánnyal, intek neki, hogy egy vizet és még egy sört. Ekkor a zenén át valami füttyszót hallok hátulról, megfordulva pedig Markékat látom, ahogy teljes pofájukkal vigyorognak, Scully egészen pontosan már az asztalt fejelgeti, miközben Kelly félreérthetetlen jelzéseket tesz, a mellettem ülőre vonatkoztatva. Széles vigyorral mutatok be neki, aztán visszafordulok Lilia felé. – Az ott a körzeti kapitányság krémje, csak mondom. Egy óra múlva, hidd el, a kopaszodó, Scully, már ing nélkül fog az asztalon táncolni. És még így is neki van a legjobb megoldott ügy aránya, hogy rohadna meg.
Azt jó jelnek veszem, hogy még nem futott el, és az sem tántorította el, hogy rendőr vagyok. Bár az igazat megvallva ez meglepően sokaknak kifejezetten bejön; nekem pedig rendszerint bejön, hogy nekik bejön, egészen addig, míg nem akarják a fegyveremet elkérni. Mindenesetre, az ittlétét úgy értelmezem, hogy nem zárkózik el. Akkor nekem miért kellene? – Te is bölcsész vagy? – kérdem. Az itteni közönség nagyja az, mert itt van néhány sarokra a campus. – Vagy direkt eltávolodtál a saját egyetemedtől, hogy jobban eladhasd a hamis személyit?

Big black boots, long black hair

And I asked, are you gonna be my girl?

Fel-le tologatom a piros színű szívószálat az ásványvizes üvegbe. Egyelőre még nem érzem jótékony hatását. Még mindig szédölgök, sőt, amióta kiderült, hogy egy nyomozó ül velem szemben, én meg kamu igazolvánnyal tolom lefelé a torkomon szégyentelenül az alkoholt, már a lelkiismeretem is felbugyogott a gyomromban.  
-Felháborító! Egy évnyi börtönt kapok azért, mert hamis igazolványt gyártottunk a barátnőimmel, de az apám, aki rettegésben tartotta anyámat, csak felfüggesztettet kapott. Logikus… – Megszólalt belőlem a nagy igazságérzetem. Legtöbbször ez kever nagy szarba, lehet, hogy most se kellett volna hagynom, hogy színre lépjen. Szépen kortyolgathatnám a vizemet, pillognék párat és amikor úgy érzem, már el is felejtettük a kamu személyiket, fogom magam és meglépek.
-Igazából Marcie már huszonegy. Ott, a sarokban. Lesmárolja a volt pasija fejét. Vagy most már megint az új, nem tudom. – Kicsit gusztustalan, még akkor is, amikor épp csak látszódnak a félhomályban. Féltékeny vagyok… - Katie pedig hamarosan. Most épp nem látom. – Gyorsan körbe nézek, kicsit azért megnyugtató a tudat, hogy ha esetleg elkeveredett, akkor kérhetek segítséget Bell-től és a kollégáitól. - És ott is van. Imád táncolni, de szegényem mindig a ritmus mellé lép. – Ingatom a fejem óvatosan, közben meg próbálom megérteni, hogy lehet lovaglást és lasszózást imitálni egy Lady Gaga számra. Nem számít, úgy tűnik a Katie-vel táncoló srác kajálja a dolgot, mert le se veszi a szemét a barátnőmről.
-Ti mindig együtt jártok iszogatni? Mint a Vészhelyzetben? Van ilyen speckó helyetek, ahol csak rendőrök és nyomozók kávézgatnak? Amúgy szereted a fánkot? – Bal könyökömmel a pultra támaszkodom, leteszem a vizet is, hogy tenyerembe ejthessem a fejemet. Azért odasandítok az említett társaságra. Nem szívesen találkoznék velük most kint az utcán. Nem biztos, hogy ilyen kedvesen intenének, ha tudnák, hogy nem annyi vagyok, mint amit az igazolványom mutat. És remélem, hogy Bellamy sem kotyogja el nekik. - Nem tudom, hogy szeretném e látni azt a táncot. Főleg, ha Katie beindul. Ez még csak az eleje, még nem melegedett be, nehogy táncpárbajt vívjanak. – Lelki szemeim előtt felrémlik egy néhány hónappal ezelőtti buli, mely maradandó nyomott hagyott a retinámban. Nem, senki nem akarja látni azt, amikor az alacsony, ázsiai származású barátnőm próbál a zene ütemére mozogni. Próbál, mert sajnos sosem sikerül neki.
-Te sem lehetsz rossz, ha kiszúrtad az igazolványom. – Nem tudom, mi ez a férfiaknál. A ki hugyozik messzebbre érzés vajon kódolva van beléjük? Genetika és csak a kiváltságosok hordozzák magukban a gént, vagy egyszerűen csak ösztönből adódóan versenyeznek egymással? Mindenesetre, azt azért sikerült észrevennem, hogy ez a Mark nagy tiszteletnek örvend.
Elnevetem magam és ahogy rendeződnek a vonásaim, beleszürcsölök a vízbe. Megrázom a fejemet a kérdését hallván, nyilván meg fog lepődni a válaszon. - Brooklyn Law, elsőéves. – Vagyis muszáj végeznem, mert anya hitelt vett fel azért, hogy én egyetemre járhassak. Nem okozhatok neki csalódást. - Jó persze, csapnivaló ügyvéd lesz belőlem, ha már most börtönt érdemelnék és hagyjuk már a személyimet. Életem végéig ezzel fogsz nyaggatni?

– A törvények nem logikusak vagy igazságosak. Csak vannak – ejtem meg a vállam, és bár a mosolyom nem tűnik el az arcomról, azért érezhetően nem veszem könnyen a témát – de pont ezért nem egy… első randin szeretném megbeszélni. Vagyis, első randi előtti randi, az vajon micsoda? Mert hogy ebből lesz egy első randi, ezt itt és most eldöntöttem. Na, nem azt mondom, hogy neki ne lenne beleszólása, nyilván értem én a nemet, de… Lilia Mainville egyelőre határozottan nem mondott nekem nemet.
– Mmm. Egyetemista dráma. Biztos izgalmas lehet – vigyorgom rá. Én sose jártam egyetemre; az őrs mondjuk újabban beindított valami továbbképzési programot, ami támogatja az esti képzésben való tanulást, de… Nem tudom. Egy jó egyetemre járni bronxi kölyökként szürreálisnak tűnik. Szerencsére az ilyesfajta önfényezés manapság már a borostyánligás egyetemek profiljába is beletartozik, csak szerencsésnek kell lenni és beletartozni abba a pár százba, akiket soraikba vesznek.
Egyelőre még nem döntöttem ezt illetően, de bevallom, a gondolat, hogy semmivel sem komolyabb, mint a középiskola, eléggé a negatív oldalra billenti a mérleget. Sosem voltam különösebben jó a középiskolák táplálékláncába való beilleszkedésben. – A „hamarosan” azért továbbra sem legális. Sajnálom – vigyorgok vissza rá, de mint mondtam: ma szünetet tartok a seggfejkedésben. Néha még abban is elkél a pia.
– Micsoda kérdések! – nevetek fel, belekortyolva a hideg sörbe. Ritka az, hogy valami más jobban lekötné a figyelmem. – Te nem a barátaiddal jársz iszogatni? Most a legalitási kérdéstől eltekintve. Van néhány hely, az őrsökhöz közel, ahol több a rendőr, vagy ahol a tulaj az volt… De hogy megmondjam az őszintét, nem kedvelem a legtöbb zsarut. Ironikus, mi? – vonom fel a szemöldökömet. – Ami a fánkot illeti… Nos. Az komolyabb kérdés. Erős érzelmek fűznek hozzá. Főleg az eperlekvároshoz. Az orvosom szerint rossz nekem, de ugyan, mit tud ő? Nem szeretek erről beszélni – zárom le végül egy teátrális sóhajjal. – Túl sok a fájdalom.
Be kell valljam, ez a bizonyos Katie szinte biztosan Scully típusa, annak ellenére, hogy szó szerint a lánya lehetne, és ebben van némi undor, de hát amíg két beleegyező felnőttről van szó, és egyik sem én vagyok, igazából a legkevésbé sem tud érdekelni. Mondanám, hogy a táncpárbajt talán szívesen elkerülném, de az embernek sosem lehet elég kompromittáló története a részeg kollégájáról, ugye?
Liliához hasonlóan könyöklöm egyik kézzel a pultra, a másikban a sörömet tartom, és félig a tömeg felé fordulok. Az mondjuk így sem kétséges, hogy ő foglalja le a figyelmem szinte egészét. – Ezt a bókot felettébb szívesen fogadnám, de sajnos… Igazából csak te voltál borzalmas színész. Bár ha mesélem majd bárkinek a sztorit, feltétlen alapos nyomozati háttért tulajdonítok majd az ügynek. – Aztán minden nők iránti tiszteletem ellenére is pacsizok egyet Markkal, ha megszerzem a telefonszámát. Nem feltétlen azzal a szándékkal indultunk el inni egyet, hogy összeszedjek valakit, de mindig jó, ha jól alakulnak a dolgok, ugye? Főleg, ha a jól alakuló dolgoknak ilyen gyönyörű kék szeme van, és még a humoromra is vevő.
Amikor elmondja, hol tanul, hangos nevetés szakad fel belőlem. – Ne haragudj, de ez… Ez nagyon jó. Szóval ügyvéd leszel? – Annyit vigyorogtam az elmúlt percekben, hogy már rendesen fájnak az arcizmaim, de eszem ágában sincs panaszkodni miatta. Az azért elég mulattságos, hogy sikerül egy leendő „ellenségbe” futnom. – Még jó, hogy ezt idejekorán megtudtam. Tudod, az ügyvéd-viccek sorozása a második kedvenc flörtölési stratégiám, rögtön a jelvényemmel való visszaélés után.
Ahogy azt mondja, „életem végéig”, azért igencsak megemelkedik a szemöldököm. – Hűha. Te aztán gyorsan elköteleződsz, mi? Nem mondom, jól esik, hogy ennyire bejövök, csak általában több időbe telik. Mi fogott meg ennyire? – vigyorgom rá szemtelenül. – Megnyugtatlak, akkor sem tartóztatlak le, ha nem jössz hozzám most azonnal. Tudok várni. Például, mit csinálsz hétvégén?

Big black boots, long black hair

And I asked, are you gonna be my girl?

Van abban valami, amit mond. Nem szívesen emlékszem vissza a gyerekkoromra – már amit fel tudok idézni azokból az időkből – és nem is most van itt az ideje, de még most sem igazán értem a törvényt és a mögötte megbúvó paragrafusokat, közelítve az év vége felé.
-Ugyan már Bell. Három nap és nagykorú lesz. – Hogy nyomatékosítsam mondanivalómat, még az ujjaimat is úgy rendezem, hogy hármat lehessen leszámolni róluk. Azt nem szeretném hangosan kiejteni, hogy ez rólam egyáltalán nem mondható el, mert bár jóképű beszélgető partnerem nem visz be az őrsre, ez a mögöttünk jól szórakozó társairól már nem mondható el. Sose lehet tudni, mikor buzog fel valamelyikbe a nyomozó és nem dönt úgy, megérdemlem elrettentést gyanánt, ha egy éjszakát a koszos, szűkös zárkában töltök, harmadmagammal. Mindig úgy képzeltem el, hogy külföldiekkel zárnak egy cellába, akikkel csak bámuljuk egymást, némán, mert ugye nem ugyanazt a nyelvet. Remélem, sose kerül sor erre.
-Tudod, van rólatok egy sztereotípia. Kopaszodó, köpcös fickók vagytok, akik fulladásig eszik a fánkot és maguknak tekintik az őrshöz legközelebb eső kávézót. Az eleje máris megbukott, bár… – Kihajolok, hogy az asztaltársaságot jobban szemügyre vehessem. Elvigyorodom, talán még bele is vörösödik a fülem. - …jó, talán annyira nem. – Mégse mondhatok olyat a kollégáiról, amivel megsérteném őket. - Őket viszont igen. – Bökök fejemmel feléjük és önkéntelenül is Marcie-ra siklik a tekintetem. Rám néz, a szeme csillog, az ajka duzzadt és mosolyog. Azt hiszem, újra boldog. Én pedig, ismételten hallgathatom, Jacob mennyire jó az ágyban. - A fánk. Csokis vagy nutellás. Reggelire, meleg tejjel. Ma biztos, hogy nem fogja bevenni a gyomrom, de talán holnap igen. – Nem firtatom az orvost, elvégre semmi közöm hozzá, de azért kíváncsivá tett.
-Aaw, ez most nem esett jól. – Tenyeremet a mellkasomnak préselem. - Egy évig jártam színjátszó társulatba a gimiben. Most már értem, miért voltam mindig mellékszereplő. Mondjuk egy fa a Szent Iván éji álomban. – Fájdalmas felismerés, pedig az utolsó évben még arra is vetemedtem, hogy megpályáztam Júlia szerepét. - Hol rontottam el egyébként? – Csak hogy legközelebb, ha olyan helyre megyek, ne ugyan ez történjen velem.
Szürcsölök egyet a vízbe, mosolyra szalad az ajkam, hangosan kimondva még szürreálisabb a helyzet. - Leszek és reményeim szerint nem csúszom el egyetlen évet sem. Az anyám kitekerné a nyakam. – Valószínűleg az adósok börtönébe zárnának minket életünk végéig. Elvennék a házat a fejünk fölül, bár ha már bezárnak, mindegy lesz. Szóval, minden vizsgámnak elsőre sikerülnie kell és az átlagom se eshet négyes alá.
A józanodási folyamat megkezdődött és amiket az előbb alkoholos befolyásoltság alatt mondtam, most kellemetlen helyzetbe hoz. Katie nyilván ismételten azt mondaná, hogy csak azért úsztam meg az éjszakai zárkát, mert ha iszom, a szövegem ellenállhatatlanná válik, de ez… ah, mennyire igaza van. – Neeem, olyan gyorsan azért nem. – Kár lenne tagadni, hogy hosszú idő óta először érzem jól magam egy férfi társaságában. Nem egy srác, egy bunkó, velem egy korú idióta, aki csak a lábaim közé akar mászni. Add uram, hogy ne így legyen!! Most még ne. - Jövő héten talán újra eljöv… – Éles fájdalmat érzek az oldalamban.
-Hallod ezt a számot?! – Katie karolja át a nyakamat, térdkalácsával majdhogynem kilyukasztja a bordám alatti puha bőrt. Nelly – Hot in here című slágerének első néhány másodperce hangzik fel, a barátnőm pedig totál megőrül tőle.
-Szia cicafiú – Bell-hez hajol, először azt hiszem, le akarja smárolni, de csak közelebbről is meg akarja nézni magának.
-Katie, gyere ide, ne csináld. – Elhúzom magamhoz.
-Hallom, szállj le rólam, húzod a hajam. – Sírjak e vagy nevessek, fogalmam sincs. A sminkje el van kenődve, a szemei alatt hatalmas, fekete karikák éktelenkednek. Alkohol szaga van és úgy néz ki, mint aki menten kidobja a taccsot.
-Azonnal gyere táncolni. – Ráfog a csuklómra, majd amikor ráébred, hogy én innen biztos nem kelek fel, besétál a táncparkett közepére és tekeregni kezd az egyik tartó oszlop körül. Percekkel később is érzem a tompa fájdalmat, ahogy belém csapódott.
-Elérkezett az a pont, amit meséltem. Nagyjából egy óra múlva feladja a küzdelmet és haza kell vinni. – Ami azt jelenti, hogy kb ennyi időnk maradt még beszélgetni. Ha csak táncos lábú kollégája fel nem ismeri a helyzetet és a táncparkettre nem pöndörödik Katie mellé.

– Meleg tejjel? Utoljára hat évesen ittam olyat – jegyzem meg nevetve, talán csipkelődve, de semmiképp sem beszólás gyanánt. Ahhoz először is azt kéne feltételeznem, hogy bármi, ami velem kapcsolatos, ami az én múltam része, az követendő, alapvető példa lenne, ehhez pedig huszonhét évem alatt egyszer sem sikerült még eleget innom. – Sajnálom, de nem tudsz meggyőzni. A lekvárosnál nincs jobb. Hidegen. A kávé mellé lehet forró… De legalább nem esszük meg egymás elől.
Elraktározom magamban az információt a csokis fánkról, bár nem egészen tudom, mit kezdek majd még vele. De… valamit.
– Nagyon magabiztosan állítottad, hogy bak vagy – vigyorgom rá válaszul. – A kártyán viszont augusztusi dátum szerepel. Az alapján szűz lennél. A bak pedig… Nos, nevezd szerencsés véletlennek. A nővérem hisz az ilyesmiben. Asztrológia, érted. Ha a Neptun épp a második házban van, akkor nem hajlandó elmenni bevásárolni, mert állítólag túl sok rossz financiális hatás érné a számláját. Én ezt inkább puszta meggondolatlan költekezésnek nevezném, de ő az idősebb, velük pedig nem vitatkozunk – fejtem ki. A hangsúlyomból az is érezhető, hogy a nővérem kicsit elmebajos, de azért szeretem, meg az is, hogy az asztrológia számomra nagy adag humbuk. – Én vízöntő vagyok, egyébként. Vagy ahogy a nővérem mondaná, furcsa szabadságharcos lázadó, aki még csak nem is erről a bolygóról való. De szeretetteljesen mondja. Azt hiszem.
Az is mutatja, hogy jól érzem magam a beszélgetésben, indult bár bármennyire különös módon, hogy még az asztrológiáról is szívesen beszélek, csak… Beszéljünk. Kíváncsi vagyok, vajon milyen, amikor épp színjózan. Jó, azért nem itta még magát veszélyesre, de… minden emberre máshogy hat az ital.
Annyira belemerülök a beszélgetésbe Liliával, hogy egy kis időre azt is elfelejtem, mennyire nyüzsgő és hangos helyen vagyunk is, egészen addig, míg hirtelen mellénk nem toppan egy lány; Lilia egyik barátnője. A táncoslábú. – Neked is szia… – motyogom, nem azért, mert annyira zavarban lennék, hanem épp az arcomba hajol, mint a 98 éves szomszédom, Mrs. Roznik, aki a szódáskeretes szemüvege ellenére sem lát rendesen, és minden „fehér ördögöt” egyforma fehér pacának lát csak.
Valószínűleg ez az ominózus hölgy, Katie sem lát belőlem többet. Mindenesetre, vagy megtalálta az ábrázatmon, amit keresett, vagy csak képtelen tovább fókuszálni, mert hirtelen Lilia felé fordul, és megpróbálja elcsábítani tőlem, aminek, megmondom őszintén, annyira nem örülök. De Lilia marad, úgyhogy Katie betalál… egy oszlopot.
– Tudja, hogy az nem egy ember, ugye? … Mennyit ivott már? – kérdezem, de inkább csak mellékesen. Ha elég nagy lánynak érzi magát inni (itt visszhangzik a fejemben Lilia korábbi mondata, három nap és nagykorú lesz), akkor oszlopokkal táncolni is. Ugyan, ki vagyok én, hogy megpróbáljam szabályozni?
– Egy óra nem sok idő – jegyzem meg, immár kicsit komolyabban. A világom megint visszaszűkül csak Rá. Vajon mennyire fog emlékezni ebből a beszélgetésből másnap? Megvonom a vállam és elvigyorodom. – De azt hiszem, ki tudjuk használni.
Azt is megkockáztatom, hogy rá tud venni a táncra, pedig híresen borzasztó vagyok benne, ráadásul most még a kötelező feleseket sem gurítottam le hozzá, sőt, nem is akarom; a nővérem esküvőjén megtettem, és a nyakkendőmmel a homlokom körül táncoltam az asztalon. Willie elég mérges volt, de szerencsére nem csak rám; az ominózus férj ott táncolt mellettem.
Mégis eszembe ötlik egy gondolat, amit  nem tudok levakarni. Úgyhogy gyorsan lehúzom a söröm maradékát, és mikor a csapos indulna, hogy újratöltse, intek neki, hogy ne tegye, és egy ötvenest meg egy húszast húzok elő a nadrágzsebemből és rakok a pultra. Lilia italát is fizetem, egyértelműen. – Hallottál már Schröedinger macskájáról? – fordulok vissza felé. Ha hallott is róla, valószínűleg nem igen tudja felidézni. – Erwin Schröedinger osztrák tudós volt a világháborúk idején, a kvantumfizika egyik meghatározó alakja. Úgy szemléltette a mikrovilág hétköznapi szemmel megdöbbentő törvényeit, hogy egy gondolatkísérletet hajtott végre. Egy képzeletbeli macskát rakott a dobozba egy mérget tartalmozó másik, zárt szerkezettel, ami véletlenszerű időpontban nyílik ki. A doboz tetejét pedig bezárja. Így, a szemlélő szempontjából, a macska egyszerre él és halott is; nem tudhatjuk, míg ki nem nyitjuk a dobozt.
Közelebb hajolok, egészen mellé könyöklöm, a lehelete borzolja a szőrt a nyakamon, látszólag azért, hogy jobban hallja a felerősődő zenén át, valójában pedig… Nos, csak jobb így. – Ez ott releváns, hogy… Nos, ez itt – mutatok előbb rá, aztán magamra, aztán oda-vissza – jelen állapotában, a jövőre nézve, egyszerre jó és rossz. Szóval mit szólnál, ha kinyitnánk a dobozt? – A vigyorom immár várakozó, kedélyes mosollyá szelídült.
Igazából nem nagyon várok választ; a tekintetem az ajkaira ugrik, a rajtuk ülő részeges görbületre, aztán a tekintetemet a szám is követi. Lassú, nem túl merész csókot nyomok rájuk; egy kezdetet. Hacsak ő nem teszi meg, úgy viszont én sem hajolok el túlzottan. – Na? Él a macska?

Big black boots, long black hair

And I asked, are you gonna be my girl?

A meleg tej még gyermekkorom hozománya és bár sokak szerint a tej, ha egy kicsit fel van forrósítva szinte ihatatlan, nekem máshogy mégsem csúszik le a torkomon. Egyébként pedig, a finom, puha fánk mellé az dukál.
-Nem kávézom, egyelőre, de van egy sejtésem, hogy a hamarosan kezdődő vizsgaidőszak miatt, megint rászokom. – Eleinte rendes diák módjára, hetekkel a kiirt időpontok előtt elkezdtem tanulni és ostobának gondoltam azokat a szaktársaimat, akik napokkal, vagy akár huszonnégy órával a kollokvium előtt vesztek el a tankönyveikben. Nem akartam csalódást okozni anyámnak, muszáj volt jól teljesítenem. De megismertem ezt a két hibbant tyúkot és ráébredtem, hogy élni sokkal jobb. Persze, továbbra is félek anyám haragjától, de ha most nem jövök el és inkább a jövő heti vizsgára készülök, nem ismerem meg Bell-t. - És a lekvárt sem szeretem annyira, úgyhogy nem kell félned attól, hogy megeszem a fánkjaidat. – Mellesleg a banánt sem eszem meg és a sütőtökkel is bajban vagyok.
Miután felnyílt a szemem és ráébredtem, hogy borzalmas színésznő lennék, már csak mosolyogni tudok saját magamon. Béna voltam, valljuk be, pocsék művésznővé váltam volna, aki zs-kategóriás mozifilmekben szerepelne. Vagy állandóan fa lenne a színházi előadásokon.
-Mert akkor még részeg voltam. Fel sem fogtam, mit kérdezel. Csak válaszoltam, ami először eszembe jutott. – Igazából pedig, halványlila gőzöm sem volt arról, miféle születési hónap és nap van rányomva az igazolványra. Egyedül abban voltam biztos, hogy huszonhat éves vagyok. Hamar elrepült nyolc év és mit sem változtam. - Nahát, össze kéne ereszteni az anyámmal. Engem sosem érdekelt az ilyesmi. Nehogy már két csillagjegy döntse el, összeillik e két ember vagy sem. – Heves vitáink voltak anyámmal, szentül hisz ezekben és minden nap felolvassa nekem a horoszkópom. Néha bólogat hozzá, máskor meg óva int. Nem tudom, mit szólna Bell-hez. AZ apám is vízöntő volt.
Katie hirtelen felbukkanása kiszakít abból a buborékból, amit ketten alkottunk, röpke fél óra alatt. Vagy talán már több is. Kipukkad és egy pillanatra gyűlölöm érte a barátnőmet. De részeg és boldog, én meg szemét, amiért neheztelek rá. Hiába tartom erősen, fogom a kezét, szinte magával húz, ahogy Bell-hez hajol. Egy pillanatra lefagyok, a tüdőmbe szorult levegő hangosan távozik – szerencsémre a hangos zene miatt nem hallatszik -, amikor sikerül visszarántanom magamhoz.
-Tudja, csak valaminek támaszkodnia kell. Azt hiszem. – Nézem, ahogy riszál, egyre hevesebben mozog, énekel és egyre többen lesznek körülötte. Felmerül bennem a gondolat, hogy mégis csak el kellett volna mennem vele táncolni, de hamar elhessegetem ezt az ötletet. Nem vagyok valami jó táncos, inkább meghúzódom a sarokban.  
Egy óra valóban nem sok és sosem lehet tudni Katie-nél, hogy mikor lesz elég, de talán bírja még egy kicsit szusszal. Többet, mint egy nyamvadt óra. Marcie pedig nyilván nem velünk jön haza, ahogy elnézem, továbbra is képtelen kiszállni a nyelvével a pasija szájából. Legalább húzódnának sötétebb helyre.
-Schröed kicsoda? – Kérdezek vissza értetlenül, még sosem hallottam ezt a nevet. Szóval volt egy tudós, aki fogott egy dobozt meg egy macskát. Eddig stimmt. Aztán betette a cicust a dobozba egy másik doboz kíséretében. De csak képzeletben. Úgy, mint mikor elképzeltem, hogy Jodie-val teázunk a teraszon a nagyanyámnál? Jodie egyébként kedves lány volt. Kár, hogy nagyjából hét éves koromban, szó nélkül lelépett. És hogy valójában nem is létezett.
Most biztos valami frappáns választ vár tőlem, mert csak bámul rám, azokkal a kék szemeivel. Okosat kéne mondanom, de leragadtam a macskánál meg a méregnél és különben is, most egyáltalán nem tudok ilyeneken gondolkodni. Valamit mégis csak kéne villantanom, megnyalom az alsó ajkam, de még vissza se csukom a számat, az övét találom az enyémen. Azóta erre várok, hogy leült mellém azzal a dumával, hogy bűn a whisky-t kólával inni. Viszont, anyám méltóságot vert belém és bár nem látszik, ragaszkodom a régi elvekhez. Tök gáz, 2002-ben így vélekedni a kapcsolatokról.
-Kit érdekel a macska. – Féloldalas mosolyra húzom a számat. Katie szerint ennek köszönhetjük a piák nagy százalékát, valahányszor elmegyünk bulizni. Szerintem pedig annak, hogy rámenősen ugrál a bárpultnál a pasik között. Jobb kezem tenyerét a combjának feszítem, cipőm sarkait a bárszék lábtartójába akasztom. Most én csókolom meg őt, füttyszót hallok a hátunk mögül. – Nem merek odanézni. – Elnevetem magam, Katie úgy tapsikol, mintha most adtam volna oda a szüzességem. Úgy csinál, mintha az elmúlt fél évben nem lett volna senkin.
Ja várjunk, kettő éve nincs senkim.

A napszemüvegem sötétített üvege mögül figyelem az impozáns épület oszlopai között kifelé áramló tömeget. Errefelé a tavasz nem jön olyan melegen, mint a külsőbb városrészekben vagy délebbre – a filmekben legalábbis mindig megfeledkeznek a tényről, hogy itt óceáni klíma van, azaz a telek hidegek és nedvesek, a nyarak meg melegek és fülledtek, valamint egész évben esik. Süt a nap, de esik; ez New York. Főleg a sűrűbben lakott, sokemeletes épületekkel körülvett városias részek azok, ahol nap közben és éjjel majdnem ugyanolyan idő van, előbbi az árnyékok miatt, utóbbi pedig az úgy nevezett urban heat island hatás miatt.
Ennek ellenére, az egyetemisták jó szokása szerint, a tömegben bőven akadtak miniszoknyás lányok és rövidnadrágos srácok, akik közül néhányan olyan lazák voltak, hogy ráadásul strandpapucsban slattyogtak el idáig a kollégiumból. Ebben a tömegben akkor is kitűnnék, ha történetesen nem öltönyt viselnék nyakkendővel, és nem egy villogóval felszerelt autó mellett állnék.
– Te most komolyan kikérted az órarendjét? – vigyorgott rám Mark, aki elől nem tudtam időben elrejteni a lefirkantott időpontokat, amiket az imént letett telefonon keresztül tudtam meg.
– Nem az övét kértem ki. Csak a mintatantervet – helyesbítek, miközben elkezdem összeszedni a cuccaim. Ha át akartam érni még épp időben Brooklyn Heights-ba innen, a 73-as körzetből, akkor lassan el kellett indulnom. – Mellesleg nincs más választásom.
– Mert voltál olyan hülye, hogy ne kérd el a számát.
– Nem. Hanem mert Scully volt olyan hülye, hogy megpróbáljon az asztalon táncolni, annak ellenére, hogy az csak középen volt alátámasztva – nem is próbálok nem nevetni. Mármint, Scully meghúzta a hátát, de meg is érdemelte. Csak épp így az a potenciális egy óra, amit Lilia barátnője hagyott volna, mielőtt haza kell kísérni, a felére csökkent. Ráadásul mivel beverte az orrát, az meg köztudottan durván vérzik, muszáj voltunk azonnal kivinni a kocsmából, mert az valami egészségügyi vészhelyzet. Állítólag.
Mindenesetre, tényleg elfelejtettem elkérni a számát. És bár megtehettem volna, hogy megpróbálom megtalálni az adatbázisban… Valamiért mégis úgy éreztem, jobb lesz, ha tőle kérem el. Személyesen.
Így kerültem ide, a Brooklyn Law School elé parkolva, a bejárattól kicsit távolabb, a kövezett terület végefelé. Az autómnak dőlve vártam, hogy felismerjem Liliát a tömegben; amikor pedig megtettem, nem lepett meg túlzottan, hogy nincs egyedül. Úgy sejtettem, a mellette hatalmas napszemüvegben és így is láthatóan nyúzottan sétáló lány Katie lehet. Fel se ismerem az oszlopa nélkül. A többiek nem voltak ismerősek, de az nem is számított; valahogy ők felismertek engem, mert az egyikük felém mutatott, és így végre Lilia figyelmét is felhívta rám.
Intek neki, és ellököm magam a kocsitól, de nem sétálok előrébb. Megadom neki a lehetőséget, hogy elfusson, ha akar, bár igencsak csalódott lennék. Közben mellettem elsétálnak az első egyetemisták, az egyik srác épp rágyújtana egy gyanúsan marihuanás cigire, aztán zsebre vágott kezem végett meglátja az övemre akasztott fegyvertartót meg a nyakamban lógó jelvényt, és inkább visszateszi a füle mögé.
– Én is úgy gondoltam – vigyorgom rá, mire szaporábban szedi a lábát. Mintha én ne szívtam volna néhanapján. De az ilyesmit nem vállalja fel az ember, ha épp munkaidőben van.
Lilia viszont lassan odaér hozzám, és a vigyorom egészen másféle hangulattal ível felfelé. – Nem adtad meg a számodat – mondom, mikor hallótávolságon belülre ért. – Szerencsére nyomozó vagyok, úgyhogy roppant professzionális dedukcióval a nyomodra bukkantam. És arra gondoltam, hogy ha van kedved, ebédelhetnénk együtt. Legalábbis valakinek meg kellene ennie azt a négy mogyorókrémes fánkot…

Big black boots, long black hair

And I asked, are you gonna be my girl?

Életem legnehezebb délelőttjén vagyok túl. Nem azért, mert a három órás alvás után úgy érzem magam, mint egy amőba. Nem is azért, mert halálra untam magam az előadáson. A kínok kínját élem át Katie mellett, aki láthatóan még nem heverte ki a tegnap/ma este eseményeit. Amióta kinyitotta a szemeit, nem bír másról beszélni, csak arról, mennyire jól érezte magát és mivel két nap múlva betölti a huszonegyet, legálisan alkoholizálhat. Ettől még többet beszél, még meredekebb ötleteket kreál és félek, hogy ezekből nem tudok egy egyszerű nemmel kimászni.
-Ide figyelj Lilia. – Úgy áll meg a tágas folyosón, hogy arról elfelejt szólni. Csupán hárman ütköznek neki, amitől vérszemet kap és elküldi őket melegebb éghajlatra. Zeng tőle az épület, de amint a kezébe akad a cigije, a dumája is abba marad. A szája közé tűzi és körbe néz, de ahogy rám pillant, visszacsúsztatja a táska aljába az öngyújtót. - A hétvégén vissza kell mennünk abba a bárba. De most Marcie nélkül. Elvesztettük őt. – Először nem esik le, mire gondol, amint meglátom őket – mi mást csinálhatnának – csókolózni a túl oldalon, a fák árnyékában, rájövök, mire is célzott az előbb.
-Tegnap téged is elvesztettünk. – Utalok az éjszaka történtekre. Még éjfélt sem ütött az óra, de már nem volt ezen a bolygón. Mit bolygón, az univerzumot sem ismerte volna fel és képtelen volt megtalálni a ritmust, de azt hiszem, nem ez a legmegfelelőbb hely, hogy tájékoztassam erről. Ideje lenne abbahagyni a táncot és váltani.
Magamhoz ölelem méretes mappáimat, benne azzal a rengeteg papírral, amiből majd néhány hét múlva begyújtóst csinálok, ha végre vége lesz az évnek.
-Az csak pillanatnyi zavar volt. – Vág vissza, még mindig cigivel az ajkai között.
-Ami tartott kb addig, míg haza nem értünk. Nem bírtál kommunikálni. Egy kézszorítás a nem, a kettő volt az igen. Nem is értem, miről beszélsz. – Csóválom meg a fejem és sikeresen mélyet szippantok a felém áradó bagó füstjéből. Krehácsolni kezdek, kaparja a torkom a dohány.
-Nem sok mindenre emlékszem. – Az arcomba fújja a füstöt, holott ezerszer elmondtam neki, mennyire utálom. Azzal sem segít sokat, hogy nagy kézmozdulatokkal igyekszik elhessegetni előlem.
-Annyit elég tudnod, hogy semmi olyat nem tettél, amiért szégyenkezned kéne. – A csípőmnek szorítom a mappákat, úgy bandukolok mellette, amikor  - ahogy az imént is – hirtelen megáll.
-Akkor mit keres itt a rendőrség? – A száránál fogva tolja fel épp csak annyira napszemüvegét, hogy kilásson alóla és mivel hogy a látása egyre rosszabb, hunyorogva kémleli az út tőlünk jobbra eső oldalát.
-Ismerős a fickó. – Mire feleszmélek, addigra széles vigyorrá szalad az ajkam. - Jézusom Lilia!! – A mellettünk ácsorgó lányok is ott voltak tegnap, igaz, ők legálisan jutottak hozzá a szeszhez. Mindenesetre nagyon mély nyomott hagyhatott bennük Bell kollégájának törött orra, mert mutogatni kezdenek felé, amivel már nem tudok mit kezdeni, – ugyan nem viszonzom az integetetést – inkább csak mosolygok.
-Igen, jól látod. Légyszi, vegyél be egy mentolos cukorkát, menj el a boltba és vigyél haza valami kaját. Majd megyek. – Esélyt sem adok arra, hogy bármit is mondjon, nyomok egy puszit az arcára és a nyüzsgő város felé fordítom. Épp az ellenkező irányba, mint amerre elindulok.
Épp köszönnék, amikor meghallom a hangját. - Szia cicafiúúú!! – Minden bizonnyal integet is mellé. De nem úgy, mint ahogy a pórnép tenné. Szent meggyőződése, hogy rokoni kapcsolatban áll a brit királyi családdal.
-Mert nem volt rá lehetőségem. – Megállok előtte, továbbra is csípőmhöz szorítva a cuccaimat. - Azért egy kicsit ijesztő, hogy nyomoztál utánam. Viszont nagyon hízelgő. Mit derítettél ki rólam? – Érdeklődöm mosolyogva, vajon azt is megtudhatta, hogy tíz évesen, hogy anyámat bosszantsam, elloptam a községház egyetlen telefonját. Még a helyi lapokban is benne volt, hogy valaki eltulajdonította a vezetékes telefont.
-Itt a kocsiban? – Kérdezem és benézek az ablakon. – Kettőt szívesen adok belőle. – Felteszem az autó tetejére a cuccaimat, eszembe se jut megkérdezni, egyáltalán szabad e. Így kényelmes.
-Hogy van a kollégád? – Mégis csak én voltam, aki konyharuhát lopott a bárból, hogy valamivel felitassuk a vért.

Néha elgondolkodtam azon, kihagytam-e valamit az életből, amiért nem jártam egyetemre. Nyilván nem minden olyan, mint az Amerikai Pitében, és nem is feltétlen arra vágyom, de… Azért van egy hangulata. Ha mást nem, egy amolyan elnyújtott terminátor a gyereklét meg a felnőttség között. Túl lehet élni anélkül is, nem azt mondom; nekem például akkor kellett egyikből a másikba lépnem, amikor meghalt az anyám, és még mindig megvagyok, többé-kevésbé sínen. De utólag belegondolva, valószínűleg kevésbé inogtam volna meg azon a vékony vonalon a totális csődtömeglét és a fél-siker között, amin mindenki átegyensúlyozik, aki a Bronxban nő fel, vagy valami hasonlóan putri helyen.
Mondjuk nem ezzel fogom megkezdeni a mai beszélgetést, valószínűleg. Legalábbis, putrinak biztos nem hívom, nem tűnik jó első-randis beszédalapnak.
– Üdv, Katie! – intek neki, bár a hangomat Ő aligha hallja olyan messzeségből. – Látom, jobban vagy… – Ezt pedig főleg magamnak mondtam csak. Lilia barátnője határozottan… egyedi személyiség. És ezt abszolút jó értelemben mondom. Szeretem az érdekes embereket.
A figyelmemet ezután viszont csakis Lilia köti le. Nincs különösebben nehéz dolga; már azzal megvett magának, hogy tényleg idejött, és nem is úgy néz ki, mint aki feltétlen el akarna küldeni melegebb éghajlatra.
– Na, azért nem egy komplett háttérchecket folytattam le, beszéltem a családoddal vagy kikukáztam az összetépett leveleidet – nevetek fel. Sokan ódzkodnak a zsaruktól, velem is megesett már, hogy valaki emiatt szakított velem, még járőr koromban; legalábbis ezt vágta a fejemhez, aztán ki tudja, mi volt a valódi ok. Azt sem tagadom, hogy találkoztam már olyan zsaruval, aki valóban úgy használta ki a lehetőségeit, hogy lényegében sakkban tartotta a családját a sok megfigyeléssel. Abba pedig bele se menjünk, hogy általános statisztika szerint nagyobb a családon belüli erőszak esélye a testület tagjainál, mint a civileknél.
Ez sem első randis téma.
Na nem mintha feltétlen randiról lenne szó. Mármint, egyelőre még semmire sem mondott igent. – Csak felhívtam az egyetemedet, és kikértem az órarendet. Semmi több – tárom szét a karom, érzékeltetve az információs zsákom ürességét. Mint egy nagyon rossz Télapó. – Szeretek nem fájlból megismerni valakit. Ősrégi módszer. Beszélgetésnek hívják.
Tényleg jobb szeretek inkább megállapításokat tenni, nem pedig mindentudó dzsinn módjára az emberek háta mögött olvasni ki a titkaikat. Nem mintha különösebben feltételezném, hogy Liliának akkora takargatni valói lennének. Legalábbis nem nagyobbak, mint az enyéim.
Bár ahhoz biztos jobban ért, hogy ártatlannak hangzó kérdéshez fessen mégis kettős tartalmat. – Itt – bólintok, és meg is kocogtatom az ablakot. A hátsó ülésen ül a halványrózsaszín doboz, rajta a pékség logójával. A felajánlásra összeráncolom az orromat. – Nem szeretem a mogyorót. – Kicsit sztereotíp, de túlzottan szeretem a fánkot ahhoz, hogy zavarjon.
– Scully? Ugyan. Annyiszor jár a kórházba részeg kocsmai sérülésekkel, hogy már keresztnév alapján ismerik a sürgősségin – legyintek. Látom, hogy felpakolta a táskáját és a szorongatott mappáját a kocsi tetejére, de nem zavar. Sőt. – Kapott reggelre egy aspirint meg két orvosi tampont az orrába, és mára jobb volt, mint újkorában.
Ezzel nem is hazudtam olyan nagyot, Lilia épp csak azt nem tudja, hogy Scully legjobb napjain is fele odáig ér, mint más a rosszabbokon. De tényleg jó zsaru, és barátnak sem rossz.
– Látom, Katie is… Katie – mutatok az egyetem irányába, amelytől még mindig nem igen távolodott el, most épp egy oszlop körül forog, a tegnapi eseményekre reflektálva. – Ez volt az utolsó órád? Vagyis… Inkább csak azt kérdezném, hogy véletlenül nincs-e egy fölös fél-egy órád, mondjuk, ebédelni. Vagy ahhoz korán van? – Megemelem a karom és lejjebb rázom az öltönyöm ujját, hogy rápillantsak a karórámra. Eszerint még tizenegy sincs. – Egy kicsit. De ez egy egyetemi negyed. Gondolom, minden sarkon van két kávézó meg egy kocsma. Utóbbit jobb lenne kerülni, mert délután vissza kell mennem az őrsre, de ha van kedved, egy kávét szívesen meginnék, abból sose lehet elég. Te pedig megeheted a fánkjaid. Biztos meleg tejet is adnak, ha elég szépen mosolyogsz rájuk.
És úgy érzem, az menne neki. Ha egyetértését fejezi ki, akkor kinyitom a hátsó ajtót, hogy berakhassa a cuccait az ülésre a fánkok mellé, aztán megkerülöm az autót, hogy az első ajtót is kinyissam neki, igazán udvariasan. – Csak utánad! – mutatok be. Aztán végül én is beszállok a kormány mögé. – Csak hogy tisztázzuk: nem, nem használhatom a villogót. Pedig tényleg elég menő, és gyorsítja a közlekedést. A járőrkocsikban van egy panel, itt – mutatok valahová a rádió helyére a műszerfalon – , amin van egy gomb. Meg lehet változtatni vele a lámpák színét, tudod, hogy zöldre váltson, már biztonságos kereteken belül. Azt néha hiányolom.

Big black boots, long black hair

And I asked, are you gonna be my girl?