A két kis kerek tabletta halk gluggyanással esik a pohár vízbe; nem esnek az aljáig, bár a súly és a sűrűség indokolná, azelőtt kezdenek buborékozva pezsegni, hogy a feléig jutnának. – Tudod, hogy miért pezseg a pezsgőtabletta? – kérdem, de a tekintetem le sem veszem a pohárról, mintha megbabonáznának a buborékok. – Citromsav és szódabikarbónát van benne; a víz hatására savbázis reakcióba lépnek egymással és széndioxid keletkezik. Ebből lesz a buborék.
Borellire pillantok, aki olyan fejjel nézegeti a feloldódó tablettát, mintha pont most ütött volna be nála az életközépi válság, és rájött, hogy az asszony talán mégsem azért kapja akciósan a marhaszegyet a hentestől, mert régi vásárló. – Ha nem akarsz beszélni a felülvizsgálatról, mondhatod is, nem kell terelni a témát.
– Nem akarok beszélni róla. Mondtam már.
Igazam van és ő is tudja, úgyhogy csendben marad. Azon kevés újoncok egyike, akiket kedvelek, pont ezért, mert néha hajlandó csöndben maradni. Igazából nincs gondom a felülvizsgálatokkal, csak feleslegesnek találom őket, rabolja az időt, és amúgy is idegesít a sok kérdés; mintha egy rakás hiéna elé dobnának "testület" címszóval, akik csak arra várnak, mikor kóborol el az első gazella gyanútlanul a tömegtől. Vizeletteszt, egészségügyi vizsgálat, kötelező elbeszélgetés; mindezt miért? Mert hiányzik néhány tabletta az egyik lefoglalt drogos pakkból. Mintha nem tömné magát az ember amúgy is elég szarral. – Azt hittem, a pezsgőtabletta mérgező.
– Minden mérgező. Az egész élet mérgező.
– Ja, de nincs benne valami… Hangyasav vagy ilyesmi?
Az agyadban van hangyasav.
– Az aszpartámra gondolsz. – Borelli rám néz azokkal a nagy tehénszemeivel, és csendben érezteti velem, hogy ő semmi ilyesmire nem gondolt. – Édesítőszer. Véletlenül találta fel egy gyógyszercég, mikor fekély elleni szerrel kísérleteztek. Eladták a jogait a Monsantonak, az meg valami új néven piacra dobta. Először az itteni Élelmiszer- és Gyógyszerellenőrző Hivatal nem akarta elfogadni az amerikai piacon, mert bizonyítottan rákkeltő és károsítja az idegrendszert is. Mármint, minden károsítja az idegrendszered, amióta csak megszülettél, de ez kicsit nagyobb mértékben. Aztán jött a szokásos mutyi, eltűntek a vizsgálati anyagok, a kísérleti egerek, aztán mire a kormány bármit is tehetett volna, megválasztották Reagant, ő meg leváltotta az FDA elnökét. Az új elnök felülvizsgálata a „túl szigorú” megkötéseket, és engedélyezte az aspartam használatát.
Hátradőlök az irodai gurulós székben, kezeimet összefonom a tarkómon. Lassan már lepezseg az egész. Borelli az asztalom sarkán ül, mint egy igazi seggfej, és legalább olyan megbűvölten figyeli a poharat, mint én.
– Pörgess tíz évet, az aszpartám már mindenhol ott van, mert édesebb, mint a cukor, könnyebb előállítani, a diétaőrület meg bármit bezabál. Szerződést kötöttek a Coca-Colával meg a Pepsivel is, az emberek meg egyre többen fordultak idegrendszeri panaszokkal az orvosokhoz, azok meg vonogatták a vállukat. Bizonyítani úgyse lehet az aszpartám-mérgezést, és még az EU-ban is vidáman tömik tele minden „light” terméket vele.
Borelli a fejét csóválja, aztán felveszi a pohár melletti tablettás hengert, és beleszagol, mint egy kopó. – És mindez egy gyomorfekély elleni szer véletlen mellékterméke…? A sok light szar?
– Ja. Az egyik mellékhatása amúgy pont a gyomorfekély – horkantom megvetően; nem tudom eldönteni, hogy hagyjon hidegen, vagy azért még nevessek egy jót rajta. Aztán Borelli helyettem is elröhögi magát; értékeli az iróniát. Erre én is megeresztek egy vigyort, ahogy a plafonra pillantok; sárgásra színeződött az állmenyezett a sarokban, ott, ahol tudjuk, hogy beázik, de úgy teszünk, mintha a földre tett vödör csak amolyan posztmodern művészeti installáció volna. A patkányokkal amúgy is nagyobb gond van, múltkor például elrágták a netes vezetékeket. Húsz éve még nem lett volna gond, sőt, tíz éve se annyira, de a mai világ el van szokva a netnélküliségtől, a papírról nem is beszélve.
– Basszus, jöhetne már egy gyilkosság vagy valami – sóhajtja. Előrángat valamit a zsebéből; olyan nikotinos rágónak tűnik. Mindig le akar szokni, aztán három hét múlva úgyis történik valami, ami felborítja a Béta-hullámait és inkább visszaszokik rá, "bármikor le tudom rakni" címszóval.
–  Még annak is örülnék, ha valami fesztiválon eltűnt gazdag manhattani apu-kicsi-lányának kéne a nyomára akadnunk – sóhajtok. Azoknak mindig az a vége, hogy kiderül, valahol részegen fetreng egy félismeretlen ágyában.
Egyetlen új ügyünk lett az elmúlt időszakban, ami viszont egy krízisközponthoz kötődött, amely bántalmazott feleségeknek és anyáknak adott menedéket, úgyhogy Donovant és Rodriguezt küldték, lévén mindketten nők; ez azt jelentette, hogy én és Borelli itt maradtunk hívásokra vigyázni, mint a kibaszott telefonközpontosok. Általában nem érdekelt, ha ilyesmire kellett fecsérelnem az időmet, de most unatkozni kezdtem.
– Amúgy minek iszod, ha tudod, hogy mérgező...?
– Speciális diétán vagyok. Csak olyat viszek be a szervezetembe, ami legalább egy kicsit megöl – vonom fel a szemöldökömet szinte jókedvűen, aztán megemelem a poharat, mintha tósztot terveznék mondani, és három nagy kortyot iszom a sárgás-zöldes, pezsgő léből. – Ah. Az öngyilkosság legszebb formája: a lassú.
Mikor a kopogás felhangzik, Borelli már túllépett a rötyörészésen. Tudom, hogy nem lenyűgözni akar, csak annyira szar a humorérzéke, hogy még az én vicceim is tetszenek neki. Még lehet, hogy a végén megkedvelem.
Egyszerre fordítjuk fejünket az ajtó irányába. Az IU néhány saját tárgyalótermén, kihallgatóján, meg a közös étkezős-konyhácskáján kívül négy irodával is rendelkezik; az egyiket a Don Jefe foglalja el, a másik háromban meg a négy-négy nyomozó ücsörög. Esetünkben mondjuk öt, mert Norát is idepaterolták, de mivel még nem egésznapos alkalmazott, igazából kényszermegoldás. Van még egy iroda, amit most fénymásolónak használunk, de egyszer felajánlották nekem; visszautasítottam, mert tudtam, hogy ha nem vagyok egy légtérben a többiekkel, akkor majd külön kérvényt kell benyújtania a főnökségnek, hogy foglalkozzam velük, azt meg inkább elkerülöm.
Ha így halad, Nora megkaphatja majd azt, ha kicsit kipofozzák. A Jefe kedveli.
A három üresen tátongó asztal, meg az enyém, amin ketten ülünk, egy falnyi akta, meg a gépek zsúgása, ez az irodánk.
– Nicole! – bököm ki meglepetten egy-két másodperc gondolkodás után. Ránc ül a homlokomra, mert nem emlékszem, hogy megbeszéltünk volna valamit. Aztán világossá válik, hogy nem is beszéltünk, ettől függetlenül eszemben sincs rosszallni a megjelenését. Ha valamit, akkor az imáimat hallgatta meg; jelenleg bármit szívesebben csinálnék, minthogy itt ücsörögjek. – Az egész napom a magáé, ha gondolja – tolom el magam az asztaltól, hogy felállhassak.
Mivel nem jött beljebb az ajtónál, ezért Borellinek elég kicsit lejjebb venni a hangját, hogy Nicole már ne hallja. – Hé, ez nem az az író maca a tévéből?
– Maca? – ismétlem meg egy grimasszal. – Túl sok Magnumot néztél. Csodálod, hogy a barátnőd nemet mondott neked?
– Hé, az csak az első leánykérés volt…! Még rengeteg lehetőségem van. – Ráhagyom. Hülyeséget beszél, de ráhagyom. Megint odapillant Nickyre; látszik a hülye fején, hogy bár ő alulról pacsizik a harminccal, bejön neki. Ezt meg a fiatalsága számlájára írom. Mármint, Nicole valóban szép nő, de minden szép nő mögött áll egy minimum egynyolcvanöt magas nyomozó férj, akitől máris fakul a szépsége. No meg, egyszerűen más a kapcsolatunk. – Hallottam, hogy te voltál, akivel beszélt. Tudod, az ügyekről, a könyveihez, néha… Szerinted most is könyvet ír?
Felkapom a kabátomat a szék támlájáról; mivel a keleti parton vagyunk, még mindig a téli dzsekimet hordom. Ennek a télnek sosincs vége. – Nem tudom.
– Hé, ha már ilyen jóban vagytok, megkérnéd, hogy írjon bele engem is? Akkor Ashley tuti hozzámjön…!
– Feltétlenül.
Sietős léptekkel hagyom magam mögött az irodát, az aszpartamos pezsgőtablettás vizet, meg Borellit is. Talán kap egy fánkot visszafelé.
– Beszélhetünk idebent, ha gondolja. Kiküldök egy újoncot kávéért, tele van velük az alsó szint, de most már muszáj vagyok elszívni egy cigit. Ha nem zavarja...? – intek a folyosóról leágazó kisebb folyosó felé. A két oldalán a mosdók sorakoznak, a hátsó oldalon viszont egy üvegajtó vezet ki. Nem erkély igazából; a harmadik emeleten vagyunk, de az épület nagy része kétemeletes, úgyhogy a lapostetőt tették járhatóvá.
Annyira nincs kint hideg, hogy becipzárazzam a kabátomat, és remélem, hogy Nicole sem bánja, amiért egy kicsit még fagyasztanám odakint. Amint kilépünk az üvegajtón, megcsap New York nyughatatlan forgalmának zaja. Az IU központja Brooklyn észak-nyugati részén fekszik, a Park Slope és a Gowanus között. Mivel a legtöbb épület még ennél is kisebb, simán el lehet látni az Upper Bayig, a dokkok mozgása most is folyamatos és szorgalmas, az egyik csatorna vize meg alig egy utcával odébb csordogál, így egy kicsit kevésbé szutyok a levegő, mint a legtöbb helyen.
Ezt csak én rontom el azzal, hogy rögtön előhúzom az ígért szálat, és rágyújtok. – Dohányzik? – nyújtom felé a tasakot, és igény szerint adok neki akár egy szálat, akár öngyújtót, de azzal sem zaklatom, ha nem kíván önmérgezni.
– Valahogy úgy érzem, hogy most nem az egyik könyve hozta idáig – felelem, hagyva, hogy a fehéres füst az utca felé szálljon. Zaklatottnak tűnik; nem annyira, hogy ez olyannak feltűnjön, aki nem találkozott vele korábban, vagy ne keresné ennek jeleit. Valahogy úgy sejtem, nem is Trump adóügyeinek eltitkolása az, ami felkavarta a lelkét.
Humortalan görbület ül a szám sarkába, és rátámaszkodom a tető szélén végigfutó korlátra. – Ennek ahhoz a rádióadáshoz van köze, ugye?

Do you walk in the valley of kings?

Do you walk in the shadow of men, who sold their lives to a dream?

Az emberek valamiért ösztönösen félnek azoktól a dolgoktól, amik riadalmat keltenek. Mármint, ez így önmagában nyilván logikusnak hangzik, de az igazság az, hogy az emberek legnagyobb része teljesen irracionális dolgoktól fél – attól, hogy lezuhan a gépük a tengerbe, holott 1999 és 2008 között mindössze 370 repülőgép baleset történt, közel ötezer ember halálát okozva. Ez nagy számnak tűnhet, de ha hozzátesszük, hogy ugyanezen időszakban több, mint négyszázezer ember halt meg csak az Egyesült Államokban, csak motorbaleset következtében, felvetődik a kérdés: miért nincsenek motor-fóbiások?
Valószínűleg azért, mert a repülőt nem az ember irányítja; és még ha nevetséges elgondolni is, hogy amennyiben meghibásodás történik, a pilóták nem tesznek meg mindent, ami a több éves, tízéves tapasztalatukból adódik, ergo ha az ember maga vezetné, akkor sem tudná nagyobb eséllyel életben tartani magát… Ennek ellenére is minden kereskedelmi járaton van legalább tíz-tizenöt ember, akinek az arcára van írva a totális pánik, míg senki sem fohászkodik Jézushoz meg a többi vélt deitáshoz, mielőtt motorra ülne.
Ez így van a mindennapos dolgokkal is. 2001 óta az amerikaiak annyira rettegnek egy terrortámadástól, hogy inkább ujjonganak, amiért több ezer kilométerrel odébb lévő országokat rombolunk porig, minthogy magukba nézzenek. Bizalmatlanul merednek Ahmedre a tisztítóból, holott már húsz éve ismerik; mégis gondolkodás nélkül gyújtanak rá egy szál cigarettára, ami előbb-utóbb egészen biztosan megöli őket. Mert úgy érzik, azt irányíthatják.
– Eeeeh… Ez van, srácok! – idézem vigyorogva Tapsi Hapsi híres-hírhedt mondatát, szinte már valóban jókedvűen. Új gondolat, nem mondom; sok dolgot ajánlottak már nekem, tapaszt, gyógyszert, álomterápiát vagy hipnózist, de azt, hogy egyszerűen tartsak egy marék leveszöldséget a belső zsebembe és fapofával rántsam elő egy helyszínen, na, ilyet még nem. Az írói fantázia, gondolom.
– Ha tudná, hogy mennyire nincs igaza… – somolygok rá a halovány füstködön át. Valóban életmentő pillanatban érkezett meg, valahol félúton aközött, hogy elkezdjek robotot építeni kartonból és szigszalagból, meg hogy levessem magam az ablakból. Sajnos csak a harmadikon vagyunk, úgyhogy ha csak nem esek különösen szerencsétlenül, valószínűleg csak ripityára törtem volna magam, a kórházban pedig egészen biztosan nem engedtek volna rágyújtani az intenzíven, szóval az unalommal karöltve dupla adag szenvedés várt volna rám. Még a sudokut is megcsináltam a The Wall Street Journal mellékletében.
– Gondolom, ha Fred kérdezi, ma legfeljebb baráti beszélgetésre találkoztunk? – vonom fel a szemöldökömet. Nem vagyunk közeli ismerősök Nicole férjével, de az IU szerteágazó ügyei végett megesett már, hogy együtt dolgoztunk, vagy váltottunk pár szót, miközben mindketten külön tárgyalásokra vártunk a bíróságon. Oka van annak, hogy Nicole hozzám jött, és nem hozzá; ezt az okot meg valószínűleg szeretetnek hívják, amivel kéz a kézben jár az aggodalom. Mikor annak idején eldöntöttem, hogy Mensch után megyek, szükségem volt némi szervezésre, sőt, utólag némi ügyvédi segítségre is; de egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy Liliának szóljak. És nem azért, mert addigra már meggyűlölt.
Van, amit jobb, ha távol tartasz azoktól, akik számítanak neked.
Féloldalas mosollyal az arcomon vonom meg a vállamat. – Sok a dugó a városban – felelem, valóban őszintén. Az tény, hogy direkt tekertem el arra az adóra, amin Nicole szerepelt, már pár nappal korábban is emlegették, hogy ki lesz a vendégük;  a legtöbb sávon az én ízlésemnek túl mai számokat játszanak, főleg estefelé, ami a brooklyni vagy manhattani forgalomban a számtalan kivetítőnek, az autóknak és a fluoreszkáló utcai lámpáknak hála összekeverhető lett volna a nappallal is.
A korlátra könyöklöm, és látszólag a tömb forgalmát figyelem, ám közben néha felpillantok, hogy mutassam: végig figyelek. Nem lep meg az, amit mond; az emberiség már csak olyan felfoghatatlanul elkorcsosult és ostoba tud lenni, hogy a színészek halálos fenyegetéseket kapnak, mert nem fogják fel: nem önmagát játssza. A gyerekeket meg valami groteszk bábuval akarják rávenni a neten az öngyilkosságra, és mit mond a kitaláló? Jó poénnak tűnt.
Nicole esetében viszont indokolt a kissé óvatos körül járás. Elvégre, ez nem olyan, mint a villámlás; ami egyszer megtörtént, megtörténhet újra. Sőt, hasonló helyzetekben talán még nagyobb eséllyel. Hogy miért jött? Segítségért, nem is feltétlenül fizikaiért, de lelkiért, mentálisért; ez egyértelmű. Nem tudta, kihez forduljon, hogy ki az, aki hinne neki, és nem kürtölné rögtön szét az egészet. Szeretne valakit, aki megerősíti a hitében; lehetőleg abban, hogy nincs semmi baj, és csak ostoba tréfa, de ha valóban ezt hinné, nem jött volna el, ugye?
– Arra kíváncsi, hogy vajon csak feltűnési viszketegségben szenved-e az illető? – kérdem, a cigarettaszál ugrál összeszorított ajkaim között, mielőtt beleszívnék, és egy kicsit hosszabb időre a mutató- és középső ujjam között tartanám. Lassan fújom ki a füstöt, nézve, ahogy összeolvad az ég seszínű szürkéjével. – Elég rövid hívás volt. És mindig akadnak, akik csak azért telefonálgatnak, hogy felhívják magukra a figyelmet, amit egyébként nem kapnak meg; ezért van, hogy egyesek bevallanak olyan bűnügyeket, amikhez semmi közük, és ez általában hamar ki is derül. Ami ezt a telefonálót illeti… – Felfelé fordítom a tenyereim, jelezve a bizonytalanságomat, aztán megvakarom a tarkómat. – Nem úgy hangzott, mintha magára akarta volna vetíteni a reflektorfényt. Nem a hallgatókhoz szólt, hanem egyenesen magához. Személyesnek tűnik.
Előhúzom a telefonomat a zsebemből, és beszéd közben gyorsan pötyögök pár sort Wallemnek, akit épp az imént láttam leparkolni a hátsó udvarban. A képernyőm tiszta karc; mindig elfelejtem, hogy melyik zsebembe raktam a kulcsaimat, és mellé kerül. Mire elküldöm neki, már a főbejárat felé igyekszik, mai épp alattunk van, úgyhogy tökéletesen élesen észlelhetjük a pillanatot, amikor megrezzen a zsebében a készülék, ő pedig nagyjából két másodperc alatt eldönti, hogy ignorálni fogja. Mielőtt azonban visszacsúsztathatná a zsebébe, élesen elfüttyentem magamat. Először nem érti, honnan jön a hang, elnéz jobbra, balra, maga mögé, aztán megint jobbra, de végül felfelé is hunyorog, én pedig széles, körkörös mozdulatot teszek a mutatóujjammal, mint a trafipaxoknál szokás. Sietősen.
Nem csak látom, szinte hallom is, ahogy hatalmas, megadó sóhajjal esnek le a vállai, és sarkon fordul, hogy elinduljon venni nekünk kávét.
A kis közjáték után ismét visszafordulok Nicole-hoz. – Nem állíthatom, hogy kifejezetten veszélyesnek tűnik, de azt sem, hogy nem az. Jobb félni, mint megijedni, ugye… Megpróbálok utána járni a dolognak, bár nem lesz egyszerű. – Néhány másodpercig elmélkedve harapom be a számat, és hunyorogva bámulom a horizontot, amelyet Manhattan felhőkarcolói borzolnak élesen. – A legjobb az lenne, ha tennénk egy hivatalos kérelmet az ügyben az osztályon. Megkérhetem a főnököt, hogy személyesen engem jelöljenek rá, valamint hogy bizalmasan kezeljük, hogy ne jusson el a férjéhez. Lehet, hogy semmiség, úgyhogy ne borzoljuk a kedélyeit. Csak azért van szükség rá, hogy egyszerűbben juthassunk hozzá az információkhoz – legyintek magyarázatként. Nem akarom, hogy azt higgye, máris komoly nyomozást indítanánk, mert az azt jelentené, van miért nyomozni, holott ez eddig csak sejtés. És vágy.
A nagynénémnek, aki anyám helyett is anyám volt tizennégy éves korom óta, igaza lehetett, mikor egy vasárnapi ebédnél egyszerűen közölte, hogy megbolondultam ebben a melóban. Egy normális ember sem érez bűnös izgalmat, ha arra gondol, hogy talán talált egy gyilkost; egy normális, épelméjű ember sem érzi csak és kizárólag akkor igazán elemében magát, ha van, aki ellen küzdhet. Hirtelen elönt a rosszullét, és jóval több eszem van annál, minthogy a reggelim hiánya meg a dohányzás számlájára írjam. Bassza meg. Nem szabadna azt akarnom, hogy Nicole-t valóban fenyegesse valaki; és mégis, ez az érzés ott púposodik az agyam mélyén, mint valami kelés, a beteges önzés pestise.
– Lenne azért pár dolog, amivel segíthetne, főleg, mivel nem sok szálon tudunk elindulni – folytatom aztán, felocsúdva a gondolataimból. Szerencsére ez valahogy úgy nézhet ki, mintha az elkövetkezendő lépéseket vettem volna számba, úgyhogy az őrületem titka biztonságban van. – A rádiós műsorok általában elraktározzák egy darabig a telefonálók számait, de szinte borítékolom, hogy vagy eldobható készülékről hívott, nyilvános hálózatról, vagy máshogy szabadult már meg tőle, úgyhogy ezzel nem sokra megyünk. Volt valami rendezvény az utóbbi időben, ahol megjelent? Dedikálás, felolvasás, könyvvásár, hasonló? Történt bármi, jött oda valaki, megpróbált személyeskedni, küldtek fura levelet?
Nem csak az érdekel, amiről biztosan tudta, hogy ilyen; sokkal fontosabbnak tűnik, hogy mikor csapta meg egy érzés, miszerint valami nem stimmel. Az emberi önvédelmi mechanizmus rendkívül sokrétű, és számtalan rétegét még nem tudjuk megmagyarázni tudományosan, úgyhogy elég ennyi: egy érzés, amit nem tudsz alátámasztani érvekkel, nem érted, hogy termett ott, de elönt a félelem és a riadtság, hogy az a valaki, akit körbevesz ez a jobb szavak híján fekete-sötétkék felhő, ártani akar neked. Az ilyen, hatodik érzék szerű jelek felvételében a nők egyébként is sokkal jobbak általában, mint a férfiak.

Do you walk in the valley of kings?

Do you walk in the shadow of men, who sold their lives to a dream?