Amióta a doki kimondta a varázsszavakat valahogy kicsit másképp látom a világot és szerintem még a hozzáállásom is változott. Igaz előtte is próbáltam mindvégig pozitív maradni, de nehezebb volt, mint most.
Úgy döntöttem, hogy a mai napomat is a fotózással fogom eltölteni. Már rég em vettem a kezembe a gépet és hiányzott. A tervem szerint csak elindulok valamerre, ami szimpatikus és megfigyelek. Ha látok valami érdekeset hezitálás nélkül lefényképezem. Sokszor ilyenkor sikerülnek nekem a legjobb képek. Nem várakozom órákig elbújva, vagy szenvedek a beállításokkal. A pillanatok. Én azokat szeretem megörökíteni, hisz az sokkal többet tud elmondani, mint egy beállított kép.
Ahogy az utcán sétálok hirtelen megtorpanok, majd pár lépést hátrálok és bekukucskálok egy kevésbé forgalmas utcába. Egy pasast látok aki éppen az egyik elég csúnya ház falát szépíti ki. Egy mosoly kszik az arcomra, majd elindulok felé. Próbálok halk maradni, hogy ne zavarjam meg, mert szeretném lekapni egy kép erejére. Ahogy közelebb sétálok hozzá valamiért elfog az az érzés, hogy ismerem őt. Nem tudnám meghatározni, hogy miért, hisz az arcát nem látom, eltakarta.
De nem is megyek közelebb, leállok és készítek pár képet, amire lehet ő is felfigyel, hisz a gépnek is van hangja, meg akit sokat nézünk egy idő után felénk tekint. Remélem nem fog haragudni rám, amiért alkotás közben kapom el őt.