Egyetlen felessel kezdődött minden baj. Egy felest követett még egy, aztán elgyengülésemben még három. Tudom, hogy nem kellene ezt csinálnom, tudom, hogy ezzel csak újra visszakerülök abba a végeláthatatlan ördögi körbe, amiből úgy tűnt, sikerült kitörnöm Carmeliának köszönhetően. Egy hónapra szól csak a mi kapcsolatunk, ezért minden alkalmat meg akarok ragadni, és el akarok raktározni, hogy később boldogan tekinthessek vissza erre az időszakra. Boldogan, mert végre találtam valamit, valakit, aki át tud ezen segíteni még úgy is, hogy ő maga nem tud a problémámról. Egy hónap rövid időnek tűnik, és bizonyos szempontból az is – egy magamfajta alkoholistának azonban egy kész örökkévalóságnak számít. A leghosszabb idő, amit az elmúlt évek során kibírtam legalább egy sör, vagy egyetlen feles nélkül, az nem volt több, mint 60 óra. 60 óra, azaz két és fél nap. Nem minden alkalommal ittam le magamat a sárga földig és tovább, ettől függetlenül folyamatosan szüksége volt rá a szervezetemnek. Ha nem engedek ennek a káros szenvedélyemnek, akkor akár szeretném, akár nem, minden gondolatom az alkohol körül fog forogni. Nem fogok tudni fókuszálni, nem fogok tudni dolgozni, és ha nem figyelek eléggé, akkor újra tragédiát fogok okozni valakiknek az életében. Lefoglalni sem tudom magamat, mert míg korábban edzőterembe jártam, főztem, vagy bármelyik egyéb hobbimat végeztem a szabad, magányos perceimben, addig manapság ezek közül csak az életben maradásomhoz legszükségesebbeket szokásom elvégezni. Ezért is örültem Carmelia életembe kerülésének. Ahogy időm engedi, a telefonon lógok, írok neki, telefonálok vele, és mikor épp dolga van, akkor is le tudom foglalni magamat valami hasznossal. Ugyan nem négy nap fogja a megváltást hozni se a testemben, se a lelkemben, de végre kezdek a magasságomhoz optimális normális súlytartományomhoz közelíteni, ami mindenképpen előrelépés a korábbiakhoz képest, és a pszichém is kezd egyre kiegyensúlyozottabbá válni. Már kész volt a fejemben a mai randevú helyszíne, időpontja, minden elő-, és utótervvel, de aztán egy véletlenszerű naplóra tekintés minden számításomat keresztbe húzta. Olyan időpontot „ünneplek” ma, amelyhez egyszerre van, és nincs is közöm. Ez volt az a pont, az a kezdő nap, ami elindított a lejtőn, melyen azóta stabilan, és folyamatosan lefelé tartok. Próbáltam a gondolataimat másfelé terelni, arra a kedves szőkeségre, akivel ma este randevúra készülök, de képtelen voltam rá. Folyamatosan ott kattogott a fejemben ez a bizonyos évforduló, és hogy mennyi keserűséget okozott nekem azóta. Én mindent megpróbáltam azért, hogy egy kiegyensúlyozott, stabil életem legyen ilyen koromra, ennek ellenére a gödör legalján érzem magamat. Mindez mivel kezdődött? Egy kegyetlen árulással. „Mit árthat egy gyors feles? Kicsit fellazulok, a szorongásom elmúlik, és mire odaérek a randira, addigra már ki is ürül a szervezetemből.” – ez volt az alap-gondolatmenetem, ami alig tíz perccel az első pohár vodka után semmissé vált. Jött a következő, a következő, a következő, aztán meg is feledkeztem az egész estéről. Mire észbe kaptam, hogy már legalább fél órája a megbeszélt helyszínen kellene lennem, inkább úgy döntöttem, hogy nem foglalkozok vele. Nem. Ha ennyire gyenge vagyok, hogy egy ilyen, évekkel ezelőtt történt, mára már elavultnak gondolható esemény miatt képes vagyok az alkoholért nyúlni… nem érdemlem meg ezt a nőt, még egy hónapra sem. Ő pedig sokkal jobbat érdemel egy olyan semmirekellő alkoholistánál, mint amilyen én vagyok. A legjobb az lenne, ha elfelejtenénk egymást. Én folytatnám az önpusztító hadjáratomat, ő pedig élhetné tovább az életét, ahogy jónak látja. Legalábbis… jobbnak, mint amilyen lehetőségei velem vannak.
[…]
A csengőszó az, ami megébreszt. Nem nézek rá az időre, nem nyúlok a telefonomért, és erősen elgondolkozom, hogy egyáltalán ajtót nyissak-e. A második csengőszóra sem kelek még fel a fotelomból, a harmadiknál viszont nagy nehézségek árán, de erőt veszek magamon. Sajog a fejem, szédelgek össze-vissza, és folyva-folyvást fogódzkodókat kell találnom, de érezhetően kezd már feltisztulni a tudatom. Ó, egek… miért kellett arra a kurva naptárra ránéznem? Akkor mindez elkerülhető lett volna. Az ajtóhoz érve elfordítom a zárban a kulcsot, majd bármiféle kitekintés nélkül megnyitom. A szívem biztosan kihagy legalább két ütemet az ajtó túlsó felén állót látva, és láthatóan meglepődök. - Carmelia, te hogyan… - sóhajtok, leejtem a fejemet pár pillanatra, majd újra ránézek. - Mit keresel itt? - a hangomból nem számonkérés hallatszik, sokkal inkább értetlenség. Miért jöttél ide, miért nem felejtettél inkább el, és mentél a magad útjára? Miért nehezíted tovább a dolgomat? - De ha már itt vagy… szeretnél bejönni? - állok félre az ajtóból, ráhagyva a döntés lehetőségét. Amennyire a józanságom engedi, így is fülem-farkam behúzva viselkedek, amit egy olyan figyelmes nő, mint Carmelia, biztos meg is fog érezni.
A minap azzal tréfálkoztam Dr Martinnal, a kezelőorvosommal, hogy lassan külön lakrészt bérelek magamnak valamelyik szárnyban. Mindig kéznél leszek, akár napjában ezerszer is vért vehetnek tőlem, egy komplett orvosgárda elemezheti ki az eredményeimet, még kisérleti nyusziknak is tökéletes leszek: szófogadó, keveset beszél és kellőképpen rosszak a véreredményei ahhoz, hogy abból az orvospalánták tanuljanak. Dr Martin szerint sötét humorom van. Egyetértek, de néha megengedhetem magamnak, hogy kissé sötétebben lássam a dolgokat, pedig nem kellene. A remény az egyetlen ami sosem szabad, hogy kivesszen az emberből. A remény arra, hogy talán ma nem minden tökéletes, és soha nem is lesz az, de törekszünk rá. Ez az igyekezet mozgatja előre a világot. Ezért kelünk fel reggel, ezért van bennünk az esetek többségében a szinte semmiből érkező optimizmus, amikor a hajnali első derengésben még a kávét isszuk az apró konyha még apróbb asztala mellett. Bámulunk ki a szunnyadó, de sosem alvó metropoliszra. Távol a házak cukorsüveg módjára csillogó cserepei és ablaküvegei felett, melyek mohón kebelezik be a gyenge, felhőkön áttörő napsugarakat. Akkor, felébredve elhisszük, hogy helyünk van a világban, legyen bármilyen rövid időre is bérelt helyünk, érezzük bármilyen igazságtalannak is azt, hogy elvették tőlünk a boldog tudatlanságot az életünk végtelenségével kapcsolatban. Mert az ember tudja, hogy meg fog halni, valamikor a huszas éveinek elején először talán szembesül a saját múlandóságával úgy igazán. A szerencsésebbek legalábbis. Tudjuk, mégis úgy élünk, hogy az idejének ismeretlensége teszi széppé a mindennapjainkat.
“Üdvözült mosollyal az arcán gyalogol a megváltó halálba. Az élete végéhez közeledve csak arra tud gondolni, hogy bármi is volt, bármilyen nehéz is volt, mégis az ő élete volt. Mindennel együtt az övé. Vicces - gondolta - a halál már a születésünk pillanatában elkezdődik, csak nem veszünk róla tudomást. És ő most sem vett. Ezért mosolygott.”
A soha meg nem írt naplóm hevenyészett és minden szempontból nevetségesen hiányos, vagy az “inkább bele sem kezdtem volna” lapjai között én vetettem papírra ezeket a sorokat. Hogy soha ne felejtsem el: csak mosolyogva szabad távozni. Éppen ezért, bár az egész életemet meghatározta a vallásosság, apácák neveltek fel elhagyott gyerekként, nem akarok klasszikus, katolikus temetést. Nem akarok istendicsőítő gyászbeszédet. Az én temetésem ünnepség legyen, zene, színek. Nem akarok feketét, nem akarok vörös és fehér virágokat. Tarkaságot akarok, és éneket. Boldog embereket, akik annak örülnek, hogy ismerhettek, és nem azon keseregnek, hogy elmegyek. Legyen vidám halotti torom: remek ételek, részegségig igyanak, amit csak akarnak, csókoljanak és szeretkezzenek, beszélgessenek, bódult füstbe burkolózzanak és éljenek! Úgy ahogy én más soha többé nem fogok. Néha mégis nagyon nehéz. Néha mégis le kell vetni a vállaimról ezt az egész terhet, a fájdalmat elengedni, hagyni, hogy elhatalmasodjon rajtam, nem küzdeni vele mindenáron.Nem nézegetni reggelente a donorlistát, hogy vajon még mindig azon a helyen tanyázok, ahol legutóbb (alig huszonnégy órával korábban) vagy valami csoda történt és legalább egy helyet előre ugrottam. Valaki feladta, vagy valakinek sikerült. Lottó az életért: a te számod nyer, vagy megint marad a remény, hogy egyszer talán összejön. És ha mégsem, akkor is te megpróbáltad. Hosszú ideig nem adtad fel. A sötét humor az ami időnként felszínre hozza a mélyen legbelül uralkodó káoszt, amit elnyomok. El kell nyomni, képes vagyok rá….igazából csak erre vagyok képes, vagy feladom, mint annyian. Az erős emberek ismérve nem az, hogy néha nem botlanak meg, hanem az, hogy időnként elesnek. Hagyják magukat a földön meghemperegni, összemocskolni, emberré válni. Csak az istenek hibátlanok, vagy még azok sem. Az egy istenben már régóta nem hiszek úgy mint egykor, gyerekként, összekulcsolt apró mancsokkal imádkozva az ágy mellett, térdelve, felnézve az égre. Peter atya imádkozik helyettem is a lelkem üdvéért, bár lassan már abban sem vagyok biztos, hogy van értelme. Elkárhozom mindazért amit teszek, és ahogy teszem. Nem játszom az emberekkel, az érzéseikkel, mégsem mondom meg feltétlenül az igazat. Kivéve valakinek nemrégiben. Egy hónapnyi boldogságot ígértem, véges idejű kapcsolatot. Csak azt nem mondtam el, hogy miért, még inkább azt nem, hogy bárhogy is alakul ennél tovább nem maradok az életének a része. Hosszú idő óta mégis ő az egyetlen akinek többet mondtam, mint kellett volna. Talán ez az oka, hogy nem keres egy ideje. Mintha elvágták volna. Korábban voltak rövid beszélgetések, jelentéktelen, mégis édes kis üzenetek, apróságok, mint hogy “Jó lenne hallani a hangod!” “Dolgozom.” "Akkor majd máskor” Bugyuta, mégis mosolygásra késztető vicces képek, aranyos pillanatfelvételek az esti városról, az ablakból kinézve. “Nem tudsz aludni?” “Nem, te sem?” “Én sem. Küldj egy képet a szobád ablakából fényképezve!” És küldtünk mindketten. Kicsit mintha a másikkal lettünk volna. Olyan dolgok voltak mégis ezek amelyek a mindennapokat feldobták, megszínesítették. Találkozni akartunk megint. Úgy éreztük kellene, hogy jó lenne. ha ennyi idő után is érdekel a másik, akkor talán van értelme. Én szerettem volna, hogy legyen, bár mint mindig, most is bennem volt a félelem. Mi van ha éppen most történik valami? Mi van ha nem tudom titkolni, ha rájön, hogy van valami velem? Orvos. Talán könnyebben olvas az apró jelekből mint mások. Mi van ha közelebb engedem, ha beengedem az otthonomba? Talán fel fog neki tűnni, hogy nincsenek képeim, hogy tulajdonképpen egy puritán, majdnem sok szempontból dísztelen lakásban élek mert nem merek nem csupán az emberekhez, hanem a tárgyakhoz sem ragaszkodni? Nincsen semmi az otthonomban, amire ha ránézek akkor jó érzéssel gondolok vissza. Nem merek, mert tudom, hogy arra emlékeztet: minden csupán időleges és átmeneti. Van azonban valami, ami mégis, újabban, pár napja állandó dísze az otthonomnak. A nappali két darabból álló polcán éppen szimmetrikusan középen egy apró, papír desszerternyő. Világoskék, vidám, apró pipacsok díszítik. Az első találkozásunk alkalmával a desszertem mellé kaptam. Hazafelé tartva Callum vidáman a hajamba tűzte mint valami díszt, én pedig nevetve hagytam benne egészen addig amíg be nem csukódott mögöttem az ajtó. Aztán a polcra tettem. Meg kellett volna tőle válnom, de nem volt szívem kidobni. Ez volt hosszú idő óta az első tárgy amihez ragaszkodni kezdtem. Ez pedig egyszerre volt számomra szívmelengető és egyszerre ijesztő. Nálam nem volt kérdés, hogy akarom ezt a második találkozást. Egyszerre volt benne az élethez való őrült ragaszkodás, a remény arra, hogy lehet megtépázta őt egyszer vagy másszor - nem beszélt róla, igaz nem is kellett, a tekintetének mélyén ülő vadul rejtőzködni próbáló szomorúság elárulta - de még mindig lát abban lehetőséget, hogy egyszer majd jobb lesz, és egyszerre volt ott a feladni vágyás. Amikor el akar engedni mindent, amikor már semmi nem számít, amikor az egész világnak hátat akar fordítani egy egyezményes fákk jelzést mutatva. Nesztek! A jóég a megmondhatója miért hittem mégis benne. Talán mert megmentésre váró lélek volt, mint olyan sokan….és ha magamat nem tudom megmenteni az elmúlástól, őt meg tudom a démonaitól, melyek ott ülnek a tekintetében. Jönni akart. Akartam, hogy jöjjön. Látni akart. Látni akartam. Nem akartam tőle többet, csak amit képes volt adni és megmutatni magából. Úgy tűnt azonban, legalábbis amikor várakoztam rá a korábban is találkozónk helyszínéül megjelölt étteremben, hogy ő talán másképp gondolja. Húsz perc először, fél óra, aztán egy óra….kettő és három…A telefonja néma volt és nem válaszolt csak a hangposta, amelyre nem akartam mondani semmit. Amit nem tudok személyesen azért kár. Ujjaim között a pulttól korábban elcsent kis vidám sárga desszerternyőt pörgettem. Három órája vártam már rá, a pincérek az első fél óra után csúnyán néztek rám, így rendeltem valamit, amihez végül hozzá sem nyúltam, ahogy a desszerthez sem. Lemondóan fizettem ki a fogyasztásomat, és úgy határoztam, hogy feladom. Nem várok tovább. Se most, sem később. Azt a hajót, amely a partjaimtól messze akar menni, azt hagyni kell, mert az sosem vágyott igazán az én közelemben ringatózni. Taxiba ültem és bemondtam a címemet. A telefonomból törlöm majd a számát, nem akarom, hogy keressen, és nem akarom én sem keresni.
“...ha feladjuk, akkor az olyan mintha soha nem is akartuk volna igazán….”
Elől a taxis rádiójából valami beszélgetős műsor foszlányai hallatszottak. Ez a mondat pedig megütötte a fülem. Én akartam ezt. Igazán. és tudom, hogy ő is. Mi lehet a baj? Komolyan úgy adom fel, hogy még az okát sem tudom? Előre hajoltam és a taxist kértem, hogy változtasson irányt. Bemondtam Callum címét. Látnom kell. Tudom kell miért….. Úgy rohantam a lépcsőkön a lakása felé mintha üldöznének. Zihálva nyomtam meg a csengőt és a szívem majd kiugrott a helyéről. Azt kérte ne jöjjek sosem váratlanul….de sosem mondta, hogy három órát hagy majd váratni, és még csak telefonon sem érem el. Nem volt igazságos. Mikor végre kinyílt az ajtó, és megláttam őt, tudtam, hogy nem csak nem volt igazságos, hanem övön aluli volt. Alig bírt állni a lábán, és a tekintetében homály és meglepettség ült, mintha csak látomás lennék a semmiből. - Taxival…- vágom rá szinte azonnal a kérdésére, és bár szeretném, nem tudom leplezni a hangomban bújkáló csalódottságot. A kis sárga papírernyőbe kapaszkodom az ujjaimmal, mint valami zsebkendőbe. - Téged…..téged kereslek.- elcsuklik a hangom. Nem tudom mit kellene mondanom, azt sem, hogy mennyit fogna ebből fel. Valószínű nem sokat. A lakásból átható aceton szag érződik, és a hosszú ideje szellőztetés nélküli lakás párája csap arcon. Félreáll az ajtóból, a kérdést inkább költőinek értelmezem.Tudom, hogy nem szeretné ha így látnám. Nekem ez nem számít….tényleg nem. A korábbi futás miatt érzem, hogy a csontjaimat végigmarja a fájdalom. Ez az amit kerülnöm kellene: a futás. Most mégis rohantam. - Nem szeretnék. Hanem akarok.- lépek beljebb az otthonába. Mikor az ajtó becsukódik hirtelen olyan csöppnek tűnik az előszoba. Nem mozdul, így ellépek mellett és indulok befelé. Nincs olyan állapotban, hogy udvarias vendéglátóként viselkedjen, én pedig nem vagyok lelkileg olyan állapotban, hogy jól nevelt vendég legyek. Nem is tudnék most az lenni. Beljebb haladva veszem észre az üres vodkás üvegeket. Van néhány. Nem tudom melyiket itta most, azt sem, hogy melyiket korábban. Csak azt tudom, hogy jelen pillanatban nem mernék vele egy szondát megfújatni. - Gondolom ezekkel nem nagyon vehettem fel a versenyt az elmúlt pár órában.- emelem meg ujjaim közé csippentve az egyik üveget a nyakánál fogva, majd teszem vissza egy halk koppanással. Nem számonkérő a hangom, sokkal inkább fájdalmasan lemondó. Szeretném az arcába üvölteni, hogy ehhez nem volt joga, nem volt joga így bánni velem, nem volt joga magával így bánni, de nem teszem. A csendes csalódottság egy mély sóhajjal távozik belőlem. - Három órát vártam rád, Callum. Három teljes órát, miközben azt vizionáltam magam előtt, hogy valami történt veled….valami olyan amit….- elcsuklott a hangom, lassan kezdtem kibontogatni a kabátomat, hogy megszabaduljak tőle. Ujjaim között még mindig ott az a sárga ernyőcske, nem tudom miért hoztam magammal, talán ez volt az egyetlen ami arra emlékeztetett, hogy az első alkalom olyan csodás volt, és a második is lehetett volna ilyen. - Szeretnélek számon kérni, szeretnék kiabálni veled, amiért ennyire becsülöd a saját életedet, amiért elvesztegeted az értékes órákat arra, hogy saját magad rombold. Szerettem volna lemondani rólad….és majdnem meg is tettem. És tudod, hogy miért nem?- billen oldalra a fejem, és egy cseppet sem akarom leplezni a hangom mélységében bújkáló keserűséget. - Mert a taxiban, amivel haza akartam menni, egy műsorban valaki azt mondta, hogy ha feladjuk, akkor nem is akartuk igazán. A jelekből ítélve te feladtad. De én még nem. Talán csak azért, hogy magyarázatot kapjak arra, miért adtál fel valamit, amiről úgy éreztem igazán akarod. Miért, Callum? Miért?- szegezem neki, újra és újra a kérdéseket, nem tudva, hogy mit fog fel belőle, de talán annyira már józan, hogy válaszolni tudjon. Remélem.
Fogalmam sincs, hogy mit érzek, vagy mit kellene éreznem, mikor meglátom Carmeliát. Egy részem örül annak, hogy láthatom, de az összes többi legszívesebben ellentmondást nem tűrve küldené el, és csukná rá az ajtót. Nem akarom azt, hogy így lásson, nem akarom azt, hogy beszélgessünk, nem akarom azt, hogy kérdőre vonjon, nem akarok semmit. Egyszerűen csak arra vágyom, hogy magam lehessek, és tovább pusztíthassam a testemet és lelkemet, amíg már ténylegesen nem marad belőlük semmi. Egyszerűen nem érdemlek ennél többet. Fényes jövő állt előttem, miriádnyi lehetőséggel, én pedig mindezt lehúztam a lefolyón az önbecsülésemmel, a magabiztosságommal, és az egészségemmel együtt. Tudom, hogy az alkoholistáknak milyen típusos betegségei vannak, minek növelik meg a kialakulási esélyeit, és hogy általában mibe szoktak meghalni – de engem még ezek is teljes mértékben hidegen hagynak. Ha hosszú, és fájdalmas lesz, akkor hosszú és fájdalmas lesz. Ez a legkevesebb, ami jár nekem… minden miatt. Egy ember élete bánta az én függőségemet – ezt pedig sosem fogom tudni megbocsátani magamnak. Nem szabadlábon, nem a szakmámban dolgozva lenne a helyem, hanem abban a börtönben, ahova szántak engem. Ott talán sikerült volna elgondolkoznom a döntéseimen, amelyek odavezettek. Magam sem tudom már… Ha visszatekerhetném az idő kerekét, sok mindent mást csinálnék. Nem innék azon az ominózus napon, se az előtte lévőn. Ez lenne a legfontosabb, ami talán segíthetne a mostani énemen. De tegyük fel, hogy ez mégis megtörtént, vele együtt a baj is. Miután realizáltam mit tettem, képtelen voltam magamnál lenni. A kudarcom teljesen felemésztett. Mikor arra került sor, hogy vagy börtönbe megyek, vagy nagy nehézségek, és összegek árán, de szabad maradok, nem én döntöttem. Ha viszont lett volna rálátásom a jövőre, és annyi lelki erőm, hogy a saját kezembe veszem a választást, az előbbi lett volna a szerencsés. Nem az, hogy megalázkodom az ügyvédek, az apám, és lényegében az egész családom előtt. Nem az, hogy szükségszerűen bevalljam, egy alkoholista vagyok, aki még a munkájába is magával viszi a függőségét. A családom legtöbb tagja támogató volt velem, ők tényleg próbáltak segíteni nekem, de az apám… az apám egy teljesen más világból származik. Kisegített engem minden erejével, de amint kimondták az ítéletet, ő odajött hozzám, és azt mondta, hogy ott és akkor vége. Befejeztük. Ne keressem, ne akarjak beszélni vele, mert ezzel átléptem egy olyan határt, amelyet nem tud megbocsátani nekem még annak ellenére sem, hogy a fia vagyok. Eleinte még az édesanyám próbált kitartani mellettem, szintúgy a testvéreim, de ahogy teltek-múltak a hetek, hónapok, szépen-lassan félretessékeltem, és elhanyagoltam őket – manapság pedig lényegében nem is beszélek velük. A mai randevú után, de legkésőbb holnap fel akartam hívni édesanyámat, hogy kész vagyok új utakat járni, és szükségem van az ő segítségére is ebben, de mint ahogy azt a helyzet mutatja, erre már nem fog sor kerülni. Minden tervem, minden vágyam azzal vált köddé, ahogy rápillantottam a naptárra, és ahelyett, hogy lehajtottam volna lappal lefelé, inkább csak bámultam, és a vodkás üveg nyakáért nyúltam. Erő kell a leszokáshoz. Erő, fegyelem, és határozottság. Bennem ebből a háromból, úgy érzem, egyik sincs meg. Azt hittem, hogy megvan, de folyva-folyvást ennek az ellenkezőjéről tettem tanúbizonyosságot. Minden aggályom, minden kételyem ellenére mégis beengedem őt. Meg kell adnom neki a lehetőséget, hogy ezt rendesen lezárhassa, és tovább léphessen. Ezt próbálom bemagyarázni magamnak, de közben mélyen legbelül tudom, hogy őszintén csak arra vágyom, hogy adjon nekem még egy esélyt, és minden hibám, minden baklövésem ellenére kisegítsen ebből a gödörből. Ha ő mellette sem tudok jobb emberré válni, ha nem elég számomra egy hónap, 31 nap, hogy legalább elinduljak a javulás útján, akkor később mennyi esélyem van arra, hogy ez egyedül sikerüljön? Szívesen mondanám azt, hogy meg tudom csinálni, de ennek megcáfolására az elmúlt évek számítanak a legjobb példának. Ha képes lennék rá, már megtettem volna, de… én még mindig ugyanott tartok. Nem hagy hidegen a fájdalmas hangnem, amelyet még most is könnyűszerrel veszek észre rajta, de egyelőre nem mutatom ki a saját érzéseimet, gondolataimat. Beengedem magam mellett, majd becsukom mögötte az ajtót. - Érezd otthon magad szerény hajlékomban - szólalok meg végül, de a hangomban nem udvariasság, nem vendégszeretet, csupán lemondás van. Ha annyira látni akarja, hogy miért nem jelentem meg ma este, akkor tessék, lássa csak. Nem fogom többé véka alá rejteni. Azzal már egyébként is elkéstem. Mögötte lépdelek, ahogy a bűntény helyszínére érkezik, és a kezébe vesz egy üveget. Nem felelek a költői kijelentésére, ugyanakkor a tekintetét sem próbálom kerülni. Lássa csak, hogy mennyire bánom a történteket, és lássa azt is, hogy mennyire egy gyenge, szenvedő férfi vagyok. Mivel csak sejteni tudom, milyen állott szag lehet a lakásban, ezért, mikor ő elkezd kibújni a kabátjából, én az ablakhoz sétálok, hogy megnyithassam azt. Először egyet, majd kettőt. Szerencsére nincs olyan vészesen hideg odakint, de valószínűleg, ha az lenne sem fogná fel a szervezetem. - Történt is valami… ez- tárom szét a kezeimet, ahogy megállok a művem előtt. Nem közelítek hozzá, mert jól tudom, hogy valószínűleg a leheletemből is úgy árad az alkoholszag, mint az egész lakásból. Helyette megállok tőle tisztes távolságban, és úgy figyelem a szavait. Feleletet nem tudok egyelőre adni neki. Csak állok ott, nézek rá, és gondolkozom. Gondolkozom, hogy mit mondjak el, mit tartsak magamban, mit magyarázzak meg neki, de nem jönnek az épeszű, gyors, logikus gondolatok a fejembe, amikre anno mindig is büszke voltam… mielőtt ilyen sorsra kárhoztattam volna magam. Lehet eltelik egy perc, de akár kettő is, mire eljutok arra a pontra, hogy szóra nyissam a számat. - Mert rájöttem, hogy még egy hónapra sem érdemlek meg valaki olyat, mint amilyen te vagy. És az olyan jelző teljesen pozitív értelemben gondolom - röviden, és tömören ez lenne a lényeg, de érzem, hogy kezd beütni a védekezési mechanizmusom, és csak pillanatok kérdése, mielőtt magyarázkodásba fogok. - El akartam titkolni előled a gondjaimat, de erre már nincs lehetőségem. Tessék hát, Carmelia, ez itt a csupasz igazság, amit magad előtt látsz. Ez vagyok én most, ez voltam már évekkel ezelőtt, és valószínűleg ez is leszek évek múlva, míg idejekorán sírba nem viszem magamat - tárom szét a karjaimat, hadd nézzen körül mindazon, ami a szeme elé tárul. Egy-két összegyűrt sörösdoboz, egy üres üveg vodka, meg még egy másik, ami egyelőre csak megbontva, és éppen belekortyolva pihen az asztalomon. - Ne hidd azt, hogy veled volt a gondom, mert épp ellenkezőleg. Te voltál az, akitől azt vártam volna a tudtodon kívül, hogy segít kirángatni ebből az önpusztító életmódból. Aki újra megtanít értékelni az életet, aki miatt végre úgy láthatom magam, mint ahogy egy normális embernek kellene látnia magát. De… egyrészt úgy érzem, nem róhatok rád ekkora terhet. Másrészt pedig ezek az én démonjaim, és ezekkel nekem kell megbirkóznom. Vagy addig próbálkozni, míg bele nem pusztulok, vagy már késő nem lesz - sok mindent zúdítok rá, és ez zavar is, de valószínűleg közel sem annyira, mint ha teljesen józan állapotomban lennék. Csupa jót, csupa örömöt szerettem volna ettől az estétől kapni, és adni – ehhez képest csak a szinte kézzelfogható feszültség lett a osztályrészünk. Jogosan van feldúlva, jogosan vár válaszokat, én pedig a rá való tiszteletem jeléül – ha már az elmúlt három órában ez a fasorban sem volt – legalább valami magyarázatféleséggel próbálok szolgálni a számára. Hogy ezzel csak könnyítek az egészen, vagy nehezítek, azt nem tudom. De az elkövetkezőkkel kapcsolatosan neki kell meghoznia a döntést, mert nekem jelenleg a leghalványabb fogalmam sincs arról, hogy mi lenne most mindkettőnk számára a legjárhatóbb út.
Ha a régi, átlagosan normális, bár sok szempontból szürkén unalmasnak nevezhető életemet veszem alapul, akkor a kettőnk találkozása soha nem jutott volna idáig. Valószínű már az első randevún elvérzünk. Vagy már akkor, amikor kissé spiccesen, vagy talán nagyon spiccesen felhívott, és megpróbált egy meghívást tolmácsolni felém. Ha a régi életemet nézem, még a betegségem előtt, akkor minden bizonnyal egy átlagos kapcsolatban, vagy talán már házasságban élnék, nyugalmas otthonban, gondoskodón és törődéssel a férjem irányába. Akkor nem vesztettem volna el a hitemet, akkor vasárnaponként ragyogó szemekkel ott ülnék Adam atya istentiszteletének celebrálásán, hallgatnám az evangéliumi tanítást, majd mosolyogva fogadnám el a meggyes pitét, amit a két házzal lejjebb lakó Mrs Akárkicsoda sütött. Talán még a receptet is elkérném, és legközelebb igyekeznék viszonozni a kedvességét. Egy másik életben a boldogságra törekednék, a hosszú életen át tartó boldogságra, és bár igyekeznék mindent megtenni azért, hogy akiket szeretek semmiben ne érezzenek hiányt, nem áldoznék fel érte mindent. Egy másik életben azt hiszem nem érezném azt a torokszorító érzést, amelyet az életem jelenlegi bizonytalansága okoz. Nem érezném, hogy a mosoly, melyet minden reggel, mint valami kötelező maskara kelléket magamra öltök időnként nehezebb, mint a bűnök, melyek a szívemet nyomják. Melyeket elkövettem azóta, hogy tudom: tulajdonképpen az életem akár egy óra múlva, akár holnap, akár az év végén egyszerűen befejeződik, elvágták, nincs tovább. Én nem élhetem azt a másik életet, még csak nem is választhatom, ugyanakkor valahogy képtelen vagyok elengedni azt a rám jellemző ragaszkodást, amelyet a korábbi mérhetetlen életszeretetem még maradványként bennem ragadó érzése szül. Élni akarok, mindenáron! Dr Martin szerint az, aki két kézzel kapaszkodik az életbe, aki nem akarja feladni, akiben erős a küzdőszellem, az akkor is bírni fogja, amikor ők orvosok már gyakorlatilag lemondtak róla.Én még nem mondtam le magamról, noha egyre nehezebb felszegett fejjel állni a pofonok előtt, amit az élet osztogat torz mosollyal a képén. Ilyen pofonként élem meg mindazt amit Callum tett velem. Igazából nem kellene belőle ügyet csinálnom. Tulajdonképpen egy vállvonással és némi keserű szájízzel kellett volna távoznom az étteremből, hagyni neki egy üzenetet, hogy “Kösz a semmit!” hozzátéve magamban, lenyelve káromkodásként, hogy azért b*zmeg! Keresni valaki mást, aki képes lenne értékelni és elfogadni a törődésemet. Mi a fenének bajlódok valakivel, aki nem csupán nem igényli, de egyszerűen meg sem érdemli? Távozva az étteremből mégis ott motoszkál bennem a gondolat, hogy nem jó amit csinálok, nem ez a megoldás. Ebben az esetben semmiképp, hiszen olyan ez a férfi számomra, mint egy mélyre ásott kincsesláda, aki túl sok mocskot rétegezett a feje fölé, azt remélve, hogy sose bukkannak rá. Azt remélve, hogy mindenkit elrettent ennek a tengernyi szennynek az eltávolítása, semhogy akár egy percet is rászánnának. Normális esetben én is ezt tenném. Abban a sosem volt életben, ha eddig egyáltalán eljutottunk volna, nem is foglalkoznék vele….de nem abban az életben élek. Egy elszalasztott pillanat lehetne, egy olyan dolog, amelyet már nem biztos, hogy lenne időm helyrehozni. Nekem órákban kell gondolkodnom, és elszalasztott lehetőségekben. Sosem akart lehetőségekben….igazán sosem akart lehetőségekben, amelynek luxusát nem engedhetem és nem is akarom megengedni magamnak. Mire az ajtajához érek, már veszettül kapkodom a levegőt, a lábamban a csontok reszketve fájnak, alig tudok talpon maradni. Zörren a táskámban jelzés értékkel a kis dobozka, amelyben a számtalan színes kis kapszula, tabletta, apró kis cukorka szerű bogyó lapul.Zömében fájdalomcsillapítók, bár inkább már csak megszokásból szedem őket, szerintem a felének nincs semmiféle hatása. Az is lehet, hogy Dr Martin csak placebókat ír fel nekem, mert igazából csak egy donor segíthetne, aki nincs. Én meg ott vesztegelek a várólistának valahol a közepén, ahogy most Callum ajtaja előtt, legalább olyan reménytelenül és csodára várva. De a csodák nem kínálják tálcán magukat, ahogy ő sem mosolyogva jelenik meg az ajtóban. Meg is lepődtem volna, ha így történik, tekintve, hogy órákat vártam rám az étteremnél. Nem teszi könnyebbé azonban a helyzetet az a látvány sem, ami fogad végül. A lakásból, a kinyíló ajtón át szökik ki a huzat: az áporodott levegő keveredik az alkohol kesernyésen szúrós szagával. Nem kérdés számomra, hogy már idáig eljöttem, akkor nem fogok anélkül távozni, hogy nem beszéltünk. Még akkor is, ha belépve már sokkal élesebben, és kivehetőbben érzékelem, hogy meglehetősen beállt állapotban van még. Az az átmeneti állapot, amikor az alkohol már szépen lassan elpárolog az ember pórusain, a bőrén hagyva valamiféle múltszagú utóhatást, de még annyira nem tiszta tudattal, hogy pontosan meg tudja ítélni mi zajlik pontosan körülötte. Az üvegek közül van amelyik elborulva hever a földön, néhány az asztalon pihen, egymás mellett, glédában sorakozva. A kabátomból menet közben kibújok, miközben Callum ablakot nyit. Szükséges is, mert minél inkább beljebb haladok, annál inkább érzem ezt a borzasztó, szinte gyomorforgatóan masszív keserűség, lemondás, önsanyargatás szagot, melyet az alkohol bűze köt csokorba. A részegség felfogja ezeket az érzéseket, és eltompítja az agyban, a lélekben a szívben és elhiteti az emberrel, hogy nem is létezik, soha nem is léteztek. - Azt látom….- felelem a szinpadias körbemutatására, miközben lehajolok egy üres, felborult üvegért, és az asztalra teszem a másik legalább három ugyanolyan mellé. Meg sem tudnám tippelni, hogy mennyit ihatott, és egyáltalán mikor kezdte. Tegnap már nem tudtunk beszélni, igaz nem is akartam külön hívni, hiszen megbeszéltük a találkozót. Nem éreztem szükségesnek….lehet mégis kellett volna.Bár nem tudom, hogy meg tudtam volna vajon akadályozni? Lehet akkor nem jöttem volna. Mintha a sors különös és tökéletes időzítése lett volna, hogy meghallottam azt a pár mondatot a rádióban. Felé fordulok, és próbálom felmérni mennyire lehet olyan állapotban, hogy beszélni lehessen vele. Nem vádló a hangom, még csak nem is számonkérő, sokkal inkább fájdalmas kíváncsiság van benne, egy olyan emberé, aki úgy érzi félreseprik, anélkül, hogy megbizonyosodnának róla milyen is ő valójában. A szavai pedig ezt tökéletesen alátámasztják. Miközben széttárja a karjait, körbenézek a szobán. Mindenfelé üvegek, sörös dobozok, néhány félredobott ruhadarab hever a sarokban, a fotelben még ott a nyoma, hogy órákat ülhetett egy helyben. A konyhában egy apró helyzetjelző lámpa pislákol, a mosogatóba hulló vízcsepp ritmusosan koppan alá fél percenként, halk zörrenése egy tányér oldalát érinti. Visszakapom felé a fejem, szemeim elkerekednek, a szemöldököm ráncolom, amikor rólam beszél. Feltételezésekbe bocsátkozik engem illetően, anélkül, hogy bármiről is meggyőződött volna, miközben egyre mélyebbre merül a tökéletes és megmásíthatatlannak vélt önsajnálatban. Úgy hiszem itt az ideje egy kicsit felnyitni a szemét, és egy más aspektusban megvilágítani a dolgokat. Döntésre jutok. Veszek egy mély lélegzetet, a szemeimet lehunyom egy pillanatra, majd lassan, szinte kortyonként fújom ki az előbb beszívott levegőt. Az utolsókat elnyíló ajkaim között eresztem ki. Felmarom azt az üveget, ami még félig van vodkával, és nemes egyszerűséggel a konyha felé veszem az irányt. Megállíthat ha akar, de mire észbe kapna, mire egyáltalán a tompa tudatáig eljut, hogy mit is csinálok, addigra én a maradék vodkát már a mosogatóba öntöm. A csepegés alább hagy, bluggyogva távozik az ital a lefolyóban. Az üveg pedig egy koppanással kerül a pultra. Megfordulok, és magam előtt karba fonva a kezeimet, nézek vissza rá, ha időközben eljutott a konyhának legalább az ajtajáig. Ha nem, akkor is beszélni kezdtem, csak akkor kijjebb sétáltam, hogy legalább minimálisan lássuk egymást. - Nem mondok újdonságot talán, hogy mocskosul önző ember vagy, Callum. Rám akarod hárítani a felelősséget olyanért, amiben egyedül hoztad meg a döntésedet.- emelem meg jobbomat, magamra mutogatva a szív tájékomra, majd hagyom a kezem lehullano, bár beszéd közben azért időnként felemelem, aprókat gesztikulálok vele. - Nem te vagy aki eldönti, hogy mit érdemelsz és mit nem belőlem. Nem te vagy aki megmondhatja mekkora terhet róhatsz rám, és én mit bírok el. Azt hiszed csak neked vannak titkaid? Azt hiszed, hogy csak neked vannak démonaid?- legyintve fordulok meg, és lépek vissza a konyhába. A mosogató alatti szekrényt kinyitom, és az oldalán lévő rekeszben találok barna szemeteszsákot. Letépek egyet, és egyszerűen, határozottan, ellentmondást nem tűrően masírozok vissza a nappaliba, majd haragosan kezdem összeszedni és beledobálni az üvegeket. Zörrennek, csörrennek, összekoccanva halkan, sikoltva megrepednek. Megállok a mozdulatban, majd közelebb lépek hozzá és a kezébe nyomom a zsákot. - Segíts! Mindjárt visszajövök.- nem fűzök hozzá többet. Érzem, hogy ebben a helyzetben nincs tovább helye a bizonytalanságomnak, nincs tovább helye a tétovázásnak. Az egyiküknek lépnie kell, és ha annak nekem kell lenni, akkor megteszem. Nem fogok lemondani róla, még akkor sem, ha ő lemondott magáról. Elindulok megkeresni a fürdőszobát.Nem nagy a lakás, viszonylag hamar rábukkanok. Felkapcsolom a lámpát odabent, törölközőt készítek, majd nagyjából egy perc múlva újra a nappaliban vagyok, remélhetőleg még itt találom, amint az üvegek és dobozok maradványait dobálja a szemetesbe. Lágyan, óvatosan, de határozottan érintem meg a kezét, és nyúlok a zsák után, hogy lefejtsem róla az ujjait, és félretegyem. Ujjaim az ujjai közé fűzöm, és halkan, nyugodtan, mégis továbbra is határozottan, csöppnyi lágysággal a hangomban hívom őt, biccentve a fejemmel a fürdőszoba irányába. - Gyere velem! Kicsit kitisztítjuk a fejedet, és aztán beszélgetünk tovább.- ha szólni akarna, vagy tiltakozni, úgy mutatóujjam finoman simítom az ajkára, intve csendre, hallgatásra, a tiltakozás legkisebb jelének csillapítására. A fürdőszoba csempéjén könnyedén, mint valami kristálytükrön megtörő napsugár folyik szét a kicsi lámpa fénye. Hátam a kézmosó csapnak támasztom és végignézek rajta. - Vetkőzz! És nyomás be a zuhany alá! Csak hideg vízzel zuhanyozni legalább öt- nyolc percig, aztán fokozatosan adagold a meleg vizet. Én itt leszek, nehogy nekem kiborulj a zuhanyfülkéből. Utána főzök egy jó erős kávét neked. Gyerüüüüünk! Vagy forduljak el?- néztem rá értetlenül ha esetleg nem mozdult volna rögtön a szavaimat követően. - Azt mondtad, hogy tőlem vártad azt, hogy kirángassalak ebből az egészből, amiben vergődsz. Most pedig bebizonyítom, hogy tévesen ítéltél meg azt illetően, hogy mit és hogyan bírok el. Tévesen ítéltél meg, mert igenis erősebb vagyok, mint amilyennek te láttál. Fogalmad sincs róla, hogy mennyire.- nyeltem egy nagyot. Tudtam, hogy nekem is színt kell vallanom mindezek után, hiszen Callum gyakorlatilag kiterítette előttem az egész nyomorult, és minden szempontból kudarcra ítéltnek gondolt életét. Épen ezért tartozom neki annyival, hogy arról is beszélek, amit korábban nem osztottam meg vele. De később. Most még azt is alig fogja fel úgyhiszem, hogy itt vagyok.
Carmelia szavai elevenembe találnak. Nem azért, mert fájna tőle ez a mondat, vagy legalábbis nem a megszokott módon. Hirtelen azt sem tudom, mit, vagy hogy egyáltalán feleljek-e bármit arra, amit mondott rólam. Az a legborzasztóbb benne, hogy eddig ugyan nem láttam be, de teljesen igaza van - önző vagyok. Orvosként végzem a hivatásomat, de már korántsem abból az indíttatásból, hogy másoknak segítsek, hanem hogy meglegyen a napi betevőm. Mert mit kezdhetnék magammal, ha nem lenne ez a munkám? Ez a stabilitás még talán sakkban is tud valamelyest tartani, mert ha ez is megszűnne, akkor esélyesnek tartom, hogy minden tartalékomat felélve, valószínűleg már másnap benne lennék az aktuális gyászrovatban. De ahogy a szavaim is sejtetik, ez szintén nem mások, hanem magam miatt van – és ez, az egészségügyben dolgozóknál egy ideig tartható, de nem örökké. Aki nem küzd alkoholproblémákkal, az is előbb-utóbb ki fog égni, valakik hamarabb, valakik csak később – ezt esetemben pedig tetézzük még egy olyan nehezítő tényezővel, mint amivel én vívok már tizenhat éve. Kár lenne tagadnom, tényleg önző vagyok. Nem gondolom meg a szavaimat, nem gondolom meg a tetteimet, és nem foglalkozom azzal, hogy a másik vajon mit szeretne, mert úgy vélem, én biztosan jobban tudom. Attól viszont, hogy van egy orvosi diplomám, még ugyanúgy humánusan kellene viselkednem másokkal. Miből telt volna, ha írok egy üzenetet neki? Miből telt volna, ha adok bármiféle életjelet magamról? Már akkor elő kellett volna vennem a telefonomat, mikor a második felesnyi vodka lecsúszott a torkomon, akkor még kellően józan voltam ahhoz, hogy akár szavakban is elmondjam neki, hogy nem tudok ma menni. Annyira szívesen mondanám, hogy én nem ilyen vagyok, és ez egyszer még talán igaz is lett volna – de nem ma. Nem most. Mire bármit is felelhetnék a jogos kifakadására, ő hátat fordít nekem, és a konyha felé veszi az irányt. Lemondóan sóhajtok. Minden pozitív képzete, ami lehetett rólam, most olyan mértékben döngöltem a földbe, hogy arra nem hogy egy hónap, egy fél év sem lenne valószínűleg elég. Ő mégis, ahelyett, hogy a bejárati ajtó irányába indulna meg, egy szemeteszsákért siet, és elkezdi belepakolni a kiürült üvegeket. Nem vagyok egy alacsony férfi, de jelenleg úgy érzem magam, mint egy félénk kisfiú. Ha ellenkezni akarnék, akkor se tudnék, olyan határozottan szól rám, és nyomja a kezembe a zsákot, amibe szinte azonnal elkezdem belepakolni a továbbiakat. Jó látni, hogy egyre nagyobb rend kezd kialakulni a szobában. És talán nem a szoba az egyedüli, ami fokozatosan tisztul felfelé. Csendesen teszem bele az újabb és újabb üvegeket, amitől egyre rosszabbul érzem magam. Megszámlálva, hogy már hányadik kerül a kezem ügyébe, egyre jobban elborzadok magamtól. És ha én így viszonyulok magamhoz, Carmelia vajon mit szólhat hozzá? Annyira szívesen belelátnék a fejébe, hogy feltárhassam minden pozitív, vagy negatív gondolatát, amelyek most ott keringhetnek benne. Táruljon csak elém minden, hátha azok majd adnak nekem egy újabb pofont, ami felébreszt ebből a rémálomból, amibe kevertem magamat! A hevesen dobogó szívemet az csillapítja le, ahogy hozzám ér. A korábbi indulata most valahogy… elcsendesedett. Lágyan elmosolyodva, szemeimet lehunyva veszek el a gyengédségben, amit tőle kapok, mégsem érdemlek meg. Bólintok a szavaira, és követem őt. Sejtettem, hogy hova fog vezetni, és hagyom ugyan neki, hogy végig mondja a szavait, de nem veszem még le a ruhadarabjaimat. - Carmelia… nem arról van szó, hogy azt gondoltam, nem vagy elég erős ehhez. Arról van szó, hogy nem érzem megérdemeltnek a segítséget - őszintén, bár kicsit búsan, lemondóan felelek. Az ujjait az ajkaimhoz emelem, és egy óvatos puszit nyomok a kézfejére, majd a szemeibe nézek. - Ha segíteni akarsz, akkor inkább menj, és dobj be valamit a sütőbe. Van a fagyasztóban pizza, halrúd, meg még ki tudja, micsodák. Míg az készül, addig én… megoldom az ittenieket. Rendbe hozom magam - felveszem végre azt a határozottságot, amelyet az eddigi találkozásaink során megismerhetett, és a kiállásomat is rendezem mellé. Ha esetleg szólni akarna, ellenkezni, vagy akármi, most én vagyok az, aki csendre inti őt, ujjait az ajkaira téve. - Kérlek! Legalább egy kis önbecsülésem hadd maradjon meg! Nem lesz baj, ígérem! Pár perc, és megyek, már tisztább fejjel - amennyire csak tőlem telik, próbálom biztosítani arról, hogy minden rendben lesz, nem fogok kiesni a zuhany alól, nem fogom széttörni magam. - Na meg nem éppen így képzeltem el, mikor először ruhátlanul leszek előtted - fűszerezem meg egy apró humorral, és halkan fel is nevetek. De az elhatározásomon nem változtatok. Míg korábban ő volt a hajthatatlan, addig most én. Nem mozdulok, nem bújok ki egyetlen ruhadarabomból sem, míg ő el nem hagyja a fürdőt. Amint ez megtörténik, becsukom mögötte az ajtót, és nekilátok a feltisztulásomnak. A testhőmérsékletemmel azonos víz alá állok be, amit fokozatosan hűtök, éppen ellenkezőleg azzal, amit Carmelia javasolt. A hideg zuhany alapvetően nem rossz dolog, ugyanakkor jelenleg nem tartom a legjobb ötletnek, hogy jéghideggel kezdjek, és úgy melegítsem. Nem hiányzik, hogy meghazudtoljam magam, és kintről csak annyit halljon, hogy mégiscsak kiájulok innen. Nem veszem túl alacsonyra, csupán annyira, hogy érezhetően felüdüljek egy kicsit. Tokától bokáig megmosakszom közben, hajamat-szakállamat is megtisztítom, majd a távozásától számított tíz percen belül elzárom a csapot. Hogy a leheletemtől se szaladjon ki a világból, a fogamat is megmosom, és körülbelül három szájvízzel öblítem ki a számat egymás után, és a biztonság kedvéért még a fogamat is megmosom másodjára. Magamat is meglepő frissességgel fordulok ki a fürdőből, és indulok meg a szobám felé a magamra tekert törölközővel. Felveszek egy alsót, egy melegítőnadrágot, illetve egy egyszerű, szürke pólót. A vállamon átvetek egy törölközőt, amivel az imént még a hajamat töröltem, amit már csak hátrasimítva hordok, mikor megjelenek Carmelia közelében. - Itt vagyok - ha a kérésem szerint továbbra is a konyhában ügyködik, úgy leülök az étkező asztalhoz. Nem várok semmi megjegyzést tőle, egyszerűen belekezdek. - Ma van az évfordulója annak, hogy… nem, ez így nem jó - sóhajtok, majd az ablak irányába nézek, és miután a gondolataim összeszedtem, újra kezdem. Előtte még kérek tőle egy pohár vizet. - 22 éves voltam, mikor először volt kapcsolatom, először voltam szerelmes, és először gondoltam úgy, hogy itt, Amerikában végre otthonomra leltem. Jasmine-nak hívták. Három évig tartott a kapcsolatunk, és ugyan házasodni nem szerettünk volna, gyermeket igen, és ez úgy tűnt, hogy sikerült is. El nem tudom mondani neked, Carmelia, hogy mennyire boldog voltam. A szülés környékén egy konferenciára kellett mennem, ami fontos volt a karrierem, és a jövőm miatt, ezért muszáj volt részt vennem rajta. Időben jól álltunk egyébként, és a dokik is azt mondták, hogy vissza fogok érni, mert addig úgysem indul be a szülés, egyszerűen még nem jött el az ideje. Végül egy héttel korábban elfolyt a magzatvize, szinte minden előrejelzés nélkül, és megszületett a pici. Mire hazaértem, már öt napos volt a kicsi, én viszont még csak arról sem tudtam, hogy a szülés megindult, ráadásul… Jasmine-t sem találtam. Az édesapámnak rengeteg kapcsolata van, és miután nem maradt más lehetőségünk, magánnyomozót fogadtunk, hogy felkeressük őket. Párizsba vezetett az utam, ahol ráleltem, de… sok meglepetés ért akkor. Elsősorban, hogy a gyermek erőteljesen örökölte az apja vonásait, akinek a kilétéről szintén nem kellett sokat gondolkodnom, mert ott állt mellette. Hogy miből gondoltam, nem az enyém? Nos… szerintem ha rám nézel, hamar rájössz, hogy nem kifejezetten keleti géneket örököltem - újabb sóhajtást ejtek meg, ahogy a kiszáradt torkomat kicsit felnedvesítem a jelenlegi isteni nedűnek érződő csapvízzel. - Szóval ma van tizenhat éve annak, hogy megszületett a „gyermekem”, attól a nőtől, akiben a világon mindennél jobban megbíztam. Adj hozzá még pár napot, és annak is megkapod a kiindulópontját, hogy mióta van ez a… problémám - és az, hogy ezeket közlöm vele, a minimum azok után, amit tettem ma vele. Megérdemli, hogy megismerje a múltamat, és a démonjaimat. Nála jobban senki nem szolgált még rá erre. Már szimplán azzal is, hogy minden körülményt, minden fájdalmát, csalódottságát figyelembe véve is inkább a segítésem mellett döntött, nem a távozásén, tartoztam neki az igazsággal.
Amíg az emberben nem tudatosul, hogy az élete véges, amíg az emberben nem tudatosul, hogy a halálának a pillanata oly közeli, hogy minden életben töltött nap ajándék, addig azt hiszem soha nem gondol bele, hogy mi a legnagyobb félelme a távozás pillanatában. Sokan azt mondják, hogy nem félnek tőle, de azt hiszem valójában mindennél jobban rettegnek. A tudatlanság, a távozás utáni ismeretlen teszi félelmetessé, egy olyan utazás, amelyre egész életünkben tudat alatt készülünk, mégis fogalmunk sincs arról mikor indulunk, és arról sem, hogy hová jutunk az út végén. A legtöbben talán soha nem is fogják beismerni, hogy legbelül képtelenek feldolgozni a gondolatot, hogy egy napon minden, amelyet egy életnek hívtak, minden amely az övék volt, minden amit elmulasztottak, és minden amit elértek, majd véget ér. Van aki az anyagi javait fél itthagyni, hiszen egész életében dolgozott, rohant és megállás nélkül próbálta a legtöbbet kihozni magából, hogy aztán rádöbbenve mennyire nem számít semmi, egy papírra nyomtatott kigondolt érték halmaz után futva elfelejtett embernek lenni. Elfelejtette élvezni az életet, elfelejtett szeretni és elfelejtette becsülni azt, hogy szeretik. Bármit is ért el, ami kézzel fogható, kiélvezni már nem marad ideje, és ahova megy, oda nem viheti magával. Éppen úgy távozunk, ahogyan érkeztünk: pőrén, sírva és reménytelenül sóvárogva a jóra. Van aki a szeretteit félti, azokat akik élete során annak részesei voltak, a folytatása, apró darabja, amit itthagy magából a gyermekei által. Félti azokat az éveket amelyeknek már nem lehet részese, amelyben már nem láthatja majd őket. Hogy én mitől félek a legjobban? Én, akinek tulajdonképpen igazságtalanul osztott a sors vagy éppen maga Isten, kinek létét, és hatalmát mostanság egyre jobban megkérdőjelezem, jóval kevesebbet. Számtalanszor kérdeztem, amikor még egyáltalán vettem a fáradtságot, hogy imára hajtsam a fejem, térdelve az ágyam mellett esténként, az utolsó szavakat a Mindenhatóhoz intézve, hogy miért? Csak így röviden, mindenféle további gondolat nélkül, hogy miért tette ezt velem? Talán nem szeretem őt eléggé? Nem voltam jó gyerek, olyan aki kétszer ad, semmint egyszer is elvenne? Nem voltam eléggé erős hitű, nem voltam elég tiszta lelkű talán? Most mocskosabb vagyok bármelyik esőmosta földútnál. Bűnben gázolok, az összes parancsolatot sutba vágva, némelyiket szándékosan megszegve rohanok az életem vége felé.Már nem számít, hogy Isten szeret-e engem, nem számít az üdvözülés, nem számít, hogy a lelkemet majd kínozni fogják a Pokolok valamelyik mélységes és sötét bugyrában. Nem számít, hogy mi lesz majd, hogy megbocsátja a bűneimet, vagy sem, nem számít semmi, mert miért is számítana? Ha ennyit érek? Ennyire rövid életet, amelyben tulajdonképpen semmi nem adatott meg nekem igazán.Isten ellökött magától, hát én is ellöktem őt. Adam atya számtalanszor próbált visszatéríteni a helyes útra, én pedig számtalanszor igyekeztem őt letéríteni a jóról. Én a magánytól félek a leginkább. Attól, hogy egyedül fogok meghalni, egy jellegtelen, apró kórházi szobában, eszement fájdalmak közepette. Vagy az utcán hajnalban, amikor éppen hazafelé tartok, és nincs velem senki. Azt hiszem ettől rettegek a leginkább. Hogy nem lesz már egy kéz, az élet apró melegsége valakinek a tenyerében, amit még utoljára érezhetek. Valaki, akire nézhetek, akit még láthatok, aki még fontos a számomra, valaki, akihez még szólhatok, akinek még elmondhatom, amit nem akarok magamban tartani. A szavak sosem számítanak, mondják sokan, pedig a szavak igenis számítanak. Erre akkor döbbennének rá, ha hozzám hasonlóan tudnák, hogy már olyan kevés idejük van elmondani mindent, amit fontosnak gondolnak. Amelyet sosem mondtak el senkinek, pedig kellett volna. Nem akarok úgy meghalni, hogy nincs velem senki. Minden hónapban kell valaki, és minden hónapban legbelül kicsit belepusztulok a tudatba, hogy talán éppen azt büntetem a saját halálom bekövetkeztének súlyával, aki mit sem tud erről. Őszintének kellene lennem. Elmondani, hogy nem azért zárul le a kettőnk fejezete, mert nem akarnék többet, nem azért zárul le, mert talán nem passzolunk, vagy ne lehetne belőle több. Egy másik és teljes életben, talán több lehetne….de ebben itt, ebben a kiszámíthatóan semmi idejű életben egyszerűen lehetetlen. Lehetőséget kellene adnom, esélyt, és döntési helyzetet, helyette egyszerűen én hozom meg egyedül ezt a döntést, igazságtalanul. Mert azt hiszem talán, hogy az együtt töltött napok, hetek, az emlékek, a nevetések, a boldog közös idő, majd kárpótolni fogja a hiányomat. Nekem már nem számít semmi ami értékben, kézzel foghatóan mérhető. Én már nem nézek pénzt és pompát, nem nézek semmi mást, csak a lelket, azt amelyik a világba érkezett egykor, akiben lehetőségek voltak. Talán pont ez az amit megláttam Callumban. Az elpazarolt életet, az elpazarolt boldogságot, az elpazarolt lehetőségeket, amelyeket talán vissza lehet fordítani. Tisztában voltam vele, hogy vannak gondjai, hiszen erről ő maga mesélt, noha azt hiszem, hogy akkor még csupán a felszínt kapargattuk. Első találkozás révén, ez talán nem is meglepő. Éreztem, hogy oly törött a lelke, mint egy semmibe kivetett érzékeny porcelán, melyet az első koppanó eső is darabjai tör. Éreztem azt, hogy van talán valami, amit én megadhatok neki, és cserébe csak azt várom, hogy legyen nekem. Hogy ha ez az utolsó hónapom, akkor ne legyek egyedül. A lakása pontosan olyan, mint a szíve: kaotikus. Az ital bűze miatt nem szólnék, talán még azt sem vetném a szemére, hogy ebbe menekült, ahelyett, hogy velem találkozott volna. Semmit nem vetnék a szemére, elfogadnám a döntését, ha magyarázatot adott volna. Igazából most azt sem kapok, csak valami motyogást, valami renyhe, és erőtlen próbálkozást arra, hogy felvilágosítson: elbukott egy olyan harcban, amit tulajdonképpen soha még csak esélye sem volt megnyerni. Önző viselkedés egy olyan helyzetben, amikor nem ő az egyetlen, aki sérülhet. Ugyanakkor talán legbelül érzem, hogy igazságtalan vagyok, hiszen ez a tulajdonság annak tükrében, hogy mit is szerettem volna tőle, és ezzel kapcsolatban mennyire nem voltam őszinte,éppen úgy igaz rám is. Mentségemre legyen mondva, hogy talán ő az első, akinek egyáltalán szándékomban állt elmondani. Más kérdés, hogy ez talán megmaradt volna ezen a szinten, az akarat és a szándék szintjén. Nem fogok tudni így beszélni vele. Látom a szemeiben, az íriszei mélyén azt a bódító ragyogást, amelyet még az alkohol, lassan elpárolgó mámora okoz. A tompaságot felváltja a kétségbeesett tudat amely a szégyenérzetet generálja benne. Látom minden mozdulatában,érzem a csendességéből, ahogy a fürdőben hallom, hogy egymáshoz koccanó üvegek felelnek a zsák apró, leheletnyi zörrenésére. Sok üveggel, egy tisztuló nappalival később, a fürdőszobában szeretnék segíteni neki abban, hogy olyan állapotba kerüljön, amiben beszélgetni tudunk. Legalább egy pár mondatot. Ha utána azt akarja, hogy elmenjek, hát megteszem. Nem akarok úgy itt lenni, hogy valójában nincs rám szüksége…..pedig amúgy nagyon is van. Még ha olyan eszementen is próbál küzdeni ellene. Ellenem. Nem mint férfit látom most magam előtt, hanem mint embert, aki képtelen a saját harcát megvívni, és akiben mégis nagyobb a büszkeség, hogy ezt beismerje. Várakozón támasztom a porcelánt, és várom, hogy megszabaduljon a ruháitól, ám ő nem mozdul. Tekintete, ahogy rám néz egyszerre árulkodik szégyenről és keserű búbánatról. Olyan mint egy eltévedt gyerek, aki fél bevallani, hogy fogalma sincs tulajdonképpen még arról sem, hogy egyáltalán miért indult el otthonról. - Ezt még mindig nem a te tiszted eldönteni…- halkan, szinte suttogva, nagyon lassan elfúló rekedtséggel ejtem ki a szavakat feleletül, hangom elnyúlik a csempén, tört visszhangként verődik vissza. Kezem a kezei között veszik el, apró csókot lehel a kézfejemre. Hagyom. Van ebben valami megmagyarázhatatlanul keserű gyengédség. Csend fészkeli magát közén, csupán a tekintetünk az amely halkan összeér, és csókot vált. Állok vele szemben, és egy lassú sóhajjal fújom ki a levegőt,melyet nagy erővel szívtam be. Bólintok egyet, majd még egyet, majd sűrűbben még hármat a beleegyezésem jeleként. - Jól van, legyen. De csakis az önbecsülésed miatt. A többi indokot meg sem hallottam. Megyek és megpróbálok valami használhatót levadászni a hűtődből. Lehetőleg olyat ami nem mozog, és elég gyorsan kész van.- finoman rándult az ajkam,valamiféle tréfaként a korábbi megjegyzésére, mely szerint talán nem éppen ez lenne a legideálisabb alkalom, hogy levetkőzzön előttem. - Csak szólok, hogy ha a vízcsobogás leállta után tíz percen belül nem vagy a konyhában, akkor visszajövök és kopogás nélkül benyitok.- fordultam még meg kifelé menet a fürdő ajtóból, a nyomaték kedvéért pedig a mutatóujjammal az ég felé böktem kétszer egymás után, végül becsuktam magam mögött az ajtót. A konyhába érve kellett két perc, hogy kicsit összeszedjem magam. Mély lélegzet, megtámaszkodtam a pulton és a vállaim közé ejtettem a fejemet.Lehunyom a szemeimet és magamban azon gondolkodom, hogy miért vagyok én egyáltalán itt? Valóban az az indokom amit neki mondtam? Részben. És talán részben azért, mert a félelmem a magánytól sokkal erősebb. A magányos haláltól félek, és nem akarok egyedül maradni, jelenleg pedig nincs más akivel lehetnék. Talán bele is fáradtam ebbe az egészbe, nem tudom. Erősen fújom ki a levegőt, majd tolva el magam a pulttól valami használható étel után nézek, ahogy mondta. Hamar feltalálom magam, és átnézve a választékot, végül a halrudak mellett döntök. Még találtam egy kicsi fagyasztott zöldségköretet is, az jól fog jönni. A fagyasztó legmélyén pedig egy fél adag gyümölcsös jégkrémtorta is lapult, talán Callum már nem is tudja, hogy egyáltalán van. Felmelegítettem a sütőt, majd összekészítve a ételt, némi fűszerezéssel betoltam, beállítva megfelelő időt. Épp a mosogatógépbe pakoltam be az edényeket, mikor meghallottam magam mögött a hangját. Törzsből fordulok meg egyelőre, és szó nélkül, csak egy jólesően konstatáló mosollyal veszem tudomásul, hogy visszajött, nézem végig amint leül az étkező asztalhoz. Ezerszer jobb állapotban van, mint amilyenben találtam. Jó tett neki egy kis fürdő, és némi gondolkodásra való magány, amiben hagytam. Öntök neki egy pohár vizet, és halk koppanással teszem elé, majd magam is leülök az asztalhoz, éppen mellé. Innen oldalról figyelem az arcát, minden rezdülését, és hallgatom csendesen, egyetlen szó nélkül mindazt, amit el akar nekem mesélni. Olyan szavak ezek, amelyeket az embernek élete során egyszer el kell mondania valakinek. Teher ez, melyet megállás nélkül cipel és fogalma sincs róla mihez kezdjen vele. Bénán és kicsit tanácstalanul görnyed alatta, remélve, hogy talán egyszer majd képes lesz saját magát feloldozni alóla, holott éppen ő az aki semmiről nem tehet. Mégis ő szenvedi meg a leginkább. Mert neki szíve van, ami fájni tud. Kegyetlenül fájni. Mikor megáll egy pillanatra, hogy kortyoljon a vízből, megvárom, hogy visszategye a poharat és a kezei után nyúlok. Belefűzöm a sajátomat, és úgy tartom kezeim ölelő koszorújába, mintha védeni akarnám. Saját magától, az elkövetett hibáitól. - Ha jól értem, akkor saját magadat bünteted évek óta egy olyan ember aljas tettéért, amelyről nem tehetsz. Egy olyan ember helyett cipeled a keresztet, aki nemhogy téged nem érdemelt meg, hanem úgy alapvetően az élet legszebb érzését, az anyaságot sem. Egy olyan ember miatt vezekelsz, és váltál az alkohol rabjává, aki most valahol talán boldogan és békességben él a szép családjával és esze ágában sincs vissszatekinteni a múltjára. Elveszed magadtól a lehetőséget arra, hogy boldog legyél.Még mindig roppant önző vagy Callum.- a szavaim talán keménynek hatnak, de ennek ellensúlyozására a két hüvelykujjammal lágyan simogatni kezdem a kézfejét. Nem veszem le róla a tekintetem, nem figyelek most semmi másra, a sütő majd jelez ha kész az étel. - Önző vagy magaddal szemben. Önző azzal az éneddel szemben, aki megérdemelné a boldogságot, ha nem zárnád el. Mindenki megvívja a saját harcát. Ki így, ki úgy. Nem mindig nyerhetünk.- vontam meg egyszerűen a vállamat, és lebiggyedő ajkaim nem feltétlenül a lemondást tükrözték, sokkal inkább azt a magam részéről már elfogadtam, hogy nem lehet az életben minden tökéletes. - Vagyunk páran, akik vereségre vannak itélve. Mi, akik mégsem adjuk fel. Mégis minden nap azért kelünk fel, mert hiszünk abban, hogy az élet bármennyi szart is fog a nyakunkba zúdítani, meg sem érezzük. Könnyedén leseperjük magunkról.- ráztam meg magam, mintegy prezentálva a szavaimat, egyúttal nyomatékot is adva nekik. - Ha iszol jobb lesz? Nem lesz jobb. Ha józanodni kezdesz, akkor rátöltesz. Hurrá! Újabb pofont adtál a lehetőségeidnek. És miért? Mert valaki, valamikor bemászott a lelkedbe és rommá zúzta. De tudod mit mondok? Lehet nem lesz ugyanolyan, lehet sebzett és foltos lesz, de attól még a te szíved, a te lelked….ha hagyod, hogy valaki helyrekapja. Esélyt adtál a depressziónak és a boldogtalanságnak.Olyan nehéz lenne esélyt adni a boldogságnak? És miért? Mert nem érdemled meg….miért mondasz le magadról, ha van akár egyetlen ember is, aki nem akar lemondani rólad?-kérdezem, miközben kezeimmel már majdhogynem kapaszkodom a kezeibe, szinte centiről centire közelebb húzva magam ezáltal hozzá. - Ha tudnád, tényleg tudnád hogy ez életed akár utolsó napja is lehetne….akkor is így lemondanál magadról?- teszem fel a kérdést, bár nem tudom, hogy a felelete mennyire lenne átgondolt. Hiszen erre a választ csak az tudja igazán, és őszintén megadni, akinél a halál szinte minden nap lehetőségként kopogtat. A szavaimat követően a sütő három csilingeléssel jelzi, hogy elkészült az étel, ám én nem mozdulok, és addig kapaszkodom a kezeibe is, nem engedve, hogy visszahúzza, amíg az utolsó kérdésemre bármiféle elfogadható választ nem ad.
Kezdőlap
