A fiatal pár velem szemben nagyjából negyed órája próbált napirendre térni azon, hogy hova utazzanak nászútra. Csendesen, gyakorlatilag egyetlen hang nélkül hallgattam őket, hol az egyiket, hol a másikat figyelve. Fogalmam sincs mióta lehetnek együtt, de azt biztosan tudtam, hogy fogalmuk sincs az idő és az együtt tölthető napok értékéről. A hely annyira mindegy. Bár bevallom, hogy mostanság számtalan alkalommal kap el az érzés, hogy magam mögött hagyjam New York-ot és eljussak olyan helyekre, ahol még soha nem jártam, és talán már nem is fogok. De ha valaha is eljött volna annak az esélye, hogy férjhez menjek, minden bizonnyal csak nevetve böktem volna az ujjammal a földgömbre, és mentünk volna ahova a vak szerencse meg az én ujjam találata vezetett. De ez az élet csupán illúzió. Valami, ami után lehet vágyakozni, csak éppen nem érdemes. Persze nem állítom, hogy reménytelenül telnek velem a napok, azt valahogy sosem sikerült magam mögött hagyni, ó én bolond, még mindig hiszem, hogy meggyógyulhatok. Addig pedig csak hallgatom a fiatal párhoz hasonlókat, és a szívem mélyén valamiféle megmagyarázhatatlan irigységet érzek. Az idejük miatt. Hogy nem tudják….hogy nincsenek tisztában vele, míg én tudom, tökéletesen tudom, hogy minden amit magam mögött hagyok kegyes ajándék a sorstól és ami rám vár az csupán olyan, akár a végtelenbe tartó éjjeli országút: tudom, hogy vége van, csak nem tudom pontosan, hogy mikor. Csak azt, hogy hamarabb mint másoknak.
Augusztus van. A nyár utolsó hónapja, egy évszak vége, amely megint az enyém lehetett. Hetek óta erősödött a fájdalom, és már nem elég a dózis amit kapok, többre van szükségem. Néha elviselhetetlenül szánt végig a csontjaimon, felébreszt álmomból, és zokogva nyúlok el a padlón, a saját kínkeservemben vergődve. Más nők fürdőszobája úgy néz ki mint egy drogéria, annak is a szépészeti a részlege, az enyém meg olyan akár egy elcseszett patika és egy drogtanya keveréke. Másfél hete jártam Dr. Moonrose-nál, és könyörögtem, hogy erősebb fájdalomcsillapítókat írjon fel, de ő csupán a régiek adagját emelte meg, ami nagyjából olyan mint halottnak a csók. Nem segít. Lassan úgy érzem valamiféle tompa megnyugvást hozhat valami ópiát származék, esetleg olyasmi, ami nem feltétlenül legális, de legalább egy időre elfeledteti velem, hogy mennyire ragaszkodom ehhez a beteg és lassan elhaló élethez.
Szerettem élni, most is szeretek, talán pont ezért adom olyan nehezen, talán pont ezért ragaszkodom ennyire hozzá, és talán pont ezért képtelen lennék feladni. Éppen ezért próbálok minden napot  a maga teljességében megélni. Korán kelek, és szinte már pirkad mire lefekszem. Napi három-négy órákat alszom. Van amikor még ezt is soknak érzem. A testem valószínű erre is reagál, amikor a fáradtság, vagy éppen a kimerültség első jeleit érzékelem. Ilyenkor egy teljes napot az alvásra áldozom, bár időnként ezt is soknak érzem. Minden alvással töltött idő elvesztegetett kincs. Hiszen annyi minden történhetett volna még velem. Nem gyorsan élek, hanem teljesen. És minden hónapból harminc napot igyekszem valaki másnak az életét boldoggá tenni. Nem kérek cserébe semmi mást, csak azt, hogy jelen legyen az életemben, hogy töltse ki a mindennapjaimat, hogy benne legyen velem minden őrültségben. Akár hajnal kettőkor egy hídpilléren ülve, mezítláb lógatva a lábunkat a Hudson fölé, torkunk szakadtából énekelni az Old Black Joe-t. Közben két pofára taccot enni, cukros kólát inni, és mályvacukrot nyersen. Egy egész zacskóval. Csak akarjon velem beszökni egy üres Broadway színpadra, Shakespearet szavalni az üres nézőtérnek, és menekülni a biztonságiak elől akik rajtakapnak.

“Te vagy szememben az egész világ:
Ki mondaná hát, hogy magam vagyok,
Midőn egész világ néz itt reám?”

Üljön be velem a kocsimba, és induljunk el, nem számít merre vagy éppen hova, csak ameddig egy tank benzin tart. Kövessük a lenyugodni készülő napot, hagyjuk, hogy a csillagsátor terüljön ránk akár egy félig üres Walmart parkolóban.
Mindezen gondolatok közepette azt hiszem annyira kispolgárinak, és hovatovább középszerűnek tűnik a házaspár velem szemben, akik még mindig nem döntötték el, hogy melyik szigetvilág, vagy éppen melyik nagyváros lenne a legtökéletesebb a számukra. Pedig a hely mindegy. Mire erre rájönnek majd, talán késő lesz. Boldognak lenni egy kocsi hátsó ülésén is lehet, ahogyan üres perceket is lehet tölteni egy luxushotel medencéjében koktélt szürcsölgetve. Egy óra tanakodás után végül a Karib szigetvilág mellett döntenek és ezek alapján foglalnak jegyet. Őszintén remélem, hogy boldogok lesznek, és értékelik majd az együtt töltött időt.
Ők az utolsó ügyfeleim mára, így fél órával a távoztuk után zárom be az irodát, hogy elkészüljek az estére. Különös randevúra készülök, amit nem is neveznék feltétlenül annak….nem is tudom mi lesz ez. A megismerkedésünk hovatovább elég különös volt. Egy óra a kórház liftjében beragadva, miközben igyekszünk a világ dolgairól, a művészetekről, a gazdaságról értekezni, a témákat majdhogynem kimeríteni, és várni, hogy végre kiszabadítsanak bennünket. Vonzó pasas, megkapó külsővel, kellemesen simogató hanghordozással, amit a hely szűkössége még inkább közel hozott. Volt valami benne, ami azért ragadta meg a figyelmem, mert pontosan ugyanazt éreztem magamban is. A mosolya őszinte volt, de álarc. Olyan álarc, amit akkor visel az ember, ha rejtőzködni akar. Kíváncsivá tett. Éppen ezért úgy gondoltam, hogy talán egy hónap, talán harminc nap pontosan elég lesz, hogy egy időre legalább elfelejtse ezt az álarcot. Tulajdonképpen nem számított, hogy ki ő, hogy pontosan mivel foglalkozik, még az sem érdekelt, hogy hol és milyen körülmények között él, bár a fehér köpeny elég árulkodó volt, hogy nem egy beteghez, sokkal inkább a kórház egyik orvosához van szerencsém. Nem láttam az ujján karikagyűrűt, és a viselkedése sem volt olyan, mint azoknak, akik hosszú ideje egy párkapcsolat rabjai, és van bennük valamiféle, számukra észrevehetetlen tartózkodás. Benne nem volt.
Elkérte, hát megadtam a számomat, és mondanám, hogy nem hittem, hogy keresni fog, de ez álszent megállapítás lenne. Nagyon jól tudtam, hogy keresni fog.Mikor kiszálltam a liftből végre, amikor kiszabadítottak bennünket és egy másodpercre hátrafordulva összeakadt a tekintetünk, pontosan tudtam, hogy keresni fog.Lehet, hogy két nap múlva, lehet, hogy két hét múlva, de hívni fog. Tizenegy nap múlva végül felhívott. Már késő este volt, éjfél is elmúlt, mire megcsörrent a telefonom. Hallottam a háttérben a morajlást, valaki egy zongorán klimpírozott, poharak csörrentek. A hangja már kissé rekedten fátyolos volt, és ha most ott lett volna velem szemben, minden bizonnyal a leheletéből éreztem volna az elfogyasztott alkohol aromáját.Őrült volt és elbűvölő. Hogyan is mondhattam volna nemet a meghívására? Őszintén szólva, ahogyan biztos voltam abban, hogy keresni fog, abban is biztos voltam, hogy mindenféle hezitálás nélkül fogok neki igent mondani. Már csak azért is, mert az én fejemben már kész terv volt vele kapcsolatban. A visszautasítástól nem féltem. Ha így is lenne - ahogy már számtalan alkalommal volt rá példa - én elfogadom. Sosem erőszakolom magam rá senkire….pont ez a lényege az egésznek: a kölcsönösség. Egy hónapra kibérelem az érzéseit, cserébe kötöttségek nélküli boldogságot és emlékeket ajándékozok neki. Hogy hol van ebben az egész képletben a hiba? Talán a kezdeteknél: hogy nem lesz tisztában azzal, hogy ez pusztán ennyi időre szól. Pontosan olyan ez mint az életünk, arról sem tudják a legtöbben, hogy mikor ér majd véget. Miért kellene erről előre szólnom?
A pontosság sosem volt az erényem, igaz mostanság ez a legkevésbé fontos dolog az életemben. Nem öltöztem túl, csupán egy egyszerű kék, kicsit talán a hetvenes éveket idéző ruhát választottam. Nem feltétlenül alkalmi, de a helyhez mindenképpen illeni fog. Egy vacsora. Ebben maradtunk, meg abban, hogy minden mást az elfogyasztott ital mennyiségére bízunk. Legalábbis ezt mondta a telefonban, bár lehet nem feltétlenül emlékszik minden szóra pontosan. Én is a felét elnevettem, azt hiszem. Nagyjából egy fél maroknyi fájdalomcsillapító dolgozik jelenleg bennem, és nem érdekel, ha alkoholt fogok ráinni, legalább a jótékony tompaság uralkodik el ma rajtam. Mikor belépek az étterembe, és őt keresem a tekintetemmel, az jut eszembe, hogy ma éjjel táncolni akarok….hogy is volt abban a régi filmben?
I could have danced all night…..hogy a búbánatba jutott eszembe ez a dal? A mosolya váltotta ki, amit innen éppen csak befelé haladva megpillantottam, mikor észrevett. Megemeltem a kezem és ahogy haladtam befelé, integettem neki. Próbáltam nem kalimpálni.Végül amikor odaértem, a kezemben szorosan fogtam a táskámat, mindkettővel magam előtt markolva, majd egy nagyot sóhajtva álltam meg az asztalnál.
- Hello. Szeretnék szabadkozni, hogy a forgalom volt rémes, ami amúgy igaz, mert Manhattan egy állandó forgalmi dugó, de ez azt hiszem slamposan idétlen és középszerű kezdés lenne. Szóval helyette inkább csak annyit, hogy nem feltétlenül törekedtem arra, hogy ne késsek, igaz arra sem, hogy azért egy minimálisan mégis.- ha felállt akkor amikor megérkeztem, akkor megvártam amíg a széket alám segíti a pincér, aki eddig kísért, és Callum-al együtt helyet foglaltam, vele szemben. Másképp festett, mint a liftben. Eltűnt a fehér köpeny, az arca rendezettebb volt, bár nem állítom feltétlenül, hogy kevésbé meggyötört. A pincér még mindig várakozott, hogy felvegye a rendelésem, én pedig oldalról felpillantottam rá.
- Egy pohár félszáraz fehér bort kérek. A fajtája mindegy, bízom az ízlésében.- mosolyogtam majd a figyelmem elvonva róla a velem szemben ülőre fordítottam. A pincér a rendelésemmel együtt távozott.
- Örülök, hogy hívtál. Őszintén. Bár hozzá kell tenni, a liftes kaland határozottan izagalmasabb volt, mint egy étteremben feszengeni. Nyugtass meg, hogy nem tervezzük végigenni az egész étlapot. Rémesen unalmas társalgó vagyok efféle környezetben.- ez utóbbi mondanivalómnál kicsit megemelkedtem a székről és az asztal felett diszkrétebb hangerővel szinte csak neki súgtam a mondanivalómat. Aztán visszahelyezkedtem illendő módon. Túl rövid az élet, hogy ne próbáljuk felrúgni a szabályokat, nem igaz?

A szeptemberben van valami egyszerű, és megfoghatatlan. Egyszerre van benne az elmúlás, a hosszú álom, és egy új kezdet gyönyörű ígérete. Még félig visszafelé kacsingat az illatos nyárba, édes zamattal csücsöríti kívánatos, szőlő illatú csókját, de a szoknyája alatt a tél tanyázik, és vágyik új életre. A tavasz kacagása a kopár lombok alatt mintha csak egy zúzmarás délibáb lenne. Az ősz az egyik legszebb évszak, és én még csak abban sem lehettem biztos, hogy megérem. Bárcsak legalább annyit elmondhatnék, hogy ez az évszak még a sajátom lesz, ebbe még kicsit megmártózhatom, de lassan abban sem vagyok biztos, hogy a holnap itt talál még.
Talán elalszom. Csak egyszerűen, mint az éveket maguk mögött hagyott öregek, akik számtalan emléket mosolyognak pilláik alá. Nekem nincs sok, de valami elképesztő erővel és hittel igyekszem gyűjteni őket. Mert nekem nincsenek évtizedeim, csupán napjaim, talán heteim és hónapjaim. Talán fél évszakjaim. Vagy annyi se. Nem akarok erre gondolni, mégis minden nap megteszem. Hosszú ideje, hogy ez veti árnyékát a mindennapjaimra. Az ember alapvetően tudatában van az elmúlásnak, mégsem látja olyan élesen, szinte vakító kontúrral a végét, mint az, akivel egy napon közlik, hogy ha nem találnak számára megfelelő donort, akkor gyakorlatilag nincs már annyi előtte, mint amennyi mögötte. És ami mögötte van az sem sok.
Igazságtalannak éreztem a sorstól. Igazságtalannak és annyira szerettem volna a teremtő képébe beleüvölteni, hogy én aki hittem, aki olyan görcsösen és nagyon hittem benne, aki gyerekkorában apró ujjait imára kulcsolva minden áldott este hozzá szólt, én nem ezt érdemlem. Mit kellett volna még tennem? Mi az ami miatt úgy büntet, hogy az életet, amit úgy imádok lerövidíti számomra? Adam atya szerint ez nem büntetés, sokkal inkább kegy. De én már nem tudok ebben hinni. Lassan csak abban tudok hinni, amit átélek, amit valóban átélek hús és vér formájában.Isten messze került tőlem. Talán soha nem is volt közel. Talán csak kapaszkodót kerestem általa az életemben. És ő maga volt aki ezt a kapaszkodót illékony illúzióvá változtatta. Az elmúlás vékony pallóján egyensúlyozom, és billegek. Maholnap leesek.
De addig még élni akarok. Úgy ahogyan én választom meg. Úgy, mintha minden nap az utolsó lenne.Hónapról, hónapra, boldogságot csempészve emberek életébe, mint egy álruhás télapó.
Az augusztust éppen csak magam mögött hagytam. Utolsó napjain egy kartondoboz árválkodott a nappalimban, arra várva, hogy a gazdája érte jöjjön. De nem jött, csupán egy barátját kérte meg, hogy hozza el tőlem. Nem értette miért így ért véget. Én pedig nem mondtam el. Nem akartam, hogy úgy emlékezzen rám mint a nő, aki úgy szedi a gyógyszereket mint más a pez cukorkát. Nem akartam, hogy lássa milyen az amikor a fájdalomtól már szinte a bőrt kaparom magamról, amikor üvölteni tudnék, mert a csontjaimba mar a kibírthatatlan kín. Azt akartam, hogy a mosolyomra emlékezzen, az együtt töltött hetekre, még akkor is, ha ezen ködként telepszik meg az elválásunk érthetetlensége. A köd majd lassan felszáll, és mint mindig, a szép emlékek fognak áttűnni rajta. Később úgyis csak erre fog emlékezni. Mert idővel minden emlék megszépül. Így akarom, hogy emlékezzenek rám. Meg úgy, mint a nő, aki csak egy hónapig volt az életük része, de az alatt az egy hónap alatt, talán több őrült, és máskor elképzelhetetlen dolgot tettek, mint későbbi életük során valaha fognak.
Callumot a véletlen küldte, ahogy az összes többi férfit is. Én mégis a sok véletlen közül szinte mindig felismertem melyik az, amelyik kicsit talán velem is feledtetheti az utam rövidségét. Noha minden ilyen hónapban benne volt, hogy talán éppen akkor fog megtörténni. Az első hetekben, az első napokban, talán a felénél, a boldogság legszebb másodperceiben. Mindig benne volt ezekben a kapcsolatokban, de valahogy nem akartam erre gondolni. Legalább erre nem. Most is tudom, hogy jól választottam. Már akkor tudtam, amikor felhívott, és gyakorlatilag a spontán időpontválasztással, az állapottal mosolyt csalt az arcomra. Nem tudom pontosan miért éppen akkor, hogy miért éppen úgy hívott fel, de talán pont ez adott valami romlottan romantikus bájt az egésznek. Sokféle emberrel találkoztam már, de gyakorlatilag telefonon, majdhogynem matt részegen, még senki nem hívott el randevúra. Már ezért a szívembe zártam.
- Oh!- meglepetten és kicsit talán különös vidámsággal vonom fel a szemöldököm az első szavaira. Próbálva kitalálni, hogy zavarban van, esetleg alapvetően a fekete humor jellemzi. Nem tudom biztosan, de talán a kettőnek a keveréke.
- Akkor elmondható, hogy a minimális késésemnek köszönhetően, jelenleg mindenki nyugodtan elfogyaszthatja a vacsoráját.- egy sietős, inkább csak jelzés értékű pillantást vetek körbe, majd a tekintetem újra megállapodik rajta és végignézek a külsején. Egyszerű, de mégis visszafogottan elegáns. Nem akart feltétlenül kiöltözni, de azt hiszem igyekezett átmenetet találni a póló és farmer, meg a szmoking között. Sikerült.
- Nem tudom. Maradjunk annál, hogy örülünk a találkozásnak, amely ezúttal nem okoz átmeneti klausztrofóbiát.Nálam legalábbis.- emelem meg két oldalon a két karom, megvonva a vállaim.
- Nem mellesleg az efféle randevúk nekem sem feltétlenül szokásaim. Pedig volt néhány.- nem csinálok titkot belőle, miért tenném?
Helyet foglalunk, és a pincérnek leadom a rendelésem, mielőtt távozna. Meglepetten hagyom tekintetem pár másodpercig a velem szemben ülő férfin. Vajon miért nem kért semmit? Ideges? Azt hiszem ez az elsődleges és leginkább kézenfekvő magyarázatom. Elnevetem magam a következő megállapításán. Nem is nevetés ez inkább jóleső, bár azért nem harsány, de szívből jövő kacaj.
- A liftben jó társalgó voltam? Hát nem tudom. Akkor, adott pillanatban nagyjából bármilyen témakörben képes lettem volna órákig is beszélni, ha feledteti velem azt a gyomorszorító érzést, amit a bezártság okozott. Nem mellesleg volt egy igazán szórakoztató társaságom, aki hajlandó volt a helyenként száraz humoromat is elviselni. Jobban mondva a humorom hiányát.- billen oldalra a fejem, a derültség pedig éppen úgy az arcomon marad, ahogyan ott volt akkor amikor beszélni kezdtem.
- De lássuk hol vagyok még jó társalgó. Mondjuk egy lekésett vonat után az állomáson ülve egy kiadós nyári zápor után. Megfigyelted már valaha, hogy mennyire megváltozik a világ eső után? Mintha elfelejtenénk minden rosszat ami előtte volt. Kicsit olyan mintha nem csak a rossz szagot, de minden mást is elmosna. - nézek rá érdeklődőn, aztán legyintek szórakozottan.
- Megint túl filozofikus vagyok, igaz?- inkább közelebb húzom az étlapot.  Nem vagyok éhes. Általában soha nem vagyok az, köszönhetően legalább háromféle gyógyszernek, amik gyakorlatilag teniszlabdává zsugorítják a gyomromat. Pedig korábban szerettem enni. Most is szeretnék. Csak három gyógyszert kellene elhagynom. Három olyan gyógyszert, ami most lehetővé teszi, hogy itt beszélgessek vele. Hogy egyáltalán lábra tudjak állni. Valamit valamiért, nem? Mikor megszólal, nem pillantok rögtön fel. Mintha csak belefeledkeztem volna az olvasásba, pedig már régen nem az étlapot figyelem, hanem őt hallgatom. Végül valahol a mondandója felénél az íriszeim elvonom a papírtól, és a kartonlap felett egyenesen rá emelem. Pár másodperc eltelik, de csak kitartóan nézem, rezzenéstelenül, mintha ízlelgetném és fontolgatnám a szavait. Holott szó sincs erről. Szórakoztat. Ajkaim rándulnak,és kunkori mosolyba fut a szám.
- Te most komolyan elnézést kérsz olyasmiért, ami miatt őszinte, és saját magad voltál? Úgy értem….ittál. Na és? Felhívtál és randevúra hívtál, amit én akkor el is fogadtam. De nem változtat semmit azon, hogy ha nem olyan állapotban hívsz fel, akkor is elfogadtam volna. Tulajdonképpen teljesen mindegy mikor és hogyan hívsz fel, én akkor is eljövök. Bár hozzá kell tenni, hogy ez a módja roppantul szórakoztató volt.- teszem hozzá egy apró kacsintás kíséretében, miközben visszahúzódom az étlap tanulmányozásába.
- Nem mellesleg, én szerettem volna, hogy felhívj. Sőt, kifejezetten akartam. Gondolom működött az akaratátvitel, csak rossz volt az időzítése az agyhullámoknak, vagy ilyesmi.- egy picit vontam el az egyik kezem az étlaptól, és forgattam meg csuklóból a kézfejem, amolyan legyintést imitálva vele.Végül összecsuktam az étlapot és magam mellé helyeztem, ezzel is jelezve, hogy a magam részéről választottam. Összefűztem az ujjaim, és a könyökömre támaszkodtam, az állam megtámasztottam az összekulcsolt ujjaimon. Őt néztem. Szórakoztatott a zavarodottsága, és nagyon bíztam benne, hogy sikerül majd ezt a görcsöt feloldani benne valahogy. A liftben működött. De nem zárkózhatunk be újra egy felvonóba, hogy megint működjön, szóval más utat kell választani.Mielőtt azonban beszélni kezdenék, szinte a semmiből varázsolódik elő ismét a pincér. Meghozta a fehér boromat, és felvette a rendeléseinket. Én a magam részéről narancsos kacsát rendeltem apró, fűszeres burgonyával. Desszertet majd később.Talán.
- Elég sajátos hobbim van, ami azt illeti. Kapcsolatokat gyűjtök. Jobban mondva élvezem, hogy egy időre része lehetek emberek életének.- kezdek bele a különös magyarázatba, és kíváncsian várom a reakcióját, ahogyan szépen lassan kifejtem majd mire is gondolok. Szeretem spontán és hirtelen belevetni magam a dolgokba. Megszoktam, hogy minden ideiglenes, és mindig félek mostanában, hogy ha sokáig várok, akkor talán elszalad a pillanat, ami az én életemben nem feltétlen jön el újra. Másoknak megvan az esély, de nekem nincs. Közelebb húzom a poharam, és a pereme felett a mutatóujjam köröket rajzol. Egy ideig ezt figyelem, majd visszanézek Callumra.
- Nem is tudom minek nevezzem ezt. Talán egy hónapnyi, megismételhetetlennek. Talán sosem volt igaz kapcsolatnak. Szeretnék boldoggá tenni embereket. Akikről úgy érzem, hogy szükségük van rá. Ahogy arra az időre nekem is rájuk. Olyan dolgokat csinálni velük, amelyeket lehet, soha többé nem fognak az életben, csak akkor amikor velem vannak. Nem nagy dolgok ezek. Olyanok, amelyek mindig is ott voltak lehetőségként előttük, de sosem éltek velük még.- abbahagyom a perem felett a játékot, és finoman megcsippentve a pohár nyakát az ajkamhoz emelem és kortyolok belőle.
- Miért nem rendeltél semmit inni? És miért mondtad, hogy ma távol akarsz maradni az alkoholtól. Öt percen belül két tiltás is magad felé. Miért félsz ennyire önmagadtól?- számomra érthetetlen és zavarbaejtő. Fel kell kicsit oldanom bennem a görcsöt. Nem tudom a randevú okozza, vagy valami más. De azt is tudom, hogy amíg ilyen, addig nem fog igazán felszabadulni. Addig csak feszengeni fog.
Tekintetem találkozik a pincérével, aki éppen két asztallal odébb egyensúlyozik a tányérokkal. Biccent a fejével, hogy mindjárt jön.
- Ha sokáig bünteted önmagad, ha állandóan azt keresed magadban ami nem jó, megölöd idővel azt aki tökéletes benned. Ne tedd! Túl kevés az ember ideje ahhoz, hogy saját magát gyűlölje  a legjobban. Legyen kedves, még egy pohárral hozni, az úrnak is egy ilyet.- az utolsó mondatot az időközben asztalunkhoz érkező pincérnek címezem, majd újra Callum felé fordulok.
- A döntés a tiéd lesz.Ha megiszod akkor egészségedre, ha nem akkor azt is megértem. De tudnom, hogy az nem te vagy.- nem feltétlenül tudom, sokkal inkább érzem.
- Egyébként orvosnak véltelek akkor a liftben. Tudod, a köpeny miatt. Én bolond, meg sem kérdeztem akkor. Elfelejtettem.- mosolyogva simogattam meg a homlokomat finoman és néztem őt, ahogy velem együtt elmosolyodik. Vagy csak úgy láttam, mintha….?