- Hol vagy? – töri meg ismerős, füstös bariton a helyiség kellemes csendjét, s szinte már látom magam előtt peckes járását, azt ahogy nagyúrszerűen fennhordott orral lassacskán beballag… mit beballag? Berombol, bevonul az ő birodalmába. Fülemben a sötét sereg indulóját hallom, mikor a szemközti tükrös résznek hála meglátom ormótlan tükörképét. És persze, megint úgy vonul mintha csak mag Darth Wader személyesen öltött volna alakot benne. Sok alkalmazott ki nem állhatta őt, és nem állhatják őt még most sem. Edith rendszeresen azzal a lendülettel ahogy Gordon megjelenik, már iszkol is kifelé a helyiségből, mintha itt se lett volna, helyette pedig valami nagyon fontossal igyekszik elfoglalni magát csak, hogy úgy tűnjön mintha… dolgozna is. Na nem mondom, hogy ez olyan sokszor megszokott történni. Javarészt ő felel a kávézóért, amit mostanában igyekszünk korszerűsíteni és bővíteni a megnövekedett forgalomra való tekintettel. Ám ahelyett, hogy a vörös hajú lányka ténylegesen azzal lenne elfoglalva, amivel megbízták, amiért felvették őt ide és amiért fizetik, sokkalta jobban szeret élete választottjával chatelni, mikor csak lehetősége adódik rá. És akkor is ha nem. A szemében megbújó csillogást, szájának aprócska kis görbületét látva ilyen alkalmakkor talán még el is tudom hinni azt, hogy valóban az állítólagos Arthur az, akit neki rendelt az élet. És a legjobb pillanataikból hallott kis ízelítők, szaftos sztorik alapján képes lennék arra is, hogy megirigyeljem őt. Aztán mind ez kitart addig, míg el nem kezdi őt szidni és károgva utálni egy aprócska elszólása, vagy hibája miatt. Szegény fiú fogalmam sincs, hogy mennyire tud mind erről, többek között Edith sötét oldaláról, de gyaníthatóan nem sokat. Abból ítélve legalábbis biztosan totál hülye szegény, mikor egy-egy nap ebédszünetében, esetleg zárásnál megjelenik. Jó ég, olyan bárgyú képet és kisfiúsan szerelmetes vigyort, mint amilyen neki van, nem sokat láttam. Azt is hajlandó vagyok megkockáztatni, hogy csökkent elméjű szegény. Isabelle erre csak annyit mond, hogy Edith tökéletes elnyomásában élve még a legnagyobb vadállat is nyüszítő kiskutyává változik. Hát én szeretnék hinni ebben. Edith különös kis csodabogyó, aki soha nem volt képes kijönni a nálánál nagyobb hatalmú és határozottabb kiállású emberekkel. Így lehetett az is, hogy Gordon csak azért tartotta meg őt minden léhasága és munkakerülése ellenére, mert szüksége van az emberekre. Márpedig az utóbbi időkben a meghirdetett posztokra nem kevesebb, nulla személy jelentkezett. Na nem azért, mert rossz lenne a fizetés, vagy rosszak lennének a munkakörülmények. Itt a felső tízezer udvarában, az Upper East-en nyilván nem holmi költőpénzért dolgoznak az emberek bár tagadhatatlan, hogy túlzottan kiemelkedőnek se mondanám azt, ami a zsebünkbe csúszik egy-egy hónapot követően. De még mindig jobb annál, ami a korábbi munkahelyeimen csörgött a bukszában. Arra pont elég, hogy fizethessem a lakást minden hónap közepén, valamint kifizessem a számláimat, betudjak vásárolni és csurranjon-cseppenjen még egy kevés az esetben, ha szeretném kényeztetni magam valamivel. Egy új könyv, egy szép ruha, színház vagy mozijegy. Az emberek egyszerűen hercegnők akarnak lenni, büdös a munka. Ha pedig már ki kell repülni a fészekből mert anyuci és apuci úgy látja jónak, hogy ideje belevágni a nagybetűs életbe, akkor minél kényelmesebb és minél jobban fizető munkára vágynak. Ami meg ha nem sikerül, úgyis mennek haza sírni amit anyuci és apuci csakugyan elnéz. Hová lett ez a világ?! Ami pedig a többi lányt illeti, Belle, Carry és Tina egyszerűen elvannak Gordon nélkül. Örülnek ha nincs a közelben és annál inkább boldogok, ha megtudják tőlem vagy magától Gordontól, hogy éppen Brüsszelbe vagy Svájcba utazott, hogy újabb és újabb csokoládéval kapcsolatos konzultáción vegyen részt. Talán én vagyok az egyetlen aki képes ignorálni a beszólásait és megjegyzéseit, elviselni a jelenlétét és ügyesen hülyét csinálni belőle anélkül, hogy azt észre venné. Talán ezért eshetett meg az is, hogy engem választott helyettesének azok ellenére, hogy vannak nálam régebb óta itt dolgozó lányok. Tudni kell őt kezelni, na! - Jaj, kiscicám, tedd már le egy kicsit azt a csokoládét! Már a füled hegyéig maszatos vagy – Gordon csak a komoly, meglehetősen agresszív elszántságának köszönheti azt, hogy a tervei felett győzedelmeskedve elveheti tőlem az egyre tökéletesebbre formált, a rendelő által megálmodott, közel másfél kilós csokoládé teknőcömet. - Naaa!– nyafogósan dobbantok egyet, mikor a csodálatos csokoládé mesterművem eltulajdonításra kerül. - Megtennél nekem egy szívességet? Nem válaszolok, csak homlokráncolva figyelem a főnökömet, miközben kézfejemmel kisöprök egy arcomba lógó hajtincset. A rakoncátlan még ezután is visszamerészkedik, mire felfelé fújva egyet intem őt rendre. - Az előbb megérkeztek a kivitelezők a kávézó tervezéséhez. - Tervezés? Nem arról volt szó, hogy a terv már kész, ma pedig elkezdik? – költői kérdésemet látva kacér vigyorral támaszkodik meg az asztalon. Undorító egy fazon ez amúgy. Felesége és két szép gyereke van, mégis úgy kujonkodik a fiatal, szemrevaló lányokkal, ahogy éppen nem szégyelli. De megtudnám nyúzni néha. - Imádom, hogy mindig képben vagy! És valóban így van, csak rosszul fogalmaztam. Nekem néhány órára el kell ugranom, szeretném rád bízni. Már dolgozik a srác. Nem kell a nyakában ácsorogni, csak nézz rá néha jó? Szóltam neki, hogy itt vagy. - Ó, természetesen – minden bizonnyal kihallhatja a hangomból a nemtetszésemet, miközben sértetten nézegetem a teknősbékámat aminek az arca lassacskán torzulva fog megdermedni. Pedig olyan szépen alakult. Büdös paraszt. - Sietek vissza – erre már csak egy mesterkélt vigyorral bólogatok utána, némán artikulálva, hogy "igazán nem muszáj", és amint eltűnik, már húzom is magamhoz a csokoládéba öntött állatkát, hogy az utolsó simításokat követően behelyezzem a mélybe. Csücsörítve pillantok a fali órára, majd megszabadulva a legtöbb – általam is látott – csokoládé foltocskától, félrehúzom a falként felhúzott fóliák egyikét, hogy a pofátlanul fehérre meszelt, ennek hála pedig végtelenül tágasnak tűnő helyiségbe lépjek. - Apám, mint egy diliházban. Vagy rémálomban… - ámulok el, mondandómat nem csak saját magamnak, de a nekem háttal álló srác tarkójának is címezve.
• • Freedom is the power to choose your own chains.
- Itt hagyhatlak, ugye? –fordul felém Kyle árgus pillantású tekintettel, mikor valószínűleg ezredjére is konstatálta magában, hogy mindenem megvan ahhoz, hogy a mai napi munkát a siker jegyében tudjam véghezvinni, majd annak végeztével lezárni. Természetes az aggodalma annak fényében, hogy minden alkalommal úgy szívén viseli a sorsomat, mintha nem különb küldetése lenne az életben annál, mint, hogy megteremtse számomra a földönfutó Kánaánt. Na nem mondom, hogy nem kedvező számomra ez a nagy odafigyelés, szinte meg is hat azzal a kis híján szerelmetes pillogásával, amivel felém sandít. Ő kezeskedik felőlem, ő az, aki tartja a hátát értem a Klughaus vezetőségével szemben. Jó, nincsen rossz viszonyom a főmuftikkal, nem kell értem senkinek ölre mennie, de Kyle viszi el a balhét azért, ha a munkámmal nem elégedett a megrendelő. Erre még nem volt példa… hogy is lehetett volna, hogyha egyszer minden festmény, amit kiadok a kezeim közül, az maga a tökély?... De persze állandó és jogos a félelem, mert, mint a Klughaus gépezetében alapvetően nem szerződéssel dolgozó egyén, megvan az a privilégiumom, hogy főként a magam alkotta képzetekre hagyatkozom, nem a team-work során megvitatott alapokra állítom fel a remekművet. Gyakorlatilag, mivel nincs a hátam mögött team, ezért nincs is velük work… nem kifejezetten bonyolult a rendszer, de azért vannak, akik nem nézik jó szemmel azt a szabadságot, aminek eszmeiségében én néhányukkal szemben jobban szabadjára engedhetem a fantáziámat. Persze, nem mondom azt, hogy a nagy függetlenségem tekintetében nincs is, aki az orromra koppintson, de megvan azon felettébb pofás kis oldala a családomnak, hogy van pénzük. Márpedig, ha a szükség úgy hozza, korrigálni tudom a falra hányt vétkeimet bizonyos mennyiségű zöldhasúval, ami fedezi az újramázolást, valamint némi késedelmi díj a megrendelő számára, és mély sajnálatomat kifejező eszköz a csapat irányába. Ha anya és George erről tudnának, biztos nem lennének elragadtatva, de minek is gyarapítanám ősz tincseik számát olyan témákkal, amikben csak közvetetten érintettek? - Akár. De felőlem maradhatsz is, hogy fogd a kezem –vállrándítással fejezem ki érdektelenségemet holléte felől. Mint olyan, nem különösebben akadályoz meg a munkában, de gyanítható, hogy valamelyest feltartana a szószátyárságával –igen, mondom ezt én. Nem állítom azt, hogy sokat beszél, mert azon szómennyiséget, amit én egy nap alatt tudhatok magaménak, ő egy év alatt teljesíti, de tagadhatatlan, hogy mostanság mintha a szokásosnál közlékenyebbé vált volna. Bár lehet csak annak hatására tűnik így, mert egyre ritkábban van szerencsénk egymáshoz így gyarapodik a két találkozás közti idő alatt feltorlódó események sora… Ő a Cornell után hasznosan üti el az idejét, mint a Klughaus oszlopos tagja, tagadhatatlanul az egyik legjobb művésze. Én pedig a Columbiára száműzetve gyakornokoskodok mostohaapám rokona mellett. Persze ez túlzás… mert ugyebár ez volna a szükséges, ezelőtt az akarat előtt kellett volna feladataim tudatában fejet hajtanom, mint ahogy annak idején igent mondtam a szülői nyomásra pályaválasztás tekintetében. Ehelyett rejtélyes oknál fogva mégis elment egy sms azzal az üzenettel, hogy „szia Toni, nem érzem jól magam, ne számíts ma rám”. Nekem mindehhez ugyebár semmit közöm! Ahogy a tegnapi „dugó van a városban, késni fogok” kifogásnak se én voltam az értelmi szerzője, na meg az azt megelőző „halaszthatatlan ügyet kell intéznem, de igyekszem mihamarabb ott lenni” se tartalmatlan ígérgetés volt. - Majd visszanézek, nem tudom… -órájára sandít, fél szemöldökét felhúzza. – Öt körül. Megnézem, hogy mit alkottál –magabiztos mosollyal marja fel a fal tövébe vetett táskáját, azt keresztülvetve magán lépdel hátra egészen a felaggatott fólia halomig. - Csak aztán el ne hagyja semmiféle „szerintem jobb lenne, hogyha…” kezdődésű, általad jó tanácsnak nevezett, szerintem azonban inkább csak szőrszálhasogatásnak és okoskodásnak titulált monológ a szádat, mert még azt találom mondani, hogy „akkor csináld jobban” –bökök felé nyomatékosításként az időközben eltulajdonított festékszóró flakonjával. Meglehet, hogy a hétköznapi életben jóban vagyunk. Nem állítom azt, hogy minden alkalommal szeretetteljesen borulunk egymás keblére, ha csak megpillantjuk egymást… mondjuk úgy, hogy elvagyunk, van miről beszélnünk, de nem cuppantjuk le egymás arcáról a bőrt, mint ügyeletes puszipajtások. Elismerjük egymás munkáját szakmai viszonylatokban, talán még egy kicsit fújunk is a másikra annak egy-egy jobb projektje láttán… és ez a munkabéli feszültség eredményezheti azt, hogy a mindennapi életben is van köztünk egy ki nem mondott ellentét. - Az csak attól függ, hogy mi fogad, ha visszaértem.
A fal mellé állított JBL középhangosan ontja magából a bluetooth-szal ráküldött munkazenét. Na nem abban a ruszki szellemiségben értendő munkazenét, ami skandálásával nő a munkakedv, kiváltképp a gyártósorokon, hanem az általam összeállított spotify listát, ami számomra teszi dinamikusabbá a munkafolyamatot. A már rongyosra hallgatott dallamokkal vegyül a festékszóró szisszegése, a csörgés-csattogás, amit akkor viszek véghez, mikor a-ból b-be hurcibálom a létrát, amit a „nincs új a nap alatt” jegyében körülbelül ötvenedjére mászok meg a mai nap folyamán. - Meglehet. De az akkor a hely szellemiségének a sara, mert kétlem, hogy maga a szín ilyen tulajdonsággal ruházna fel egy semleges teret –reagálok a hátam mögül érkező spontán és váratlan véleménykifejtésre, leeresztve a kezemet vagyok köteles félbeszakítani a munkámat. Szusszanva pillantok végig a fal egészén, elhelyezkedve a létre legmagasabban lévő, legszélesebb fokán húzom el szám és orrom elől az arcmaszkot. - Bár nem tudom, a te véleményed igencsak határozottnak tetszik, ami személyes tapasztalat meglétét feltételezi… -pimaszkodok felvéve vele a szemkontaktust, noha a velem szemközt kerülő lány kiléte megszeppent pillogások sorát idézi elő. – Mégis csak igaz volna néhány hétköznapi teoretikus állítása, miszerint „milyen kicsi a világ”? –dacolva a magassággal dőlök előre, hogy könyökömmel megtámaszkodhassak a térdemen. - Rég láttalak! Mikor is?... –tanakodva pillantok a koszos földre. – Talán Charlie buliján, nem? Annak már lassan fél éve.
Ki, ha nem én lennék a fejes kedvence? És ki ha nem én lennék az is, akit a legmocskosabb melóval is képes megbízni, mind ezt azért, mert a többiek legapróbb jelét nem adják annak, hogy a munka minimális teljesítése mellett bármi másra hajlandók lennének. Persze, tagadhatatlan, a szerződések még csak véletlenül se tartalmazzák azon pontokat, melyek magába foglalnának egy esetleges felújítást, vagy barkácsolást. De mindannyian elzárkóztak a Gordon által nyújtotta lehetőségektől. Meetinget közösen, együtt? Áhh… tervezés és „jövőbe nézés”? Minek az, úgyse fog megtörténni az, amit ők kezdeményeznének. De mind ezt honnan tudják? Miből gondolják? Csak azért, mert a fejes kicsit földhözragadt és azt gondolják, hogy semmi, de az ég adta egy világon semmi hajlama nincs a modernizációra? Ugyan már… vagy mert szimpla eladóként nem számít a szavuk? Jó, lehet, hogy nem pont az ő véleményük fog a legtöbbet nyomni a latban, főleg ha azzal hozakodnak elő, hogy legyenek velük toleránsabbak, mikor éppen olyanjuk van. Az olyan alatt pedig tessék az alábbiakat érteni: nullhuszonnégyes megengedett telefonpötyörészés. Bömbölő zenére való riszálás még akkor is, ha tele van a helyiség vendégekkel. És akkor még nem beszéltünk a több, mint egy órás szünetről, ami alatt úgy robbannak ki innen, mintha Vuitton szötyörögne a szomszéd épületben a legújabb kollekcióját ajándékozgatva és szórva szét a márkát annyira imádók körében. Vissza persze úgy kell vonszolni őket, hogy most már ideje dolgozni is egy kicsit az örökös szórakozás helyett. Ha meg vissza is eszi őket a fene, elvonulnak még fél órára enni. A másik meg haljon éhen. Két hete a klímásokat ette ide a fene, hogy kitakarítsák a mostanában elég áporodott, már-már csöves szagot eregető masinát. Edithnek három álló napig könyörögni kellett, hogy reggel nyitásra ő jöjjön ide, hogy én eltudjam intézni a papírjaimat és egyéb irataimat, amit két hete sikerült elhagynom valahol a metró környékén. Mit mondott? Én bajom, miért hagytam el? Mintha legalábbis akartam volna! És persze ennek is mi lett a vége? Szerencsétlen szerelők itt ácsorogtak húsz percen át, miközben Gordon velem ordított, amiért nem vagyok képes Edithet megzabolázni és megértetni vele, hogy ez még mindig a munkahelye ahonnan repülni fog, amennyiben nem képes legalább minimumon üzemelni. Szegény lány. Azt hiszem ezért se lepődtem meg jelen állás szerint, hogy Gordon az én felügyeletem alá helyezte a szomszédban alkotó srácot, akinek belépve az elfóliázott, elkerített részre, már a tarkója ismerősnek tűnik. Nem büszkélkedhetek egy kimondottan hatalmas baráti társasággal, de ezzel ellentétben olyan memóriám van, amit sok ember megirigyelne még a legnagyobb elmék közül is. - Jaj, mi? Nem, semmi probléma a színválasztással – hebegem a hallottakat követően, s némi kacarászással araszolok közelebb az immáron nem csak tarkó által ismerősnek ható sráchoz, de a hangja is bent kotorászik valami kis részecskét az agyam szegletén. Én ismerem őt! Eskü! - Csak erre a nagy fehérre meszelt térre gondolok. Tudoood, mint amikor egy üres térbe betesznek egy széket, azon meg ül egy szakadt ruhás, hosszú, fekete hajú kislány. Brr – borzongok meg – de a te színeid tetszenek. Mármint a falon – mutatok a felületre, ahol előbb még olyan serényen sziszegett a spray. - De amúgy meg ha már szellemiség, most, hogy jobban belegondolok tényleg szellemileg kattantak dolgoznak itt, talán az az elmebeli sötétség ragadt ide. Szinte hallom ahogy csörgeti a kis pimasz a láncokat – elemem magam elé a kezeimet, ide-oda mozgatva az ujjaimat, közben kicsit „hú-zva” idézve meg a hely szellemét. Na… ezek után maradjak én itt késő estig egyedül mi? No-no! Mikor pedig elhúzza az arca elől a maszkot, még az ütő is megáll bennem. Pont azt a meglepett, megszeppent pislogást kapja ő is tőlem, mint amit én ő tőle. A nyöszörgésem pedig el is akad, mely kezdetekben annyit tesz: te…te…? - Nagyon kicsi! Ijjjesztően kicsi főleg ha New Yorkról van szó. Ma már tényleg nem fordulhat meg úgy az ember sehol, hogy ott ne találkozna ismerőssel. Rémesen vigyázni kell magunkra, nehogy valami kellemetlen helyzetbe csöppenjünk. Júúúj, ebbe belegondolva, ez az ami rosszabb mint egy horrorfilm. Mármint nem te, félre ne érts! – mentem a menthetőt, ezzel sokkal inkább magamnak téve keresztbe, felhívva a figyelmét a félreszólásokra. - Igen, azt hiszem, hogy ott. Mondjuk, ha jobban belegondolok – csúsztatom gondolkozó ember módjára az állam alá a kis mancsomat – ha fél éves távlatokban beszélünk, annyira nem is mondható kicsinek az a világ, mert hát, ennyi időbe telt a másikra bukkanni. Fú! - Nem is tudtam, hogy kis művészpalánta vagy. Fú, akkor te is festegeted a városok falait igaz? – ballagok közelebb vigyorogva a már elkezdett munkájához. Való igaz, nem sok lehetőségünk volt a másikról fontosabb infókat megtudni. Talán nem is törekedtünk kellően arra, hogy ez másként legyen. Most viszont azzal, hogy Gordon összezárt minket, talán ténylegesen rákényszerülünk arra, hogy beszélgessünk. Micsoda kegyetlen dolog, ugye? Az meg főleg, hogy nem hagyom őt dolgozni.
Kezdőlap
