- Kincsem, megtennéd, hogy elpakolod ezeket a helyükre, mielőtt valaki átesik rajtuk? - kérdezem a kilenc éves nagylányomat, Charlotte-ot, miután sikerül magam beverekednem a szobájába a szanaszét hagyott holmiján át, karomban a kisebbik csemetémmel. Főképp könyvek és rajzfelszerelés, meg persze játékok állják az utamat, ahogy az íróasztala felé haladok, hogy a leányzó válla felett átpislogva meglessem, hogy halad a leckéjével. Általában nem ennyire szétszórt és rendetlen, de az utóbbi hónapokban beállt változások, és az azokat kísérő körülmények benne is nyomot hagytak, érthető módon. Azon felül, hogy három és fél hónapja született egy öcsikéje, és ezt megelőzően egy nagyobb házba költöztünk a nem régiben megismert apjával együtt, a Brooklyn-i kis lakás után, ahol nyolc évig éldegéltünk csak mi kettecskén, az elmúlt egy évben az is kiderült, hogy van két nagybátyja is. Arról nem is beszélve, hogy a kis testvér születését megelőzően az anyját meglőtték, három nappal később pedig a kicsivel együtt elrabolták. Ez még így felsorolva is sok, túl sok – nekünk, felnőtteknek is – hát még mindezt átélni egy gyereknek. A történtek után én sem vagyok már teljesen önmagam. Persze Sebastian érkezése bearanyozza a napjainkat, az átvirrasztott éjszakák ellenére is, de valami megváltozott, megtört bennem, és még magam sem tudom megmondani, mi, vagy hogy ez milyen hatással lesz rám hosszútávon. Egyelőre csak annyi biztos, hogy a sikeresen letett nyomozói vizsga ellenére először szabadságot vettem ki, aztán kérelmeztem az áthelyezésemet egy kevésbé veszélyes pozícióba. Nem akarom újra kitenni a gyerekeimet annak, amit át kellett élniük, most nem kockáztathatom, hogy ismét bajba keverem magam, hisz szükségük van rám. Nekem pedig rájuk. Épp elég, hogy Christ árnyékként követi a veszély a múltja miatt. Bár ez nyilvánvalóan a kezdetektől így volt, csak nem akartam meglátni, vak voltam, féltem az igazságtól. A békésnek látszó, boldog hónapok, az összeköltözés, az örömteli babavárás mind csak a vihar előtti csend volt, mielőtt minden felkavarodott volna. De most erősnek kell maradnom, pozitívnak, és csak a jövőbe tekintenem. A családomért. Önmagamért. Ehhez pedig a végül nekem felajánlott új álláslehetőség a rendőrségnél, mint tanú- és áldozatvédelmi referens, tökéletes kiindulásnak tűnik. Az itthoni dolgokban viszont, úgy érzem, most nagy szükségem volna plusz segítségre. Persze a családtagjaimra is szinte bármikor számíthatok, anyámra, a testvéreimre, Millie-re, amikor nagy szükségem van rájuk, de ahhoz, hogy igazán össze tudjam kapni magamat, ennél valami biztosabb és állandóbb kell. A két gyerek, a kutya, a háztartás vezetése és az új munkám egyelőre túl sok egyszerre, és nem akarom állandóan a szeretteimet nyaggatni, hogy ráérnek-e. Chris is sokszor elfoglalt, és én amúgy is most elég zavarosnak érzem kettőnk viszonyát. Tehát arra jutottam, hogy keresek egy bébiszittert, valaki megbízhatót, aki legalább a gyerekekre ügyel, amikor én nem tudok. Szerencsére anyám közvetítésével hamar meg is találtam erre a legmegfelelőbb személyt. Clarissa és az anyukája a szomszédunkban laktak, amikor még magam is a szüleimmel éltem, és akkoriban gyakran én vigyáztam rá. Úgy tűnik, most fordul a kocka. Az a hét-nyolc éves lányka időközben felcseperedett, már egyetemre jár, és amellett dolgozik is, hogy eltartsa magát, és segíteni tudjon a súlyos beteg édesanyjának. A szívem összeszorul, valahányszor eszembe jut a helyzetük, mióta meghallottam, mi történt velük. Szeretnék tenni értük valamit, de azt hiszem, sajnos ez nem az a helyzet, amiben bárki bármit érdemben tenni tudna. De talán az is számít valamit, ha Clary-n tartom a szemem, amíg a közelünkben lesz.
- Máris, anya, csak még befejezem ezt a feladatot - motyogja Charlie az orra alatt, majd három másodperccel később le is teszi a ceruzát. - Megnézed, hogy helyes-e? - tolja felém közelebb a füzetét, amibe a matekfeladványt körmölte. Úgy fordulok, hogy a karomban szunyókáló Sebby babával mindketten szépen odaférjünk, majd vetek egy-két pillantást az egyenletre. A matek tulajdonképpen sosem volt az erősségem, de a harmadikos anyaggal talán még én is meg tudok birkózni.
- Hmm... Nekem jónak tűnik. De tudod mit? Ha Clary megérkezik, esetleg vele is átfuthatjátok újra... - jut eszembe ez a csodás ötlet. Mondjuk azt nem tudom, az érkező mennyire van otthon a témában, de remélhetőleg frissebbek az általános iskolás emlékei, mint az enyémek. Mindenesetre nem árthat, ha még egy személy rábólint a feladvány helyességére. Szinte amint kimondom, meg is szólal a csengő, Charlotte pedig a füzetével a kezében indul le futva az emeletről egy „Nyitom én!” felkiáltással. Mélyet sóhajtok, mert a rendrakásra csak nem került sor, és a felriadt kicsit újra álomba dajkálva indulok a nyomában magam is lefelé. Még csak a lépcsőn járok, szemben a bejárattal, amikor a vörös loboncos nagy lánykám egy lelkes üdvözlő mosollyal szélesre tárja az ajtót.
- Szia! Biztosan te vagy Clary. Én Charlie vagyok – nyújtja a szabad kezét illedelmesen. - Te ugye jó vagy matekból? - támadja is le azonnal a kérdéssel.
- Szívem, előbb talán engedd őt beljebb, mielőtt megfagyna odakinn ebben a hidegben! - érem végre utol a lányomat. - Szia! Bocsánat, Charlotte nagyon lelkes már tegnap óta, hogy megismerhet. Örülök, hogy újra látlak, és hogy el tudtál jönni – üdvözlöm magam is mosolyogva Clary-t, és fél karral futólag meg is ölelem. Remélem, nem veszi zokon. - Mikor is találkoztunk utoljára? Nem mostanában, annyi biztos. Tuti nőttél legalább tíz-tizenöt centit azóta – próbálom besaccolni hunyorogva méregetve őt, de igazából csak tréfálkozom egy kicsit. Bár ettől még igaz, hogy rég láttam. A mai találkáról is leginkább telefonon és üzenetben egyeztettünk, meg anyukám közvetítésével.

- Clary? Clary! – szólt utánam az egyik lány, miután a kérdő hangsúllyal való megszólítása után szaporábban kezdtem szedni a lábaimat. Nem voltunk jóban soha, de ő valamiért ennek a teljes ellenkezőjével volt tisztában. Pedig egy olyan alkalomra sem emlékszem, hogy bármelyik elmésségére pozitívan, vagy esetlegesen kedvesen reagáltam volna.
Nem nézek le másokat, de megválogatom a barátaimat. Lényegében pont ezért rendelkezem kevés, de annál megbízhatóbb emberekkel. Utálom ha valaki negédes, ha valaki túl kedves vagy odaadó, mert ez mindig kérdéseket vet fel bennem. Tényleg megbízhatok benne, vagy az első leendő alkalommal hátat fordít nekem? Esetlegesen majd éppenséggel ő lesz az, aki a saját érdekei miatt támad hátba? Talán paranoiás vagyok, de jobban szeretem a rólam alkotott „ő már csak ilyen rossz személyiségű” képet. Nem akartam túl népszerű lenni, de sajnos a jégkirálynő imidzs eredményezett némi hírhedtséget az egyetemen. Ehhez pedig az is hozzátett, hogy bár nem tudtam minden órára bejárni, mégis mindig minden jegyzetem megvolt... Khm, sokakkal ellentétben.
- Komolyan ebben a bundában akarsz eltűnni mások elől? Feltűnőbb darabot nem találtál? – tette fel nekem sorra a kérdéseit, ahogyan beért, mire én megtorpantam, és az ő, rövidebb lépteihez igazítottam a sajátjaimat. Mivel általában jellemző rám a tíz centis sarkú cipők viselése, így jóval magasabb voltam a Melissánál, aki csak egy egyszerű bakancsot vett a lábára. Én még abból is próbálok mindig olyat választani, ami minimum öt centis platformmal meg van áldva... Emiatt hiszik azt, hogy kisebbségi komplexussal is küzdök, és lényegében én is egy vagyok azok közül, akik érző lélekkel vannak megáldva. Holott nem. A jégkirálynő valós, és nem igazán terved felolvadni. Vagyis nem mindenkinek.
- Most, hogy túlvagyunk a ruháim kritizálásán – szólaltam meg végül, és vetettem rá egy pillantást – Mondanám, hogy beszélhetnénk a tieidről, de nem fogok ilyen gyerekes harcokba belemenni. Mit akarsz?
Mert egyértelmű volt, hogy nem azért keres meg, hogy megkérdezze: mizu? hogy vagy? Mindig volt valami célja azzal, ha utánam loholt.
- Igazából semmi bajom a kabátoddal. Sőt, kifejezetten tetszik – mondta, a szemei pedig lelkesen csillogtak – Csak azt akartam kérdezni, hogy hol vetted.
- Nem fogom elárulni, ahogyan az előző hatvan alkalommal sem tettem – ráztam meg a fejem, majd folytattam – Nézd. Nyilvánvalóan most nagyon utálni fogsz, de mindezt azért teszem, hogy téged védjelek meg.
Ahogy megtorpantam, a szabad kezemet a lány vállára tettem. Pontosan tudtam, hogy mi a célja a kabátommal, miért kérdezte meg ugyanezt egy héttel ezelőtt a szoknyámról, miért vette meg ugyanazt a Mac rúzst, amihez én hónapokat spóroltam. Hogy miért hordja ő is a haját göndörödő fürtökben, illetve miért gondolkozik azon, hogy végül szőkére fogja festetni az amúgy ébenfekete tincseket.
Rám akart hasonlítani azért, mert Braylen az utóbbi időben méginkább úgy viselkedik a közelemben mint egy mániákus. A könyvtárban történtekről a legtöbben már tudnak, és elindult a pletyka rólunk – is – ami nekem már jóval kevésbé tetszett. Ha tehetném, akkor nagyon szívesen átpasszolnám Melissának azt a tökkelütöttet, de egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy én lettem a kedvenc játékszere.
- Nem tetszel neki. Rád se hederít, szóval befejezhetnéd azt, amit csinálsz – bár lágyan mondtam a szavaimat, ettől függetlenül is kicsit rosszul éreztem magam a bunkóságom miatt – Bocsi, de ez az igazság.
Csak egy pillanatig láttam sértettnek az arcát, miközben egy apró bólintás következtében dolgozta fel azt, amit mondtam neki. És már majdnem meg is sajnáltam, de aztán amikor felemelte a fejét és megszólalt, hirtelenjében minden megváltozott.
- Jössz este...
- Nem! - vágtam rá jóval élesebben, mint ahogyan azt szerettem volna szóval egy torokköszörülés következtében hozzátettem a következőt – Dolgom van.
És még csak nem is hazudtam neki, ugyanis a hétvégén, amikor otthon voltam a szomszéd néni egy tányérral áthozott nekem a sütiből, amit készített, és egy olyan szívességre kért meg, amit ingyen is elvállaltam volna... Illetve határozottan az a tervem, hogy nem fogok Norától pénzt kérni azért, mert vigyázhatok a kislányára. Annak idején, amikor kicsi voltam ő is megtette ezt értünk, ráadásul az egyik fülbevalóját is odaadta nekem, amire a nyálamat csorgattam. Pont ezért és az együtt töltött idő miatt lényegében rosszul érzem magam amiatt, hogy fizetni akar még akkor is, ha lényegében szükségem van a pénzre. A másik ok, amiért vállaltam ezt az egészet az szintén a korábban kialakult kapcsolatunk miatt volt, meg mert ha nekem lenne egy gyerekem, én sem bíznám rá egy idegenre.
Mindenesetre a délutáni kis incidens miatt már késésben voltam. Ki akartam lopakodni az előadásról, de a tanár annyira belemelegedett a francia forradalom magyarázásába, hogy lényegében esélyem sem volt ellógni... Alapból kifejezetten nyitott lettem volna a romantika korára, de nem egy délutáni órán úgy, hogy már reggel óta sütötték ki a tanáraim meg a szaktársaim sorra az agyamat. Idegesen járattam a lábamat a metrón, amíg meg nem érkeztem az állomásra, ahonnan két percnyi sétára volt a cím, amit Nora adott meg nekem. Az utolsó pár lépést már futva tettem meg, hogy a három perces lemaradásomból ne csináljak többet. Nem tudtam, hogy Nora mennyire megy időre, így elég rosszul éreztem magam a késésem miatt. Pont ezért kissé pirospozsgás volt az arcom miközben becsengettek, de amikor Charlie nyitott ajtót rögtön elmosolyodtam.
- Igen én vagyok – nyújtottam felé a saját kezemet, majd a tenyerembe zártam a kis mancsát – Kifejezetten jó nem vagyok benne, de ha elakadtál a házidban szerintem tudok segíteni. Tetszik a hajpántod.
Ami a matekot illeti... Nem hinném, hogy egy általános iskolás kislány feladata gondot jelentene nekem, ha meg mégis, akkor felzörgetem a drága építészmérnök hallgatómat, hogy tegye hasznossá magát, ha már egész nap a véremet szívja. Pillanatokkal később Nora is megjelent az ajtóba, így felé pillantottam és költöztettem egyet a kedvesebb mosolyaim közül az arcomra.
- Szia – köszöntem neki, miközben viszonoztam az ölelését és beljebb léptem a házba – Illetve mindjárt össze is megyek tíz centit, ha megszabadulok ezektől a rémektől.
Bár először a kabátomat vettem le, aminek igyekeztem egy szabad akasztót keresni. Amint megvolt, ki is szolgáltam magam, mert nem akartam Norát feleslegesen zaklatni vele.
- Én is nagyon vártam már, hogy megismerhesselek Charlie. Remélem jól kijövünk majd. – mosolyogtam a kislányra, miközben megsimogattam a haját, majd a cipőimtől kezdtem megszabadulni és a következő szavaimat inkább az anyukája felé intéztem – Egyébként hogy vagytok? Ne haragudj, hogy késtem, csak a professzor úr meg egy szaktársam is feltartott idefelé.


1 014 || öltözék || ne haragudj a késés miatt T_T