Utáltam a kiszolgáltatottság érzését. Egyszerűen a világon ez volt az egyik olyan dolog, amit a legnehezebben viseltem, és most bele lettem kényszerítve. Nem mondanám magam kifejezetten agresszív embernek, de képes lettem volna legalább annyira megverni azt, aki ezt művelte velem. Már hetek teltek el, ennek ellenére még mindig otthon kellett kuksolnom, és a négy fal számomra maga volt a rémálom. Engem a munka éltetett, és nem az, ha a kanapét nyomom napokon át. Nekem kellett, hogy lefoglaljam a gondolataimat.
Máskor is, de most különösen. Kezdtem ugyanis teljesen beleőrülni abba, hogy vissza próbáltam emlékezni. Tudni akartam, hogy mire jöttem rá, mielőtt leütöttek és olyan csúnyán helyben hagytak. Menni akartam, és nyomozni, teljes erőbedobással, ám sem a rendőrség, sem az orvosaim nem ajánlottak. Az utóbbi még nem is érdekelt volna különösebben, ám az, hogy a munkahelyemen megkötötték a kezem, már nagyobb problémát jelentett.
Ezért fordultam inkább az egyetemi állásom felé. Jegyzeteket kezdtem kidolgozni, és mivel ott is tudták, hogy történt egy s más velem, ezért nem mehettem be csak úgy megtartani az óráimat. Miután napok teltek el azzal, hogy aktákat, jelentéseket és rengeteg képet nyálaztam át, végül úgy döntöttem, hogy bőven elegem volt ebből a „semmittevésből”. Egyébként is kaptam egy emailt arról, hogy lesz valami össznépi megbeszélés közös ebéddel az egész tanári kar számára, meg minden egyéb flancolás. Igaz, hogy valószínűleg én csak azért értesülhettem erről – tekintve, hogy az egyetemre sem mehettem volna be -, mert rajta vagyok a levelezőlistán, de ez engem egy cseppet sem aggasztott, se nem állíthatott meg.
Annyira azért még én sem voltam merész, hogy volán mögé üljek, de egy taxi tökéletesen megfelelt arra, hogy elvigyen az úti célomhoz. Legalább a korai reggel ellenére sem kellett annyira koncentrálnom, csak hátradőlni és kivárni, hogy beérjek. A fejemben lévő lüktetés amúgy is időről időre kezdett kikészíteni, a gyógyszerek mellett azonban fáradtság és némi bágyadtság uralkodott a tagjaim felett. Sehogy sem volt jó, viszont a gondolat megfoganása elég volt ahhoz, hogy már csak azért se fújjak visszavonulót. Majd egy erős kávé biztosan helyre fog tenni.
Még félhomály volt a folyosón, amin végig baktattam az irodám felé. Miután beléptem az ajtón, megnyugodva konstatáltam, hogy bizony az elmúlt hetekben rajtam – és valószínűleg a takarítókon – kívül senki nem járt bent. Ahhoz kísértetiesen hasonló felfordulás uralkodott, mint amit utoljára itt hagytam, és ez egy félmosolyt csalt az ajkaimra egyből. Nem is zártam magamra a helyiség ajtaját, így némi fénypászma rajzolódott a sötétbe vesző folyosószakaszra. Úgy sejtettem, hogy ilyen korán rajtam kívül még nem sokan lesznek, szóval egyelőre biztonságosnak ítéltem a helyzetet.
Fél órával később már az asztalom mögött ülve próbáltam némi rendszert verni a számomra kellemesen ismerős káoszba. Néha hangos puffanással ért földet egy-egy általam írt jegyzetkönyv, vagy mappa, de nem zavartattam magam különösebben. Csak annyira szakítottam meg a dolgomat, amíg a fejemen viselt ostoba sapkát – ez hivatott takarni a fejemen éktelenkedő kötést – megigazítottam. És istenemre mondom, még egy kávé is rám fért volna, legalább addig sem azon járna az eszem, hogy kikaparjam az összes hajam a fejbőrömmel együtt. Az a rohadt seb már napok óta viszketett, méghozzá nagyon.
- Á, nem bírom… - engedtem meg magamnak némi kifakadást, hiszen úgysem hallhatta senki, kivéve talán egy-két céltalanul bóklászó takarítót. Mind a két kezemmel belemarkoltam a sapkán keresztül a hajamba, könyökeimmel az asztalon támaszkodva. Mély levegőket vettem, és igyekeztem megnyugodni. Nem gyerek vagyok már, aki képtelen uralkodni magán, habár erre folyamatosan emlékeztetnem kellett magam.

~ ★ ~

Biztos voltam abban, hogy halálra idegesítettem George-ot, de nem izgatott. Fölé magasodva, mellkasom előtt összefont karokkal álltam, figyelve azt, ahogy töketlenkedett már legalább négy perce. Számoltam; elhaladtunk a kétszázötvenkilencedik másodpercen túl is, épp most. És még mindig semmi. Az ujja azon a futón volt, amivel hezitált, kettő vagy négy mezőt akart volna ugrani, de nem tudta eldönteni, melyik is legyen. Igazság szerint oly mindegy volt, mert mindketten tudtuk, hogy hamarosan sakk-mattot fog kapni. Nem ő volt a legügyesebb játékos, de mindig próbálkozott, én meg az apját hibáztattam amiatt, hogy kölyökkorában nem volt képes leülni a fiával megtanítani rendesen játszani.  Lehet, hogy nekünk sem 3:37-kor kellett volna nekiállni éjszaka, de ameddig az eredményekre vártunk, jobb volt valamivel elütni az időnket. A gépek nyöszörögve zúgtak és búgtak a háttérben, ahogy az adatokat sorra kaptuk meg az adatbázisba, de ameddig mindent kiértékeltek, az idő volt, azután pedig nekünk is volt még dolgunk a vizsgálattal. George végül megmaradt az aranyközépútnál és a harmadik mezőn állapodott meg a futóval.
- Biztos vagy benne? - a kérdés nyomán felnézett a szemeimbe, feszengve mozgott meg a székén, de csakugyan bólintott.
- Csak annyira, mint hogy képes lennék megenni egy egész disznót. De nem ám olyan kicsi helyeset, egy vadkant! - már így is feszült a mellkasán és a hasán a köpeny és nem a dagadó izmaitól, amit a rendszeres sportnak köszönhetett. Oké, szerinte a zabálás is egyfajta sport és hiába mondtam neki már ezerszer és egyszer, hogy le kellene állnia a szénhidráttal, mert így nem csak a szíve fogja felmondani az erekre rárakodó zsírszövetektől, de képtelen lesz összehozni a nejével is akár örököst, mert a kisfickói baromira belassulnak majd. A legújabb fogadásunk az volt, hogy a The Rock-féle reggelit együltő helyében képes lesz magába préselni. Vesztettem, még mindig lógok neki egy doboznyi Starbucksos kávéval. Az igazit nem bírja el a szervezete. Kezdő.

Túl kettő chipsen, három kólán és csak tizennégy tacon (ebből 6 taco volt az én részem) a hajnal vészjóslóan bujkált az ablaküvegen túl, a derengő napfény pedig fáradt sárga pászmával vonta be a környező épületek falait. George negyedik alkalommal kért technikai szünetet, ami egyet jelentett azzal, hogy már megint a slozin fektette le a kábelt, úgyhogy jobb volt a békesség, elkerülni azt a területet.
- Hé, Georgie?! - kiabáltam be neki, negyedik kopogtatás után az ajtón. A morze jeleket nem vágta, így felhagytam végül a próbálkozással. A kiszűrődő hangokat igennek vettem. - Szerintem én elmászok egy kávéért az automatához. Neked hozzak valamit? Aztán úgy két óra múlva haza is mehetnénk, ha gondolod, mert már fel se ismernek majd minket a nők - a nők nem feltétlenül gyűjtőfogalom volt itt. George nejét és az én oldalbordámat hivatott jelezni mindez.
- Nem! - mintha szült volna, így a kiadott hangokra megrázva magam el is távolodtam a kulcsra zárt ajtótól, hogy tíz perccel később már úgy járuljak az instant szarkávék úrnőjéhez, mintha a Messiást várnám, hogy aztán elutasítsa az óhajom és cseszte is kiadni a kávét. A ráncigálás tapasztalataim alapján nem igazán szokott segíteni, szétrúgni, feszítővassal szétverni meg senkit és semmit nem akartam ebben a korai órában. Vagy legalábbis nem voltam agresszív jelen állapotomban. Fáradt? Az igen.
Mennyire lenne gáz kávét rendelni ételfutárral egy rendes kávézóból? Megdörzsölve a halántékom néztem szét a folyosón, csak akkor vettem észre fénycsíkot rávetülni a padlóra a sarkon túl, ezért Sherlockot megszégyenítő nyomozást kihagyva indultam meg irányba, hogy a nyitva hagyott ajtón túlról bizarr látvány fogadjon. Valószínűleg nem kellett volna szemtanúja lennem, ahogy a nő a kötés alatti vörös tincseket akarta volna kitépni a fejéből, de hát rosszkor is tudni kell hol lenni. Vagy hogy tartja a mondás inverz módon. A jelenlétemre felhívni látszó hanghatások kimerültek az ajtófélfán történő három koppanásban.
- Jó reggelt! - néztem előbb a nőre, aztán meg a még hajnali alig-fényekre az ablakon túlra. - Durva hivatástudata lehet, ha még hadirokkantként is itt eszi a fene. Zsarolják, hogy itt legyen és ilyenkor? - vállammal dőltem neki a keretnek, úgy vizslatva a sérültet/beteget.

okay, so now what?

Nem gondoltam, hogy ilyen korai órán bárkivel is összefuthatok. Úgy terveztem, hogy szépen átnézem a benti dolgaimat, és amikor majd kezdődik ez a megbeszélés, majd besunnyogok észrevétlenül. Ha eleve itt tartózkodok, ugyan kinek tűnne fel, hogy nem is szabadna most itt lennem? Oké, azért ismertek páran, de annyian azért szerintem nem, hogy nagyon szemet szúrjak. Bár, ki tudja, tudományos berkeken belül azért ismert a nevem, még ha a fejem nem is.
Suttyomban lassan már háromnegyed órája az épületben voltam, mire eljutottam arra a pontra, hogy nem bírom így tovább elviselni magam. Legalább némi haladást sikerült elérnem a munka terén, ám a seb létezése nagyon kezdett kihozni a sodromból. Oké, az mondjuk egyébként sem annyira nehéz feladat, ezt aláírom, így aztán a felfokozott lelkiállapotom miatt, vagy egyszerűen csak elment a hallásom, de nem tűnt fel az érkező. Már csak a megszólítás jutott el a tudatomig félig-meddig, az is túl váratlanul ért.
- Jesszusom, a frászt hozta rám! – kiáltottam fel kis híján, összerezzenve. Úgy kaptam az ölembe a kezeimet, mint akit rajtakaptak valami csínyen. Igazából tényleg rajta lettem kapva, és ez cseppet sem tetszett. Nem tűntetett fel éppen jó színben, az már egyszer biztos. El sem akartam képzelni, milyen őrületes látványt nyújthattam. Valószínűleg legalább olyat, mint amikor egyszer 48 órán át el sem mozdultam az áldozataim mellől, még a kávét is behozattam magamnak az asszisztensek egyikével.
- Mégis mi a… - nem fejeztem be, inkább vettem egy mély levegőt, nyeltem egy nagyot, és igyekeztem nem leharapni a rám ijesztő fejét. – Viccel?! – majdnem fel is nevettem, de csak majdnem. – Szerintem előbb kéne nekem zsarolnom őket, hogy itt lehessek, mint fordítva. – végül futólag azért mégiscsak felfelé görbültek az ajkaim. – Ha ez jutott először eszébe, élek a gyanúval, hogy magát viszont zsarolják, amiért ilyen hajnali órán itt van bent. – jól megnéztem magamnak. Ismerős volt egy kicsit, de a nevét nem tudtam volna megmondani. Ez nem meglepő, hiszen csak óraadó vagyok, nem teljesen ez a főállásom.
- Egyébként ez nem az, aminek látszik… - emeltem fel megadóan mind a két kezemet, mintha én lennék az ártatlanság mintapéldánya. – Ez csak az új… divat. – zártam végül, egyik mutatóujjammal bökve a fejemen éktelenkedő kötésre. Elég bosszantó volt, főleg, hogy még álcázni sem lehetett. Alig vártam, hogy végre le lehessen venni, és nem vonzza annyira az emberek tekintetét. Ebből egyből egyértelmű, hogy valami nem stimmelt velem.
- Hé! Maga is az össznépi akármi miatt van itt máris ilyen lelkesen? – jutott hirtelen eszembe. Én ugyan nem teljesen emiatt jöttem be, de rá lehetett fogni. Mondjuk úgy, hogy ennyi nap után már ilyesfajta változatosságnak is nagyon örültem, pedig alapvetően nem rajongtam az ilyen eseményekért. – Tudom még odébb van, de hát sohasem lehet tudni. – vontam meg a vállaimat. – Ó, amúgy Margaret King vagyok! – mutatkoztam be, miután kapcsoltam és felálltam az asztalom mögül, hogy az ajtó felé lépjek. – Esetleg az új takarító ilyen korán? – szaladt gyanakvó ráncba a homlokom, ahogy fixíroztam őt. – Nem, nem tűnik annak… - állapítottam meg, még mielőtt válaszolhatott volna.
- Kér egy kávét? – ha valaki mondta volna nekem hetekkel ezelőtt, hogy ennyire ki leszek éhezve az emberi kapcsolatokra, biztosan képen röhögtem volna. Remekül megvoltam én magamban is, most mégis örültem, hogy végre tudok kommunikálni hús-vér emberekkel. – Van sajátom. – mosolyodtam el szélesen, vállam felett hátra bökve a pulton pihenő kávéfőzőre.

~ ★ ~

Sok mindent mondtak már rám az idők folyamán, hogy milyen vagyok. A sort a seggfej kezdte, az idegesítő, a diktátor folytatta és a munkamániás fejezte be, és csakugyan, ezekkel nem tévedtek olyan nagyot, de mindenki mellett egy kicsit másvalaki voltam, attól függően, hogy milyen viszony fűzött hozzájuk. A viselkedésem gerince örök maradt, de a kedvességet és az előzékenységet nem mindenki és nem ugyanolyan mértékben kapta meg. Eszem ágában sem volt a nőt halálra ijeszteni, mégis sikerült, viszont a bocsánatkérés és bűnbánat gyakorlása helyett csak megköszörültem a torkom egy szélesedő mosollyal, mert szórakoztatott a tény, ahogy reagált aztán. Vállammal támaszkodtam meg az ajtófélfán, onnan figyeltem a nő zavarát, azt, ahogy próbálta magát összekaparni olyanra, amikor bárkit bármikor fogadhat. Fogadni mertem volna vele, hogy így.. rajtam kívül még nagyon senki nem látta. Mármint bizonyára de, csak ez a turkáljunk a kendő alatt dolog elég intimnek tűnt innen, pár méter távolságról is.
- Mmm, nem. Nem gondolnám, hogy bárki is fogást találna rajtam, nem igazán lehet olyanra kényszeríteni, amit nem akarok. Tudja, olyankor mindig viszket a tenyerem és felerősödik a szabadulási vágyam. A kötelet meg a bilincset se bírom emiatt - a kezdeti komolysággal kimondott szavakat a végére már vigyorral zártam és el is nevettem magam. Ha túl fáradt voltam, hajlamos voltam otthon az őrületbe kergetni a nőt, itt meg George-ot azzal, hogy retro zenéket raktam be vagy hangosan kezdtem el felolvasni egy-egy részletet bizonyos tudományos könyvekből, amik rajtam kívül nagyjából senkit sem érdekeltek a környezetemben. Meggyőződésem, hogy Carmen is csak elnézi nekem ezeket az agymenéseket és rám hagyja, mert úgy gyorsabban túljutok a hülyeségeimen és a barlangi őstulok helyett vállalható férfi képében tetszeleghetek. A felém intézett magyarázkodásra bólogatni kezdtem.
- Miért? Minek látszik mindez? - kérdeztem vissza, mert kíváncsi voltam arra, ő minek látja azt, amit én gondoltam. A nők képesek A-tól Z-ig eljutni egy brutális hullámvasutazás közben is akár, az ő gondolatmenetük felért egy random horrorral olykor. Nem panaszkodás ez a részemről, mert egy férfi sem ért meg egy nőt se teljesen, ez a mi sorsunk. - Nincs túl sok választásom, muszáj részt venni azon a gyerekzsúron - újabb bólintás. Már csak hat óránk volt addig, nekem pedig egy igazán rövid alvásra is szükségem lett volna, mert már kezdtem zombiként vonszolni magam, agyatlanul pedig nem csak én, de más sem tudott velem mit kezdeni. - De ha engem kérdez, akkor annyira izgalmas lesz, hogy muszáj leszek harmadolósat jegyzetelni a megbeszélés során vagy a New York Timest olvasni - egy pillanatra sem tévesztettem el az alakját, ahogy az asztal mögül előmerészkedett, a bemutatkozást pedig vétek lett volna kihagyni. - Edward Sharpe, toxikológus - nem lereagálva a takarítói pozíciót. Semmi gondom nem volt a kétkezi munkával, Harry, aki ezen a folyosón grasszált időről időre a felmosóronggyal, egészen jó meglátásai voltak az NHL és NFL meccseket illetően, néha kapott a George által idecipelt fánkokból is. Olyankor mindig egy féloldalas mosollyal, cinkos pillantással merült el a cukormázban és élvezettel nyalta le előbb azt, hogy a lecsupaszított tésztába harapjon aztán bele.
- Gondolatolvasó, Maggie! Pont az utolsó koffeinadagomért jöttem ki a laborból - néztem el én is mögé, irányba, és ha elmozdult előlem, akkor kérdezés nélkül beinvitáltam magam az irodájába, hogy jó szokásomhoz híven mustrálni kezdjem a spártainak látszó berendezést. Nem is kellett mondania, hogy nem teljes munkaidős előadó volt, hanem csak beugrós, mert aki itt élt 0-24-ben, csak annak voltak személyes holmijai. Csak ő rendezett el úgy mindent, hogy kényelmes legyen, kacatokkal, felesleges tárgyakkal, részben az otthont megjelenítve. Maggie ezzel szemben túlságosan is rendezettnek tűnt, amivel nem volt gondom. Végre egy nő, akinek az asztalán nem láttam holmi romantikus maszlagot, érzelmi túltengést. Végre! - Egy cukorral kérném, nem kell túl sok, mert még aludnom is kell a gyülekezet előtt, és ha engem kérdez, nincs kedvem itt maradni addig, mert úgy már huszonhét órája az egyetemen lennék - dörzsöltem meg az orrnyergem, és csak akkor segítettem a vendégül látásomban, ha úgy láttam, elkél az, vagy Maggie nem érezte jól magát. Máskülönben úriemberes hanyagsággal süppedtem bele az asztala előtt lévő székbe, végigfuttatva a karfákon az alkarjaimat is.
- Miért követi az arab divatot? Ez a turbánozás annyira nem menő még az Államokban, már ha nem vagyok indiszkrét - szokásom volt, de mindenki eldönthette, mire válaszol és mire nem a kérdéseim közül. - Munka során sérült le? Nem lepne meg - tettem hozzá ennyit, mert ha az én munkámból indulok ki, akkor pont, hogy nem történne velem napi szintű sérülés, de a vegyi anyagok, vegyszerek egészen károsak lehetnek a szervezetre. Manny az egyik gyakorlatunk során harmadfokú égési sérüléseket szenvedett, a mai napig nem plasztikáztatta magát, mert büszkén viseli magán a "hadi sérüléseket". Ám legyen.

okay, so now what?

Igyekeztem nem mellre szívni, hogy rajta lettem kapva, és az illető még jót is mulatott rajtam. Igazából nagyon jól tudtam, hogy milyen röhejesen festhettem, ezen pedig az égvilágon semmi nem volt képes változtatni. Több mint valószínű, hogy ha én láttam volna meg valakit így, hasonlóképpen vidám perceket okozott volna nekem. Legalább már ezért megérte bejönni, csak kár, hogy ettől függetlenül én még nem éreztem magam jobban.
- Azt hiszem, hogy ezzel mélységesen együtt tudok érezni. – bólogattam megértően. Pontosan ezen „rossz” tulajdonságomnak köszönhettem én is, hogy ebbe a helyzetbe kerültem most. Azt akarták, hogy ne nyomozzak a saját szakállamra, így természetesen pontosan ezt tettem. Meg is lett a nem túl szép eredménye. Máskor is volt már ilyesmire példa egyébként, csak akkor nem lett ilyen csúfos vége. Most bezzeg egy életre meg kellett volna tanulnom valószínűleg, hogy ne üssem bele az orrom olyasmibe, amihez semmi közöm. Csak kár, hogy én nem az a fajta vagyok, aki levonná ezt az őrületesen nagy tanulságot.
- Miért, gyakran bilincselnék meg? – pillantottam fel rá érdeklődő tekintettel, persze a szexuális életére vonatkozó poénnak is szánhatta a kötelet és a bilincset, mint játékszer. Némiképp elkalandoztak a gondolataim, úgyhogy gyorsan igyekeztem is felrázni magam.
- Öhm… igazából halványlila gőzöm sincs, de biztos, hogy nem az, aminek látszik. – jelentettem ki határozottan. – Nem vagyok teljesen őrült, csak most éppen vannak… bizonyos korlátaim. – szalad ráncba a homlokom, mert kezdtem magam egyre ostobább helyzetbe sodorni, és ez határozottan rontotta a renomémat. Az biztos, hogy senki nem mondta volna meg rólam, hogy egyébként egy világszerte elismert szakember vagyok, akinek a szakvéleményét kikérik az ilyen-olyan nagy nyomozóirodák is. Még jó, hogy nem követtek holmi újságírók ilyen állapotomban.
- Én sem rajongok ezekért, de azt hiszem, hogy jelenleg ez fog megmenteni a teljes elbutulástól. – tényleg határozottan rossz hatással volt rám a bezártság és a magány. Pedig máskor kifejezetten zavartak az emberek, de amikor bele vagy kényszerítve valamibe, már mindjárt nem is tűnik olyan jónak. Pedig hányszor panaszkodtam amiatt, hogy még a saját gondolataimat sem hallom, mert mindig van körülöttem valaki.
- Ó, én roppant kíváncsian várom, hogy milyen apropóból lesz ez az egész. Egyébként elszórakoztatom szívesen, ha gondolja… úgyis valahová hátra fogok ülni, mielőtt szemet szúrnék valakinek. – legyintettem egyet könnyed mozdulattal. – Antropológus. – tettem hozzá elmosolyodva, ha már így szakterület szerint határoljuk be magunkat. – Maga is szokott besegíteni a rendőrségnek? – már a toxikológia miatt kérdeztem, persze lehet, hogy semmi köze nem volt hozzá. Nekik megvoltak a saját embereik erre, ha jobban belegondolok, a saját laborjaikkal együtt. Ő pedig inkább tűnt afféle kutatónak, főleg így az egyetemen. Habár én is itt voltak, mégis a tanítás helyett többet foglalkoztam valódi hullákkal, semmint az elmélet oktatásával.
- Valóban? – mosolyodtam el szélesen. – Általában a hullákban könnyebben olvasok, mint az emberekben, de örülök, hogy sikerült beletrafálnom. – azzal már meg is indultam a főző felé, hogy mind a kettőnknek készítsek egy-egy adag gőzölgő feketét. – Még most akar aludni? – kerekedtek el egy pillanatra a szemeim. – Ó, Edward, hát így le fog maradni a remek kis összejövetel elejéről! – tettetettem megrettenést már magától a gondolattól is, mintha óriási vétek lenne. Természetesen viccnek szántam a magam nem túl vicces módján.
- A mit?! – kérdeztem elmélázva, mivel az elmúlt pár másodpercben a lecsepegő kávét fixíroztam elmélyülten. – Ja, hogy ez… - kapcsoltam végre, automatikusan érintve meg a fejemen éktelenkedő akármit. – Az alatta lévő kötés egy kicsit több feltűnést keltene, azt hiszem. Lehet lecserélem egy sapkára… vagy másképp kötöm. – gondolkoztam el a lehetőségeimen. Akár afféle hajpántként is funkcionálhatott a kendő, mivel pont olyan helyen volt alatta a sebet takaró géz. – Miért, tud rólam valamit? – néztem rá gyanakodva, belepottyantva közben az egyik bögrébe egy cukrot. – Egyébként mondjuk úgy, hogy kicsit túlteljesítettem, és olyanba ütöttem az orrom, amibe nagyon nem kellett volna. Próbáltak megtanítani rá, hogy bölcsebb, ha bent maradok a laboromban. – húztam el a számat, felé nyújtva a gőzölgő feketét.
- És maga mit kutat ilyen hosszasan? – utaltam arra, hogy hány órája van már itt.

~ ★ ~