Akármennyire nem szeretek kimozdulni, pláne nem télen (brrr), pláne nem szombaton, és pláne nem a tegnap délutáni kocogásom és a rámtörő takarításláz után (jeez, meghúztam volna valamimet, vagy olyan régen volt izomlázam, hogy már fel sem ismerem az érzést?), amikor otthon is ülhetnék, de most kénytelen voltam. Az egyetemi beadandók nem várnak, én pedig elfelejtettem kivenni pár könyvet a Columbia könyvtárából, amikre szükségem lenne. Már meg sem lepődök; máskülönben nem is én lennék. But oh well, elmegyek értük. A kontaktlencsém már így is kezdett túl gyengének bizonyulni, nem akartam még azzal is terhelni a szemeimet, hogy a szakirodalmat is képernyőről olvasom. És amúgy is; könyvet könyvből a jó. A bennem élő pszichológus tanonc a maga szakmaiságával fogadta a helyzet alakulását, és olyan gondolatokkal igyekezett nyugtatni – mi több, lelkesíteni -, miközben a kabátomat vettem, vagy már a taxiban ültem, hogy ez majd segít leküzdeni a külvilággal szembeni félelmemet, és a nap végén majd büszkén veregethetem magam vállon, hogy ez az, megcsináltam. És ha úgy adódik, hogy még verbális kommunikációba is kell elegyednem valakivel (a kedvenc olasz éttermemben dolgozókon kívül, mert sure as hell, ezek után megjutalmazom magam egy pizzával – elvitelre), akkor a másik vállam is megtapasztalhatja ugyanezt a törődést. Azért mélyen belül reménykedtem, hogy erre nem kerül sor. Ilyenkor nem is tudom, min merengek el jobban: azon, hogy kezdek magamra úgy gondolni, mint a páciensre és a pszichológusra, egy személyben, vagy netalántán azon, hogy mindig is ennyire szánalmas voltam-e. Inkább az előbbin, az utóbbiban ugyanis sajnos egyre biztosabb vagyok: igen. A kampusz ezúttal csendes volt és könnyen átszelhető (hiszen hétvége van, ki az, aki önként idetéved?), és a könyvtárba lépve is csak néhány kósza lelket pillantottam meg a könyvtároson kívül. Hála az égnek, nagyjából tudtam, merre kell keresnem a számomra szükséges könyveket, így céltudatosan indulhattam meg a pszichológia szekción belül. A Freud könyveim hamar megvoltak, viszont ha már erre jártam, és már régóta akartam olvasni Nietzsche-től is, csak sose volt alkalmam, gondoltam nézek tőle is valamit, amit unalmas perceimben forgathatok a kezeim között, úgyhogy átlibbentem a filozófia szakasz felé. Ismered az érzést, amikor a fejedben sokkal kecsesebbnek tűnsz, mint amilyen a valóságban vagy? Biztos vagyok benne, hogy igen. Kivéve, ha szerencsés csillagok alatt születtél, és nem tudsz hibázni. Vagy annyira gyönyörű vagy, hogy nem számít. De mi, földi halandók, kellemetlen ismerősként köszönthetjük a pillanatot, amikor rájövünk, hogy mekkorát tévedtünk. Mint amikor te vagy a legjobb, legdögösebb, legenergikusabb táncos, legalábbis azt hiszed, aztán másnap visszanézel magadról egy videót, és rá kell jönnöd, hogy úgy vergődtél a buli közepén, mint egy partra vetett hal. Vagy éppen úgy gondolod, hogy igazán érzéki lesz, ahogy hátradobod a hajad a vállad fölött, és a kiszemelt srác majd a padlóról kapargathatja az állát, míg te eltipegsz, aztán a mozdulat közben a hajad beleragad a szájfényedbe, belerepül a szemedbe és kellő hatás eléréseképp még esetleg meg is botlasz. (Nem, véletlenül sem megtörtént eset alapján. Khm.) Tehát, ott voltam én, és ott volt a szövetkabátom, ami úgy érezte, most jött el a megfelelő pillanat, hogy hátba szúrjon, és VALAHOGY – de komolyan, a valóságban hogy történhet meg ilyen? – beleakadt egy kupac könyvbe, amit talán dekorációs célból helyezett el valaki egy stócban a földön, talán csak nem pakoltak vissza, vagy talán csak velem akartak kiszúrni, de a lényeg, hogy beleakadt a legfelső könyvbe. Én mit sem sejtve mozdultam volna előre, amikor… BUMM. A vaskos enciklopédiák és lexikonok indokolatlan hangosan csapódtak a polírozott parkettán, és mivel természetesen síri csend volt, én pedig szégyelltem magam, kétszer olyan hangosnak tűnt, mint amilyen valójában volt. Remek. Mi is volt azzal a vállveregetéssel? Ó, és ebből duplapizza lesz. Vagy pizza ÉS egy bolognai. Nem mertem megnézni, hogy minden szem rám szegeződik-e, azt már nem, úgyhogy csak bosszankodtam a lófarokba fogott hajam miatt, ami így nem tudja elrejteni az arcomat, és elpirulva, szégyenkezve hajoltam le, hogy remegő kézzel összepakoljak magam után. Ezért jobb a négy fal között.
A könyvmoly egy igen furcsa élőlény. Természetes élőhelye a könyvtár, a tápláléka pedig rendszerint könyvek. Ragadozó, zsákmányát a könyvoszlopok között járkálva kapja el, kezeivel azonnal megfogja a könyv gerincét, kinyitja, majd a lapozgatás közben szemeivel akár pár óra leforgása alatt eltudja fogyasztani. Nagy étvágyú, van olyan példány, mely egyszerre több prédát is képes megemészteni (eme tevékenységet maguk közt olvasásnak nevezik), de gyakoribb, hogy egymás után, rögtön falják az áldozatukat. Van, hogy csordákba tömörülne: az ilyeneket olvasóköröknek vagy könyvklubboknak nevezik. A könyvtár főkönyvmolyát könyvtárosnak hívják, eléggé veszélyes egyed, bár maguk közt nagyra becsült, azáltal, hogy segít nekik következő étkük kiválasztásában. Hím és nőstény könyvmoly között nincsen igazi különbség, párzási rituáléjuk az általuk legfinomabbnak ítélt könyv kibeszélése. Ha sikeresen utódot nemzenek, igen magas az esélye, hogy az utód örökli szülei tulajdonságait és amint elsajátítja az olvasás képességét maga is kifejlett könyvmollyá válik… Ahogyan az egyetemi könyvtár egyik asztalánál ültem, előttem a laptopommal, egy üres füzettel és egy tollal a kezemben, úgy gondoltam, hogy pihentetésképpen egészen vicces és ötletes szöveget vettettem papírra. Tán csak nem szakot tévesztettem? Ugyanakkor azt is számításba kellett vennem, hogy ha az embernek éppen elege volt a tanulásból és pihenni akart, bármi más dolgot szórakoztatóbbnak tartott. A kódsorok, a maguk is számhalmazaikkal, betűikkel, szám és betűkombinációjukkal már egy jó negyedórája kezdek összefolyni a szemem előtt, holott a szemüvegemet direkt felvettem a hadművelethez. Muszáj volt abbahagynom a képernyő bámulását és valami mást csinálnom, mert már kezdtem magam úgy érezni mintha a Mátrixban lennék, ahol a számok megállás nélkül pörögnek és pörögnek miközben lefelé folydogálnak. Már csak egy, a tudást felkínáló piros vagy kék tabletta hiányzott. Ó, és Neo vagy Keanu Reeves. Esküszöm, hogy az a pasi ülne mellettem, gyorsabban haladnék annak azzal a programozási feladattal, melyet beadandóként nemsokára le kell adnom. Igazából ült a közelemben pár másik egyetemista, mind könyvek fölé görnyedett, erősen koncentrálva az olvasnivalóra és közben a hozott laptopjaikon jegyzeteltek. Ismerkedni viszont nem fogok itt, ahol amúgy is csend tilalom van. Nem, jó a csönd, vagyis a billentyűk és lapok zöreje miatt, a majdnem csönd. Úgyis azért itt csinálom a beadandómat, mert itt békén hagynak, nem úgy, mint otthon, ahol szinte semmit nem ér a magánszféra, valaki mindig megtalál és zaklat. Elnyomtam egy ásítást és a kötött kardigánomat szorosabban húztam össze magamon. Gyerünk, Jess, koncentrálj! A regény, ami a laptopom mellett hevert, aminek a kikölcsönzésén töprengtem, a jutalmam lesz, de előtte a beadandóm végére kell érnem. Szomorúan megsimogattam a könyv borítóját, majd a monitoromra pillantottam és nekiláttam folytatni a gépelést. Nézzük csak, ahogy jobban megnéztem, volt egy hiba az egyik sorban, melyet nemrég írtam. Hiányzott egy zárójel és talán, ha egy részét átírnám… A kezeim viszont megálltak mozdulat közben, a billentyűzet felett, egy hirtelen éles zajt halva és azonnal odakaptam a fejemet, elnézve a laptopom felett. Láttam, hogy egy lánynak sikerült pár igen vastag könyvet a padlóra zúdítania. A látványra meglepetten felvontam a szemöldökömet. De nem szóltam semmit, ahogyan a közelemben lévők sem, akik szintén a lányra pillantottak, majd nem tulajdonítottak neki több figyelmet, folytatták, amit eddig csináltak. Talán, ha egy valaki volt közöttük, aki „Psszt!” suttogott a lány felé. Tovább figyeltem, ahogyan elkezdte összeszedni a könyveket. Helyes, gondoltam, ne is hagyja őket ott, a végén még egy idióta, random betévedő rájuk találna lépni és kedvet kapna kárt tenni bennük. Elpillantva a folyosó irányába észrevettem azt is, hogy az éppen ügyeletes könyvtáros mély hangja hallatott néhány polcsorral arrébb, amint éppen magyarázott valakinek. Aj-jaj, ha erre talál jönni és meglátja a könyveket a földön heverni, ki fog akadni. Ma ugyanis a goromba férfi könyvtáros volt az ügyeletes. Ettől pedig hirtelen megsajnáltam szegény lányt, nem olyannak tűnt, aki elviselné a heves fejmosást, ráadásul jó sok könyv hevert még mindig a földön… Sóhajtva lecsuktam a laptopom képernyőjét, gyorsan felálltam és odamentem a lányhoz, hogy aztán én is lehajoljak és összeszedjem a maradékot. - Ezért van az, hogy a kabátot a ruhatárban kell hagyni… - jegyeztem meg, az orrom alatt motyogva, ahogy egy vaskosabb lexikont kaptam föl és lentről felfelé néztem a lányra. Hát… Nem tűnt egy tipikus könyvtárszökevénynek. Ugyanis én éreztem magamat annak a szemüvegemmel az orromon, meg az egyszerű kardigánomban és farmeremben. – Pechedre, a mai könyvtáros nem egy Noah Wyle, tudod a fickó, aki a „Titkok Könyvtára” filmek főszereplőjét játssza… Úgyhogy jobb, ha ezeket gyorsan fölszedjük és letesszük őket az egyik asztalra – tettem hozzá, némiképpen már hangosabban, hogy biztosan meghallja és aszerint cselekedjen.
Esküszöm, igazából nem vagyok (ennyire) ügyetlen! Nem tagadom, tényleg nem én voltam a legkecsesebb hattyú New York taván, a gyermekkori balerina álmaimat is elsősorban ezért adtam fel (meg mert túl sokszor feledkeztem meg róla, melyik irány melyik, és melyik mozdulat melyik), de nem gondoltam volna magam elefántnak sem a porcelánboltban. Legalábbis ideális helyzetben biztosan nem. Ez mondjuk felveti a kérdést, hogy mi számít ideálisnak. Az idegeskedésem – bármennyire is megszokott – az idegen emberek közé merészkedés miatt, nem. A figyelmetlenség – amiért belemerültem a keresgélésbe – szintén nem. Ezért sikerült felakadnom a könyvekben, és levernem azokat. Tiszta sor. A megalázottság, a történtek és a rám vetülő szemeknek köszönhetően, és az egyelőre még nem elharapódzott ijedtség – vélhetően a könyvtáros felbukkanása ellen – pedig ugyancsak nem segítettek, hogy legalább az összepakolást hatékonyan tudjam végezni. Összevissza remegett a kezem, többször csúsztak ki a kötetek a kezemből, mint ahányszor sikeresen a helyükre tehettem volna őket, és úgy en bloc annyira éreztem magam hasznosnak, mint egy bohóc, aki se vicces, se ijesztő nem volt. És nem tudom, miért pont bohóc jutott eszembe – nem is szeretem őket. (A legtöbbjük creepy, és az „AZ” filmek óta annyira félek tőlük, hogy kerülgetem a csatornafedeleket az utcákon.) A pancserségem ellenére én kitartóan próbálkoztam, és a szemeim előtt lebegő pizzák motiváltak, hogy igyekezzek, legyek túl ezen az egészen, és siessek haza, ahol ha magamra is borítok egy egész szekrénysort, csak én fogom tudni. Meg a rendőrök, akiket a szomszédok majd kihívnak, ha elkezd bomlani a hullám. Hmm, biztatóbbnál biztatóbb gondolatok fordulnak meg a fejemben. Még mielőtt azonban valami hasonlóval szórakoztathattam vagy képeszthettem volna el magam, egy láb bukkant fel a látószögemben. Oké, pontosabban két láb. És mindkettő láb-láb volt, nem pedig egy láb, egy faláb. Hah, az vicces lenne. Jeez, Clover, szedd össze magad, mik ezek a hülyeségek, amikre gondolsz? Ennyit arról, hogy „még mielőtt valami hasonlóval szórakoztathattam volna magam”. Ezért (is) utálom nyilvánosan megalázni magam. Az agyam még azt a maradék hasznosságát is elveszti, amivel amúgy rendelkezne, és csak ilyen teljesen random baromságok kigondolására tudom használni. Mindenki más is ezért utálja leégetni magát mások előtt, vagy csak én vagyok így ezzel? Tehát, lábak a szemem előtt. Meglepetten pillantottam fel a guggoló pozíciómból az elém lépő lányra, aki aztán… hát, nem mondom, hogy visszaadta az emberségbe vetett hitemet, azt kicsit erősnek tartanám (nem sikerült eldöntenem, hogy azért, mert nem vesztettem el a hitem, vagy nem is nagyon volt – ezen még nem gondolkodtam), de mindenesetre valami kellemesen megbizsergett a szívemben, ahogy felvette az egyik könyvet és a helyére rakta. Sosem jártam még ilyen közel ahhoz, hogy beleszeressek valakibe. Na jó, de, de a lényeg, hogy irtó jól esett. Ez a lány egy angyal. Egészen a ruhatáras megjegyzéséig. Ó. Szóval inkább belém rúgni szeretne. Miközben már a földön vagyok. Nem mintha ne lenne igaza, de akkor is. Áúcs. Gondoltam az lesz a legjobb technika, mivel nem voltam egy konfrontálós típus, amennyiben nem volt nagyon muszáj, ha fel se veszem a dolgot, és csak pakolok tovább. Aztán jött a következő mondatával, egy furcsa Titkok Könyvtára utalással, miközben folytatta a pakolgatást, és ezzel teljesen összezavart. Lehet, hogy nem is sértegetni akart? Mármint, meglehet, hogy félreértettem a szándékait, nem? Nem ez lenne az első eset, messziről sem. Lehet csak felbosszantottam, hogy miattam fel kellett állnia és felajánlania a segítségét; ezt igazából meg is értem. De megtette, és ez a lényeg. Ebben az esetben:aww. - Hát, ha a könyvtáros nem egy Noah Wyle, az legalább azt jelenti, hogy nincs a raktárban egy tucat régiség, amit ki tudja, milyen csapdák őriznek – válaszoltam, és kicsit sietősebbre fogtam a dolgot. – Mennyire vészes a tag? Irma Cvikker féle? – kérdeztem vissza én is egy geekesebb kérdéssel, a Harry Potter hírhedt könyvtárosával. Csak az emlékezhet szegény, filmek által elhanyagolt Irmára, aki legalább az első pár könyvet olvasta. Mivel akadt, ami elterelte a figyelmem, illetve segítségem, így igazából percek alatt megvoltunk. Amikor az utolsó kupac könyv is kikerült a kezeim közül, a segítő angyalom felé fordultam, és megpróbáltam rávillantani a legszebb és legőszintébb mosolyomat. Amíg nem festek úgy tőle, mint egy tömeggyilkos, sikerként könyvelem el a dolgot, úgyhogy most is így tettem. Mosoly, pipa. Ideje megköszönni. Meg talán bemutatkozni. - Köszönöm szépen a segítséged. Clover vagyok – nyújtottam felé kezet, de hamar észrevettem, hogy véletlenül a balt nyújtottam ki. Remek, egyszerűen remek, hogy sosem tudok nem idiótát csinálni magamból. Hogy mentsem a menthetőt, átpakoltam a Freud könyveket a másik kezembe és az immáron szabaddá tett jobb kezemmel nyúltam újra előre. – Ne haragudj, van egy kis gondom az irányokkal és a koordinációval. De tényleg hálás vagyok a segítségedért; rám fért.
A könyvtár a csend és a nyugalom helye. Legalábbis ez az elképzelés az általános róla, révén, hogy az emberek olvasási és tanulási szándékkal szokták fölkeresni. Ez velem sincsen másképpen, kiskorom óta, mikor először vezettek be a manhattani nagykönyvtárba, szerelmes vagyok a könyvtárakba. (Meg a könyvesboltokba is, de az más téma). Az ilyen helyeket középiskolás és persze egyetemista korom óta gyakrabban látogatom. Mert itt, mondjuk pont az egyetem könyvtárában, még tanulni is élvezetes. Ezt komolyan gondolom. Ugyanis ki van írva, több helyre is, hogy tilos hangoskodni, zajt csapni. Ezt pedig mindenki igyekszik betartani, nem szokott probléma történni. Na jó, néha van, hogy rossz könyvtárossal van dolga a szegény güriző egyetemistának, ki igyekszik megtalálni a megfelelő szakirodalmat a kurzusa teljesítéséhez, avagy a beadandója elkészítéséhez. Ilyen esetekben viszont nem lehet sok mindent csinálni, csak bólogatni és meghúzni magadat. Vagy esetleg meg is próbálhatod elkerülni. Én azt hittem, hogy ma sikerül elkerülnöm és elegendő volt, hogy a belépéskor összefutottam vele, de akkor szélesen mosolyogva, jó hangosan köszöntem neki. Nem gondoltam volna, hogy miután helyet foglalok a pszichológiai részlegnél - mert csak ott találtam szabad asztalt-, s elég régóta tanulok is, belefeledkezve a kis munkámba, egy váratlan zörej majd kibillent. Továbbá, hogy a zaj okozója egy egyetemista sorstárs lesz, egy lány, holott azt gondolnád, hogy a lányok csak tudnak viselkedni egy könyvtárban. Hogy mik megtörténhetnek! De nem tudtam én is csak rápisszegni, csöndre inteno miközben mérges, lenéző pillantásokkal illetem, ahogyan a többi asztalnál ülők éppen megtették. Nem, én felálltam és segítő kezet nyújtottam neki, gyorsan, mielőtt a könyvtáros odaért volna hozzánk. - Hát én Indiana Joneson, Lara Crofton és Nathan Draken nőttem fel, többek közt, úgyhogy én kifejezetten örülnék, hogy ha akadna itt vagy a campuson pár titkos kincs – jegyeztem meg, elvigyorodva az ötlet gondolatán, hogy milyen is lenne olyasmiféle ereklyevadásznak lenni, mint az általam említett személyek. Igaz, sejtettem, hogy való életben a régészek munkája nem lehet ilyen izgalmas, s ez volt az egyik ok a sok közül, amiért nem is vettem fontolóra ezt a szakirányt. Néha viszont jól esett eljátszani ezzel a gondolattal is. Mi lett volna/Mi lenne, ha… Abba persze nem gondoltam bele, hogy talán a Titkok Könyvtára utalásomat nem fogja érteni, de aztán kiderült, hogy érti. Jé! Így történt, hogy a másik három, kitalált személyt is megemlítettem neki, bár csak utólag gondoltam bele abba, hogy talán nem mindegyiket fogja érteni. Ó, sebaj. Néztek már furán rám, értetlenül, nem ez lenne az első alkalom. Viszont Irma Cvikker megjegyzése… Hűha, szóval tényleg olvas, látott, fogott könyveket és nem csak véletlenül betévedt ide? Ráadásul ismeri a Harry Potter könyveket is? Dupla hűha! - Nos, lehet, hogy felér hozzá. Bár nem tudok róla, hogy a könyvtárnak lenne lezárt részlege is. Arról viszont tudok, hogy nagyon-de nagyon érdekli minden könyv sorsa és a felügyelete alatt nem történhet semmi rendbontás. Semmi könyvek lelökése akció – ráztam meg a fejemet, kifejezvén, hogy eléggé tiltott területet érintett a könyvtárhasználat tekintetében. Közben igyekeztem én is iparkodni, hogy hamar eltüntessük a keletkezett rumlit, mi aztán sikerült is. Szerencsére, tényleg rossz lett volna pórul járni. Ki tudja, lehet akkor egy hétig pakolhattuk volna mások után vissza a könyveket a polcokra. Az felesleges és kínszenvedős karate edzés lett volna. A kezemben lévő utolsó könyvet is lepakoltam a közeli asztalra és meglepetten pislogva pillantottam a lányra miután bemutatkozott. Először is azért mert, bemutatkozott, elmondta a nevét. Mármint, még mindig hozzám szól, beszélgetünk? Velem kevesen szoktak beszélgetni, pláne kevesen ismerkedési szándékkal. Wow. Másodszor, miért nyújtotta a bal kezét? Ja, bal kezes? Nekem is a balt kellene nyújtanom? S már nyújtottam is volna a balt, hogy oké, akkor rázzunk még kezet is, de hirtelen jobb kézre váltott. Amivel újabb döbbent pislogást váltott ki belőlem és zavartan mosolyogva leengedtem a bal kezemet, hogy aztán a jobbat nyújtsam feléje. - Ö… Nincs mit, tényleg nem akartál volna bajba kerülni. Én Jessica vagyok – mutatkoztam be én is, elmondva az első keresztnevemet és megráztam a kezét. Egyszer. Majd a lelkesedéstől, hogy ő is bajban szokott lenni az irányokkal, meg mivel kedves könyvdöntögetőnek tűnik, másodszorra is megráztam a kezét. Majd még mindig fogtam a kezét és néztem, hogy fogom. – Á, bocsi – szabadkoztam, végre elengedve a kezét. – Néha én is bajban vagyok az irányokkal, ezért a GPS nálam örök használati eszköz. Kár, hogy itt nem annyira működik, marad a könyvtár besorolási jegyzékének megtanulása – mondtam lelkesen elmosolyodva. Kicsit hangosabban és lelkesebben a kelleténél, kaptam is érte egy lepisszegést az egyik közeli diáktársunktól. Upsz. Ekkor észrevettem milyen könyvet tart a kezében, Freud műve. Akinek neve konkrétan egyenlő volt pszichológiával, mely eszembe juttatta, hogy a könyvtárnak melyik részlegén is vagyunk éppen. - Á, csak nem pszichológia szakos vagy? – kérdeztem meg, újra hangosabban, amiért újra rám szólt valaki. Én meg morcosan rápillantottam, hogy ne suttogtasson! Ha hallaná és látná rendesen, én éppen próbálnék normálisan kommunikálni és barátkozni valakivel, mint a normális egyetemisták. Duh. - Talán jobb lesz, hogy ha leülünk az egyik asztalhoz… Mondjuk kicsit távolabb… Várj, a cuccaimat felkapom gyorsan – magyaráztam immár halkabban Clovernek. Majd odaléptem az asztalomhoz, hogy a laptopomat és a füzetemet gyorsan a táskám mélyére csúsztassam a vizes palackommal együtt, majd gyorsan felnyaláboljam az egész táskát és sértett pillantást vegyek az engem lepisszegőkre ahogyan kész voltam emelt fővel odébb állni. Olyan asztalhoz, ami messze van ilyen sznob néptől. Bíztam benne, hogy Clover nem sznob és nem is fog ráunni a társaságomra. Jól esett ugyanis valakivel beszélgetni az órák óta tartó néma tanulás után. - Én amúgy az informatika szakra járok, programozást tanulok. Csak itt volt szabad hely, de szerintem most már arrébb ülök… - beszéltem tovább a lányhoz, rápillantva majd várakozóan elnéztem a válla fölött, másik szabad asztalt keresve. Amiből aztán az lett, hogy félszegen, lassan el is indultam, erősen nézve rá és szugerálva őt. Ahhoz már nem volt merszem, hogy megkérdezzem akar-e csatlakozni és tovább boncolgatni a könyvtáros, avagy a régiség őrzés és keresés témát. Illetve, hogy kibeszéljük ki melyik roxforti házba tartozik, mert ez is fontos téma ám és igen érdekelt.
Nehéz meghatározni, mi választja el a lelkes rajongókat az ugyancsak lelkes, de már kissé (talán) túlzásba eső mániákusoktól, akikre egy évtizeddel korábban még gyíkként hivatkozott a nagyközönség. Manapság ezzel a megszólítással már csak elvétve találkozni, és őszintén: mégis ki az, akinek ezen kiakad az ingerküszöbe? Még én és a törékeny lelkivilágom is csak pislognánk párat, mielőtt kiszakadna belőlünk a nevetés, ha valaki így nevezne minket. Vagyis engem. Nem tudom, mi volt ez a Gollam pillanat. A gyík szót mindenesetre magával ragadta a feledés, helyét pedig a „geek” vette át, ami voltaképpen ugyanazt jelentette, fele annyi sértő szándékkal – még ha a gyíkon se sértődött meg senki, akinek volt egy kis esze. Így míg a gyík szót maguk a gyíknak titulált egyedek sem szívesen használták, a geeket átvették, és ez vált az univerzálisan elfogadott gyűjtőnevévé mindenkinek, aki túl sokat játszott/képregényt olvasott/megszállottan követte a szeretett fandomja minden böffenését. Vagy valami ilyesmi. Lényeg a lényeg, pont ez az univerzalitás nehezíti meg az ember dolgát, ha elszeretné dönteni, hogy vajon ő éppenséggel geek-e, vagy sem. Tulajdonképpen ezzel én is így voltam. Mármint igen, a legtöbb hobbim valamilyen szinten súrolta a geekség határait. A kedvenc filmsorozatom folyamatosan váltakozott a Harry Potter, Star Wars és a Gyűrűk Ura között, szerettem a képregényeket, faltam az asztali szerepjátékos szabálykönyveket, és egy játékkonzol büszke tulajdonosa is voltam. Még ha mindent easyn is játszottam rajta, sok játék megfordult a kezeim között, és még annál is többnek ismertem a háttértörténetét és ikonikus karaktereit. Ó,és még mindig szentül hiszem, hogy a roxforti levelemet csak elkeverte egy bagoly. Immáron 10 éve. You can never know, right? De mániákusnak bizonyultam volna? A Harry Potterben biztosan, de más fandomokban nem hinném. Nem olvastam fanfictionöket (az ég mentsen tőlük, komolyan), nem csörtettem a filmvetítés első napján moziba, és sose fordult elő, hogy meghaltam volna a várakozástól és új film-, vagy könyv megjelenése miatt. Bár, azt se mondhatom, hogy lett volna életem, szóval a szabadidőm jó részét azért csak ezek a kitalált történetek tették ki valamilyen formájukban. Úgyhogy… geek voltam? Félig voltam az? Nem tudom. Talán nem is olyan fontos, inkább csak érdekes. A megérzésem viszont azt súgta, hogy a velem szemben álló lány egy vérbeli geek szakértő volt. Ki más tudna ilyen rövid idő alatt megnevezni 3 fikcionális régészkaraktert? - Igen, Lara nekem is egy nagy példakép volt gyerekkoromban – értek egyet. Meg a szexualitásom egyik legnagyobb megkérdőjelezője, de ebbe most ne menjünk bele. – De ez nem jelenti azt, hogy akár a felét megtudnám csinálni annak, amit ő. Sőt. Engem az első farkas ellenfél megevett volna. Meg is tették, csak a játékokban – mosolyodok el. Az Indiana Jones franchise sajnos valahogy mindig kimaradtak az életemből (ideje lenne talán pótolni őket, elvégre csak Harrison Ford filmek), és az Uncharted játékokkal is csak annyira voltam képben, hogy Nathan Drake annak a sorozatnak volt a főszereplője. És hogy most dolgoznak a filmeken. Amikor megemlíti a könyvek lelökését, gyorsan megrázom a fejem, és védekezően magam elé emelem a kezem. - Nem tudom, mennyire nézek ki rendbontónak, de még ha esetleg mégis úgy festene az összkép, mintha Steve Harrington állna előtted a Stranger Things első évadából, nem vagyok az. És nem járok szórakozásból könyvtárakba könyveket borogatni – teszem hozzá, majd lassú beletörődöttséggel vállat vonok. – Szimplán csak rémesen béna vagyok. És a hajam sem elég menő egy lázadó karakterhez. Kiszakad belőlem néhány – szigorúan halk – kínos nevetgélésre emlékeztető akármi, amíg letudjuk a bemutatkozást, mert minden irányból és irányba kezek mozdulnak, mire eljutunk odáig, hogy tényleg túlessünk a formaságokon, és megtudjuk a másik nevét. Jessica, kezdjük is memorizálni. Jessica, Jessica, Jessica. Meglepetten hallgatom, hogy Jessica is bajban van, ha irányokról vagy tájékozódásról van szó. Azt kell mondjam, szinte (szinte!) már örülök, hogy sikerült az ügyetlenkedésem miatt összefutnunk. A jelenlétében nem csak kevésbé érzem, hogy legszívesebben falra másznék ettől a sok embertől (akik annyira nem is voltak sokan, szombat van), de jól is esik valakivel beszélgetni, aki egy kicsit szintén awkward, és akivel akad közös témánk. - Ne is mondd – sóhajtok együttérzőn, olyan hevesen bólogatva, hogy a frufrum csak úgy száll a levegőben. – Még csak másfél éve lakok New Yorkban, de az első fél évben többször eltévedtem, mint egész eddigi életemben összesen. Ezek a „harmincadik és huszonnyolcadik sarka” megnevezések annyira szokatlanok. Te voltál ezzel valaha így, vagy esetleg beleszülettél ebbe a káoszba? Lassan kezdünk túl hangosnak bizonyulni a környékünkön ülök számára, legalábbis a tűzben égő tekintetek kezdenek kényelmetlenül megsokasodni, mire eljutunk a szakok kérdéséig, így nem is habozok, amikor Jessica felveti, hogy inkább üljünk le valahova, és folytassuk ott. Mármint, megvannak a könyveim, természetesen már mehetnék is, de ahogy említettem, ez a beszélgetés meglepően kellemes. Lehet, hogy egy negyedóra után aztán valami gyászosan átlátszó indokkal kihúzom magam alóla, de most még élvezem. Ami ritka, szóval kihasználnám a lehetőséget, ha már megadatott. Meg aztán, ellent se merek mondani Jessica szuggerálásának. - Megyek-megyek, nem kell így nézned rám – suttogom neki, amint sikerült beérnem. A cipőm kopogása így is elég hangos, a tanulni vágyók meg irritáltak, nem merek további okot adni nekik, hogy megdobáljanak a kezeikben tartott könyvekkel. – Nem hagylak itt, mielőtt meg nem kérdezem, hogy programoztál-e már valami játékot, és ha igen, mit és milyet. És még a roxforti házadat sem ismerem. Tíz galleonba, hogy hurabugos vagy – motyogom tovább egészen lelkesen. Egy programozó? És lány? Nem minta ne lehetnének lány programozók (meg nem mintha ne lennének már most is), na de azért talán még mindig nem volt olyan gyakori a dolog a mi nemünk körében. Meg aztán, ez akkor azt is jelenti, hogy tényleg konyíthat játékokhoz is, ami meg aztán totális mindblow lenne. A kiszemelt asztalhoz érve aztán úgy döntök, ideje megválni az amúgy is áruló kabátomtól, és ráterítem az általam elfoglalt szék hátára és a táskámat is odaakasztom, majd helyet foglalok, a könyveim pedig az asztalon kötnek ki. - És igen, pszichológiát tanulok. Nem olyan izgalmas, mint a programozás, és sajnos játékkiadóhoz sem fogok tudni vele elhelyezkedni, mint te, de megvannak a maga pillanatai – mesélem, mert mindig ilyen vagyok, ha belelkesülök. Többet beszélek ilyenkor, mint máskor egy egész hét folyamán. És még élvezem is.
A könyvtár szót az agyamnak sikerül összekapcsolnia a titkos ereklyékkel, amik érthetően maguk után kívánták a híres, kitalált ereklyevadászokat, bele se gondolva, hogy talán beszélgetőpartnerem memóriája lehet, hogy csak a felét tudja feldolgozni a tőlem érkező adatoknak. De, amikor meghallom, hogy Miss Croft nevét visszamondja és ráadásul még meg is említi a reboot játéktrilógia első részének egyik játékrészét, az én szemeim felcsillannak, mintha csak az előttem lévő lány maga lenne a csoda. Való igaz, ebben a pillanatban csodalényként tekintettem rá, amiért összetalálkoztam egy olyan lánnyal, aki számára nem űrlény frekvencián beszélek. Cso-dá-la-tos! – Ó, emlékszek a farkasokra! – bólintok mosolyogva, ahogyan felidézem Lara Croft kalandjaival kapcsolatos élményeimet. – Velük nekem is majdnem meggyűlt a bajom. Na de a második részben lévő medve… Az volt haláli. Pont, mint a harmadikban lévő jaguár boss harc… – csóválom meg a fejemet, aprót sóhajtva, majd vigyorogva és úgy csinálok az egyik kezemmel mintha izzadságcseppeket törölnék le a homlokomról. Igen, le se tagadhatom, hogy végigjátszottam az egész trilógiát és még élveztem is. De az eredeti játékokhoz is hozzányúltam, az eredeti filmek pedig a mai napig a kedvenc filmjeim közé tartoznak. – Helyes! Vétek is csak azért könyvtárakba járni. Ki olyan elvetemült, hogy olyat merjen tenni? – kérdezem meg, kissé értetlenül, kissé megbotránkoztatóan suttogva miközben egyik karomat meglóbálom, egy apró fejrázás kíséretében, mikkel ugyancsak érzékeltetem, hogy nem értem az ilyen embereket. Igazából egy csomó embert, avagy több eltérő viselkedésű embert nem értek. Például az olyanokat, akik barbár módon megtörik a könyvek gerincét, szamárfüleket gyártanak a könyvekbe ingyen könyvjelzőként (Jesszus! Ne! Ember, akkor már inkább használj egy papírzsebkendőt erre a célra). Rápillantok a lány arcára, újra, ezúttal tanulmányozás céljából annak kapcsán, hogy kihez hasonlította magát és mit mondott a saját frizurájáról. – Hm… Nem vagyok szakértő a hajak terén, egyáltalán nem, de ismerek egy-két bajkeverőt és az a véleményem, hogy te valóban nem lehetsz az. Viszont, ha Steve Harrington lennél a későbbi évadokból, akkor én lehetnék Dustin! – jegyzem meg vigyorogva azon a tényen, hogy áttértünk más karakterekre, egy sorozatból, amit ezek szerint mindketten nézünk. Milyen jó ízlése van ennek a lánynak! Azt hiszem az eddigiek alapján vagy tizenöt plusz barátság pontot szerzett a kapcsolati skálán. Ha így folytatja nem csak a barátság kategóriáját fogja elérni, hanem a legjobb barátét is. Ezek után a bemutatkozásra és a kézfogásra kerül sor, mit sikerül mindkettőnknek kicsit elbaltáznia, ami kínos, nem kínos, de belőlem is szintén kivált egy apró nevetést. Bólogatva hallgatom immár akkor a Clover nevezetű furcsa, ám rokonléleknek tűnő lány szavait a városban való eltévedésével kapcsolatban. Igen-igen, ismerős, hogy az utcák számozása, megnevezése igazi probléma tud néha lenni. – Nos, mint láthatod én is ázsiai gyökerekkel rendelkezek. De nem vagyok fa vagy bármi más növény, még a Simsben lévő plantsimeket se közelítem meg – válaszolok a kérdésére, kissé hadarva. – Idevalósi vagyok, igen, Manhattanben nőttem fel és itt is élek. A káosz kapcsán igazad van, a közlekedés tud nagyon borzasztó lenni itt – bólintok, majd sóhajtva hozzáteszem. – Ahogyan minden más is… Ám ennek részletezésébe most nem megyek bele. Nem tekintem tökéletesnek a városomat, de azért nem olyan rossz. Mondjuk ebbe azért több dolog is közrejátszik, mint a családom, amit már önmagában lehet káosznak, vagy csak kicsit kaotikusnak tekinteni. Ezt most nincs kedvem neki elmagyarázni, hosszú előadás keletkezne belőle, untatni meg nem akarnám és úgy gondolom, hogy sokkal érdekesebb témákról is tudnánk társalogni. A közelünkben, a minket lesuttogó diáktársaink csak egy újabb okot adnak arra, hogy miért ne kezdjek el mesélni a családomról. Komolyan, az egy dolog, hogy én javarészt négy fal között, a laptopom előtt és könyvek fölött görnyedve élem az életemet, de nekik még annyira se sincsen szociális életük, mint nekem, nekünk, hogy ránk szólnak? Fel-há-bo-rí-tó! Viszont mielőtt rájuk kiabálnék, hogy legyen már saját életük (amit amúgy se teszek, mert hirtelen elönt az érzés, hogy ez kínos), telepatikus képességet próbálok használni Cloveren, attól függetlenül, hogy legjobb tudásom szerint nem rendelkezek ilyen tudománnyal. Diadalmas mosoly aztán csak az arcomra költözik, mikor meghallom, hogy hajlandó csatlakozni hozzám a Sötét Oldalhoz (Nos, nem tudok semmilyen Erőt adni neki, de talán van még a táskám mélyén gumicukor, amit hajlandó leszek megosztani vele). – Természetes programoztam már játékot. Vagyis jelenleg még mindig folyamatban van a dolog, a szabadidőm egy részében folyamatosan fejlesztem. Egyszerű, az a lényege, hogy legyőzd az ellenfelet. Mindössze pár gombot kell nyomogatni. De a hátteret te válaszhatod ki, egyszerű, grafikájú karakteredet szintén, mert van pár opció, úgyhogy még az ellenfelet is megmondhatod, ki legyen. Ezek lehetőségeit még bővítem – elégítem ki a kíváncsiság menet közben. Mesélek neki a játékról, röviden. Nem dicsekvés, inkább csak tények elmondása, bár azért jól esik, hogy eszébe jutott a szakom említése kapcsán, hogy fejleszthetek ilyet és úgy látszik még érdekli is a dolog. Közben találunk egy megfelelőnek tűnő asztalt, aminél a világítás éppen, hogy megfelelő, bár most nem ez a lényeg. Elfoglalom a Clover mellett lévő széket, a laptoptáskámat az asztalra csúsztatva. Talán itt már nyugodtan tudunk társalogni. Nemlegesen megrázom a fejemet a feltevésére. – Bocsi, de az a tíz galleon most már az enyém. Hollóhátas vagyok. Viszont fogadni merek, hogy te a Hugrabug házba tartozol. Igazam van? – tárgyalom meg vele, hogy melyikünk melyik roxforti ház tagja, megpróbálva ténylegesen is harcba szállni az említett galleonokért, azáltal, hogy én is megtippelem az ő házát. Tuti, hogy nem a Mardekár házat erősíti, a Griffendélt pedig erősen megkérdőjelezném nála, hogy ha én lennék a Teszlek Süveg. Így a Hugrabug a legerősebb tippem, majd a Hollóhát a második, mivel a jelek szerint jár könyvtárba és szereti a könyveket. Ami engem illet mindig is úgy gondoltam, hogy hollóhátas vagyok a tanulmányaim alapján és mert szerettem tanulni, a bonyolult logikai feladatokban is vág az eszem, a könyveket meg imádom. De a hugrabuggal volt, hogy határmezőre kerültem néhány tesztben, de az official teszt mindig Hollóhátat mondott és meg örömmel fogadtam el a tényt. – Igen, gondolkozok azon, hogy a diplomám megszerzése után egy videójáték készítő cégnél nézzek munka után – bólintok, miután megtudom, hogy valóban pszichológiát tanul. – De szerintem a pszichológia is izgalmas. Jobban megértheted a saját gondolataidat, érzelmeidet és másokét is, azokhoz képest, akik nem ilyen szakon tanulnak, tanultak. És biztosan ezzel is bőven van lehetőséged elhelyezkedni. Te gondolkodtál már azon, hogy mit szeretnél csinálni a diplomaszerzés után? – kíváncsiskodok. – Pontosan mit is tanulsz a pszichológián belül? A szüleid neked ebben a szakmában dolgoznak, esetleg orvosok, hogy ezt választottad? Én teljesen magamtól választottam az informatikát, ami újdonságnak számított a családban, mégsem nem lepődtek meg rajta… – folytatom, kiegészítve azzal, hogy mi a helyzet velem. Más szakon tanulunk és emiatt is érdekel az, hogy neki mik a tervei azzal, amit ő tanul. Szeretek új információkat szerezni más szakterületekről, tudományágakról. Nemcsak a fejemmel, hanem az egész testtartásommal feléje fordulok és úgy figyelem őt érdeklődve. Még mindig figyelek rá csak közben a táskámba nyúlok. Eredetileg azért, hogy a laptopomat húzzam elő, de helyette inkább a mobilomat veszem a kezembe, hogy inkább azon nézzem meg hány óra. Még nincs vészesen késő, állapítom meg és már tenném is el a készüléket ám megakad a szemem a háttérképemen és eszembe jut, hogy van valami, amit feltétlen meg kell kérdeznem tőlem. – Tudom, hogy ez most nem fog idetartozni és nem is tudom tagja vagy-e ennek a fandomnak vagy egyáltalán ismered-e a Star Warst, de muszáj megkérdeznem, hogy mit gondolsz erről a cuki, zöld csöppségről? – kérdezem meg, elég nagy körmondatban és nem is hagyok pillanatot arra, hogy feldolgozza mit hadarok. Egyből Clover arca elé tolom a mobilomat, amin előtte gyorsan megnyitottam az egyik lementett képemet Bébi Yoda-ról, vagyis a Gyermekről, aki a The Mandalorian sorozat sztárja lett az elmúlt napok, hetek során. Én magam totálisan, visszavonhatatlanul beleszerettem mikor először megláttam a képernyőn. S mikor újra és újra felbukkan, hogy ellopja magának a jelenetet én újra csak egy „awww” megjegyzést tudok tenni és úgy vigyorgok, mint a tejbetök. El is döntöttöm, hogy szerzek belőle egy cuki plüsst majd és ezzel az űrlénybébi iránti kedvemet/mániámat teljesmértékben kitudom elégíteni.
Néha eljátszadoztam a gondolattal, hogy old schoolnak tartom magam. Nem annyira, hogy szidjak mindent és mindenkit, ami/aki a mai világ szülötte, meg nem a „bezzeg régen minden jobb volt” hozzáállásra gondolok, messze sem, inkább csak úgy a lightos maradiságra, ízlésvilág szintjén. Azt hiszem, egy részem sokkal boldogabb lenne, ha 10-20 évvel korábban születtem volna, és lehetőségem lett volna megtapasztalni a 80-as, és főleg a 90-es évek életérzését, zenei világát, illetve szárnyalni tudtam volna a boldogságtól (nem Red Bull által szponzorált tartalom), ha izgatottan várhattam volna a Jóbarátok új évadát az előző évadzáró kegyetlen cliffhangere után. A technika irdatlan mértékű fejlődésének és a gazdasági helyzetek felfordulásának köszönhetően kicsit olyan érzésem van, ha ezekre az évtizedekre gondolok, mintha egy másik dimenzióban foglalnának helyet – többnyire jó értelemben. Az álmodozás közben viszont jellemzően elfeledkezek minden, ma már alapnak számító kényelmi faktorról, ami azért igencsak hiányozna a mai időkből. Csak említésszinten hoznám fel a múltban kicsit erőteljesebben jelenlévő szexizmust és rasszizmust, de ne felejtsük el az internet szinte teljes hiányát sem, amivel elveszteném az általam oly’ kedvelt online vásárlás, egyszerű hírszerzés, és a könnyű szocializálódás lehetőségét (ami mondjuk engem nem túlzottan érint, teszem hozzá). És nem tudnék egy applikáción keresztül személyre szabott pizzát kreálni magam 5 perc lefolyása alatt. Meg nemhogy a roxforti házamat nem tudnám kideríteni, Harry Potter maga sem létezne egy jó darabig. Na, az lenne az igazi érvágás. Inkább maradok itt, ahol vagyok, és értékelem, hogy egy hugrabugos ágyneműhuzat-kollekcióban hajthatom álomra a fejem. Már amikor épp nem mosásban van, mert akkor előkapom a Star Warsosat. Azt viszont büszkén állíthatom, hogy amikor Lara Croftra és a Tomb Raiderre gondolok, nem a reboot játékszériát értem alattuk, hanem az eredetieket, amik még gúla-keblekkel mutatták be Miss Croftot. Zseniális játékok, a mellek alakjától függetlenül (vagy éppen pont azért, kinek a pap, kinek a papné). Így nem is tudok túlzottan egyetértőn reagálni Jess szavaira, mert fogalmam sincs az új játékok tényleges tartalmáról. - Biztosan – felelek végül mosolyogva. – Sajnos nem tudom, sose játszottam a reboot játékokkal, csak a trailereket láttam. A régi játékok farkasaira gondoltam, azok aztán teli voltak velük. Az elvetemült könyvhasználókkal kapcsolatban viszont egyetértünk, amit heves bólogatással adok a tudtára. Ugyanakkor azt is megfogadom, hogy soha nem árulom el neki, hogy én is azon sötét oldalbeliek számát gyarapítom, akik olykor-olykor szamárfüllel jelzik, hol tartanak. Nem tehetek róla, valahogy mindig az lesz az olvasásaim vége, hogy nincs nálam semmi, amivel jelezhetném, hogy hol tartok! Meg aztán, karaktert is ad szegény könyveknek, ugye? Remélem, különben nem tudom mivel vigasztalni azt a Titkok Kamrája könyvet, amit beleejtettem a kádba. De hé; azóta is ő a kedvencem! Halkan felkuncogok, szinte némán – nem akarom, hogy megkövezzenek -, amikor Dustin is szóba kerül. Á, szóval a Stranger Things-t is ismeri. Nagyon helyes. - Hát, remélem legalább olyan vonzón tudsz morogni, mint Dustin, különben sajnos nem adhatom neked a szerepet – somolygok visszafogottan. – Meg aztán, kulcscsontod is van, ez hátrány. De egye fene, lehetsz Dustin. Steve nem az igazi nélküle. - Tényleg, milyen nemzetiségű vagy? – érdeklődök e felől is. Nem vagyok vak, természetesen elsőre is feltűnt, hogy mindketten ázsiai vonásokkal rendelkezünk, mert a világ kicsi, New York ellenben annál nagyobb, és minden nemzetiségből élnek benne legalább ketten, de bármily meglepő is ez a klisés amerikai tinidrámákon felnövőknek, két ázsiai között sem csak a közös kontinens lehet a téma. És igen, azt mi sem feltétlen tudjuk megmondani, hogy ki kínai, ki japán, és ki koreai – én legalábbis biztos nem. - Bennem Dél-Koreát tisztelheted, és noha nem látszik, csak félig. Az anyám amerikai – válaszolok én is az általam feltett kérdésre, csak hogy megspóroljunk egy kört. Nem sokkal később már elfoglaltunk a Birodalomtól egy asztalt, és ott állítottuk fel a Lázadók táborát, ami jó ötletnek bizonyult, mert ezeken a birodalmiakon nem nagyon volt sisak, így látni lehetett, hogy mennyire is gondolkodtak azon, hogy fegyvert rántsanak ellenünk. Nem mintha eltaláltak volna minket, a rohamosztagosok nem a céllövő képességeikről híresek. - Vannak ilyen customization opciók is? – tátom el a számat. Egyedül ilyet képes csinálni? Nem képzelek a játék mellé valami AAA kategóriájú grafikát, nem is az számít, de azért ez még így is elég lenyűgöző. – Wooow, menő. És igen, voltaképpen tied az a tíz galleon. Vagyis, szerintem a tied. Amikor először töltöttem ki a Pottermore-os tesztet, hugrabugos lettem, de biztos hallottad, hogy nemrég kicsit felújították, akkor is kitöltöttem, és a hollóhát jött ki – vallom be, egy kissé elszontyolodva, bár nem igazán van okom rá. Ha ebbe a két házba illek, a Teszleg Süveg úgyis megengedné, hogy én válasszak, a szívem pedig hugrabugos. Amikor Jess felteszi a kérdést, hogy mivel szeretnék foglalkozni a jövőben, kissé tanácstalanul könyöklök fel az asztalra, és támasztom meg a fejem. - Nem teljesen vagyok benne biztos – válaszolok aztán, rövid töprengés után. – Igazából két lehetséges útvonalat látok magam előtt; a kutatást, vagy a gyermekpszichológiát. De tartok tőle, hogy a kutatáshoz nem vagyok elég eszes, a gyermekpszichológiához meg elég rátermett. Úgyhogy ez még nagyon a jövő zenéje. Ami biztos, hogy az alapképzés után szeretnék mesterdiplomát szerezni, aztán pedig doktorit. Az pedig még nem most lesz – mosolyodok el a végére. - Nem, senki nem pszichológus a családban. Az apám egy médiacég alapítója és részvényese, pontosabban egy népszerű koreai tévécsatornáé, illetve ugyanott vezérigazgató, az anyám pedig logisztikával foglalkozik. Na és nálad? Mit csinálnak a te szüleid? – érdeklődök én is. Nem tudom, mire számítok azzal kapcsolatban, hogy Jess mit fog mutatni a telefonján, ahogy belekezd a hadarásába, és noha hamar megvilágosodok (a cuki, zöld csöppség megnevezés elég árulkodó), az elején nem Baby Yodára gondoltam. Bár nem tudom miért, látva, tudva, és magamon is tapasztalva, hogy mennyire elrabolta mindenki szívét a kicsi erő-érzékeny gyermek. - Őszinte leszek veled: imádom, és célom lesz, hogy hivatalos plüsst szerezzek belőle, amint az kijön – vigyorodok el szélesen, ám utána a mutatóujjam feltartásával jelzem, hogy itt még nem fejeztem be, a másik kezem pedig már be is nyúlt a csizmámba, hogy előhúzzam a saját telefonom. Irtó praktikus ott tartani amúgy, 10/10 recommend. – Viszont: egy kicsit igazságtalannak érzem, hogy ő ennyi szeretetet kap, míg egy másik cukorpofával szinte senki nem foglalkozik. Úgyhogy engedd meg, hogy megkérdezzem, hogy mit gondolsz a legédesebb droidról valaha, BD-1-ről? Most én fordítom felé a mobilomat, amin már megnyitottam a kedvenc lementett gifemet a hűséges hősről, aki egy játék alatt kenterbe verte BB8 három film alatt szerzett, nem igazán létező személyiségét, és remélem, hogy Jess tudja, kiről van szó. Ha nem, akkor sajnos félő, hogy a végén még át kell hívnom magamhoz, hogy megmutassam neki a Jedi: Fallen Ordert, arra pedig még nem állok készen. Esetleg majd tizenöt perc múlva.
A homlokomra csapok, mikor pontosítja, hogy mire is gondolt. Hát persze, hogy vannak a régi játékok, Jess, olyan buta vagy! Szidom le magamat fejben. Hát azok még híresebbek is és kedveltebbek, nagyobb rajongó táboruk van, még ha én nem is feltétlen játszottam mindegyikkel. – Á, igen, bocsi. Teljesen kiment a fejemből, hogy azok is vannak – mondom, megpróbálva menteni a menthetőt a téma kapcsán, bár kevés sikerrel. Ezt már nem igen mosom le magamról. Szép kis Tomb Raider fannak gondolhat most… Még jobb is, hogy a téma gyorsan átterelődik a Stranger Things-re. Talán ebben a témában fogok olyat mondani, mely elkönyvelne fake fan-nak. A morgás szóba kerülése kapcsán minden tudásomat bevetem, hogy morgás szerű hangot hallassak. Azért csak ahhoz hasonlót, mert a hangom nem elég mély hozzá, hogy fiúsan vagy egyszerűen félelmetesen hangozzon. Nem egy oroszlánmorgás, inkább egy kiscicához tartozik, főleg, hogy a végén átmegy az egész nevetésbe, mely kapcsán meg arra koncentrálhatok, hogy az ne legyen hangos. – Na, ez megfelelő volt? – kérdezem meg utána, rávigyorogva és remélve, hogy azért ebben nem okoztam ebben csalódást. Bár való igaz, hogy most csak viccelődtem az egésszel, ami viszont jól esett. Nem igen van lehetőségem fandomokról beszélni, szóval ez jól esik most, hogy van valaki, akivel éppen erről a sorozatról beszélhetek. – Csak őszintén! De nem kell ám Steve és Dustin párosát megszemélyesítenünk! Lehetünk akár… Eleven és Mad Max is – teszem hozzá, megvonva a vállamat. Igazából szinte bárki jól hangzana abból a bandából. Szinte. Az említett két lány pedig nagyon badass, talán kicsit túl badass az ízlésemnek, de üsse kő. A gofrikat én is szerettem, a játékteremi játékokat is, így cosplay kapcsán még őket is bevállalnám bármikor. – Anyai ágról kínai, apai ágról vietnámi – válaszolok a származásomat illető kérdésre, kisegítve őt, hiszen valóban nehéz néha megmondani, hogy az előtted álló ázsiai génkódjába milyen távol-keleti nemzetiség van belekódolva. Megfigyelve az arcvonásait van az a gyanúm, hogy ő nem lehet kínai és ez be is bizonyosodik akkor, mikor rátér a saját maga származására. Szóval félvér, ami a Harry Potterben azt jelentené, hogy a mardekárosok már alapból kinéznék őt maguk közül, még inkább, hogy ha sárvérű lenne. Ha a szülei nem varázslók. De ebbe bonyolult lenne most belemennünk. A customization opció kérdésére vigyorogva bólogatok. – Igen, egy kicsit talán ennek mondhatjuk. Ugye a karakterek kinézete nem változtatható, csak, hogy melyiket szeretnéd. De talán a következő projektem sci-fi témájú otome játék lesz, amibe belerakom, hogy lehet bőr és hajszínt választani. Esetleg még nemet is – válaszolok a kérdésére, beavatva őt a játékfejlesztéssel kapcsolatos jövőbeli terveimbe is, hogy ha már úgy látom, hogy érdekli őt a téma. Gondolom, hogy egy fellow gamer-el van dolgom, így csak plusz dolog, hogy ha körülbelül képben is lenne a kapcsán, miket mondok neki és nem járok úgy, mint a szüleimmel vagy a testvéreimmel, hogy jóformán csak a levegőnek beszélek arról, hogy szabadidőmben mit fejlesztek a gépemen. Diadalmasan a levegőbe boxolok egyet, mikor kiderül, hogy jól gondolom milyen házas és az a tíz galleon az én markomat üti, avagy ütné. – Akkor azt hiszem, hogy jobb is ha rögtön rohanok velük a Gringottsba és beteszem őket egy nevemre szóló széfbe, hogy kamatozzanak – teszek vigyorogva utalást a Harry Potter univerzum híres varázslóknak fenntartott bankjára. – Á, igen. hallottam. Én is kitöltöttem újra, de nekem szerencsére most is hollóhát jött ki. Képzelem milyen identitás krízist okozhat. De szerintem úgy is abba a házba tartozol, ahova szeretnél tartozni és ahová valónak érzed magad. A Teszlek Süveg csak hallgatna a te kérésedre is, hogy a Hugrabugba szeretnél kerülni. Látom rajta, hogy cseppet elszontyolodott a teszt változása miatt, ezért megpróbáltam bátorító mosolyt küldeni feléje és egyik kezemet a vállára tettem, hogy együttérzésemet kifejezve és támogatóan gyengéden megszorítsam a vállát. – A legtöbb egyetemi professzor mind kutató. Szerintem nem csak azon múlik, hogy milyen eszes vagy, mert akik egyetemen vannak azok általában mind okosak. Egyik professzorom mesélte, hogy folyamatosan valami kutatást kell letenniük az asztalra, meg akkor pontokat gyűjtenek azáltal, hogy más kutatók hányszor hivatkoztak a munkáikra, meg akkor konferenciákra járnak… Ehhez elhivatottság is kell szerintem. A gyermekpszichológiát nem tartom rossz ötletnek, vannak olyan gyerekek, akiknek el kellene a segítség mielőtt felnőnek és… Hát finom szólva nem éppen a legjobb felnőttek vállnak belőlük, de vannak, akik még normálisnak sem nevezhetőek – mondom grimaszolva az elképzelésre. Hát igen, egyeseknek el kell a segítség. Főleg az alapján, hogy a média is milyen híreket tud leközölni. Ilyen-olyan gyilkosságok, rablások, családon belüli erőszakok… Veszélyes világban élünk. Emiatt néha már csak ezért is jobban szeretek a virtuális világba menekülni. – Mindegy, biztosan ki fogod találni. Mindenesetre a mesterdiploma jó ötlet, én is szeretnék majd olyat szerezni az alapképzésem után. Aztán lehet a digitális rajzolásba is belekóstolnék mielőtt munkát keresek az egyik videójátékfejlesztő cégnél – árulom el én is a terveimet a saját kis karrieremet illetően. Még az egész képlékeny, de álmodozni lehet. Én pedig gyakran álmodom, hogy az egyik kedvenc játékfejlesztő cégemnél lehetek alkalmazott. Á, szép álom, Jess. Egyelőre. – Akkor ezek szerint szoktál koreai drámákat nézni, ugye? Vannak kedvenceid? – kérdezek vissza, meghallva a koreai tévéscsatorna részvényes és vezérigazgató dolgot. – Én néha szoktam koreai drámákat nézni, amikor nem éppen a Netflix amerikai vagy brit vagy európai tartalmait nézem. Vagy amikor nem kínai wuxia drámát nézek, hogy gyakoroljam ezt a nyelvet is, ha már kétnyelvű vagyok. E kapcsán érdekes lehet apukád munkája, meg anyukádé se lehet rossz – fejtem ki a véleményemet. Amikor rákérdez az én szüleimre, először is sóhajtok egyet. – Nos, anyum igazi üzletasszony, tudod céggel, meg aki általában gyakran utazik üzleti utakra, megbeszélésekre, szóval olyan sokat nincs itthon és ha itthon is van, az üzleti újságot olvassa vagy épp otthonról dolgozik hacsak nem dönt úgy, hogy szigorú kínai nevelést kell alkalmaznia rajtam és a testvéreimen. A másik anyumnak egy alapítványa van, ami szegény, avagy hánytatott sorsú gyerekeken segít, hogy otthont találjanak. E kapcsán, hála neki, legutóbb egy kamaszkorú fiút kaptunk új családtagként. – mesélek neki a saját családomról, bólintva egy nagyot. – Igen, két anyukám van, akik szeretik egymást. Az említett kínai a biológiai, a másik viszont fehér. Az apukámat nem ismerem. Csak az anyukáim vannak nekem, meg egy bátyám, aki a másik anyukám gyereke, továbbá van még három húgom és két öcsém, őket különböző időben különböző helyről örökbefogadottak. Vázolom neki röviden a családi helyzetemet. Röviden, mert amúgy szép kiselőadást tudnék neki tartani róluk. De az is lehet, hogy egy pszichológiai kutatásban is hasznos lehetne a családom, nem tudom. De mindenesetre a videójátékom fejlesztéséhez nagy ihletet nyújtanak. Persze szeretem őket, főleg amikor senki sem veszekszik és senki nem akarja a másik vérét ontani. Ami mostanában ritka pillanat. Bébi Yoda téma viszont felüdülés ehhez képest, hogy az édes kis űrlény bébi iránti rajongásomat megoszthatom valakivel, ki szintén legalább annyira odavan érte, mint én. – Dettó! Illetve én Funko Pop figurát is beszerzek majd belőle és Mando-ból is – szúrom gyorsan közbe a mondandójába megjegyzésként. Talán ez a sorozat az idei évben a kedvencem. Várom, hogy ő is mutasson valamit, kisé türelmetlenül, majd, amikor meglátom, hogy az ő mit mutat a mobilján, egy cuki kis gifet BD-1-ról, halkan felsikítok örömömben. Persze, hogy ismerem a kis droidot! Star Wars fanként tudok az új játékról, ami ebben az univerzumban játszódik, bár az egyetemi teendőim miatt nem jutottam oda, hogy játszak is vele. Csak pár gameplay videóba volt időm fájó szívvel belenézni. – Hát persze, hogy cukorpofa! Amkor megláttam először az egyik trailerben úgy voltam vele, hogy nekem is kéne ilyen kis droidocska – áradozok lelkesen, majd figyelmeztetően felemelem az egyik mutatóujjamat Clover-ra szegezve. – Még nem volt alkalmam játszani vele, úgyhogy a spolierektől kímélj meg, légy szíves. Kérem őt, mert tényleg nem szeretném, ha lelőne nekem nagy pillanatokat a játékból, amiket én magam akarok felfedezni, átélni. Viszont ez a tény újfent megerősít abban, hogy a lány, aki itt ül mellettem szintén gamer lehet. Ez pedig kicsit elgondolkoztat. – Mondd csak, mi a kedvenc videójátékod? – érdeklődök kíváncsian.
Azt hiszem, olyan arcot vághatok a meglepett, lassú pillogásommal és a döbbent csücsörítésben ragadt számmal, látva és hallva Jess heves reakcióját a tévedésére (ha lehet ezt egyáltalán annak nevezni), amit biztos kiemelnének és megszerkesztenének, ha ez egy koreai variety show lenne. Hála istennek, nem az, különben hónapokig nem tudnám lemosni magamról, hogy úgy festhettem épp ebben a pillanatban, mint egy meghökkent Donald kacsa. Vagy Daisy, ha jóindulatúak vagyunk. Mindenesetre, Jessica elég komolyan veszi a geek hibázásait. Kicsit szokatlan (még nem találkoztam ilyennel), de van benne valami szerethető. Utóbbira biztosan rásegít az is, hogy kicsit egy nagyra nőtt Csingilingre emlékeztet, ahogy látványosan vívódik önmagával. Már csak a cuki zöld ruha és a szárnyak hiányoznak. Meg Pán Péter, akinek duzzoghat. Awww, cuki. - Semmi baj. Te a régieket nem ismered annyira jó, én az újakat; jól kiegészítjük egymást – mosolygok rá, és igyekszek elterelni a gondolataimat az előbbi képzelgésemről, mert félő, hogy Jess is csak elkönyvelne bolondnak, és faképnél hagyna, ha kitörne belőlem a nevetés. Aztán csak kénytelen vagyok a számra tapasztani a kezem, de nem Csingiling morcos kalandjai miatt, hanem mert Jess nekiáll egy wookie kölyköt imitálni, és oh dear, hát ez annyira cuki, hogy belehalok. Hirtelen a félelmeim nagyobbik része tovaszáll; ez a lány majdnem olyan lökött, mint én, nem igen ítélhet el a saját bolondságomért. Krákogva próbálom visszarángatni magam a jelenbe, és a síkba, amiben létezek, de a szám sarka még azután is rángatózik, hogy hang már nem jön ki rajta. Úgy húzom ki magam, mintha minimum egy castingos lennék, de talán még egy pöffeszkedő kritikus is megirigyelné a kiállásomat. – Nem éppen Dustin, de tetszik, ahogy belevitted a saját személyiséged. Tiéd a szerep, ha nem bánod, hogy én sem vagyok éppen autentikus Steve. - De igen, lehet, hogy van abban valami, hogy Max és Eleven jobban illene hozzánk, egyértelmű okokból – bólintok rá erre az ötletére is, bár őszintén, nem tudom melyikünknek melyiknek kéne lennie. Talán Jess morcosabban tud nézni, hitelesebb El lehetne, de én messze nem vagyok elég menő Maxnek. És tartok tőle, mi történne, ha megpróbálnék gördeszkára állni. – Vannak ők is olyan ikonikusak, mint Dustin és Steve, de számomra semmi nem érthet fel az ő… apa-fia jellegű kapcsolatukkal? Vicces ezt így kimondani. Csak azt sajnálom, hogy a Steve-et játszó színész megvált attól a csodás hajkoronájától. Igazából, ha tippelnem kellett volna, én is a vietnámi származásra tippeltem volna, esetleg a thaira, ugyan nem tudnám megmondani, miért, de ez ugrott be. A koreai nem tűnt annyira valószínűnek, kicsit másfajtának ítéltem meg a bőrtónusunkat. Aztán lehet, hogy nem feltétlen az én bőrszínemet kellene indikátornak használnom, tekintve, hogy „csak” félvér vagyok. A kínai mondjuk annyira nem jutott eszembe, de mint kiderült, valamilyen szinten Jess is félvér, olyankor meg tényleg nehéz visszavezetni a szálakat, hogy kiben milyen vér folyik. Uh, nem lehetett egyszerű megtanulni a kínai írásjeleket. Már ha ismeri őket; azzal sincs semmi baj, ha nem. - A nem választás már önmagában nagyon jó ötlet; a haj opció pedig csak a hab a tortán. Imádom Ríviai Geraltot, meg Calt is a Jedi: Fallen Orerből, meg még rengeteg férfi karaktert, de azért csak nagyobb lelkesedéssel vetettem volna magam bele a játékokba, ha van lehetőség női karakter választására is. Szerintem már marketing szempontból is megérné; nagyobb vásárlóközeget tudnának megszólítani – felelek az elképzeléseire a játéktervezős jövőjével kapcsolatosan. Persze, Geralt ugye adott, nem ő a legjobb példa, akit ilyen esetben fel lehet hozni, ellenben Cal legjobb tudomásom szerint csak ebben az új játékban szerepel, és a neve is elég semleges ahhoz, hogy akár választhatóvá is tehették volna a nemét. Biztos akadt volna olyan vörös hajú színésznő, aki méltó párja lett volna Cameron Monaghannek. Mondjuk, lehet elkiabáltam a hajválasztás örömét. Ha a kopasz nyolcféle variációja közül lehet majd mazsolázni, mint a Dragon Age: Inquisitionben, megőrülök. Ha még nem vagyok az. Egy őrült vajon tudna magáról, hogy az? És különben is, mi az az őrültség? Ezek az élet nagy kérdései, nem pedig az, hogy a tyúk vagy a tojás volt-e előbb. Szomorúan fűzöm össze a kezemet az asztallapon, tudván, hogy bebuktam 10 galleont. Abból mennyi Bogoly Berti-féle mindenízű drazsét vehetnék pedig. Vagy csokibékát, cukorpennát, valami csodálatos hülyeséget a Weasley Varázsvicc Vállalattól… - Igen, én is így gondolom – értek egyet a Teszlek Süveges megjegyzésével. Harry is így került a Griffendélbe, elvégre. – És a Hollóhát még mindig jobb alternatíva, mint a Griffendél vagy a Mardekár. A Griffendélnek a gondolata is megijeszt, annyira nyuszi vagyok, a Mardekártól meg szívrohamot kapnék. Oda biztosan nem vagyok elég erős. Akkor már inkább a lojálisak vagy az intellektuálisak háza. De inkább a Hugrabug; annyi Hugrabugos merch-öm van, egy életen át gyűjtöttem őket. Kár lenne értük. Azért szélesen rámosolygok a kedves vállszorító gesztusára. Még jó, hogy nem férfi, különben ettől biztosan leborultam volna a székről. Akkor aztán tuti kizavarna minket a lázadó tömeg. Esetleg úgy ahogy van, felkapnának a földről és vinnének is kifelé. A Roxfort-házas belső vívódásomat aztán szerencsésen magunk mögött hagyjuk, és áttérünk egy másik témára, amit… ugyanannyira nem kedvelek. A jövő. Tudom, hogy nem éppen a legbölcsebb döntés, de szeretem addig a homokba dugni a fejem, amíg valami – általában tőlem független – tényező rá nem kényszerít, hogy húzzam ki onnan. A jövőbeli foglalkozásom pontosan ilyen volt. Megtehetném ugyan, hogy soha nem dolgozok semmit, csak rábízom egy nálam hozzáértőbb személyre a részvényeimet, hogy kezelgesse bátran, én meg vígan eléldegélek a befolyó összegekből, de… az nem vonz. Szeretnék csinálni valamit, önmagamtól elérni valamit. Jónak lenni valamiben. És különben is; képes lennék a négy fal között leélni az életem, ha valami nem kényszerít ki. Ezért kell egy rendes állás, munkabeosztással, és következményekkel, ha nem jelensz meg. - Hát ez az, ők mind okosak. Nem tudom, hogy én megütöm-e azt a mércét – könyöklök fel az asztalon, és remélem, Jess nem tart érte udvariatlannak, de muszáj megtámasztanom a fejem. – De úgy érzem, ha lenne olyan téma, ami tényleg érdekel, abba beletudnék adni minden tőlem telhetőt. Csak nem tudom, hogy van-e ilyen. Vagy hogy kellek-e pont én egy ilyen jellegű kutatásba. Biztosan érted, mire gondolok. A gyermekpszichológiához viszont határozottság kell, és egy erős szív. Hogy ne sírd el magad a hányattatott sorsú gyerekek láttán. Nem hiszem, hogy ezek megvannak nekem… - teszem hozzá halkabban, elgondolkodva simogatva a szabad kezemmel a könyveim gerincét. Nem, ezek még biztosan nincsenek a birtokomban, és nem tartom túl valószínűnek, hogy egyhamar képes lennék megszerezni őket. Ugyanakkor, még éveim vannak; lehet, hogy sikerülhet. Vagy nem. Nem tudom. Semmit nem tudok; give me a curly wig and call me Jon Snow. - Köszönöm a tanácsaidat; mindig jó kívülállók véleményét hallani. Pontosabban, a kedves, nem ítélkezős kívülállókét – köszönöm meg, hogy ennyi időt rám, és a dilemmámra szánt, és láthatóan még csak nem is kényszerből vagy udvariasságból tette. Elsőre is egyértelmű volt, hogy Jess kedves lány, és úgy tűnik, az első benyomás nem is volt csalóka. - A digitális rajzolás érdekesen hangzik. Élhetnél abból, hogy más emberek karaktereit kelted életre. Vagy játékokhoz rajzolod a kreatív terveket – mosolyodok el ismét. Hiába, a geek dolgok mindig elöntik vidámsággal a szívem. – Az biztosan élvezetes munka, ha épp nem szorongatnak a határidők, és van is időd egy kicsit elmélyülni a képzeletedben, és a világban. Hogy tényleg a lehető legtöbbet hozhasd ki magadból. Ráadásul a rajz és a programozás kombója… a végén még saját játékcéget alapíthatsz. Felveszel munkahelyi pszichológusnak? – kuncogom el magam, természetesen csak csendesen. Ez még mindig a holt néma könyvtár, ahol kis túlzással az életével játszik az, aki nem megfelelően vesz levegőt. Legalábbis csúnya pillantásokat lehet bezsebelni érte. Jess jövője érdekesebben hangzik, mint a koreai drámák, amikről elég hullámzó volt a megítélésem, de várható volt, hogy ez is szóba kerül. Ha már apának tévécsatornája van. Kis túlzással. - Hát, néha szoktam, de nem igazán nekem való a drámák világa. Inkább a Netflixet és a tartalmát preferálom – nézek rá óvatosan. Nem szeretnék csalódást okozni, de hazudni nem is tudnék, és nem is akarok a témában. – Láttam persze párat, de nem sok fogott meg. Általában nem találom túl életképesnek a főszereplőket, ami ironikus, mert magamat sem, de… tudod, sokszor maguknak okozzák a problémák nagyját, és ezt bosszantó huszoniksz részen át nézni. Apa viszont szereti kivenni a részét a kreatív munkálatokból, amikor ideje engedi, úgyhogy néha hazahoz egy-egy forgatókönyvet a bevállalósabb, vagy magasabb költségvetésű drámákból. Azokat mindig érdekes azért átfutni, ritkán, de akadnak köztük gyöngyszemek. És neked, mik a kedvenceid? Hátha azért ismerem őket. Őszintén, ha Jess jövője érdekes volt, a származása még inkább. Kicsit olyan érzést váltott ki bennem a kapott információ, mintha belecsöppentem volna egy amerikai drámába, mint egy mellékszereplő. Vagy egy szerencsés statiszta, akinek neve adtak, és egy jelenetben még szövege is van. Screen-stealer nem leszek, de ki tudja, még petíciót indíthatnak értem. Vagy nem? Reménykedni szabad. Két dolgozó anyuka, egy kviddics csapatnyi gyerekkel? Várjunk, hányan is vannak? Valahol öt környékén elbizonytalanodtam, és elvesztettem a fonalat, de családostul tuti megvannak heten. - Az anyukáid is komoly nőknek hangzanak; a karrierjük és a gyerekek bevállalása miatt is. Nem tudom, hogy jut idejük minderre. De nagyon szép és színes családod lehet, még ha kicsit bonyolult is a helyzet – adok hangot a fejemben végigsuhanó gondolatoknak. Mármint, próbáld meg elmagyarázni a családodat két mondatban valakinek; ebben az esetben ez lehetetlen. De csak nem hagy nyugodni, hogy nem tudom őket összeszámolni. – Akkor tehát hányan is vagytok? Megvan egy kviddics csapat, vagy nincs? Esetleg már sokan is vagytok hozzá? Beleszámoltad az öcséidbe a legújabb tesódat? Jesszusom, három húg? Az eszméletlen, mikor jutsz a fürdőszobába reggelente? Vicces kimondani, hogy „legújabb teső”, miközben nem egy kisbabára gondolok közben, hanem egy kamasz srácra. Ezek után kénytelen vagyok finoman megmasszírozni a halántékomat, mert már lassan matematikai egyenletek folynak a fejemben, hogy ki merre, és hány méter. Most biztosan remek mém alapanyag lennék. - Tényleg, kell egy Mando figura is – jut eszembe nekem is, bár félig még mindig a tesóknál vagyok lemaradva. Megtudnék egyáltalán jegyezni ennyi nevet, még ha a testvéreimről is van szó? Dear god, hogy férnek el karácsonykor az ajándékok a fa alatt? Mi lesz, ha a gyerekeknek lesznek gyerekeik, akkor ők lesznek a Weasley-klán? Ha csak 2 gyerekkel számolok fejenként, az már… igazából nem tudom mennyi, mert még mindig nem tudom, hányan vannak. Mamma mia. Azon viszont rögvest felvidulok, hogy Jess ismeri BD-1-et is. Wow. Louis, I this is the beginning of a beautiful friendship. - Szerinted belőle is lesz hivatalos bábú, szobor, vagy plüss? – kérdezem meg reménykedve. Én is akarok egy BD-1-et, annyira édes. Mint egy kiskutya, csak fémből. És egy icipicit talán okosabb is, de ez nem a kutyák felé intézett sértés akar lenni, inkább bók a droidnak. - Lakat a számon – húzom végig az ujjamat az ajkaimon. Fene fenét eszik, én nem fogom senki élményét elrontani. Vesszenek a spoileres kommentek is a social medián. Hogy mi a kedvenc videójátékom? Te jó ég, még egy ilyen nehéz kérdést! Nem tudom. Hmm, milyen kategóriában? Hogy tudnék összességében választani? Ez képtelenség. Jeez, tényleg tanácstalan vagyok. Tessék, egy újabb identitásválságba zuhantam, egyikből a másikba. - Nem tudom – túrok néhány perc komoly töprengés után elveszetten a hajamba. – Annyi fantasztikus játék van; már az idei felhozatalban is annyi kedvencem volt. Death Stranding, Fire Emblem: Three Houses, Jedi: Fallen Order… fogalmam sincs. Talán valamelyik Devil May Cry játék? Vagy a Skyrim? És neked? Segíts ki egy kicsit – kérlelem, egyre összezavarodottabban. Még a fejemet is kénytelen vagyok a padra fektetni, annyira ledöntött a lábamról ez a kérdés. Ezen még tényleg soha nem gondolkodtam. Hogy lehetséges ez? - És közben nevezd meg a kedvenc Trónok Harca házadat is – teszem hozzá. Ez sem egyszerű döntés. – Én azt hiszem maradok hű Targaryen, bármennyire is próbált elítélni érte az a nyolcadik évad. Dany túl nagy példakép volt 7 évadon át, hogy ez olyan könnyen megváltozzon.
Már kicsit beparáztam, hogy mekkora egy buta, nem, mekkora egy fake Tomb Raider fannak tűnhetek a szemében. De aztán megnyugtat a szavaival, hogy nincs okom aggodalomra és én megkönnyebbülten sóhajtok fel. Az arcomra a félelem, az ijedség és a magamra irányuló bosszúság helyett mosoly költözik. Főleg, mikor mondja, hogy a kis különböző rajongásunkkal pont kiegészítjük egymást. Talán akkor ez egy barátság kezdetét jelenti, igaz? Jut eszembe a gondolat. Nincsen sok barátom, ezért nagy becsben tartok mindenkit, aki kicsit is képes elviselni engem az összes gyíkságommal. Clover pont ilyen személynek tűnik, aki nem vág grimaszt a mondataimra, hanem éppen ellenkezőleg: lelkesen beszáll mellém a rajongói vonatra. Ezáltal az én szememben ő máris egy nagyon szimpatikus lány, olyan, mint egy nagyszerű companion. Az az érzésem, hogy ha így folytatjuk, ő lehet az én Sam-em, vagy valami ahhoz hasonló. A lényeg, hogy vele máris meg merem osztani minden fandom mániámat, meg hülyeségemet. Mikor a Stranger Things szóba kerül ezért is merek olyan furcsa hangot kiadni. A hanghatás után nehezen tudom visszafogni magamat, hogy ne röhögjek. Még a mosolyt megállni is nehéz, de látom, hogy Clover éppen véleményt akar mondani, így én is kiegyenesedek és várom a véleményét. – Köszönöm! – hajolok meg előtte, miután elmondta a véleményét. Közben meg is engedem magamnak, hogy végre elmosolyodjak saját magamon. – Megtiszteltetés Dustin szerepe és egy nem autentikus Stevet örömest elfogadok társnak. Mit szólnál a következő Con-hoz? – teszem fel a kérdést, utalva ezzel arra, hogy felőlem simán megcsinálhatnánk. Öltözzünk be és menjünk el egy ilyen rendezvényre! – Vagy Maxnek és Elevennek beöltözve menjünk! De igen, Steve és Dustin kapcsolata csak másabb, jobb, azt hiszem… Ó, ne is mondd! Olyan másképpen fest így a színész, nem? De még így is nagyon jól néz ki! Az ilyen változások mindig érdekesek. Kíváncsi vagyok, hogy a negyedik évad forgatására ez miképpen lesz hatással… Ami sajnos még messze van. Addig gyönyörködhetek a Funko Pop figuráimban, meg bámulhatom a poszteremet, olvashatom a sorozathoz kapcsolódó könyveket és elmehetek Cloverrel Conra, hogy ha van hozzá kedve. Az, hogy mindkettőnkben csörgedezik ázsiai vér egy újabb pont a barátságunkban. Hiszen így nem tudom, kibeszélhetjük az ázsiai médiafogyasztással kapcsolatos dolgokat (zene, könyv, film). Illetve őt könnyebben hívnám el bármilyen ázsiai kajáldába vagy étterembe, mert nem kéne attól tartanom, hogy nem tud pálcikákkal enni. Legalábbis gondolom, hogy tud velük enni. – Figyu, Ríviai Geralt az egyik legjobb videójáték karakter! Az ő története megkövetelte, hogy ő legyen a karakter. Persze, ha egyszer csinálnak egy negyedik Witcher játékot, akkor abban lehetne Ciri a főszereplő, avagy valaki ismeretlen, akinél választhatnánk nemet és hajat meg a többi dolgot – kelek élesen Geralt védelmére, mivel az egyik kedvencem és ő úgy van jól, ahogy. A Jedi: Fallen Order-el még nem játszottam, így Cal nevében avagy az ő megvédésében nem tudok felszólalni. De gondolatban lévő listámra felírom, hogy ha majd lesz időm el kell, hogy kezdjem azt a játékot. – Nagyobb vásárlóközönség megmozgatása miatt lett az új Assassin’s Creedben női karakter is választható, tudod, az Odyssey-ben. De a The Elder Scrolls játékok mind olyanok, hogy tudsz női karit is választani. De akkor még a Dragon Age is ilyen, meg a Mass Effect is… – sorolok pár játékot példáknak, melyekkel mind játszottam. Igaz, nagy AC fan nem vagyok, a TES játékok közül is csak a Skyrimmel játszottam eddig. A DA trilógiát kipipáltam már a listán, de a szívemet a ME trilógia birtokolja. Igen, trilógia, mert az Andromeda-ról nem beszélünk, az még mindig fáj. – Á, valamelyest én is így gondolom, tehát értelek – jegyzem meg sóhajtva, mikor áttérünk a roxforti házakra. – A Griffendélhez én se vagyok elég bátor, a Mardekárhoz nem elég aljas, ravasz, a Hugrabughoz nem elég kedves… Meg nekem sok hollóhátas cuccom van. Például van egy teljes ágynemű garnitúra szettem. A fontosabb karakterek Funko Pop figurái mind ott csücsülnek a könyvesszekrényem polcain. Igen, a könyvesszekrényemre büszke vagyok. A figurák pedig szépen feldobják a polcokat, a különböző gyertyákkal, bögrékkel és a többi apróságokkal. Ám másra terelődik a szó, a következő témánk már komolyabb, hiszen inkább a realitásról, a való világról szól. Meghallgatom a véleményét a saját szakját, karrierjét illetően, közben cseppet sem zavar, hogy ő könyököl. Nem vagyok én a könyvtár rendőrje, hogy ezért megszóljam. Amúgy is, én közben az asztallapra fekszek, már ahogy, fejemet a keresztbefont karjaimon nyugtatva és arcomat feléje fordítom, úgy hallgatom őt. – Igen, a gyerekpszichológia kapcsán, most, hogy mondod, a rossz sorsú gyerekek kapcsán tényleg kell az erő, hogy ne sírd el magadat… Szóval az a része nehéz. De szerintem majd csak el tudod dönteni, hogy mit akarsz csinálni pszichológiai diplomával. Szívesen mondtam el a véleményemet és máskor is, Clover – mosolygok rá mikor már újra egyenesen ülök a széken. Remélem a dilemmáján tényleg sikerül túljutnia. Aztán az én szakomról kezdünk el beszélgetni, ő pedig olyan jó ötleteket mond! Mindegyik ötlete hallatán szinte olvadozok már, ahogyan elképzelem, hogy tényleg azt az adott munkát csinálom majd. Milyen jó is lenne, hogy ha lenne már diplomám! Mondjuk addig egy gyakornoki állás se lenne rossz ötlet egy játékfejlesztő cégnél… – Igen! Nagyon jókat mondasz. Gondoltam egy olyan Insta fiók megcsinálására, ahova digitális rajzokat posztolok és aztán beindítom a saját kis üzletemet és akkor pénzért vállalhatnék megrendeléseket, hogy rajzoljak le élő személyeket vagy karaktereket, meg akkor olyanokat is rajzolnék, amiket saját magamnak szánnék, saját terveimet saját játék kapcsán… Játékfejlesztő cégnél szívesen dolgoznék karakter meg level design szempontjából! De egy saját játékfejlesztő cég… Ó, az hangzana a legjobban! – osztom meg vele a saját véleményemet, elképzelésemet a dologgal kapcsolatban. Lelkesen, kicsit talán túlságosan is, mert az indulatok annyira elragadnak, hogy beszéd közben egyik kezemmel rácsapok az asztalra. – Naná, hogy felveszlek majd munkahelyi pszichológusnak! – mutatok rá a másik kezem mutatóujjával, közben vidáman rámosolygok. Igaz, csendesen kéne viselkedni, de már későn kapok észbe. Upsz, nem volt szándékos az asztal csapás? Hála nem vagyok karatekölyök, így nem tört ketté. De figyelmeztetem magamat, hogy halkabban kell viselkedni. A gondolat, hogy együtt dolgozzuk viszont kedvemre van. Egy részem lát erre esélyt, másik tudja, hogy most csak ábrándozgatunk. Ábrándozásunk pedig tovasodor minket a koreai drámák témájára, hogy ha már Clover apukája benne van ezen műsorok elkészítésében. Clovernek pedig ezért van szerencséje forgatókönyveket olvasni? Ez milyen menő már! – Van szerencséd forgatókönyvekhez? Klassz! – mondom el neki a véleményemet, lelkesen mosolyogva. – Netflixet én is nézek amúgy, de szeretek ázsiai tartalmakat is fogyasztani. Tudod, hogy a gyökereimhez kötődjek… Kínai drámákat is szoktam nézni, leginkább wuxia vagy történelmi műfajúakat, azok a ruhák mindig lenyűgöznek és a nyelvet is jó gyakorolni velük. De a koreai drámák mások, ott a történelmi és fantasy kívül jöhet modern darab is. Lássuk csak… A Moon Lovers: Scarlet Heart Ryeo befejezése még mindig fájdalmas nekem. Többet most nem tudok mondani, de többet néztem, avagy több van a listámon. Mondjál te és akkor majd mondom, hogy ismerem e. Mondom, nagyban törve a fejemet a dolgon, hogy közben még kicsit az alsó ajkamat is megharapom. Mindegy, nem olyan fontos, jutok végül erre a megállapításra. Utána meg beavatom őt abba, hogy milyen tarka-barka családot tudhatok a magaménak. Annyit beszéltünk már, hogy nem látom értelmét miért ne meséljek neki röviden a családtagjaimról is. – Igen, azok is. Főleg a biológiai anyukám. Én sem tudom még hogyan bírják, mert tényleg nagy és színes a család. Köszi – bólintok a szavaira és a családom miatt büszkének érzem magam ebben a pillanatban. A kérdéshadát hallva aztán akaratlanul is halk nevetésbe kezdek, olyan aranyos ahogyan lelkesen tudni szeretné pontosan az adatokat, melyekbe kicsit belezavarodott. Illetve mert mások szemszögéből nézve elismerem, hogy roppant szokatlan lehet a családom és hihetetlennek tűnhet – Hat testvérem van. Szóval igen, hozzászámolva engem egy kviddics csapathoz elegen vagyunk. Plusz még a két anyukám. Az úgy összesen kilenc fő, így már egy Sims beli háztartáshoz sokan vagyunk. Igen, az öcséimet beleszámoltam a legújabbat és igen, három húgom van. Viszonylag hamar bejutok a fürdőbe, még szerencse, hogy azért több is van, de az időzítés fontos. Válaszolok a kérdésére, megpróbálva érthetően fogalmazni, hogy még egyszer ne zavarodjon bele. A magyarázat közben nehezen, de megállom, hogy ne nevessek hangosan és a nevetésem amúgy is hamar abbamarad. – Naná, hogy kell egy Mando figura is! Bébi Yoda nem lehet Mando nélkül, nyilvánvalóan – teszem még hozzá, mikor a témánk átterelődik egy újabb fandom dologra. Hozzám dobhatnak bármilyen Mandalorian merchandiset, cserébe én szíves örömest visszadobok annyi dollárt, amennyi csak szükséges. – Csak lesz belőle valami. Legrosszabb esetben fanok által készített cuccok az Etsy-n biztos fellelhetőek lesznek vagy lehet ott már vannak is – válaszolok a kérdésre, megvonva a vállamat. Ebben nem vagyok biztos. Az említett Star Wars játékkal még nem játszottam, ezért hálás vagyok mikor kijelenti, hogy lakat a száján a játék történetével kapcsolatban. Ez nagyon helyes, így kell csinálni! A kedvenc videójáték témánál nézem, ahogyan éppen próbál fejben dönteni, hagyom őt töprengeni. A válaszainál cseppet meglepődök, de csak mert jobban képben vagyok velük, mint hittem, hogy leszek. – A Death Stranding tényleg jól hangzik, azt elkezdtem játszani. A Fire Emblem még erős kívánságlistás, Devil May Cry játékokkal pedig nem játszottam még. A Jedi-ról volt szó már, a Skyrim-et pedig végigjátszottam már – reagálok azok a játékokra, melyeket felsorolt. Én gondolkodás nélkül megosztom vele, nekem melyik a kedvencem, avagy a kedvenceim. – A Mass Effect trilógia. Határozottan az első helyen van. Aztán… Nos, a Horizon Zero Dawn, majd a Detroit: Become Human. Azt hiszem. A második és harmadik helyen mindig mások vannak. Igen, azok nehéz kérdések. Tényleg annyi jó játék létezik, hogy nehéz közülük választanom kedvencet, de az all time favourite a Mass Effect. Annál jobb scifi szerepjáték nincsen. Eddig. Fight me. A Trónok Harca említésére színpadiasan a szívemhez kapok és szomorú arcot vágok. Az a befejezés! Még mindig fájdítja a szívemet és gyötri a lelkemet. – Nem is tudom… – esek most én nagy töprengésbe, mutatóujjamat az ajkamra téve. Fogós kérdés, tekintve, hogy én a Targaryen és a Stark házat is kedveltem… – Azt hiszem Stark… Bár Bran és Sansa nem volt sose a kedvencem. Aryat és Jont bírtam. Illetve… Hát Tyrion és Jamie Lannisterrel se volt bajom az utolsó részekig… Daenerys character arc-ja a végére szerintem is el lett rontva. Szóval… Ja. Eléggé vegyesek az érzelmeim ezzel a sorozattal kapcsolatban – válaszolok végül, bólogatva a saját válaszomon, hogy igen, helytálló megfogalmazás. Megrázom a fejemet, nem akarom ezen többet agyalni. Ideje magam mögött hagyni a dolgot és új fantasy sorozatot találni. Vagy megvárni, hogy a Westworld új évadja elkezdődjön… Hirtelen támad az az ötletem, hogy ha már mindketten előkaptuk a mobiljainkat, akár számot is cserélhetnénk, hogy majd máskor is tudjuk beszélgetni, esetleg még találkozni valahol, ahol nincs ennyire csend tilalom. Főleg, hogy ha aztán tényleg elmennénk együtt Con-ra. – Mit szólnál ahhoz, hogy ha elmentenénk a másik telefonszámát? – kérdezem meg, noha a mobilomat már újra eléje csúsztatom, a képernyőn ott van a saját számom, hogy beírhassa a saját készülékébe. De azt se bánnám, hogy ha inkább az én névjegyzékembe mentené el a magáét.
Megint csak a szám elé kell tartanom a kezem, hogy viszonylag csendesen kuncoghassak. Nem is tudom, hogy hajoltak-e már meg előttem, de erős a gyanúm, hogy ez az első eset. - Ez felettébb kecses volt – engedem le lassan a kezem, felfedve, hogy milyen széles is a mosolyom. – Szíves-örömest mennék veled Conra, ha a meghívás komoly, és nem bánod, hogy Con-szűz vagyok. És akkor valóban érdemesebb lenne Maxként és Elként mennünk, már csak a ruhabeszerzés megkönnyítése céljából is. Szégyen, nem szégyen, de sajnos ez az igazság. Ez is egy volt a „fájdalmas módon kihagyott tevékenységek New Yorkban” listámon; talán egyenesen a legfájdalmasabb, de semmi esetre sem szerettem volna egyedül Cont látogatni, így hát nem is tettem. Egyetértően bólogatok vele a Steve-t játszó színészt illetően. – Abszolút. Nem áll neki a legjobban, és szerintem öregített is rajta egy keveset, de még mindig remekül fest. A szívem mélyén viszont reménykedek benne, hogy visszanöveszti, az a forgatást is megkönnyítené. A parókák kényelmetlenek. Nem mintha össze lehetne hasonlítani a Halloweenek alkalmával viselt kamuhajaimat egy profi forgatáson viselt, vélhetőleg igazi hajból készült, minőségi darabbal, de ha jól tudom, a kopaszsapka akkor is egy kötelező elem. Ergo, a kényelmetlenség garantált. - Igen, igazad van, nem ő volt a legjobb példa – értek egyet gyorsan. Most egy kicsit engem feszélyez, hogy ennyire benéztem a dolgot, és nem gondoltam végig, hogy mit is mondok. – Érthető, hiszen olyan könyvek folytatásai a játékok, amikben ő a főszereplő. Ha kijött a sorozat, és tetszik, szerintem végre nekikezdek a könyveknek és a játékoknak is. Segíts ki; Triss vagy Yennefer? – kérdezem meg somolyogva. Tudom, hogy ez egyszerre nagy dilemma és vízválasztó a játékosok körében. - Az Assassin’s Creed játékok valahogy sosem fogtak meg. A másodikkal és a harmadikkal játszottam, de inkább csak Ezio, mint bármi más miatt – vallom be. Szép idők is voltak azok. – Igen, a TES játékok nagy kedvenceim, és a Dragon Age és a Mass Effect játékok sem ismeretlenek a számomra. Mindegyiket szeretem valamiért, de gondolom ezzel te is így vagy. - Funko Pop figurákat sosem gyűjtöttem. A kicsit élethűbb bábukat preferálom. De ez tök jó, majd esetleg megmutathatjuk egymásnak a gyűjteményünket – lelkesedek fel. Szívesen megnézném, milyen az ő szobája, hogy az ő polcai is roskadásig vannak-e a geek holmijaival, amik miatt ő is a portörlést utálja-e a legjobban az összes takarításfajta közül. Kicsit lelombozódik a jókedvem, de ez mindig így van, ha szóba kerül a valóság. Nem véletlenül szerethetik annyian a különböző fandomokat; mert azok segítségével tudnak a saját életükből kiszakadni, utat adni a fantáziájukkal. Ezzel én sem vagyok másként. - Igen… és nem mindig tudsz rajtuk segíteni sem – húzom végig merengve az ujjbegyem az asztallapon. – Mármint, ha olyan ügyről van szó, ami nem egy múltbéli trauma, hanem egy jelenbeli esemény, akkor ugye szoros az együttműködés a gyermekvédelmisekkel, de a végső döntést ők hozzák. Nehéz lehet, ha nem értesz egyet azzal a döntéssel. De mindegy is, hála az égnek ez még messze van! – nevetem el magam megkönnyebbülten, noha kénytelen vagyok egy kicsit rájátszani és rányomni erre a nevetésre. A saját jövőmmel ellentétben áldásosnak érzem, ahogy Jessét taglaljuk, hiszen mennyire menő már, amit csinál? És annyi mindenhez ért! Rajz, programozás, videojátékok… egy kész tehetség arzenált rejt a fejében. Irigykedek. - Azzal szerezhetnél egy kis plusz zsebpénzt – bólogatok nagyokat az insta fiók ötletére. – És kipróbálhatnád magad a különböző felkérésekkel. Csak digitális formában érdekel a rajz? Persze, szerintem is az az egyik legszebb, csak azért kérdezem, mert én meg festek, úgyhogy akár ez is lehetne valami olyasmi, amit hobbiszinten űzhetnénk. Ha gondolod – teszem hozzá gyorsan, és kettőnk közül szerintem én vágok meglepettebb arcot. Nem elég, hogy durván közlékeny vagyok, jól érzem magam, még dobálgatom itt az újabb és újabb felajánlásokat. Ez határozottan nem mindennapi. Ilyen érzés lehet extrovertáltnak lenni, vagy valami hasonló? Hmm, egészen kellemes – de azért igyekszek nem hozzászokni. Úgysem tart örökké. Kicsit megrezzenek az asztalra csapás hallatán, de gyorsan elfoglal, hogy körbenézzek, most éppen mennyire kívánnak minket máglyára a környező asztalok elfoglalói. Meglehetősen. Az egyikük arca nagyon vöröslik. Hupsz? Úgy teszek, mintha mi sem történt volna, mert az mindig jól megy. Nem, igazából nem megy jól, de ha ezt bevallom magamnak, csak rosszabb lesz. - Ó, köszönöm – vigyorodok el végül lassan a leendő állásajánlatomat hallva. – Igyekszek majd ápolni az összes kedves dolgozód lelkivilágát, amikor szorítanak majd a határidők. És minden pénteken fánkot hozok! – teszem ígéretszerűen a mellkasomra a bal kezem. Hogy miért, és miért pont fánkot? Mert kedves gesztus, és mert nem tudom… ez jutott először az eszembe. Meg mert New York a fánkok városa is, sok más mellett. - Van. Tényleg nagyon érdekesek néha. Lehet, hogy forgatókönyvírónak kellett volna inkább mennem, abban több a kreativitás… - biccentem beharapott alsó ajakkal oldalra a fejem. Shit, hogy erre nem gondoltam hamarabb! Nem mintha ne szeretném a pszichológiát, inkább az nem szeret engem. – A Moon Loverst nem ismerem, de majd akkor rákeresek. Lássuk csak, a kedvenc koreai drámáim… hát, nagyon szerettem a Coffee Prince-t, az egy kicsit régebbi, meg a Princess Hourt, azt hiszem, mindkettőben ugyanaz a színésznő játszotta a főszerepet, de ebben tévedhetek. A You Are Beautifult csak a végén lévő pár miatt utáltam, de az is kedves élmény volt. De az örök kedvencem szerintem a Birth of a Beauty, mert az nem veszi magát komolyan. Fuh, így felsorolva mégis úgy érzem, hogy sok drámát láttam – vigyorgok ismét, egy kicsit szégyenlősebben. – Persze, koreai mércéhez mérten még mindig keveset. Kínai drámákat pedig szerintem egyet sem láttam még az elejétől a végéig, de arra egyszer biztosan ráveszem magam. A kikopó félben lévő kínai tudásomnak is jót tenne, mert igen, még általános iskolában tanultam egy keveset. Direkt nem említem meg, mert szörnyen ment már akkor is. A japánom sokkal jobb, bár az is rémesen megkopott már. Megvan az a szőke, középkorú nő, aki összezavarodott arccal néz maga elé, miközben matematikai képletek úszkálnak előtte? Amennyiben igen; na, ő akár most én is lehetnék. Ha nem, akkor elég csak egy nagyon-nagyon zavarodott, és a matekban nem túlzottan jeleskedő személyt magunk elé képzelni; ez voltam én, ahogy próbáltam figyelemmel követni Jess családját. Lehet, könnyebben ment volna, ha mondjuk a kezeimen számolok, de egyrészt az megalázónak találtam volna nyilvánosan, másrészt pedig nem voltam benne biztos, hogy elég lenne-e a tíz ujjam az egész családhoz. Ahogy aztán kiderül, Jess jóvoltából, igen, elég lett volna. - Kilencfős család! – ámulok el. Insert surprised Pikachu here. Hát ilyenről még hallani sem hallottam! – Oliver Wood kedvelné a családotokat, az biztos. Vagy ő is ilyet akarna magának. Tényleg, a Simsben sem lehetne titeket egyszerre megalkotni! Szent habakuk! Ez nem semmi. Mennyire stresszes lehet a karácsonyi időszakotok – csóválom meg a fejem. Te jó ég, mennyi készülődéssel, ajándékkal és főzéssel járhat az! Már a gondolatba is belefáradok. - Ezt olyan furcsa a saját családom után hallani. Legjobb esetben is csak hárman vagyunk – magyarázom neki. Nem mintha ez igazán magyarázatot könyörögne, három személyt talán kevésbé lehet úgy összekeverni, mint ahogy én tettem majdnem tízzel. Majdnem tízzel! - Igaz. Mando a galaxis apukája – mosolyodok el. – Tudom, csak tényleg hivatalosat szeretnék. Vélhetőleg azok lesznek a legszebbek. Esetleg a nem Disney által gyártott, de licenszezett babák. Bele se merek gondolni az árukba – mondom aztán, ahogy eszembe jut, hogy mennyire is drága volt az eredeti „The Child” figura. Egyszerre lepődök meg és irigykedek rajta, hogy Jess milyen magabiztosan tudja megválaszolni a kedvenc videojátéka kérdést. Nem semmi a csaj! - Remek top 3, az első meg aztán pláne. Ki a kedvenc románcod? – Nyilván a lényeggel kell kezdenünk a kérdezősködést. – Nekem Garrus, és bárki bármit mond, szerintem nem hasonlít rovarra. Sasra igen, egy icipicit. Talán. Hm, nem is tudom. Majd elő kell vennem a Garrus plüssömet, hogy jobban megszemlélhessem, kezdem szegényt elfelejteni. Na jó, nem, csak indokot keresek rá, hogy miért aludjak vele. Nem kellett volna felhoznom a Trónok Harcát, mert azt a letörtséget látom Jess arcán, amit én is érzek. Az a nyolcadik évad… bárcsak elolvastam volna inkább helyette egy fanfictiont. - Sansát én se tudtam soha megkedvelni – ismerem be. Pedig tudom, rengeteget fejlődött, de… nem sikerült. A sorozat végére legalább a halálát nem kívántam. Sokkal logikusabban viselkedett, mint sokan mások. Például Dany. – De a Stark család jó választás. A Tyrelleket is szerettem volna, ha megélik a sorozat végét. A számcsere ötlete meglep – és megörvendeztet. Az egyik első New York-i számcserém! Sőt, az egyik első New York-i barátságom! Végre nem csak beszélgetni tudok majd valakivel, amikor úgy érzem, hogy egészségtelen ideje nem szóltam senkihez szívből, de GEEK dolgokról is tudok majd beszélgetni! Hát mégis van Isten? Várjunk, hát persze, hogy van! Annyit hálálkodok neki, biztosan hiszek benne. A lelkem mélyén. Valahol. - Nagyon örülnék neki – mosolygok a lányra, és szinte fáj az arcom a szám széles gesztusától. A névjegyzékembe lépek és nyitok neki egy új fület, majd én is felé fordítom a telefonom, hogy aztán beleírjam a saját nevem és telefonszámom az ő mobiljába. – Legalább lesz kivel megbeszélnem a Witchert – pillantok rá cinkosan. Annyira elönt a jókedv, hogy úgy érzem, nehezen tudnám tovább visszafogni magam a csendes könyvtárban. - Mit gondolsz, lenne kedved esetleg elugrani valahova forró csokizni vagy ebédelni? Meghívlak – vetem fel az ötletet, és megpróbálok nem nagy kiskutyaszemeket vetni rá, vagy pedig csalódni, ha nemet mond – de nem ígérek semmit. A kiskutyaszemeket már elbuktam, ezt érzem.
Hevesen bólogatok Clover beleegyezésére, mely szerint eljönne velem Conra. Gondolom látja is rajtam, hogy az egész ötlet milyen nagy hatással van rám. Mintha csak ő lenne Gandalf, aki éppen most hívott egy nagy kalandra. Vagy én lennék inkább Gandalf, mert én vetettem fel? Nem, akkor már inkább a 13. Doktor szeretnék lenni és ő lehet az útitársam, igen, azt hiszem ez jobb lenne… A gondolataimban annyira elveszek, hogy kissé késve reagálok eme egyetértésére. – Jaj, de hogy bánom! Max és El jelmez akkor, majd még egyeztetünk amikor a jegyvásárlásra kerül sor. Persze a koncepciónk Stranger Things lenne, ezt ezennel letisztáztuk én meg majd gondoskodok róla, hogy még véletlenül se felejtsem el ezt. Ilyen rendezvényekre úgy a szórakoztató elmenni, hogy ha van melletted valaki, akivel együtt fangirl-ködhetsz. Kész koboldok véletlenül megtalált aranya a helyzet, hogy rátaláltam erre a lányra itt a könyvtárban. A Steve színészét illető további megjegyzésére csak újfent egyetértően bólogatok és ezt a témát ennyivel le is tudom. Nagyon tovább nem lehet beszélni erről, úgy, hogy az ilyen-olyan hajkoronák készítése nem a területem. A kérdésére, hogy melyik varázslónőt választanám Ríviai Geralt mellé, egy cseppet igencsak gondolkodóba esek. Elég látványosan, egyik mutatóujjamat az ajkamra téve, közben hangosan „Hmm…” hangot adva ki magamból. – Triss Merigold – adok végre választ a kérdésére. – Nehéz, mert a könyvek azt sulykolják beléd, hogy Yen. A videójátékok ennél szabadabbak ugye és választhatsz az utolsó részben. De én Trisst választottam, mert az első kettőben is… Hát furcsa hangosan kimondani, meg hülyén hangzik, de Geralt-ot vele románcoltattam – egészítem ki a válaszomat egy kis indoklással. A többi játékkal kapcsolatos véleményére mosolyogva bólogatok helyeslően, hogy osztozok a véleményén velük kapcsolatban. Mindegyik elhangzott játékcímben van valami érdekes, valami jó, ami egyedivé és szerethetővé teszi őket. – Á, én sem vagyok megrögzött Funko Pop figura gyűjtő, de van pár a birtokomban, melyeket persze, szívesen megmutatok neked. Majd küldök fotót a polcaimról és akkor te is mutathatsz az élethű bábuidról – egyezek bele az ötletébe vidáman, látva a lelkesedését, mely átragad rám. Hiszen nem mindig akad személy, akinek kíváncsi a geek-es cuccaidra, ugye? Na, ugye! Ez azon ritka alkalmak egyike, amiket ki kell használni. Más lányok Barbie babákat, matricákat, sminkes cuccokat és ruhákat mutogatnak egymásnak, de szerintem a mi holmijaink sokkal jobbak. A realitásra áttérve már kissé visszafogom a nevetést, elvégre ez komolyabb témakör. A jövőről beszélgetni felnőttesebb már, mint arról melyikünk melyik fandomot szereti. Maga a való világ elég komoly és ezeket a gondolatokat Clover arcvonásain és a szavaiban is észreveszem. Meghallgatom őt és már felkészülnék, hogy reagálok még valamit a gyermekekkel és a pszichológiával kapcsolatos témára, csak hozzátoldja, hogy mindegy, még messze van a dolog. A nevetése kicsit engem is nevetésre készet és jobbnak látom nem erőltetni tovább ezt a témát. Az insta fiók ötletemre és az én hobbimra rátérve a hangulat egy kicsit felszabadultabb és én sem érzem, hogy újra beszélhetem bármiről, révén, hogy a téma közel áll hozzám. – Hát… Lényegében csak digitálisan, igen – válaszolok a kérdésére. Közben kihúzom magamat, a karjaimat összefonom a mellkasom előtt, majd inkább újra az asztalra rakom a kezeimet és szórakozottan dobolni kezdek. – Plusz zsebpénz sose árt és… Nem hiszem, hogy más műalkotási forma menne-e, de… Talán egy délután majd festhetnénk együtt, hogyha neked az a hobbid – pillantok fel Clover arcára és rámosolygok. – Érdekelne a festési tudományod. Jegyzem meg, hangot adva a kíváncsiságomnak. A művészeteket mindig is nagyra értékeltem, avagy kedvemet leltem szép alkotások nézésében, főleg, amik kicsit elrugaszkodtak a valóságtól és a művészük a képzeletére bízta az alkotást. Az asztalra csapásom lehet, hogy eléggé, avagy túl erős volt, de erre már csak utólag gondolok. Mikor félig a székemen, félig az asztal alatt vagyok, remélve, hogy nem sokan hallották és nem akarnak rendezni egy gyilkosságot a könyvtárban. Megköszörülöm a torkomat, miután vártam pár pillanatot mozdulatlanul, remélve, hogy akik hallottak elfelejtik a dolgot. – Hm… Lehet róla szó, de csak ha epreseket hozol! Meg leginkább csak epres bevonatúakat, nem kell abba töltelék, úgyis csak kifolyik és összemaszatolnánk vele a klaviatúrákat… – lelkesen csillogó szemeket meresztek rá ahogyan újra normális ülőhelyzetbe tornászom magamat. Az epres bevonatú fánkok a kedvenceim így, ha olyanokat hozna, természetes, hogy alkalmazom majd. – A felsoroltjaid közül a Coffee Prince-t én is láttam és nekem is tetszett! – tapsolok egyet, egy aprót, tényleg csak éppen, hogy összeérintve a két tenyeremet örömömben, hogy valami közös drámát csak sikerült találnunk. Szerintem akkor működnek igazán a barátságok, hogy ha van pár közös pont, érdeklődési kör. Látom, hogy a családomról szóló információ kis fejtörést okoz neki, ami miatt el is mondom neki még egyszer, hogy hány testvérem van. Az ámuldozásán nem lepődök meg, hozzászoktam, hogy az emberek rendszerint csodálkoznak a nagy létszámunkon, az etnikai sokszínűségünkön és a két anyuka dolgon. – Ó, ne is mondd! Nálunk a karácsony nagy készülődéssel jár, mert hát mire megtalálom mindenkinek a tökéletes ajándékát… Valamint a sütés-főzés is jó sokáig eltart. Aztán a mosogatás is, de az már más dolog – mesélem, a végén lazán megvonva a vállamat, jelezvén azzal, hogy annyira mégsem nagy káosz és elviselhető. Én legalább is az évek alatt már hozzászoktam, hogy a legnagyobb ünnepünk a karácsony. Aztán a hálaadás következik. – Gondolom hárman azért elég nyugis a légkör és kevés a veszekedés – jegyzem meg arra az információra, hogy ő viszont kiscsaládos. Talán az sem lehet rossz, több a magánszférád. A Mandoval kapcsolatos megjegyzésére bólogatok, hogy ez is szintén helytálló vélemény, nagyon is. Garrus kapcsán viszont már egy „aww” hangot hallatok már csak az említése miatt is. Az a turian! – Garrus… – sóhajtok, talán bárgyún mosolyogva közben, a fejemet a két kezemen megtámasztva, az asztalra könyöklés közben. – Nekem is ő a kedvencem! Mert ő a legjobb űrlény… Bizony, ha találkozhatnék egy űrlénnyel, vele találkoznék. Már csak bólogatni tudok igazából a Trónok Harcára, hiszen annak a sorozatnak a befejezése mély nyomott hagyott bennem és nem pont a legjobb értelemben. Igyekszem is kerülni, hogy ha témának felhozzák, így érthető okból. Clovernek mégsem merem mondani, hogy inkább ejtsük a témát, csak bólintok egyet végszóként rá. A telefonszám cseréje viszont újra felvidít, fellelkesít és fülig érő mosollyal csinálom végig, mert érzem, hogy ez megéri. Új barátra szert tenni, akivel van közös érdeklődési köröm, akivel bátran tudok majd geek dolgokról csevegni és alkalmazni őt a jövőben létrehozandó cégemnél (utóbbi is fontos ám!). – Persze! Beülhetünk valahová forrócsokizni és akkor én meg fizetem a… szendvicset! – bólintok nagyon lelkesen, mert ezennel hivatalosan is feldobta a napomat azáltal, hogy barátok lettünk. Meg a kiskutyaszemeinek, amivel olyan aranyosan néz rám, hogy gonoszság lenne nemet mondani neki és különben is, azt már tisztáztuk, hogy egyikünk se mardekáros. Hátrébb tolom a székemet, közben a holmijaimat gyorsan összeszedem, magamra kapva a kabátomat, hogy aztán a táskámmal a hátamon várjam, hogy Clover összeszedelőcködjön és együtt elhagyjuk a könyvtárat, hogy az új barátságunkat forrócsokival pecsételjük meg.
Szószám: 1101Megjegyzés: Köszönöm szépen a játékot!
Kezdőlap
