Anja & Venetia|

kids are still depressed when you dress them up and syrup is still syrup in a sippy cup

„Aláírták”, érkezik az üzenet, nekem pedig több sem kell, hogy egy nagy sóhajjal hajtsam le a laptopom képernyőjét. Persze nem egész napra, ahhoz sajnos még korán van, csak arra az egy órácskára, amíg megebédelek, mert eszem ágában sincs az ebédszünetem alatt is az emaileim és az átnézésre váró dokumentumaim felett ülni.
Megkérhettem volna az egyik gyakornokunkat, hogy ugorjon le nekem a kedvenc közeli hamburgerezőmbe, ahonnan a kifejezetten "fuck this shit" hangulatú napokon szeretek kiválasztani magamnak valami különösen egészségtelent, melynek láttán az édesanyám szörnyülködne (a szénhidrát csak akkor jó, ha tésztából jön, mondaná), de az az igazság, hogy szerettem én csinálni. Felüdülés volt egy kicsit elszakadni a monoton irodai környezettől, a laptopomon megnyitott hatvan különböző jogi dokumentumtól, amiktől már jojózni kezdett a szemem, és a szüntelen pletykaáramlattól, ami a Schneider-balhé óta szenvedélyes fénykorát élhette a cégnél – és talán az egész irodaépületben is. Fogalmam sincs, hogy valóban az hozta-e magával a változás beálltát egy amolyan "utánunk az özönvíz" jelleggel, vagy csak az évszak sajátossága, ami egészen eddig elkerülte a figyelmem, de soha nem tudtam még ennyi épületbeliről, hogy ki, mikor, kivel és hogyan, mint most. Hilary és Matt például már nem is titkolják, hogy együtt vannak, és egyelőre az összeférhetetlenség kapcsán sem állt eléjük senki, ami csak még több susmogásra adott okot. Hogy ki az a Hilary és Matt? Jó kérdés, mert egyikőjüket sem ismerem, de a legjobbakat nekik, mert a történetük egyike volt a legszaftosabb híreknek, amiket hallottam.
Hilary és Matt kalandjai mellett arról is sikerült értesülnöm, hogy a takarítószertárakat érdemes messze elkerülni az épület minden pontján, hacsak nem vágyok rá, hogy órákig csengjen a fülem a magas nyögdécselésektől. Kíváncsi lennék, hogy a csinos vörös, a pár emelettel alattunk lévő ingatlanirodából, aki éppen ezt a történetet suttogta nagy hévvel a barátnőjének - fel sem véve, hogy én is ott állok mellettük, persze -, vajon az ajtó melyik oldalán helyezkedhetett el ennél a bizonyos esetnél. Majd visszafelé is hallgatózok, hátha megtudom. Hihetetlen, hogy mennyivel izgalmasabb dolgok is leköthetik a figyelmemet a ténylegesen munkám helyett.
Visszakanyarodva az eredeti témához; a gyakornokok hivatalosan amúgy sem azért dolgoztak nálunk, hogy aztán az irodán kívül ugráltassuk őket, csak erről szerettünk megfeledkezni egy kicsit, ha éppen úgy volt kényelmes. Nem vagyok a gyakornokok védőszentje, senkit nem védelmezek, aki erre a pályára készül, mert egyrészt mélyen ellenzem a döntésüket, másrészt szívességet teszek nekik és felkészítem őket a jövőre, úgyhogy én is gond nélkül megkértem őket egy-két kisebb-nagyobb kaliberű szaladgálásra, ha épp nem volt időm magamnak csinálni.
Ezúttal azonban én mentem. Nem volt fáradtság lesétálni azt a kemény tíz percet, még tűsarkúban sem – őszintén, manapság már az volt a szokatlan, ha épp nem törte semmi a lábamat, és nem kellett egy rögtönzött balettelőadás keretein belül kerülgetnem a különböző úthibákat -, és visszafelé jó ötletnek tűnt beszaladni egy kávézóba is, hogy bent már célegyenesen zárkózhassak be az irodámba, és ne kelljen külön megállni kávét főzni. Aztán a legnagyobb kihívást már csak az jelentené, hogy ne egyem telibe a ruhámat – vagy legalább ne mindenki szeme láttára tegyem -, de azzal majd foglalkozok, ha aktuális lesz.
Egy kifejezetten nehéz szülés után az egyik barista minden betűzésem ellenére is elírja a nevem – Venesya lettem; fogalmam sincs, hogy az ipszilon mikor jött be a képbe - a poharamon, nem mintha számítana mindaddig, amíg nem sót szórtak a tartalmába cukor helyett. Fizetek, a baki ellenére is adok egy kis borravalót, és az egyik kezemben az ebédes papírzacskóval, a másikban a kávémmal indulok meg a kijárat felé, amikor megakad a szemem egy ismerős, szőke profilon, melynek tulajdonosa vélhetőleg csakugyan az ebédszünetét tölti.
Elnézést kérve lépek el a mögöttem igyekvő útjából, amikor nekem jön, és töprengve figyelem a magányos alakot, azon tanakodva, hogyan tovább, most, hogy az eredeti terveimben zavar keletkezett.
Nem arról volt szó, hogy ne kedvelném Anját, mert ha valami, akkor ennek épp az ellenkezője állt fenn. Nem voltunk puszipajtások, mert az ember - már ha jót akar magának -, semmilyen szinten nem keveri az élvezeteket az üzlettel, ergo, nem cipeli haza a munkahelyi barátait a magánéletében lévők közé, de szolid kapcsolatunk volt. Nyugodt és kellemes, amikor nem zavarsz sok vizet a másik mellett, éppen ezért megy gördülékenyen és kínlódásmentesen a közös munka, amit szerintem mindketten értékeltünk. Néha szó esett a magánéletünkről is, a különösen felsülős családi vacsorákról vagy a szüleim kerítőnősködéséről előszeretettel sztorizgattam neki, míg ő arról ejtett el pár szót, amit egészen addig csak az arcáról tudtam leolvasni, miszerint nem feltétlenül a legzökkenőmentesebb a kapcsolata a családjával. Ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy ez az utóbbi hónapokban mások számára is körvonalazódni látszott. Mark Schneider elhagyta a beszélgetést, Connor Dermot pedig belépett a beszélgetésbe, vagy valami ilyesmi.
Néha tanácsokat adtunk egymásnak, főleg én neki, a korkülönbségből adódóan, amiknek a megfogadásáról már nem volt információm, de ennek a ténye volt az, ami a cselekedeteim megfontolására késztetett.
Mármint... van öt személy a kapcsolatlistámon, akikkel nem bánom a kommunikációt, és akkor van mindenki más, akikkel ugyan nem esik nehezemre, de a hátam közepére sem kívánom. És Anja kifejezetten szomorúnak tűnt, ahogy lehajtott fejjel ült egy érintetlen sütemény felett, és kómás tempóban kavargatta a kávéját. Komolyan, senkinek nincs joga ennyire úgy kinézni, mint egy megrugdosott kiskutyának, egész egyszerűen nem fair a többi emberrel szemben.
Az eszem azt mondja, tűnjek el innen olyan gyorsan, ahogy csak lehet, mert úgysem tudok segíteni. És hé, jogos észrevétel! Abszolút igaz, egy hatéves empatikusabb szavakat tud kipréselni magából a szomorú emberek láttán, mint én. Nem azért, mert nem érzek együtt, hanem mert feszengek a látványtól, és ennek hála nem tudom normálisan kifejezni az érzelmeimet.
A szívem viszont, mint mindig, most is megnehezíti a dolgom. A fejemben épp ő is egy elhagyott, csalódott kiskutya képét öltötte fel, amint éppen azt kérdezi, hogy tényleg itt fogom-e hagyni szerencsétlen Schneider lányt.
Az utálat nem elég erős szó arra, amit néha önmagam iránt érzek.
Szemforgatva elfojtok egy morgós sóhajt, és Anja asztala felé veszem az irányt, hangosabban csapva a parkettázott padlóhoz a sarkaimat, mint szoktam, hogy véletlenül se hozzam rá a frászt.
- Szia, kolléga - helyezem le az asztalára a zacskómat és a poharamat, majd az egyik felszabadult kezemmel az asztalon, a másikkal a csípőmön támaszkodok meg. Nem ülök le, mert nem akarom rákényszeríteni a társaságomat, ha a saját döntése volt a magányos szomorkodás, amibe éppen beleköpök. - Kicsi a világ, és nincs elég kávézó a közelünkben, úgy tűnik. Ne vedd sértésnek, de nem festesz túl jól, és gyanúsan érintetlen előtted minden. Történt valami? Bántott valaki? Bepereljünk valakit? - mosolyodok el oldalra biccentett fejjel.
Ha nem zavarok, és meg is engedi, leülök, és kilopok egy sültkrumplit a papírzacsimból, majd célozgató szemöldökfelvonással felé tolom a csomagot. Szolgálja ki magát.
- Akarsz róla beszélni? - kérdezem, miközben hátradőlök a székemben, egymásra helyezem a combjaimat, és az egyik karommal felkönyöklök a széktámlán. - A nálam okosabbak szeretik hangoztatni, hogy az ilyenkor jót tesz. Ahogy az endorfin is, szóval szerintem edd meg azt a sütit.

1135, öltözet| ⚶

Venetia & Anja

We exchange advises like other girls their clothes. I suppose you could tag us as friends... But oh, are we?

Lassú mozdulatként megkeverem a kávémat. Két cukros, egy kis tejjel és tejszínhabbal a tetején. Van a csésze mellett egy másik tányér is, rajta egy piskótás-meggyes süteménnyel, porcukorral a tetején. A porcukorréteg nagyon úgy fest, mintha egy fehér szív alakzatot formálna meg a piskóta tetején. Mindebből arra következtetek, hogy a kedves eladó hölgy, aki eladta nekem az édességet és az italt, egy cseppet megsajnálhatott a tekintetemet látva és a maga módján megpróbált felvidítani.
Sikerült-e neki? Nos, a kis gesztusa mosolyt csalt az arcomra, mikor realizálódott bennem a díszítés, ám ettől még nem vettem kezembe a villámat, az étel továbbra is érintetlen. Bár azt hittem, hogy lesz annyi étvágyam, hogy legalább ennyit megegyek, de… Nem. Pedig éppen az ebédszünetemet töltöm, az iroda közelében lévő egyik étkezdében, annak egyik székén békésen ücsörögve.
Gondolom, hogy ha Párizsban vagy akár Valenciaban, a művészetek városában lennék, máris akadna egy festő, aki szívesen megörökítené ezt a pillanatot. Bár nem vagyok az említett városok egyikében sem, hanem csak New Yorkban, azért egy pillanatra körülnézek, ül-e az egyik asztalnál valaki, aki éppen engem néz és titokban lefest vagy lerajzol. Egy tekintet se akad össze az enyémmel, senki figyel. Hozzám legközelebbi asztalok egyikénél egy tinédzser pár ül, beszélgetésük közepette a mobiljuk képernyőit bámulják, illetve még egy idős bácsi ül alig pár asztallal arrébb, de ő meg a kezeiben fogott újságot olvassa, lapozza. A New York Times legfrissebb számát, hogy ha jól látom.
Sóhajtva és némiképpen megkönnyebbülve, hogy senki nem figyel, hajtom le újra a fejemet és kavarom meg újra az italomat. A gondolatok kavarognak a fejemben, csak úgy, mint nemrég az irodában, a munka közben. Ma nehezemre esik koncentrálni és robotosan végezni a munkámat. Természetes ez is rosszul esik, meg a tudat, hogy az asztalomon még otthagytam egy csomó papírt, amiket mind még egyszer, most már utoljára át kéne olvasnom, a gépemről pedig egy megírt szerződést kéne elküldenem. Illetve telefonálnom egy másik ügyfélnek és… Érzem, hogy van, amit kifelejtek, de szerencsére felírtam egy post-it-re a teendőimet, ami ott vár az irodában, a monitoromra ragasztva.
Ez csak egy része a gondolatimnak, a másik része ugyanis nem a munkával kapcsolatosak… Nos, nem egészen, noha igyekszem a munkát és a magánéletet különválasztani. Ma mégsem sikerül, nem az anyu tegnap esti telefonhívására és ezzel együtt a húgaimra vagy akár az egész, törött családomra gondolnom. Mentségem legyen, hogy még nem viharzottam be az apám irodájába. Még.
De hogyan maradjak nyugton és hallgassam mosolyogva, ahogyan a szomszédos íróasztaloknál ülő kollégák arról beszélgetnek, hogy már javában szervezgetik mikor veszik ki a szabadnapjaikat és hova mennek el a családjukkal nyaralni? Mikor én alig tudom összehozni egy hétvégi napra a saját családomat, anélkül, hogy a kést mindenki szépen a feltálalt húsba vagy vegán ételbe szúrja, nem pedig egymásba? Hát mi lenne, ha egy hétre utaznánk el valahova? Inkább bele se merek gondolni, mert így is összeszorult a gyomrom, hogy körülbelül csak eddig jutottam el a gondolatban, miközben kollégáimnak bólogattam és mosolyogtam, az én családomra irányuló kérdést letudva annyival, hogy: „Nekünk még nem sikerült döntenünk.” Aztán amint lehetett eljöttem ebédszünetre, mert muszáj volt friss levegőhöz jutnom.
Most itt ülök, ahol, és a vakáció gondolata kicsit még mindig kiakaszt. Vagy csak az én törött családom, így általánosságban. Eszembe jut az is, hogy lassan nem ártana végre meg is innom a kávémat, mielőtt az végleg kihűlne. Éppen már rá is szánnám magamat, hogy megfogom a csészét és végre a számhoz emelem, mikor felém közeledő léptek hangjára leszek figyelmes. Egy pillanatra lefagyok, a csészét mégsem emelem fel és várok, hogy az illető, akihez a kopogás tartozik, vagy elhaladjon mellettem vagy megszólítson.
– Szia! – köszönök vissza, automatikusan. Tekintetem a csészémről az asztalra helyezett zacskóra és pohárra vándorol, majd fel a beszélgetőpartnerem arcára. Ismerős szempárba nézek, hiszen egy munkatársam szólított meg. – Venetia.
Szólítom nevén őt, aprót biccentve feléje. Mosollyal is megpróbálkozok, bár érzem, hogy ez minden bizonnyal gyengébben sikerülhet. Nem vagyok mosolygós kedvemben, hiába Venetia az egyik olyan munkatársam, akit személyesen is ismerek és szimpatikusnak tartok. Igaz, nem volt még alkalmam sok szót váltani vele, munkaidőn kívül még nem is igen futottunk össze, de volt már, hogy szünetekben találkoztunk és váltottunk pár mondatot. Szóval kedves ismerős, munkatárs. Olyan személy, akiről tudom, hogy bátran fordulhatok hozzá tanácsért, legyen munkáról vagy magánéleti krízishelyzetről szól. Vagy legalábbis eddig ez a benyomásom róla.
– Nem hiszem, hogy lenne értelme beperelned Mark Schneidert… – jegyzem meg fintorogva és megrázom a fejemet. Nem, határozottan ez rossz ötlet lenne. – Vagy más családtagomat, ha már itt tartunk. De, hogy a többi kérdésedre is válaszoljak: igen, történt valami és fizikailag nem bántott senki.
Viszont én úgy érzem, hogy lassan én fogok fizikailag bántani valakit, noha tudom, hogy nem szép dolog testi sérülést okozni. Főleg nem olyat, ami sokára gyógyul meg vagy maradandó, hiszen könnyen lehet a vége egy bírósági tárgyalás… Nem, odáig nem szabad elfajulnia a dolgoknak.
– Ó, elnézést! Foglalj csak helyet nyugodtan. Kérlek – intek a velem szemben lévő szék felé. Nem zavar jelenléte, hiába tűnhet úgy (de remélem nem), azt pedig végképp nem akarom, hogy itt álljon amikor ülhetne is. Örülök, hogy itt van és így van, akinek elmondhatom, hogy mi bánt.
A sültkrumplis zacskójára pillantok. Nincsen nagy étvágyam, de illetlenség lenne visszautasítani őt, így bátorkodok egy sültkrumplit kihúzni a zacskóból és lassan a számhoz emelem, leharapva a felét.
– Igen – mondom két harapás között. Először is eltüntetem annak az egy szál sültkrumplinak a maradékát és csak ezután kezdek bele a mesélésbe. – Bent az irodában pár munkatársam már tervezgetik a nyaralásukat. Tudod, mikor mennek, hova mennek a családjukkal… Engem is elkezdtek faggatni ez ügyben, de én leráztam őket annyival, hogy azt feleltem az én családom még nem döntötte el, hogy a hegyekbe megy-e síelni vagy egy tengerparthoz szörfözni és búvárkodni. Igazából fogalmam sincsen, mert a húgaim kerülik a velem való kommunikációt, én az anyámat kerülöm, az apám pedig engem, így írtóra nehéz lenne összeszervezni. No meg azt se tudom, hogy akkor öten lennénk vagy a váratlan családbővítés miatt minimum hét személynek keressek és dolgozzak ki egy nyaralási tervet – mesélem el, a vége felé egyre jobban hadarva és kissé indulatosan. Közben a tanácsát is megfogadom, a villámat a kezembe veszem, aminek az a vége, hogy indulatosan vágok le vele egy részt a süteményemből és kapom is be gyorsan azt a falatot. Majd még egyet. Csak mert tényleg nagyon finom.
– Aztán ott van annak is az esélye, hogy az egész átmenne egy gyilkosságba, tudod? – folytatom, kérdést feltéve. Igazából csak hangosan gondolkozok, egyik kézfejemen megtámasztva a fejemet, másikkal pedig a villámat fogom, újra a sütibe szúrva. – Nem hiszem, hogy az lenne a tökéletes családi program, amelyre vágynék…
Jegyzem meg sóhajtva. Amelyre én vágyok, az sajnos nehezen jönne össze békésen. De nem is szeretném ezzel untatni Venetiát, elvégre fogadok, hogy neki is megvannak a maga gondjai.
– Mi a helyzet veled? Te tervezel valahova menni nyaralni idén? Akár a családoddal? – terelem át a szót inkább őrá. Az én családom az utóbbi hetekben úgy is ott volt a médiában, szóval akár csak onnan is jól értesülhetett lehet. Untatni ismert dologgal pedig tényleg nem akarom.
Míg a válaszára várok a csészémért nyúlok és végre iszok a kávémból.
– Ó, jut eszembe! Miközben kiviharzottam az épületből elcsíptem egy helyi irodai pletykát… – dőlök egy kicsit előre, közelebb feléje, mintha valami titkot készülnék elmondani. Igazából még mindig csak a beszélgetést próbálom másik irányba terelni. Hatás kedvéért kicsit halkabban folytatom. – Állítólag két ügyvéd az irodánkból, Hilary és Matt összejött! Én meglepődtem ezen, mert úgy tudtam, hogy Hilary egy orvossal van együtt, akitől két gyereke is van…

Anja & Venetia|

kids are still depressed when you dress them up and syrup is still syrup in a sippy cup

- Ó – jelentem ki felettébb intelligensen. Megérte annyi pénz ölni a taníttatásomba, nem? A szókincsem fenomenális. – Mondasz valamit. Ellene nem sok esélyünk lenne, és a munkánkat is elvesztenénk. Spóroljuk meg a felesleges köröket. Idő- és költséghatékonyság, vagy mi, a cég büszke lenne ránk – huppanok le a vele szemben lévő helyre.
Egy rövid ideig felváltva harapdálom a számat vagy épp a sültkrumplikat, miközben azt fontolgatom, mennyire kellene belefolynom ebbe az egész drámába, mikor elég nyilvánvaló, hogy vajmi kevés közöm van hozzá, és ami éppen akadna sem hatalmaz fel az égvilágon semmire, de ezt már ott elrontottam, hogy leültem. Ismerem magam, ezek után ha akarnám sem tudnám csak úgy magára hagyni Anját, mintha mi sem történt volna. Nem is feltétlenül csak azért, mert nem vagyok teljesen empátia híján, hanem mert elég furcsán venné ki magát. És különben is; kiskutyaszemek. Kell ennél többet mondanom?
Hümmögéssel leplezem a tanácstalanságomat. Az érzelmi dolgokban továbbra sem vagyok túl jó. – Ismerősen hangzik. Diszfunkcionalitás; minden család elsőszámú mozgatórugója, igaz? De ezek szerint nálatok az elmúlt években sikerült összeszervezgetni egy-két közös kiruccanást? – érdeklődök, hogy ne kelljen rögtön beleugranunk a mélyvízbe. – Ez azért elég lenyűgöző.
Tekintve, hogy milyen pletykák terjengnek a Schneider családi dinamikáról fű alatt az irodában. Sose volt még szerencsém összefutni Mrs. Schneiderrel, de a hallottak alapján ő a lélekállatom. Csak így tovább, Mrs. Schneider!
Felvonom a szemöldököm Anja erőszakos süteményevése láttán. Hát, inkább a süteményen töltse ki a dühét, mint a családján, gondolom én. Bólogatva kortyolok a kávémba. – De nézd a jó oldalát! Legalább elméleti síkon tudod, hogyan kell elrejteni egy gyilkosságot – próbálkozok meg egy gyenge viccel. – Csak a szőnyegek körül vigyázz, azokat olyan macerás takarítani. Olyan, mintha a szőnyegek lennének a folttisztítók kriptonitjai.
Én már csak tudom, egy pórul járt kínaim foltja még mindig ott figyel az egyik szőnyegemen.
- Fogadni mernék, hogy mindenki ezzel jön, de próbáltatok már, tudod, kommunikálni? Leülni a kerekasztalhoz és kiönteni a szíveteket? Persze, elhiszem, hogy mondani könnyebb, inkább az érdekelne, hogy nyitott lenne-e rá a családod, vagy az is vérrel és tűzzel érne-e véget – vonok vállat. Nem szánom világmegváltásnak a tanácsaimat, igazán tanácsnak sem merném őket nevezni, csak nem akarom, hogy Anja azt higgye, nem veszem elég komolyan és elpoénkodom az egész szituációt, még ha úgy is hiszem, hogy most erre van szüksége. Vagy legalábbis ártani nem árthat. Remélem.
- Oh, hála az égnek, nem! – horkantok fel nem túlságosan nőiesen. Az anyám biztos megkorholna érte. – Vesszek meg, ha egyszer önként akarnék nyaralni menni a családommal. Valahányszor felvetődik a téma, hirtelen mindig rengeteg munkám lesz, csak úgy a semmiből. Ha érted, amit mondok – kacsintok cinkosan Anjára. – Ha szerencsém van, egy pár évig még hisznek is nekem, aztán új kifogás után kell néznem. Vagy reménykednem benne, hogy nem akarják majd magukkal cipelni a harmincas lányukat.
Lehet, hogyha közelebbi viszonyban lennék a szüleimmel (vagyis, az apámmal, mert az anyámnak igazán semmi köze a negatív érzéseimhez, legfeljebb közvetve), nem érezném felettébb kínosnak, hogy kis híján középkorú, szingli nőként gyertyatartóként szolgálnék a szüleim nyaralásához, de így túlságosan bizarr a gondolat még a megfontoláshoz is. Ha lennének testvérem, mint Anjának, feltételezem, máshogy gondolkodnék, de nincsenek, szóval… marad a feszengés.
- Egyedül pedig… nem is tudom, kicsit letargikus úgy a nyaralás, nem? Mármint, abszolút irigylem azokat, akik egyedül utazgatva is képesek jól érezni magukat, de szerintem nem ennyire kiterjedt az emberutálatom. Egyelőre. Adj még egy pár évet és értetlen ügyfelet, és meglátjuk mi lesz – teszem hozzá, mert ha valamiben csalódni lehet az ügyvédi karrier során, azok az emberek. És a jogi kiskapuk, de az utóbbiaknak legalább haszna is van.
- Uh, pletyka – szívok egy kicsit erősebben a szívószálammal, a kávém pedig heves bugyogással figyelmeztet, hogy vigyázzak. – Ne csigázz, nem látod, hogy alig bírok megülni az izgalomtól?
Anja őszinte szemekkel és kedves arccal rendelkezik, noha biztosan rengetegszer kellett már a felszín alá rejtenie az igazi érzelmeit, de azért jelen esetben nincs szükség testbeszédelemzésre, hogy egyértelmű legyen, nem felejtette el a beszélgetésünk letargikusabb (és lényegibb) pontját, és inkább csak a kedvemért tereli a szót, de nem áll szándékomban megállítani. Még hálás is vagyok. A lelkizést csak kis részletekben tudom befogadni.
- Wow, Hilary tud élni. A szégyentelen – vigyorodok el. Nehezen hiszem el, hogyha ez tényleg igaz lenne, akkor Hilary és Matt (wow, tényleg két vadidegen kapcsolatán filózok? újabb szánalmassági fokozatot ide) nyíltan romantikáznának az irodában, úgyhogy inkább arra tippelnék, hogy itt névegyezésről lehet szó, de aztán mit értek én hozzá. – Nem mintha bárkinek bármi köze lenne mindehhez, de gondolom egy fokkal még mindig jobb, mint amikor mindenki azon a férfin köszörüli a nyelvét, akinek a nevét viseli a cég.
Összeszorítom a szemem, amikor leesik, hogy mit mondtam, és kinek. Francba, nem akartam Anját ilyen hamar újra a családjára emlékeztetni.

770, öltözet| ⚶

Venetia & Anja

We exchange advises like other girls their clothes. I suppose you could tag us as friends... But oh, are we?

– Olyannyira, hogy előléptetést kapnánk? – kérdezem meg, mikor említi, hogy idő- és költséghatékonyság miatt a cég nagyon büszke lenne arra, hogy nem akarnánk pont Mark Schneidert beperelni.
Ami engem illet, én ezen csak grimaszolni tudok és megpróbálni elfojtani a horkantásomat. Nekem ugyanis semmi időmegtakarítás nincs az egészben, abban a tekintetben, hogy mióta az említett férfi, a nagy családapa szándékozott kilépni a családom életéből azzal, hogy elköltözött tőlünk, az időm nagy része azzal ment el, hogy ezt a csonka családot próbáljam meg összetartani és menedzselni. Néha beleértve az apámat is.
A médiából meg tudhatni, hogy mi is ennek az „eredménye”. Borzalmas kudarcot vallottam e téren, hogyan neveljem meg a saját apámat. Igaz, az lenne a jó, hogyha sose kellett volna megpróbálnom nevelni. De az meg valahogy sosem volt opció.
– Igen. Köszönöm – bólintok a dicséretére azzal kapcsolatban, hogy családi nyaralások azért még az én családomban is akadtak programként. Leginkább nekem hála, amiért büszkén ki is húzom magamat, mikor megdicsér. – Leginkább síelni szoktunk elmenni, mert arra az apám is könnyen rá lehet venni. Vagy könnyű trükközni vele, hogy ő vetesse fel az ötletet, mintha a sajátja lenne. Persze sehogy sem volt egyszerű elérni, de néhányszor azért csak sikerült, komolyabb balesetek nélkül.
Egy falat süteményt teszek a villámra, közben Venetiára pillantok. A tekintete többről árulkodik, mint amit ő elmondana nekem, mert amikor csak a szemeibe nézek látom, hogy jó néhány területen sokkal tapasztaltabb az életben, mint én. Igaz, ez annak is köszönhető, hogy majdnem egy évtizeddel idősebb nálam, ez viszont csak megerősít abban, hogy hozzá bátran fordulhatok. Mert nemcsak meghallgat, mint a legtöbb személy tenné az irodában vagy itt a kávézóban, hanem valamilyen szinten tudom, hogy megérti a helyzetemet.
Jelen helyzetben azért az is felmerül bennem, hogy kissé tanácstalan afelől, hogy most mit mondjon nekem. Emiatt nem tudom hibáztatni, én sem tudom, hogy mit is szeretnék hallani. Vagy hogy miről is kéne beszélgetnünk.
Elmosolyodok, mikor megpróbál a szavaival is kicsit jobb kedvre deríteni.
– De se elméleti síkon, se gyakorlatin nem akarok elrejteni egy gyilkosságot – felelem a kijelentésére. Közben talán már a süteményemet próbálom a villámmal meggyilkolni. A szőnyeges mondatával mindenesetre sikert ér el és egy kicsit felnevetek, halkan.
– Vagy a hullát majd egy szőnyegbe csavarom és mindkettőtől megszabadulok, így a szőnyegtisztíttatás se lesz probléma.
Csatlakozok be a viccelődésébe, bár nem remélek nagy sikereket. Gyilkosságokkal kapcsolatos vicceket nem szokásom mondani. Következő legjobb döntések így a villámra került sütifalat bekapása hangzik.
– Igazából tényleg nem szeretnék azért a tárgyalóteremben ülni, mert az egyik vagy több családtagom a vádlott, más pedig a halott áldozat. Nálunk mindenki eléggé… temperamentumos – mondom sóhajtva és egy kis szünetet tartok, hogy egy kortyot igyak a kávémból. – Kerekasztal beszélgetés? Konfliktuskezelés? Nem, ilyesmikre még nem vetemedtünk. Mivel nem volt még olyan, hogy mindenki ott legyen az asztalnál és higgadtan tudjunk beszélni. De úgy tudom, hogy ilyen komolyabb konfliktus kezelésnél el kéne egy olyan szakember is, aki moderálja az egész beszélgetést. Aki kérdéseket tesz fel, amikre a személyek válaszolnak és mindenki csendben végighallgat mindenkit. Na már most, nálunk ott dőlne meg ez az egész, hogy senki nem tudna higgadtan és csendben meghallgatni a másikat és aztán még higgadtan elmondani a saját gondolatait.
Mondom el neki a véleményemet a dologról, az elején megrázva a fejemet. Nem, együtt nálunk nem működik az ilyesmi. Külön-külön való beszélgetés szerintem sokkal hatásosabb lenne. Bár, ha azt nézzük mióta próbálok hatni rájuk… Újra megrázom a fejemet és sóhajtok egyet.
Nem tudom mi tévő legyek. Mi mást tehetnék még, hogy ne a szemem előtt hulljon a családom darabokra, amikor napról napra csak azt veszem észre, hogy de igen. Széthullik. Tehetetlennek érzem magam és ez… rossz.
De nem akarom így érezni magamat, ezért már csak emiatt is megpróbálom a beszélgetésünket terelni. Illetve Venetia sokkal érdekesebb, mint az én családi problémám, amivel amúgy sem akarom untatni. Ügyvédként úgyis elég sok ember problémáit kell hallgatnia vagy megoldania, mégha nem is pont olyanokat, mint az enyémek.
– Á, értem én! Néha én is ezt mondom az anyámnak, mikor egy hétvégén nem akarok hazalátogatni hozzá – árulom el, amikor a tekintetünk újfent találkozik és cinkosul elmosolyodok. Majd visszaterelem rá a témát. – Hát, akkor állj a sarkadra és mondd meg nekik, hogy nem mehetnek mindenhova a harminc éves lányukkal! Egyedül még sem voltam nyaralni, de… Hát az is igényel alapos megszervezést. Vagyis az meg főleg! Tudod, hogy felkészülj minden lehetséges dologra, ami probléma lehet és… Hm, nem tudom – gondolkozok el a témán, eltűnődve nézve Venetia válla fölött egy pontra távolban. Majd hirtelen újra rá pillantok, amikor egy ötletem támad a nyaralással kapcsolatban. – Talán egy titokzatos férfi az életedbe, akivel elmehetsz nyaralni a szüleid helyet? – kérdezem meg, ezáltal felvetve neki a megoldásomat a problémájára. – Egy partner, akit csak megértenek a szüleid, hogy miért töltenél inkább vele közösen a szabadnapjaid, mint velük? – teszem hozzá mosolyogva.
Úgy tudom, hogy Venetia jelenleg nagyon is egyedülálló vagy legalábbis róla nem kering az irodában semmilyen pletyka, hogy lenne valakije, ami kicsit meglep, tekintve, hogy milyen okos és szép nő.
Ha már a pletyka így eszembe jutott, el is mondtam neki milyen pletykáról szereztem tudomást, persze miután kicsit hagyom, hogy csigázottan, ahogyan ő nevezte. A kis kávé bugyogó szívószál mozdulatán elnevetem magamat, mert valahogy aranyos tőle ez a viselkedés. De ugyanakkor az a pont, ahol már megkegyelmezek neki és elmondom azt a bizonyos pletykát. A témát persze ezzel is terelve.
– Nos, hát egyesek minden bizonnyal tudnak élni – mondom tovább mosolyogva, ám a következő pillanatban az apámra tett célzásán már nem tudok mosolyogni. Maximum kínosan, azt pedig nem akarom. Megköszörülöm a torkomat és tekintetem cseppet idegesen az arcáról inkább az előttem lévő tányéromra vándorol.
Természetesen nem örültem neki, mikor az egész irodában azt lehetett hallani, hogy kinek éppen mi a véleménye Mark Schneider és Ophelia Dermot viszonyáról. Meg a közös gyerekükről.
A legelején nagyon kerültem az irodában minden szempárt és lehetőleg a mosdóban történő pletykákat is igyekeztem nem meghallani. Szégyelltem magamat, talán még apámék helyett is. Illetve szomorú, de inkább nagyon mérges voltam rájuk és arra, hogy miképpen kellett nekem, a húgaimnak és anyámnak tudomást szereznem erről az egészről.
– Igen, szerintem is egy fokkal jobb lehet – mondok csupán ennyit a dologra, ezt is kicsit halkan.
Újabb falatot kapok be a süteményemből. Majd még egyet mielőtt újra megszólalok.
– Nem igazán akarok az apámról vagy a családomról többet beszélni most. Jelenleg nem is hiszem, hogy tudnék újat mondani. Ugyanakkor… Párkapcsolati téma kapcsán… Hát mondjuk úgy, hogy velük pont nem merek ilyesmiről beszélni – kezdek bele, a villámmal a süteményem apró kis maradékát piszkálva, közben feszengve pillantok fel Venetiára. Nem tudom, hogy tényleg beszélni akarok-e neki erről, ám úgy érzem, ha már elkezdtem mondanom kell valamit, legalább megmagyarázni azt, ami már elhangzott tőlem.
– Persze nincs senki különös az életemben, dehogy! Egyedül vagyok és jól elboldogulok egyedül. Csak… Az egész szexualitás és szex téma is eléggé érdekesen van nálunk kezelve, mint ahogyan erre te is rájöhettél. Lehet talán ezért is akadtam ki annyira, amikor apa szexuális életéről kiderültek ezek a dolgok – vonom meg a vállamat.

Anja & Venetia|

kids are still depressed when you dress them up and syrup is still syrup in a sippy cup

- Azt azért kétlem. Meg aztán, nem sokkal tudnának feljebb pakolni minket, és nem tudom, hogy vagy vele, de én abszolút nem vágyok partnerségre. Szeretek aludni, és tojni a világra, és még ennyi munka mellett sincs rá elég időm – fintorodok el, miközben úgy döntök, üsse kavics, és előveszem a hamburgeremet is. – Kéred a felét?
Remélem, hogy nem kéri. Joey doesn’t share food, és a sültkrumplim már így is közös tulajdon. Nem mintha annyira bánnám, és amúgy is én ajánlottam fel, még ha inkább csak udvariasságból is, de az sültkrumpli, ez meg hamburger. Fontos különbség. Ha feleznénk, lehet, hogy Anjához kerülne az összes uborka, azt pedig nem hagyhatom.
- Ez egész kellemesen hangzik – szólalok meg az első harapás után. Nem teli szájjal, természetesen, mert egy életre belém égett az anyám szúrós tekintete, valahányszor úgy nyitottam ki gyerekként a számat, hogy még volt benne étel. Mondjuk, nem mondom, hogy nincs igaza. – Én csak akkor szeretem a havat, ha egy meleg helyről élvezhetem, de a szüleim is odáig voltak a síeléséért, úgyhogy minden télen beleköptek a levesembe. Cserébe makacsul nem tanultam meg soha se normálisan síelni, se snowboardozni.
Nem szégyen bevallani, ha az embernek idióta ötletei voltak gyerekkorában. Addig jó, ha ezek felnőtté válva megszűnnek. Én valahol itt rontottam el ezt a taktikát.
- Ezt megkönnyebbülve hallom. Nem mintha bele akarnék szólni, hogy hogyan éld az életed és miként kezeld a konfliktusaidat, de nem igazán szeretnék bűnrészes lenni. A narancssárga nem az én színem – mosolyodok el cinkosan. – Bár, ha úgy adódik, és szükséged lenne valakire, aki leteszi érted az óvadékot, hívj bátran. Legalább nem a hatvanadik kínai baromságra költöm a fizetésem Wishen.
Ha a szőnyegek a folttisztítók kriptonitjai, akkor az enyém biztosan az online vásárlás. Olyan ravasz találmány; kényelmes is, gyors is, és az emberektől is távol tart. Csak ne okozna függőséget még az olyan holmik kapcsán is, amikre aztán abszolúte nincs szüksége az embernek. Mint nekem a kerámiaváza-készletre, amit legutóbb vásároltam valamilyen okból kifolyólag, amit elfelejtettem, mire megérkezett. Nem is szeretem a vágott virágokat. Lehet, hogy karácsonyi ajándéknak szántam? De az még olyan messze van, nem vall rám, hogy ennyire előre gondolkodjak.
- Mondjuk, erre való egy pszichológus és/vagy mediátor. Ha az illető érti a dolgát, biztos tudna titeket is vezényelni – filozofálok, kávéval öblögetve a hamburgert. Nem a legjobb ötleteim egyike, de volt elég eszem, hogy valami normális üdítőt vegyek? Természetesen nem. – Bár ajánlani nem tudnék senkit, a pszichológusok nekem sem a szívem csücskei. Meg persze, előbb rá kellene venned mindenkit, és kétlem, hogy az egy sétagalopp lenne.
A Schneidereket hallva nem éppen a hála jár át a saját családom irányába, inkább a megkönnyebbülés, hogy mi nem vagyunk ennyire durvák – még ha ez inkább csak abból is adódik, hogy nem vagyunk hozzá elegen.
Nevezzenek hálátlannak, de nem sokszor szoktam úgy érezni, hogy szerencsés vagyok a családommal. Szó se róla, remek életkörülményeket biztosítottak, erre az egyre egy szavam sem lehet, de valahol itt ki is merültek a dolgok, főleg, ha az érzelmek is szóba kerülnek. Hazugság lenne azt állítani, hogy ne szerettek volna, vagy szeretnének a szüleim mind a mai napig, éppenséggel csak egyikük sem feltétlenül a tradicionális úton mutatja ezt ki. Apa mindig is kissé távolságtartó volt, amikor épp nem dühöngött valamin, anya pedig inkább meghajtotta előtte a fejét, valahányszor nem értett egyet a nevelési elveivel, semmint konfliktust idézett volna elő. Néha elgondolkodok rajta, mennyire egészséges a házasságuk, mennyire köszönhető az a szerelemnek, vagy éppen az anyám szépségének és az apám vagyonának. Érthető okokból nem szeretek túlságosan mélyen elmerülni a témában; ki örülne annak, ha azt a következtetést vonná le a szüleiről, hogy az apját az agya helyett valami sokkal délebbi vezette, az anyját pedig inkább csak a pénz szaga vonzotta? Senki.
- Ó, álljak a sarkamra? – nevetek fel a hirtelen hevesség hallatán Anja hangjában. Ha az olyan könnyű lenne! – Hidd el, próbáltam, de egy Irvine vagy hallgat az apjára, vagy az apja az élete végéig a nyakára jár és idegesíteni fogja, hogy hallgasson rá. Szerintem még a sírból is hallgatnám, vagy hallgatni fogom az enyém kioktatásait. Egyszerűbb hazudni. És kikapcsolni a telefonom. Az a legfontosabb.
A titokzatos férfi ötletére egy félmosollyal megforgatom a szemem. – Az a baj a „titokzatos férfiakkal”, hogy fantáziálgatva általában jobban hangzanak, mint a valóságban. Különben is, nem igazán van olyan időbeosztásom, amibe beleférne valaki más.
Ez nem teljesen igaz, hiszen ha más nem, a hétvégék előttem lennének, hogy megpróbáljak fenntartani egy működőképes, nem toxikus, és nem halálban végződő (aúcs, erre nem szabadott volna gondolnom) párkapcsolatot, de az a helyzet, hogy ameddig megbízásos alapon Bradfordéknak is dolgozok, ráadásul a lehető legkiszámíthatatlanabb formában, addig nincs kiszámítató időbeosztásom. És nem szeretném, ha mással is zsarolni tudnának a családom jó hírén és gazdasági befektetésein kívül.
- Ne haragudj, nem akartalak belekényszeríteni, vagy ilyesmi – érintem meg röviden a kezét, hogy aztán bátorítóan megszorítsam. – Nem muszáj beszélned róla, ha nem akarsz, de ha mégis, én itt vagyok. Ami nem jelent sokat, de én határozottan nem foglak elítélni sem a családod, sem a magánéleted miatt. A szexualitásod miatt meg aztán pláne nem – horkantok egy nagyot, és legyintve hátracsapok egy adag hajat a vállam fölött.
- Bár, ha engem kérdezel, teljesen természetes kiakadnod azon, hogy a New York-i bulvár szétszedte az apád magánéletét. Én is kiakadnék, és nem azért, mert a szüleim nem szeretik a „biszexuális” szót, hanem mert szimplán kellemetlen – vonok vállat, és visszatérek a hamburgeremhez, mielőtt túlságosan kihűlne. – Mi kapcsán nem vagy biztos a saját beállítottságodban? Hogy melyik irányba hajlasz, vagy, hogy melyikbe nem…? Persze, csak ha nem tartod túl intimnek a kérdést. Nyilván erre sem muszáj válaszolnod.
Soha semmit nem muszáj; az élet egyik legfontosabb leckéje, amit minél hamarabb tanul meg az ember, annál jobb.  

932, öltözet| ⚶