Mit akarok hallani? Mondjuk azt, hogy ki is mondja, amivel vádol, egyértelműen és kendőzetlenül, akkor talán ő is rájönne, hogy mekkora képtelenség, amit állít! Egy pohár pezsgőtől majd biztos éjszakai hancúrra invitálom a volt barátnőmet, méghozzá éppen abba a szobába, ahová a megbeszéltek szerint őt vártam. Akárhányszor csak végiggondolom ezt az egészet, fel tudnék robbanni az idegtől, de igyekszem uralkodni rajta, különben úgyis faképnél hagy, és már megint nem jutunk a végére semminek.
- Bármit, ami feloldaná ezt az istenverte helyzetet! – mondom inkább élénken gesztikulálva, de a végére inkább csak a hajamba túrok. Most már legalább dühös. Legyen is dühös rám, nem bírom elviselni ezt a tartózkodó közönyt, amivel eddig uralni próbálta a vonásait. A harag általában vagy elégeti a köztünk feszülő problémákat, vagy megfelelő mederbe terelve elmélyíti azt, bármelyik út is áll előttünk, muszáj dönteni, mert most már én is világosan látom: ez így nem fog működni. Eddig sem működött, csak próbáltunk úgy tenni és várni a csodát. A balesetem – és nyilván a azt követő orvosi visszhang – rávilágított, hogy van néhány égető problémakör az életemben, amiken, ha nem változtatok, legközelebb talán nem úszom meg ennyivel. Az egyik ilyen gócpont pedig a köztünk lévő kapcsolat. Még mindig szeretem, ez most már teljesen nyilvánvaló. Legalábbis, ha számára nem is, bennem kitisztult a kép, nem is akarok tovább hazudni magamnak. Ha nem szakítunk, valószínűleg sosem jöttünk volna össze újra Vindával. Azt sem tudom, hogy meddig fog tartani, valószínűleg ugyanolyan véget ér majd, mint nyolc évvel ezelőtt, de addig is, eltereli a figyelmem a masszív önsajnálatról.
- Ez nem összeesküvés-elmélet. Teljesen normális, hogy beszéltek róla, vagy ha nem, inkább már holnap költözzetek szét. – Sam a párja, ráadásul mindkettőnket ismer, mi több, mind a három állítólagos résztvevőt, ha ennek ellenére sem tudnak beszélni a témáról, akkor sosem lesznek elég erős alapjai ennek a kapcsolatnak, de ez ugye már nem az én problémám. Vajon nála is csak figyelemelterelés ez az egész? Vagy inkább egy praktikus megoldás? Vajon mióta húzódhatott köztük ez a ki nem mondott vonzalom? Hogy újkeletű legyen, ahhoz kissé hirtelen. Azt kérdi, hogy miért érdemelte. Ugyan már, amíg ezekben a kérdésekben gondolkodik, sosem fog rálelni az igazi válaszokra. – Majd Sam bizonyára segít, hogy levond a megfelelő tanulságokat. – Mert ebben biztos vagyok. És talán így is lesz jól, mi magunk egyértelműen nem tudunk konszenzusra jutni, még olyan alapvető kérdésekben sem, hogy lefeküdtem-e Vindával, vagy sem, abban a nyamvadt hotelben. Az indulatosan felcsattanó mondat hirtelen mintha engem is kijózanítana.
- Nos, akkor küldetés letudva. Láthatod, életben vagyok – lendítem meg a kezeim, és egy pillanatra összepréselem az ajkam, ahogy rávezetem a tekintetem. Dehogy hiszi el, hallom a hangján, veszett ügy, hogy nekem bármit is elhiggyen, mondjuk nem feltétlenül hibáztathatom érte. Valóban túl sokszor nem voltam elég őszinte vele, mikor annak kellett volna lennem, de ezt az ember általában már csak utólag látja be. Sok mindent elszúrtam, és talán ez a félreértés volt az utolsó döfés ennek a kapcsolatnak, épp mikor már azt hittem, lassan minden újra a helyére rázódik. Nincs mindig happy end. Úgy látszik, ennek az időszaknak most tényleg vége lett. A mellkasom összehúzódik a gondolatra, de ezúttal nem a szívem szúr, inkább csak elnehezedik, mintha pár percig minden érzelem súlya, ami valaha is hozzá fűzött, egyszerre nehezedne rám. Az elengedés pillanata volt ez. Tudtam és éreztem. A másodpercek lelassultak, hogy soha ne is felejthessem el.
Rápillantok az ablak felől. Látom a feldúltságát, és hallom, ahogyan próbálja megacélozni a hangját és a vonásait, igyekszik kilyukadni valami logikus álláspontnál, de ahogy hallgatom a szavait, most már tudom, mi lesz az egyetlen megoldás. Mi az, amivel ő is tovább tud majd lépi, anélkül, hogy sokáig rágná magát a kétségeken és a történtek homályán.
- Oké, tényleg megtettem – mondom ki végül a beismerést, ami várhatóan megoldja majd, amit mi nem tudunk, és kibogozza helyettünk a kibogozhatatlant. – Valóban lefeküdtem vele – mondom ki még egyszer, mielőtt bármiféle kérdőjel maradhatna benne. A tekintetem az övébe fut. Megbánás kavarog a pillantásomban, és az a fajta beletörődöttség, amikor már tudod, hogy vége van, már csak az érzelmek hordalékán kell átrágnod magad. Ma, holnap és a következő időszakban, de most már enyhülni fog. Csak ki kell várnod a pillanatot.
- Egyetértek. Jobb lesz, ha nem hívogatjuk egymást – pillantok el róla, elismerve, hogy igaza van, tényleg így lesz a legjobb. Ahogy közelebb lép, az érintése halvány libabőrcsíkot von végig a nyakamon. Egyszerre hideg és már-már elviselhetetlenül forró, elfog a vágy, hogy megcsókoljam, de inkább mégis lemondok róla. Egyikünknek sem könnyíteném meg vele a helyzetet, így inkább csak a mellkasomra simító kezéért nyúlok. – Sajnálom, hogy nem jött össze - suttogom halkan. - Hidd el, tényleg, megpróbáltam. Rose-nak is biztosan jobb lesz így – préselem ismét össze az ajkaim, mielőtt újra a szemébe néznék. Szívem szerint mást mondanék, de emlékeztetem magam, hogy a cél ezúttal éppen az, hogy ne a sajátomat, hanem végre az ő érdekeit nézzem. – Köszönöm, hogy bejöttél – búcsúzom, majd elengedem a kezét, a tekintetem pedig végigköveti, ahogy a kulcsot az asztalon hagyva eltűnik az ajtó mögött.