Mikor a sötétség lassan, apránként oszladozni kezdett, a fényt még mindig túlságosan távolinak éreztem. Nem volt más csak a szürke, ólomszerű köd, ami mindent beterített, és mindenhová eljutott, úgy terjengett körülöttem, mintha módszeresen, végtelen türelemmel olvasztaná magába a testem, lomhán és akkurátusan: egyik sejtet a másik után – hisz van ideje, és ezzel tisztában is van –; mielőtt teljesen felzabálná azt a parányi tudatmorzsát is, amelyik utolsó lámpásként olykor fel-felpislákol bennem.
Nem tudom, ki vagyok. Nem tudom, hol vagyok. De nem is igazán érdekel. Az égő-pulzáló fájdalom minden mást elhalványít maga körül. Hol tompább, hol erősebb, de soha, egyetlen másodpercre sem szűnik meg.
Tehát még életben vagyok.
Az idő egy tapodtat sem mozdul. Vajon órák teltek el így, vagy napok? Hetek, hónapok? Vagy az egész csak egy végtelenbe nyúló pillanat? Mintha egy időhurokba szorultam volna, ami kedvére játszadozik velem, a saját, homályos és szétfolyó rémálmaim között tartva fogva, és aminek fogalmam sincs, hogy létezik-e egyáltalán kijárata. Vagy örökre itt ragadok? A ködben, a fájdalomban és ebben a súlyos, mindent felemésztő ürességben?
Nem tudtam. Azt sem, hogy volt-e egyáltalán értelme ezeknek a kérdéseknek, de azt kívántam, bárcsak inkább meghaltam volna. A tudatom felszínéig viszont még ez a kósza, ösztön szülte érzésfoszlány sem jutott el.
Egyetlen dolog volt, ami képes volt áthatolni a ködön: a hangok. A tompán elmormogott, értelmetlen szavak, ismeretlen zajok, amik egy percre sem hallgattak el, csak néha szelídebbé, megnyugtatóbbá változtak. Voltak olyan pillanatok, mikor a kezemtől vagy az arcomtól induló, kellemes, bizsergő melegség folyt végig a testemen, kiragadva a tudatomban terjengő, fájdalommal átitatott esőfelhőből, és egy kis időre elringatott ebben a jóleső nyugalomban.
Magába szippantott egy emlék, mikor Joy még kicsi volt, és én sem voltam sokkal nagyobb, akkor persze ezt nem így gondoltam, meg voltam sértődve a világra, hogy még mindig egy pisis kölyökként kezel, és ami ennél is rosszabb: kábé egy szinten Joy-jal, mikor… ő lány volt, és egyébként is, három évvel kisebb. De egye fene, őt is bevettem a csapatba, csak mert mindenben olyan élénken egyetértett velem. Szóval elcsentünk egy kazettát apáék szobájából, azzal a szándékkal, hogy ha majd eljátszottuk, hogy elaludtunk, és mindenki lefeküdt, egész éjjel videózni fogunk. Csak mert amúgy nem volt szabad, és a filmet is a legfelső polcról halásztam le, apa nagy becsben tartott, titkos gyűjteményéből, amire mindig az volt a válasz, hogy „szó sem lehet róla.” Versenyben azzal, hogy „ha majd nagyok lesztek, Ben.” Nem bírták felfogni, hogy már rég azok vagyunk.
"It." A cím, és a lufis borító alapján teljesen ártalmatlannak tűnt. De sikeresen elértem vele, hogy a húgom egy életre halálosan rettegjen a bohócoktól, és szerintem a horrort, mint műfajt is örökre elvágtam nála. A felénél sírógörcsöt kapott, és ki kellett kapcsolni. A neheze viszont csak aztán következett: valahogy ki kellett húzni reggelig. Megengedtem, hogy az ágyamban aludjon amihez aztán még vagy három hétig ragaszkodott, és az igazat megvallva, én is baromira féltem, minden árnyékos sarokból Pennywise-t láttam előbújni, aki azért jött, hogy felzabálja a lelkem, és közben azt suttogja, egyre hangosabban, hogy „te is lebeghetsz”. De valahogy bátorságot öntött belém, hogy volt valaki, aki jobban félt nálam. Éreztem, hogy a húgom teljesen hozzám fúrja magát, és a kis teste tetőtől talpig reszket. Átkaroltam, igyekeztem megnyugtatni, és ekkor értettem meg, miért ásta elő magát most, ennyi év távlatából ez az emlék. Mintha most én lennék az, aki Pennywise lelketlen ürességében lebeg, a saját tehetetlenségemtől rémülten, fényévekre a valóságtól, és az ő érintése lenne az egyetlen, ami egy kis megnyugvást jelent.
De tévedek, nem az egyetlen. Olykor Vinda jelenlétét is éreztem. Az illatát, meleg, lágy leheletét az ajkamon. Éreztem meggyengülni a sötétlő, acélkemény auráját, talán sosem tűnt még ennyire sebezhetőnek, csak akkor, amikor évekkel ezelőtt elhagytam. Azt kívántam, bárcsak tovább maradna, bárcsak el sem mozdulna mellőlem, de aztán ismét jöttek a hangok, és a fájdalom, én pedig bolyongtam tovább a kavargó semmiben.

Az ajtó egyszer csak aprót nyikkanva résnyire nyílik, minden előzetesen beszűrődő hang, kopogás vagy előjel nélkül, zajtalanságában is szinte belerobbanva a kórteremben megrekedt csendbe. A folyosóról beszűrődnek a távolabbi zajok, de más egyelőre nem történik.
Ha Marilyn hátra is fordul, nem lát rá az ajtó mögötti részre, hogy tudhassa: ki akar bejönni, vagy mi történik, ahogy az ágy mellé húzott szék sem látszik kívülről, csak bal felől, Joy üresen hagyott törzshelye.
A megszólított orvos visszafordul, kezét – sürgetésképp – továbbra is a lenyomott kilincsen hagyva. A tekintete fásult, de a fáradtság egyéb jelei is nagyobb erőfeszítés nélkül leolvashatóak az arcáról. – Mondja, Molly, mert sietek.
- Átvizsgálták a beteg ruháit, és egy üveg béta-blokkolót találtak a belső zsebében, vagyis…
- Még csak most? – Az orvos szemöldöke megugrik, a vonásaira rá van írva a néma megrovás.
- Igen, most kaptam a hírt – bólint megerősítésképp a nő. A lendülete továbbra is töretlen. – Vagyis ez azt jelenti, hogy talán a baleset okát is meg…
- Lehet. – Néhány pillanatra az üveg falához koccanó pirulák tompa zenélése hallatszik. – Pedig a vérvizsgálat és az EKG sem mutatott elváltozásokat.
- De a mentőben defibrillálták, csak ezután tért vissza a keringése. Lehet, infarktusa volt, vagy valamilyen szívproblémával kü… - hadarja tovább a fiatal női hang, talán egy rezidensé lehet.
- Vagy csak magas a vérnyomása, vagy bármikor beállhat a hirtelen halál – vágja rá az orvos, növekvő türelmetlenséggel. – Felesleges találgatni, ki fog derülni. Inkább kérdezze ki a hozzátartozókat. És lehetőleg ne a szívhalállal kezdjen. – Azzal újra meglengeti az üvegcsét, és beljebb lép a szobába. Ahogy felpillant az ágy mellett ülő Marilynre, a pupillája enyhén kitágul.
- Elnézést, nem láttam, hogy itt van – pillant félre a hirtelen rátörő zavartól, és inkább a kezében lebzselő papírokra pillant. Egy-két másodpercet kivár, majd újra megszólal. – Maga… közeli hozzátartozó?
A szobában a műszerek diszkrét pittyegésén kívül semmi más nem hallatszik, de most sem mutat semmi irreguláris szívverésre utaló jeleket.
- Tud róla, hogy volt-e... – téved a tekintete a kezében tartott kórlapra – Mr. Hensonnak szívinfarktusa, koszorúér eredetű szívbetegsége, magas vérnyomása? Vagy egyéb hajlamosító betegsége?

A volt feleség hallatán az orvos fürkésző tekintete értő bólintássá változik, majd újra a papírjai felé fordul. Lyn aggodalmas ábrázata és az előbb kibuggyant könnyek halvány, vöröses lenyomata alapján nem kételkedik az állítás valódiságában. Inkább megragadja a lehetőséget a kifaggatására. A kérdések tempós sorozatban követik egymást.
- Ha jól emlékszik? – akad meg mégis az első kijelentés után, és a szemöldökét felvonva pillant vissza a nőre. – Ezt hogy érti? Nem emlékszik, hogy a volt férjének magas volt-e a vérnyomása? – Előbb felkészült volna arra, hogy nem tud róla, de lehetséges, vagy bármi hasonlóan bizonytalan, de ezt elég furcsának tartja, és az önkéntelen kísérő gondolat is megszületik hozzá: remek házasság lehetett, ha azt se tudja, mire szedett gyógyszert a férje. Arra viszont ügyel, hogy az arcáról ne lehessen leolvasni semmit. Elvégre semmi köze hozzá, és igazság szerint nem is annyira érdekli.
A következő válaszon viszont újfent a magasba vándorolnak a szemöldökei, ezúttal párban. Szóval, az egyik orvosi jelentésen volt egy latin szó. Ez aztán nagy segítség. Már-már kezdi feladni, hogy bármi értelme is lesz ennek a beszélgetésnek. A kezdőbetű hallatán az esélytelenek utolsó próbálkozásával kimondja a diagnózist, ami a béta-blokkolók megtalálása óta fészkelte be magát a fejébe, a megérzése ebbe az irányba terelte, de egyelőre nem lehetett biztos benne. Az elhamarkodott teóriákat pedig mindennél jobban utálta, nem hiába torkolta le érte a rezidensét is.
- Talán igen, de egyelőre még minden csak feltételezés. – Mint ahogy az előbb is hallotta, méghozzá az én számból. Nem pont így terveztem a tudomására hozni a dolgokat, de legalább ezen is túl vagyunk, megspórolt nekem egy hosszú és fárasztó, frázisokkal teli magyarázkodást, de hát a francba is, nem láttam, hogy van bent valaki, a szék üres volt.
Felfirkant még pár szót abból, amit hozzátesz. – És, betartotta? – Bár majdnem biztos a válaszban. Vagy nem, vagy erre sem emlékszik. Az emberek többsége a vérnyomás-problémáktól még nem ijed meg annyira, hogy komolyabb életmódváltásra szánja el magát.
A nő közbevetett kérdése nem igazán lepi meg. Számított rá, mióta csak belépett azon az ajtón, és a válasz is be van már készítve.
- Ahogy az előbb is mondtam, egyelőre még nem tudunk biztosat. Amit hallott, az csak egy felsorolás volt, a legjobb és a legrosszabb lehetőség, a skála két végpontja, semmi több. – A szavaiból érződik, hogy nem akar annyira részletekbe bocsátkozni, és reméli, hogy megelégszik ennyivel a hölgy. – Természetesen mindent megteszünk, hogy a férje… a volt férje – javítja ki magát rögtön –, sikeresen felépüljön. És ehhez a válaszai is nagyon fontosak.
Szereti ezt mondani a hozzátartozóknak, így legalább úgy érzik, hogy ők is tesznek valamit, és jobban motiválja őket, hogy alaposabban és igazat válaszoljanak.
- Érte a beteget a közelmúltban pszichés megterhelés? Munka, magánélet, család, bármi, ami fontos lehet. Kifejtené, ha tud róla? – veszi vissza a szót.

/Tizenkét nappal később/

„A személygépkocsi, amely jelenleg még ismeretlen okból áttért a szemközti sávba, és frontálisan ütközött a vele szemben haladó autóval…”
„A vétlen járműben utazó harminc év körüli nőt a sikeres újraélesztést követően kórházba szállították…”
„A balesetben két ember sérült meg, mindkettő életveszélyes állapotban… a műszaki mentés és a helyszínelést idejére lezárták az...”
„A Chevrolet az ütközést követően lesodródott az útról, és egy fának csapódva kigyulladt, a tűzoltók…” – inkább le is csapom a laptopot, és az ölemből kiemelve a bal kezemmel az ágy másik oldalára dobom. Mindenhol csak ugyanazokat ismételgetik, sehol sem írnak használható részleteket, még a kocsija típusát sem említik. Pedig, az speciel sokat szűkítene. Az egyetlen, amit tudok, hogy harminc év körüli nő. Marha nagy segítség…
És hogy kis híján megöltem.
Mióta magamhoz tértem, és az emlékeim, meg az elmondottak alapján összeraktam, hogy mi történt – ez is beletelt néhány napba –, azzal vagyok elfoglalva, hogy megpróbáljam kideríteni, ki ült a másik autóban, de állandóan zsákutcába futok. Sem a rendőrség, sem a kórház nem árulja el, egy halomnyi indok után végül az is kiderült, hogy az illető ragaszkodik a teljes névtelenséghez.
De miért? Nem baltás gyilkos vagyok, az istenért. Azt megértem, hogy a média előtt rejtőzködni akar, én sem örülnék, ha azzal nyitna a reggeli híradó: friss információik alapján a General Motors márkavezetője, Benjamin Henson okozta a balesetet. De addig nem tudok túllendülni a történteken, amíg nem tudom elmondani, hogy sajnálom. És nem próbálhatom meg kárpótolni valahogy. Azt se tudom, mi történt vele, vannak-e maradandó sérülései, és ez teljesen kikészít.
Másfél hét után engedtek ki a kórházból, Joy hazahozott, én pedig úgy két napja próbálom ismét felvenni a ritmust. Persze csak itthonról. A jobb a bokám és a lábfejem a pedálok miatt négy helyen is eltört, néhány bordám megrepedt, a vállam pedig szokás szerint kiugrott. Igazából, akkor lettem volna jobban meglepve, ha nem teszi. Épp csak ezúttal a kulcscsontom is tört vele. A többi csak felületi horzsolás, és egy kis minimális agyrázkódás. Az öv és a légzsákok nagyrészt megóvtak.
A szívem miatt pedig teletömtek egy csomó gyógyszerrel. A többsége csak átmeneti, de azért lesz, ami marad. A szüleim megnyugodtak, hogy megmaradtam, nem veszett el az ötven százalékos sansz, hogy unokájuk legyen, Joy kiborult, Vinda és Lyn pedig összevesztek a kórházban. Nos, ez a felállás.
Lynnel nem is találkoztam, Joy mesélte, hogy bejött hozzám, amíg még kómában voltam, de gondolom már rég visszarepült Washingtonba. Rose már biztos várja. Meg biztos, Sam is hiányolja. Ám mielőtt még túlságosan bele merülhetnék ebbe a gondolatba, megszólal a csengő, egyszer, majd még egyszer. De bárki is az, sajnálom, nem fogok kimászni miatta. Akiről azt akarom, hogy be is tudjon jönni, annak kulcsot is adtam, a többi meg jobb is, ha kint marad.
A harmadikkal egy időben a telefonom is megcsörren. A GM-ből. Nincs kedvem tartani, inkább kihangosítom.
- Remélem, jól benyugtatóztad már magad, mert ezt imádni fogod. Van itt egy beszállított autó, és a tulaja hozzád ragaszkodik. Hiába mondom neki, hogy kitörted a nyakad. Azt hiszi, csak nem akarom beengedni.
- Úgy látszik, valamit nagyon jól csinálok – nevetek fel halkan, a bal tenyerem nyomban a nyilalló bordámra szorítom.
- Többek között tökéletesen törsz össze új Chevrolet Camarokat.
- Kapd be, Jerry. Mit akar a manus?
- A lényeg, hogy van egy csodaszép bal első defektje, és az autón nyári gumi van. A turbólapátok ledarálódtak, ment mindenhova… - Nagyjából ez az a pillanat, mikor az ajtókeret mellett megpillantom Lynt, és a figyelmem nagy része egyben el is úszik. Az arcom meglepettségről árulkodik. A tekintetem néhány hosszú másodpercre összefonódik az övével. Rengeteg érzés, kérdés és impulzus rohan át rajtam egyszerre, mintha a világ hirtelen lelassult volna. Jerry hangja pedig továbbra is az egyetlen zajforrás körülöttünk. – Mondtam neki, hogy az ok-okozati összefüggés alapján ez a hibaokozó, jutott az EGR hűtőbe, minden csövet cserélni kell, ő pedig állítja, hogy mi tehetünk róla, és nem fogja kifizetni, százhetven a vérnyomásom. De szerencsére te kellesz neki.
Ez jó, de sajnos a felére nem emlékszem, amit mondott.
- Bízom benned, Jerry, biztos meg tudod oldani.
- Mi? Ne csináld. Ez a te műfajod. Én nem rúghatom szét a seggét szájkaratéval. Megesz reggelire.
- Szereld le valahogy. Majd meghálálom.
- Egy pöcs vagy, Henson.
- Ez így van. És ne feledd, mindig is nagyobb pöcs leszek nálad – csúsztatom a tenyerem a mosolyommal együtt, már automatikusan az oldalamhoz, majd a mellkasomon fekvő telefont a kezembe véve, kinyomom a hívást.

Ahogy Lyn megjelenik az ajtóban, nehezemre esik Jerry szavaira koncentrálni. A betoppanása abszolút készületlenül ér, a tekintetében pedig annyiféle érzelem kavarog, hogy egy pillanat alatt magához szögezi az enyém. Mintha egy feneketlen kútba zuhannék, fejjel. Engedek az előtérbe nyomuló emlékeknek az utolsó találkozásunkról, a sietős szavai és a távolodó léptei még mindig a fülemben csengnek. A mellkasom parányit elszorul. Eszembe jut, Rosie hívása, és… észre sem veszem, hogy mennyire elkalandoztam. Mire Jerry befejezi a sztorit, és a hangja elhallgat, két világgal messzebbről térek vissza.
Lereagálom, ez már rutinból megy, nem hinném, hogy feltűnik neki, és talán Lynnek sem, hogy mennyire… kizökkentett. Bár az ő részéről bizonytalanabb vagyok.
Kinyomom a hívást, és hagyok magamnak egy-két másodpercet, hogy fejben, testben és minden egyéb belső hozadékkal megérkezzek a helyzethez. Joy nem csak azt említette, hogy Lyn meglátogatott a kórházban, hanem azt is, hogy konfliktusba keveredtek Vindával, amiről – miután megtudta, hogy Joy elmesélte – Vinda is beszámolt. Nem tudom, mi történhetett, elég zavarosak a részletek, de talán nem is annyira lényeges. Kettőjük viszonyát ismerve, igazából nem annyira meglepő. Lyn viszont azóta nem jött be többet. Ezért gondoltam, hogy már rég visszautazott, de ezek szerint tévedtem.
A gondolataim között automatikusan megszületik a kérdés: vajon miért jött? Ha eddig nem jutott volna el hozzá az infó, ami a GM révén egyáltalán nem biztos, a kórház óta most már biztosan tudja: újra együtt vagyok Vindával, akire végig annyira pokolian féltékeny volt. Hiába védekeztem akármivel, nem tudtam meggyőzni róla, hogy nincs oka rá, és ez a mostani helyzet nem is igazán ezt támasztja alá, de azzal hogy elment, minden megváltozott.
Kicsit tartok tőle, hogy emiatt jött, de ahogy ránézek, a halvány mosoly nem arról árulkodik, hogy veszekedni akar.
- Ezzel a lábbal sajnos elég messze állok a villámgyorstól – fut végig az én pillantásom is a sínbe tett bokámon, és a kötszerekbe csomagolt, szétroncsolt jobb lábfejemen. – És Jerry is bekapott egy… problémás ügyfelet. De hisz hallottad – hagyom is abba a körülmények sorolását, és a zavartságból fakadó magyarázkodást.
Nem is emlékeztem rá, hogy maradt még nála kulcs, de legalább így nem jött potyára.
- Kösz, hogy elhoztad. Tedd csak le valahova – figyelem, ahogy a kommódra csúsztatja, majd végül, nagy nehezen ismét eljutok az arcáig.
- Ó. Igen. Sokkal – erősítem meg, hogy már mérföldekkel jobban vagyok, mint amikor… szóval amikor utoljára látott. Valószínűleg. – És te? Te is jól vagy? – Ettől bénább kérdést nem hiszem, hogy feltehettem volna, korrigálok is a végére. – Milyen Washingtonban? Rosie megszokta már a várost?
Megint nem nézek rá, kapóra is jön, hogy épp a székkel foglalatoskodik, én is fészkelődöm egy kicsit, megpróbálom feljebb tornázni magam. Amit mond, viszont… nem is tudom eldönteni, hogy a szakítás előtti vagy utáni énjétől hallom. Emlékszem, mit mondott, mielőtt elment. Nem megy, nem működik, nem kötődik már, és nincs mit eldönteni. Azt hittem, ezzel végleg ki akar lépni az életemből, most pedig itt van, és azt mondja, ne ijesszek rá így legközelebb.
- Nem állt szándékomban – préselem össze az ajkaim, egy halvány mosolyra erőltetve az arcom. – Igazából, az is meglep, hogy itt vagy – vallom be őszintén, egy kicsit bizonytalanul, New Yorkban, a kórházban, a lakásomban, nem akarok vele semmire sem célozni, csak... nem értem. És azt sem tudom, hogy kellene reagálnom.

Mióta megjelent az ajtóban, megállás nélkül azon kattog az agyam, hogy vajon miről akarhat beszélni velem? Akkor is, mikor még Jerryvel telefonálok, akkor is, mikor már vele rójuk a messziről közelítő, óvatos, udvarias köröket. De végül is nincs olyan sok lehetőség, miután a múltkor néhány határozott tollvonással átrajzolta az életemet, egyik pillanatról a másikra, mondván, hogy nem kíván többé a része lenni, erre most mégis itt van. Vinda, Rose, vagy a GM. Ezek a tippjeim.
Vinda, mert összebalhéztak a kórházban, vagy hogy elmondhassa: végig tudta, hogy a háta mögött viszonyom volt vele. Rose, mert van valami változás, ami talán engem is érint, és nem telefonon akarta elmondani. A munkával kapcsolatban gyakorlatilag bármire kitérhet, tekintve, hogy még mindig ugyanannál a cégnél dolgozunk, még ha különböző városban is élünk.
Egy ideje.
Az elmúlt három hónapban egy szót sem beszéltünk. Eleinte azt hittem, hogy könnyű lesz, hiszen már nem az első szakításunk, de még csak nem is a második, kemény motorosok vagyunk, ha lehet ilyet mondani, megedződtünk már benne, és viszonylag hamar összejöttem Vindával is, de azért a nehezét így sem úsztam meg. Valamikor a második hónap után kezdett igazán rám szakadni, hogy ez az egész most tényleg végleges.
- De akkor oda a meglepetés – fejezem be helyette a mondatot. Gondolom, ezért nem telefonált. Nem akarta, hogy felkészüljek. Vagy abban reménykedett, hogy nem is leszek itthon. Talán be se akart jönni, csak a postaládánál gondolta meg magát. – És végül is volt kulcsod – mentem fel ezzel a könnyed evidenciával a magyarázkodás alól.
Viszont a számítása bejött: egy kicsit tényleg zavarban vagyok. Úgy érzem, sokszoros előnyben van velem szemben.  Ő látott engem, tudja, mi történt, amíg kómában voltam. Ahogy azt is tudja, miért jött, és ideje is volt felkészülni rá.  Én meg ide vagyok láncolva ehhez a nyomorult ágyhoz.
A hangjából kihallok némi ismerős dorgálást, ami részben nekem, részben Jerryéknek szól, de ami leginkább elér hozzám, az az a rész, amikor kendőzetlenül kimondja: én vagyok a legjobb. Engedek a késztetésnek, és elmosolyodom az orrom alatt. Hízeleg. Ezek szerint nem veszekedni jött, aminek örülök, de a befejezés hallatán nem tudom megállni, hogy ne tegyem hozzá.
- Tarthatnál nekik egy gyorstalpaló tanfolyamot, a címe mondjuk lehetne: az élet Henson nélkül sem áll meg. Vagy valami hasonló. – A vonásaim nem árulják el, hogy csak vicc akart lenni, vagy inkább egy hanyagul palástolt célzás. Megjegyzés. Szúrás. Én se tudom igazán. Én sem akarok veszekedni, de úgy látszik, mégsem lendültem át csak úgy azon a hátba támadós suttyom-szakításon, amit pár hónappal ezelőtt minden előzetes megbeszélés vagy konkrétabb indoklás nélkül produkált. Azóta ugyan tudom az okát: Sam. Nyilván. Mi más? Már akkor is sejtettem, Washington óta furcsán viselkedett, és az az igazság, hogy nem is igazán hibáztathatom érte, de akkor is fájt, ahogy intézte.
Az arcomon ragadt, megszokott félmosoly azért mégsem engedi, hogy túlságosan támadásnak hasson. Nem akarom elüldözni. Kíváncsi vagyok a látogatása okára. És azért őt is jól esik látni.
- Ha begyógyszerezem magam, nem érzem. A szívás része az, hogy három óránként lehet bevenni őket, az utolsó félórában viszont már nem túl sokat használ. – De hát ez van. Jobb, mint az infúzió, amúgy is rühellem a tűket. És ha már itt tartunk, a kórházakat is. – Elvileg röpke négy-öt hét, és akár már kosarazhatok is.
Addig ugyan fogalmam sincs, mivel foglalom le magam, nem vagyok hozzászokva, hogy ennyi szabadidőm van. És ahhoz sem, hogy ágyban kell töltenem.
- Ez nagyon meggyőzően hangzott – bólintok aprót, mintha csakugyan így gondolnám, de a hangsúly azért elárulja, hogy vannak kételyeim. Vajon tapintatból nem akar áradozni a csodás új életéről, vagy tényleg lenne valami gond? Tudom, hogy összeköltöztek Sammel, de ha Rose nem árulja el, akkor is megtudtam volna a pletykákból. Hirtelen kérte át magát, rejtélyes volt az egész, az ilyesmi mindig érdekli az embereket.
Ahogy Rose-ról beszél, azon töprengek, ő vajon tud-e arról a bizonyos hívásról, de úgy döntök, nem hozom fel. Rose-t sem akarom kiadni, és egyébként is, teljesen mindegy.
- Hát, ez sosem könnyű, biztos csak idő kell neki – mondok végül egy gyönyörű szép frázist. – Az alvóssátrát elpostázhatom, ha megadod a címet, hátha felvidítja. – Bár amint kimondom, el is bizonytalanodom benne, hogy ez jó ötlet-e. Már nem a sátor, hanem ha tudom a címüket.
- Vagy majd beküldetem a céghez. – Az lehet, hogy előnyösebb verzió, bár az meg Sam miatt necces. De annyira nem izgat. Bassza meg.
Mikor azt mondja, aggódott, és megijesztette a hír, voltaképp nem értem, min vagyok úgy meglepődve, hisz’ fordított esetben én is nyilván odamentem volna, magasról leszarva a két hónapos fickóját, és hogy ő érzi magát közelebbi hozzátartozónak, hát elmehet a búbánatos fenébe. De ez én lennék. És nem én akartam külön folytatni.
Bárhogy is, az évek ott sorakoznak mögöttünk, és a köztünk lévő kötelék sok mindent felülír, kivéve, ha szándékosan akarjuk eltépni a szálakat, vagy nem tudom, lehet, nála már nincs annyira mit elszakítani, csak az illendőség, vagy a megszokás hozta be a kórházba... Még mindig nem értem, mi volt ez az egész, és főleg a miértet, a folyamatot. De válaszokat nem igazán kaptam. Szerinte nem volt miről beszélni.
- Én is azt hittem. De úgy másfél héttel ezelőtt azért már kiderült, hogy megmaradok. Egy időre – teszem hozzá a végét már csak egy halk, cinikusba forduló mormogással, mert természetesen az egész életemet át akarják írni, de magamat ismerve, ennek a felét sem leszek képes betartani. Nem azért, mert agyalágyult vagyok, és nem érem fel ésszel, hanem mert túl sokat kérnek tőlem. Én nem vagyok rá alkalmas, hogy nyugdíjast játsszak. Nem akarom, és nem is tudom kivitelezni.
A hangsúly viszont, ahogy kimondja, hogy majdnem meghaltam, beszédes, akkor is, ha szándékosan nem akarom észrevenni. Pont olyan, ami után általában szokott következni valami nagyon fontos mondat, és nem is tévedek.
- Vagyis mégsem akarsz szakítani? – pillantok az arcára, a vonásaim kérdőek, próbálom elkapni a gondolatfonalát, de eddig még csak tapogatózom, főleg azzal kapcsolatban, hogy hová akar kilyukadni. Egy másodpercre átfut az agyamon, hogy lassan második hete New Yorkban van, lehet, már vissza is költözött, a kulcs pedig csak ürügy… egy pillanatra megdobban a szívem a hirtelen felismeréstől, de aztán gyorsan visszarángatom magam a valóságba. Nem valószínű. Hülye vagy, Henson, ne magadból indulj ki. Philtől gyakran megkapom.
Aztán, ahogy jobban kifejti, be is bizonyosodik, nyilván, érteni viszont nem igazán értem, mit akar ezzel.
- Akkor mit szeretnél?  Hívjalak fel hetente egyszer, hogy csütörtök van, ne felejtsd el levinni a szemetet? És amúgy mi újság, képzeld, én vettem egy kutyát, de szétrágta az üléshuzatokat, mielőtt kérdeznéd, nem, nem Bernáthegyi. A hétvégén Kanadába utaztok Sammel és Rosie-val? Az nagyszerű, mi meg Monacóba ugrunk ki Vindával, majd küldök egy selfiet a beachről. Nem, sajnos nem tudom, mit vegyél Samnek szülinapjára... – sorolom egész addig, amíg nem állít le. Fogalmam sincs, hogy miért, de valahogy nehezemre esik abbahagyni.

Sosem esett nehezemre elbizonytalanítani másokat. Részben ez tesz olyan sikeressé a munkámban, amit sajnos – néha nem kevésbé sajnos – a magánéletembe is magammal viszek. Eleinte még törekedtem rá, hogy szétválasszam a kettőt, de egy idő után túlságosan nehéz volt mindig minden egyes alkalommal átkapcsolni; most is érzem, hogy sikerült megzavarnom Lynt, és fogalma sincs, hogy valójában mit gondolok, a baj csak az, hogy ezúttal nem taktikázás áll mögötte, hanem az, hogy én magam sem tudom eldönteni.
Örülök, hogy itt van? Igen. Haragszom rá? Eléggé. Hiányzott? Nagyon. Akarom, hogy tudja? Nem igazán. Fogalmam sincs, hogyan passzírozzam össze ezeket a szilánkokat.
- Azt hittem, azt vágod rá, hogy mióta kosarazom. – És ha így lett volna, csak elhúztam volna a szám, de ezek szerint még emlékszik. Nem mosta át az agyát teljesen a fickó.
A nemleges válaszra csak a szemöldököm reflexszerű  fel- majd visszahúzásával jelzem: hát, akkor ez pech; ha nem, akkor nem. Sajnos nem tehetek többet az ügyért.
- Vannak – bólintok a kérdésre, hogy kaptam-e instrukciókat az orvostól, de remélem, nem arra számít, hogy fel is sorolom őket. Nem túl jó téma, arra a kis időre, amíg gondolom, maradni akar. Így inkább úgy döntök, kiugrasztom a nyulat a bokorból, és ha magától nem fog bele, hogy tulajdonképpen miről is akar beszélni, hát majd én besegítek egy kicsit az ösztönzésbe, ami végül elég hosszú monológgá dagad, de úgy érzem, erre most tényleg szükségem volt, ha már egyszer úgy lépett le, hogy meg se hallgatott.
Mikor azzal jön, hogy régen is milyen jóban voltunk, miközben külön éltünk, kényszeredetten és feszülten elmosolyodom, az ajkaim szétnyílnak, és a fejem a plafon felé fordítva, egy apró, ironikus horkantás szökik ki belőlem.
- Fél évvel később talán igen. – De lehet, hogy még ez is kevés, már nem emlékszem olyan pontosan a hónapokra, de akkor annyira más volt minden. Akkor is nehezteltem rá, de ezzel együtt tudtam, hogy voltaképp én hagyom el őket, én vagyok a hunyó, és ezért még ha soha nem is vallottam be, sokáig mardosott a bűntudat. Talán sose békéltem meg vele teljesen. Most viszont ő az, aki elment. Kilépett, és elment, magyarázat nélkül, én pedig vágjak hozzá jó képet, mi több, legyünk barátok a jövőben. Szép elképzelés, gondolom, Rose miatt, jelenleg nehezemre esik elképzelni, hogy ez működhetne. Amíg ennyi érthetetlen-kimondatlan feszültség lappang köztünk, addig biztosan.
- Milyen hírekről szeretnél még tudni? – teszem fel a kérdést, próbálva értelmezni a szavait, a gondolkodásmódját, ahogy erre az egész helyzetre tekint. Nem látok bele a fejébe, és ez is roppantul zavar. Olyan homályos minden, mintha vaksötétben tapogatóznék.
Mikor megemlíti, hogy akár meg is beszélhetnék rendesen, felvonom a szemöldököm. Igen, én is épp ezt próbáltam a múltkor, de falba futottam. Most hajlandó lenne rá? Visszafordulok felé, hogy megpróbáljam kiolvasni a tekintetéből.
- Semmi baj az energiámmal – vágom rá, ahogy érzem, szándékosan vagy tudat alatt, most is kifogást keres. – Nem veszekszünk – mondom ki ezt is egy szuszra, mint mikor azt szoktam bizonygatni, hogy nem vagyok ideges. Ó, a fenét nem, de máshogy ezt úgysem lehet.
- Szóval? Mi az, amit nem mondtál el? – vezetem rá végül konkrétan, hogy mi jár naphosszat a fejemben, valahányszor csak nem a munka tölti ki a gondolataim. A jobb kezemmel hangtalanul pöckölgeni kezdem az ágynemű szegélyét. Tudom, hogy van ilyen, és talán nem is egy.

Nem tudom. Tesztelem? Még az is lehet. Vagy inkább csak az életünk nyomait tapogatom. Hogy miért, arra már nehezebb lenne válaszolni, nem szokásom beismerni a vereséget, vagy belenyugodni, hogy elvesztettem egy játszmát, de most már talán ideje lenne.
Nem azért ült mellettem, mert meg akarta beszélni a dolgokat, hanem mert berezelt, hogy mi van, ha meghalok, és most… fogalmam sincs, mit akart kezdeni a szituációval, de erősen gyanítottam, hogy ő sem igazán. Erre szépen-lassan mindketten rádöbbentünk.
- Ha jobban tudnád kezelni, nem vesztetek volna össze Vindával a kórházban – jövök végül ezzel, teljesen tudatában, hogy mennyire unfair ez most tőlem, de akkor is jobban esik kimondani, mint hogy ja, igen, talán, most majd jobban és hamarabb fogjuk kezelni, vagy ahelyett, hogy Sam valószínűleg kitűnő segítség lesz benne.
Mikor azt mondja, minden másról tudni szeretne, csak sóhajtok egyet, és elgondolkodva bámulom a takaró ráncait.
- Nem, skype-on is megbeszélhetjük – koppintok az ujjaimmal várakozóan a puha anyagra, mégis mikor lenne erre jobb alkalom? Mondjuk akkor, amikor elment, de azt már nehéz lenne visszacsinálni. Nem tudom, meddig akarja még húzni az idegszálaimat. Olyan, mintha észre sem venné, hogy mennyire szétfeszít ez a tudatlanság és a bizonytalanság.
Vinda említése ettől függetlenül azért még sem ér olyan váratlanul, de azt hittem, ezeket már megbeszéltük menet közben. Nem értem, miért hozza fel újra és újra.
- Szóval én tehetek róla, hogy Washingtonból ide helyezték? – vonom le a konklúziót, mert máshoz aztán végképp semmi közöm. Az exem. Ez igaz, és azt is belátom, hogy elég rossz természete van, de tényleg ez lenne a megoldás?
Persze, most már nem így van, mert villámgyorsan szakított és elköltözött egy másik városba, szingliként, és csalódottan nehéz volt nemet mondani Vindának, és az sem lenne teljesen őszinte, ha azt mondanám, egyáltalán semmit nem érzek iránta. Valamilyen szinten mindig kötődni fogok hozzá, de ezzel szerintem mindenki más is így van. Hogy nézhetnék idegenként arra, aki évekkel ezelőtt még közel állt hozzám? De ez még nem kellett volna, hogy ekkora gondot okozzon. Tudtam kezelni, és azt hittem, hogy ő is tudja.
- De így lehetett volna, ha nem beszéled be magadnak az ellenkezőjét, és nem látsz mindenben rémeket. Azon a washingtoni konferencián Vinda semmivel sem vetette el jobban a sulykot, mint Sam. Egész idő alatt téged bámult. Direkt provokált, minden egyes mondata szembehelyezkedett az enyémmel. – És Vinda azt is látta, hogy éjjel az ő szobájából sunnyogtál ki. De ezt már nem teszem hozzá, mintha azzal, hogy hangosan is kimondom, csak még valóságosabb lenne. Pedig, amilyen távolságtartóan viselkedett velem másnap, elég valószínű, hogy már aznap éjjel lefeküdtek. Abban igaza volt, hogy sosem játszott jól, ha valami vaj volt a füle mögött. Ha azt hitte, bevettem a fejfájásos sztoriját, akkor eléggé alábecsült.

Hogy csak rajta állt volna, azt én is kétlem, de ha a tények felől nézzük, az a helyzet, hogy Vindának jelen körülmények között több oka volt rá féltékenynek lenni, mint fordítva.
- Igen, mondta, hogy alig akarták beengedni, mert a feleségem már jelen volt – nézek fel rá, kifürkészhetetlen pillantással, egyszerre kérdőn, kissé csodálkozón, és nyomatékosítva, hogy Vinda tényleg elmondta. Nem értem, miért épp azután szállja meg a sugallat, hogy a feleségemnek adja ki magát, miután minden magyarázat nélkül elhagyott. Mint kiderült, egy másik fickó miatt. Azt hittem, csavaros észjárással rendelkezem, de ezt a logikát nem sikerült követnem.
Mikor végül kiböki, hogy Vinda volt a gond, persze, számítottam rá, de érteni, még még mindig nem értem.
- Mégis hogy tudnék semleges lenni vele, Lynn? Nem egy vadidegen emberről beszélünk, kötnek hozzá emlékek, ismerem a rigolyáit, nem játszhatom el, hogy most találkoztunk először. De ez nem jelenti azt, hogy veszélyes volt a kapcsolatunkra. – Legalábbis nem úgy, ahogy gondolta. Miért nem tudott bízni bennem? És miért most kell erről beszélgetni? Ha ott és akkor felhozza, most nem tartanánk itt...
-  Ez egy övön aluli érv, remélem, tudod – morgom én is elpillantva róla, és összepréselem az ajkaim. Nem is értem, miért erőltetem ezt az egészet, mintha arról próbálnám meggyőzni, hogy jöjjön vissza hozzám, pedig már én is továbbléptem. De a miértekre azért jogom van válaszokat kapni.
Látom rajta, hogy nem tetszik, amikor azt mondom, eltúlozta a helyzetet, és mintha fojtott indulatot olvasnék ki a szemeiből. Pedig ez az igazság.
- Persze, a jelenlegi helyzet éppen ezt mutatja – szúrom be az első mondata után. Mostanra együtt él Sammel, de bizonyára teljesen jogtalan volt, hogy azt éreztem, ellenem játszik a pasas. Ugyan már. – Vindát az ösztönei irányítják – ezt elismerem, a betegsége velejárója –, de ő legalább nyílt kártyákkal játszott. – Nem úgy, mint Sam. Vagy ő. A célzás, ha nem is mondom ki, benne van a hangomban. Fogamam sincs, mire gondol az egy olyan éjszaka alatt, de nincs kedvem rejtvényesdit játszani. – Ha jól emlékszem, ti mentetek tovább iszogatni, mondd meg te, hogy hogy sikerült az az éjszaka – fordítom vissza felé a kérdést és a tekintetem, egy éles kanyarral sarokba szorítva. Nem akarom kimondani, de bizonyára tudja, hogy mire gondolok.

Igen, így már sokkal kisebb hazugság… Az iróniát viszont csak én hallom ki a szavaim közül, nem mondom ki hangosan, és nem is vagyok érte mérges, csak jó volt az orra alá dörgölni, és nem utolsó sorban, látni akartam az arcát, mikor elárulom, hogy ez az apró részlet is a tudomásomra jutott.
Nem is tudom, mire számítottam, leginkább semmire, hiszen egyáltalán nem terveztem meghalni, és nem is nagyon játszottam el a gondolattal, hogy vajon mit csinálna, ha. De ez a forgatókönyv, hogy a hazudott feleségemként tört utat a kórtermemig, nem tűnt olyan kiábrándító valóságnak. És az is tetszik, hogy láthatóan zavarba jött miatta.
A Vinda és közte dúló háború, úgy látszik, még a szakításunk után sem ért véget.
- Vagy pedig bebeszélted magadnak, hogy az lesz, és lám, meg is történt. – Sok mindenre mondják, hogy fejben dől el. Van, hogy addig mantrázunk magunknak valamit, míg a félelem annyira felerősödik, hogy már mindenbe belelátjuk, azt is, aminek valójában nyoma sincs. Nagyjából a féltékenység is így működhet.
- Biztos vagy benne, hogy a megérzés súgta, és nem inkább a féltékenység? – Én azért kételkedem, és ezt annyira nem is rejtem véka alá előtte. Így alakult... Ebben a két szóban annyi lezárás van, ami egy egész életre elég.
- Vagy inkább így döntöttél – helyesbítek, ezúttal minden indulat nélkül, futólag az ajkaimat is összepréselem, mintha azt akarnám sugallni, hogy végül is bocsánatos bűn, vagy hogy hozott már ettől rosszabb döntést is. Elvégre csak a mögöttünk álló éveket dobtuk ki a kukába, és ezúttal valószínűleg végleg. De azt ne mondja, hogy így alakult. Ez nem a heti lottószámok bejelentése, amihez távolról sincs semmi közünk.
- És azért nem tetted, mert…? – pillantok fel rá, kérdő tekintettel. Ezúttal nincs benne provokáció és utalgatás sem, tényleg az ő verzióját akarom hallani. Ha szerinte nem tudok semmit a jelenlegi helyzetről, akkor bizony neki kell felvilágosítania.
Ami ezután elhangzik, viszont elég meredek.
- Foglalt volt? – rebben meg a szemöldököm csodálkozva, és az a fajta önkéntelen, halvány mosoly jelenik meg az arcomon, ami a tárgyalások miatt már berögzült rutin: ha valami nagyon váratlanul ér, és a tetejében azt sem értem, miről van szó, inkább a vicces valótlanság felé terelem a dolgot.
- És mégis ki bújt be mellém? A Pindúr pandúrok? – Fogalmam sincs, miről beszél, miután felmentem, rögtön le is feküdtem, és ezzel pont is került az este végére. – Nem lehet, hogy egész egyszerűen egy kicsit többet ittál a kelleténél? – kérdezem, mint kábé az egyetlen józan magyarázatot.
Mikor Vinda neve újra elhangzik, már biztos vagyok benne, hogy fején találtam a szöget. Ettől függetlenül alig akarok hinni a fülemnek. Ez azért már túlmegy egy bizonyos határon. A féltékenység és a gyanúsítgatás egy dolog. Még, ha nagyon muszáj meg is értem. De hogy arra célozgasson, hogy látta is Vindát az ágyamban… Most már én is kezdem felhúzni magam. Nem akarom, de akkor is érzem, hogy lassan szivárog belém az indulat. Erre most mégis mit mondjak?
- Nézd, nem akarok célozgatni, de talán érdemes lenne benézned egy pszichológushoz. - Ha pucér nőket képzel az ágyamba, ott már elég nagy lehet a baj.

- Nem, ennyire spirituális síkra én sem szívesen terelném a dolgokat - mondom úgy, mintha egy pillanatra is komolyan vettem volna. Ez nem bevonzás meg csillagállás kérdése. Ez egyszerűen arról szól, hogy egy újabb végleges döntést hozott meg, nélkülem. És ez a része az, amit nehezemre esik lenyelni. Talán, ha normálisan megbeszéljük, akkor is ugyanide lyukadtunk volna ki, de így azért mégis más, hogy egyszer csak meglép az egyik kollégámmal, mert szerinte egyértelmű, hogy nem volt minden ideális köztünk.
- Hacsak nem a heti horoszkópból szedted, hogy vigyázzon, mert a párja a kedvező holdállás miatt megcsalhatja az egyik munkatársával – sarkítom ki az egészet, most hogy már tudom, mivel vádol egyáltalán. Őrület.
Hogy sosem volt alaptalanul féltékeny, inkább nem vitatom verbálisan, csak egy kérdő pillantást vetek rá, ami magától is épp elég beszédesen sugallja: ezt azért nem jelenteném ki ennyire bátran. De nem fűzök hozzá semmit, ebbe most nem akarok belemenni, felesleges és elég ingoványos kitérő lenne.
A tekintetem követi, ahogy hirtelen feláll és az ablakhoz sétál, nem akar a szemembe nézni… vagy a fájdalmat, vagy a haragot akarja elrejteni előlem, de valamelyik ezek szerint még mindig él benne. Ami talán azt jelenti, hogy másfajta érzelmek is bujkálnak még benne. Nem zárhatta le az egészet ilyen könnyen és gyorsan.
Legalábbis valamiért szeretném ebbe a hitbe ringatni magam, de hogy csak az egóm lázadozik-e, mert ezúttal ő szakított velem, megtette, amit talán egyikünk sem gondolt volna soha, vagy nekem sem sikerült volna még elengednem? Vindával nem rossz, ahogy eleinte régen is nagyon jól megvoltunk, de a Lynhez fűződő éveket sosem fogja tudni kitörölni. Szeretném tudni, hogy mi játszódhat le a fejében, mi játszódott akkor és most. Vajon tényleg boldogabb Sammel? Ha igen, miért van mégis itt, és nem Washingtonban?  
- Dehogy tagadom. Ez az igazság. Vinda sosem járt az ágyamban - vágom rá őszintén. - Úgy értem, amíg együtt voltunk – helyesbítek, mielőtt lecsaphatna rá és ízekre szedné a mondatot. Hogy előtte és utána mi történt, az most teljesen irreleváns, de akkor sem fogom beismerni, amit nem követtem el, hiába akarja ennyire kierőszakolni belőlem. – Ugyan már, Lyn, ha meg akartalak volna csalni, bármikor megtettem volna, de biztos nem úgy intézem, hogy mindannyian egy szállodában legyünk. – Ennyire azért engem se nézzen már hülyének. Ezt nem teszem hozzá, de a szememből tisztán kiolvashatja, ha rám figyel. Semmilyen szinten nem lett volna logikus lépés, hogy pont ott, pont akkor. Pont, amikor a legkönnyebben lebukhattam volna.
Felhajtom a takarót, és a talpam a hosszú szálú szőnyegbe süpped. Nem bírok fekve maradni.
- Ne aggódj, ahogy a GM-et ismerem, ezek után biztos el fognak küldeni. – Már pszichológushoz; látszólag azért, hogy elmondhassák magukról: ők aztán nagyon is törődnek a dolgozóikkal, de valójában, csak azt akarják tudni, hogy minden a régi kerékvágásban marad-e, és a baleset nem hat-e ki túlságosan a várható teljesítményemre.
Szóval a saját két szemével látta… ez azért elég érdekes. Nem mondom, hogy felpattanok az ágyról, de ennek hallatára felegyenesedem. Ahogy csak mondja, mondja a szorosan egymás után illesztett vádakat és költői kérdéseket, érzem rajta, hogy mégis csak elsodorta a hév.
- Senki nem mondta, hogy rosszul kell érezned magad miatta – szögezem le, a végszóra válaszolva, ahogy odalépek hozzá, az ujjaim ösztönösen az alkarja köré fonódnak, mint régen, a heves viták közben, mikor megpróbáltam fizikailag is lefogni benne az indulatot, arra késztetve, hogy álljon meg egy pillanatra, ne hadonásszon, ne csak hajtsa a magáét, hanem rám figyeljen. – De valamiért mégis rosszul érzed – nézek a szemébe. Nem, én sem vagyok nyugodt, távolról sem, főleg ezzel a képtelenséggel, ami az előbb hangzott el. Nem értem, miért állítja, hogy látott minket, ha egyszer nem történhetett meg.
- Miért csinálod ezt? – kérdem halkan, egy pillanatra sem eresztve a tekintetét, mintha eltökélt szándékom lenne, hogy addig nem pillantok félre, amíg ki nem olvasom belőle az igazat. Nem értem. Olyan mélységesen nem, hogy őrülten összezavar.  

Nem vicces; na persze, tényleg nem, a tragikomédia sokkal közelebb áll ahhoz, amit művelünk már egy ideje. Az ő állítása az enyémmel szemben, de hónapokkal később nyilván már nem olyan egyszerű kibogozni a részleteket. Miért épp most kell ennek előjönni?
De ami a leginkább kétségbe ejt, még ha nem is hagyom, hogy kiüljön a vonásaimra, az a bennem rejlő, józan és tényszerű, egyoldalú bizonyosság: valóban nem történt meg, amivel vádol. Akkor mégis hogy lehet, hogy emiatt veszítettem el?
A pulzusom akaratlanul emelkedni kezd. Sokféle érzés kavarog fel bennem hirtelen. A dühön és zavarodottságon át régről ismerős, gyermeki érzelmek is átjárnak; akkor mart belém utoljára ilyen tisztán és mélyen az igazságtalanság fájdalma, olyasvalaki felől, aki túl sokat jelent. A kizárás és az elutasítás. Ennek az egésznek semmi köze az apámhoz, mégis épp azokat az elfeledett érzéseket hívja elő, mikor mindegy volt, mit mondok, vagy épp mi az igazság, az ügy már úgyis eldőlt.
Összeszorítom az ujjaim, hogy erőszakkal kiszakítsam magam ebből az örvényből, és csakis ide koncentráljak. Felőle is érzékelem a visszafojtott feszültséget, nem akar balhézni, de a szeme elárulja; hogy az enyémben mit láthat, azt inkább megtippelni sem akarom, elfordítom róla a tekintetem, és néhány pillanatra a takarót bámulom. Az elhangzott kérdésre inkább nem is válaszolok. Lassú, mély levegőt veszek. Végigsimítok a halántékomon. Magam sem tudom, hogy mit higgyek, mégis hogy lehet valamiről ennyire meggyőződve, ami nyilvánvaló marhaság?
- És te minek nézel engem? – teszem fel én is a kérdést, a fejembe szállt pezsgő alternatívája hallatán. Ha jó pár hónapja forrong benne ez a sérelem, bizonyára számtalanszor elküldött már melegebb éghajlatra, amiből nyilván Sam is kivette részét. – Gyerünk, mondd csak ki – bátorítom, mert hirtelen elfog a vágy, hogy az eddig csak sugallt vádakat hangosan is halljam, elvégre még egyszer sem vágta a fejemhez szó szerint, pedig igazán szép gyűjtemény lehet. Azt akarom, hogy fájjon, hogy a szavai belém égjenek és maradandó legyen, különben ez az istenverte kötelék sosem fog elszakadni, ahogy a magyarázat hiánya miatt eddig sem tudott gyógyulásnak indulni bennem. Most érzem igazán, hogy a továbblépés mennyire csak látszólagos volt. Ha Vinda velem van, nem gondolok rá, olyankor valóban úgy érzem, hogy a helyes mederben zajlik az életem, és ha dolgozom, a munka is egész embert kíván, de amint egyedül maradok, mintha minden elfojtott gond és érzelem lesből támadna rám, és marokra fogná a szívem.
Nem bírok tovább ülve maradni, úgy érzem, muszáj áthidalni ezt a lehetetlen távolságot, muszáj odamennem és megérintenem. Tennem kell még egy próbát, hogy tisztázzam a félreértést, vagy pedig el kell vágnunk ezt a köteléket végre valahára, mert így nem mehet tovább. Talán a balesetem is pont ezt tükrözi.
- Lyn… – De ahogy rám néz, a szavak a torkomra forrnak. Számtalan emlék tolul elém, mintha egymás után ülnének a mellkasomra. A kérdései szomorúságról és csalódottságról árulkodnak, ám a hangja és a vonásai beletörődöttséget mutatnak. Egy olyan nő pillanatnyi visszatekintését, aki már régen továbblépett. Akinek már csupán a múlt egy darabkája vagyok.
Az előbb még kész voltam küzdeni, de ez a pillantás túl erősen gyomorszájon üt. Látom, hogy ő már elengedte ezt az egészet. Elköltözött. Kapcsolatban él. És a legkevésbé sem akarja újra feltúrni a történteket, csak a kíváncsiság vezérli, az önigazolás, és hogy a könnyebb kihátrálás érdekében elmélyítse az áldozat szerepét.
A karjára kulcsolódó ujjaimból kifut az erő, de nem húzódom el. Állom a tekintetét.
- Nem tőlem kellene várnod ezeket a válaszokat – mondom ki végül csendesen. Főleg úgy, hogy az utóbbi hónapokban még csak azt sem tudtam, pontosan, miért szakított. Miért érdemelte ezt? És én? Ő jött azzal, hogy nem működik, ami köztünk van, erre most tőlem kérdi, hol siklott félre? Azt hittem, mielőtt meghozta a döntést, legalább a miértekkel tisztában volt, de ezek szerint csak egy forrófejű fellángolás volt az egész. Egy részeg látomásra alapozva, ami még csak nem is volt igaz.
Gyönyörűen állunk. Valószínűleg Sam munkája lehet a háttérben, teljesen telebeszélhette a fejét ellenem, de ha ilyen egyszerű volt, vajon van értelme erőlködni? Pláne ennyi idő után. Úgy is azt hisz, amit hinni akar. És amit állítólag látott. Na, persze. Elfelejti, hogy nem csak én ittam többet aznap este, de hát ünnepeltünk, és annyira azért nem volt sok, hogy ne tudjam, mit művelek. Régen volt már, de megpróbálom erővel felidézni azt az estét.
A hotel földszinti bárjában ültünk, akkor még az egész csapat együtt volt. Egy kicsit zavaros, ez igaz, ahogy az is, hogy eléggé kiütöttem magam. Az lehetett a baj, hogy fájdalomcsillapítóra ittam, pedig számtalanszor megtörtént már, akkor valamiért mégis rosszabbul viseltem. Talán az egész napos feszített tempó volt az oka. Szédültem, émelyegtem, minden bajom volt, olyan erős fáradtság nehezedett rám, hogy úgy éreztem, fel kell mennem, vagy ott helyben elalszom. Egyenesen a szobámba nyitottam, és szinte azonnal bedőltem az ágyba. Fel sem ébredtem reggelig, hiába állítja, hogy mást látott, egyszerűen esélye sem volt megtörténni. De ezt mégis hogyan bizonyíthatnám be? Ennyi idő után már a kamerafelvételeket sem lehet megnézni, ha tegyük fel, kedvem támadna Sherlock Holmest játszani.
A szavai hallatán viszont hirtelen megint lángra kap bennem az indulat.
- A francba már ezzel, Lyn, esküszöm, hogy nem csaltalak meg, miért olyan nehéz elhinni? – markolok rá ismét az ujjbegyeim alatt simuló bőrre, mintha a türelmetlenség és a tehetetlenség most már erővel akarná meggyőzni az igazamról. – Hogy bizonyítsam be, mikor esélyt sem adsz rá? – A mellkasom most már szaporán mozog, érzem, a feszültség pattanásig feszül a bőröm alatt. – Egész éjjel aludtam abban a nyamvadt szobában!
Nem csak azért, mert részeg voltam. Akkor már tudott a szívgyógyszeremről, és mindig veszekedés közeli állapotot idézett elő, ha érintettük a témát, így inkább Vindától kértem valamit. Mégsem akartam úgy bulizni menni, hogy közben majd’ szétpattant a fejem, de ezzel most sem lenne ajánlatos előhozakodni, egész biztos, hogy csak olajat öntenék a tűzre.

- Konkrétabb nem is lehetnél – nyalom meg az ajkam belső oldalát, és azon töprengek, vajon nem tud, vagy nem akar belemenni? Itt lenne a lehetőség, hogy a fejemhez vágja a sérelmeket, amiket jó ideje őrizget a takaró alatt, mégsem teszi, csak ilyen semmitmondó szavakat puffogtat, mint hogy más lettem. Meg hogy nem az vagyok, akinek ismert. Miért nem képes még mindig kimondani a tényeket? Kímélni akar? Vagy ennyire nehéz lenne?
Pedig érzem, hogy nem mehet el úgy ma innen, hogy nem billen el valamelyik irányba a helyzet. Minél több időt tölt itt, és minél tovább folyik ez az értelmetlen beszélgetés, annál biztosabb vagyok benne, hogy nem leszek képes arra a verzióra, amit az előbb felvázolt. Mi nem tudunk barátok lenni. Nem tudom hetente egyszer felhívni, hogy minden rendben van-e Rose-zal, és ugye nem találkoztak bernáthegyivel.
- Mondd meg te – állok most már előtte, a hangom a fojtott feszültségtől és az erőltetett nyugalomtól mélyebb a szokásosnál, de nem akarom elveszteni a fejem, mert akkor az állapotomra hivatkozva véget fog vetni a beszélgetésnek. – Biztos van forgatókönyved. – Sammel egész biztosan átbeszélték már, hogy mi a baj velem. És hogy miért történt így minden. Hogy csak kihasználtam és egy egoista pöcs vagyok. Vagy nárcisztikus is? A tekintetem mélyen az övébe fúródik, annak a jeleként, hogy hallani akarom a válaszait. Szükségem van rá. Ha nem mondja magától, úgyis ki fogom provokálni.
- Nem mindegy – mondom olyan határozottan, amit a tárgyalásokon kívül ritkán hallani tőlem. Értse már meg végre, hogy nem az! Egy pici ér, érzem, hogy lüktetni kezd a torkom és a kulcscsontom találkozásánál. – Azért jöttél ide, hogy beszéljünk, de csak kerülgeted a témát.
Vagy pedig légből kapott dolgokkal vádaskodik. Mint ez a megcsalásos história. Nem is tudom, melyik a jobb, de ez talán már vezet valahova. De hova? Mikor felteszi a kérdést, hogy mire esküszöm, elengedem a karját, mert attól tartok, hogy túlságosan erősen szorítanék rá.
- Nincs mit elmesélni, Lyn – ingatom meg a fejem. Akárhogy erősködik. Nem tudom, mit láthatott, komolyan, de az nem lehetett más csak a féltékenysége szüleménye, némi alkohollal keveredve. – Ha nekem nem hiszed el, kérdezd meg őt. – Nem mondom, hogy ez a világ legjobb ötlete, összeereszteni őket, egy pár hónappal ezelőtti, képzelt megcsalásos esetet boncolgatni, de más érvem már nem maradt. Vinda is ugyanazt mondaná, mint én, már persze, ha nekem sem hisz, nem valószínű, hogy az ő szavát jobban értékelné, de ki tudja. Fogalmam sincs, mi jár a fejében. Ez enyémben viszont hirtelen megvilágosodik, hogy mit is csinálok voltaképp. Most is harcolok vele. Mintha még lenne miért. A helyzet viszont az, hogy ennek a vitának maximum ott helyben lett volna értelme, amikor kisétált az életemből. Mégsem tudom elengedni egy ilyen hülyeség miatt. Ha tényleg megcsaltam volna, a helyzet egyértelmű lenne. Nem mondom, hogy akkor sem próbálkoznék, sőt, talán ugyanezt tenném, de nem tagadnám a végtelenségig. Az viszont, hogy az egész egy kitalációra épül, rettenetesen idegesít.
- És mégis minek örülnél annyira? – dobom rá a kérdést a szavai hallatán, mert már nem tudom visszafogni. A frusztrált elkeseredettség most valahogy még jobban ráül a mellkasomra, mint mikor állandóan kemény falakba futsz. Ellépek tőle és hogy egy kis levegőhöz jussak, odamegyek az ablakhoz.
Mindketten kapcsolatban vagyunk. Ő elköltözött és a munkahelyén is átkérette magát. Szakított és lezárta a hozzám fűződő fejezetet. – Mégis min változtatna, hogy félreértés volt vagy sem? – teszem hozzá pár másodperc után, nyugodtabb hangszínben is. Talán inkább csak még rosszabb lenne minden.