Mondhatnám, hogy mérges voltam, valószínűleg tényleg volt bennem némi düh, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy meglepődtem. Pontosan valami hasonlóra számítottam, vagy legalábbis kinéztem a kedves társamból, hogy túlzásba fogja vinni az aggodalmat, és ezzel sikeresen kellemetlen helyzetbe fog hozni. Nem akartam egyébként leüvölteni a fejét, vagy legalábbis nem fogom megtenni, bármekkora kedvem lenne is hozzá. Igazából egyike volt azon alattam dolgozóknak, akiknek a társaságát már-már szívesen vettem.
Jó, lehet, hogy ez erős túlzás, de inkább vettem magam mellé, minthogy egy kevésbé tapasztalttól tanuljon el hülyeségeket. Még szerencse, hogy a többsége az embereimnek azért nem volt azzal vádolható, hogy a fejére ejtették volna. Csupán egy-kettő olyan akadt, akitől a falra tudtam volna mászni legszívesebben, de hát ilyenek mindenhol vannak, igaz? A seregben is akadtak néhányan, legnagyobb bánatomra.
Miután beszéltem Lane kapitánnyal, kicsit keserű volt a szájízem, de ez az én dolgom volt. Képes leszek magamban lerendezni, efelől semmi kétségem nem volt, és nekem különben sem volt annyira kellemetlen azért a főnök társasága, mint sok más kollégának, aki feszélyezve érezte magát az irodájában. Tisztában voltam vele, mivel láttam, valahányszor berendelt valakit, aztán meg az illető kijött onnan. Olyankor rendszerint remekül szórakoztam magamban, még ha ki nem is mutattam. Még csak az kellett volna, hogy megszóljanak miatta, aztán el kelljen küldenem melegebb éghajlatra valamelyik túlbuzgót.
- Preston! – szólítottam meg a társamat, miután átvágtam a közös irodán, a sajátom felé menet. – Bejönnél az irodámba? Most! – az utolsó szót kicsit halkabban mondtam, hogy neki se legyen ciki a többiek előtt. Hiába szoktak már hozzá a stílusomhoz, megalázni nem akartam Tanyat. Legalább őt nem, olyan kis gyámoltalannak tűnt időnként, de hát újonc volt nálunk. Láttam benne a potenciált, és tudtam, hogy remekül helyt fog majd állni. Már most sokat fejlődött, és sikerült észre vennie olyan részleteket egy-egy ügy kapcsán, amiket az első hetekben esélye sem lett volna. Természetesen ezt a sikert magamnak tulajdonítottam.
Ha eljutott a tudatáig a kérésem, akkor már folytattam is az utamat a saját kis mentsváram felé. Az a kis helyiség volt az egyetlen, ahová ezen az átkozott őrsön el tudtam vonulni úgy, hogy ne zavarjon senki a gondolkodásban. Sokszor volt szükségem arra, hogy átvegyek magamban nyugodt körülmények között minden fellelhető információt, és gyakran ilyenkor születtek a megoldások is. Most is itt volt felállítva a két gyilkossággal kapcsolatos tábla, az áldozatok képével, ahogyan az lenni szokott. Gondosan kikerültem, és megvártam, hogy bejöjjön utánam a kedvenc társam is.
- Becsuknád? – háttal voltam egyelőre, csak azután kerültem meg az asztalomat, hogy halottam a nyelv kattanását a zárban. – Elárulnád, hogy mégis mi a fene szükség volt arra, hogy megkerülj, és egyből Lane-hez menj az aggodalmaiddal?! – egy kicsit azért mégiscsak kapott a haragomból, hiába terveztem úgy, hogy nem üvöltöm le az összes hajat a csinos kis fejéről. – Ülj le, és magyarázd el nekem légy oly kedves, hogy mire volt ez jó! – én nem ültem le, a saját birodalmamban sem volt sűrűn szokásom. Inkább fel-alá szoktam járkálni. – Azért vagyok, hogy hozzám fordulj, ha van valami problémád! – nem csaptam rá az asztalra, pedig nagy volt a kísértés.

Egyrészt túl jó emberismerő vagyok, másrészt meg tisztában voltam már azzal, hogy milyen a társam. Ugyan nem voltunk nagyon régóta egymás mellett, de szinte pontosan meg tudtam volna mondani előre, hogyan fog reagálni, amikor számon kérem. A kihallgatások során egyébként általában kamatoztattam eme adottságomat, és mindig remekül bele tudtam élni magam a rossz zsaru szerepébe, míg mellettem lehetett ő a megértő és könyörületesebb nyomozó. Jól működtünk, na! És pontosan ezért bosszantott, hogy most megkerült engem.
- Befejezted? – kérdeztem meg végül vészesen higgadt, kimért hangon. Nem kedveltem különösebben, ha nem hagytak szóhoz jutni, pedig nem vagyok egy szószátyár típus. Ennek ellenére tőle elviseltem, még ha nem is repestem az örömtől, hogy a reakcióimat egészen addig vissza kellett nyelnem, amíg ki nem adta magából. Kicsit magamra emlékeztetett, noha az alaptermészetünk nem volt hasonló, valahogy mégis láttam benne magam. Talán, valamikor régen, csak én a rendőrség helyett a seregben kezdtem a pályafutásom. Aztán sok szörnyűség történt velem, és ez olyannyira megedzett, hogy ma már csak nyomokban volt fellelhető az akkori lelkes, elhivatott énem. Mostanra az utóbbi maradt meg főként.
- Mégis mit gondolsz, hogy nem mentem volna hozzá, ha szükségét érzem? – vontam fel a szemöldökömet komolyan. – A jelentésemet hajnalban megkapta, és feltett szándékom volt beavatni. Ismerem a szabályokat, tudom a kötelességemet. Viszont a nyomozást egyelőre még én vezetem, így ez az én feladatom lett volna, és nem a tiéd. Ráadásul így, hogy megkerülsz! – forgattam a szemeimet. – Mit gondolsz, ennek milyen látszata van a szemében? – tettem fel a kérdést, keresve a tekintetét. – Mintha széthúzás lenne a csapatomban, és az embereim felülbírálnának, holott erre semmi szükség nem volt! – kezdtem kicsit indulatosabbá válni, mint szerettem volna, de ezen nyilván nem lepődött meg ő sem.
- Ha komolyan feltetted ezt a kérdést, akkor még nagyon sokat kell tanulnod. – ingattam a fejemet. – Mégis mi a fene lenne szerinted? Rács mögé juttatom, az lesz, ha találkozunk. – zártam ezzel rövidre. Ha pedig nekem támadna? Egy pillanatig sem kellet félteni, a fenébe is, annyi embert öltem, hogy már nem számolom. Nem voltam rá büszke, de a haza nevében tettük, és most is megtenném, ha arra lenne szükség. Egyáltalán nem kellett engem félteni. Egy pillanatig sem, igazság szerint a gyanúsított miatt sokkal jobban aggódtam volna, ha a kezeim közé kerül. Cseppet sem volt ínyemre, hogy „miattam” gyilkol.
- Nem, ebben hatalmasat tévedsz, Tanya! – ráztam meg határozottan a fejemet. – Nem nekem kell segítened, hanem az áldozatok családjának azzal, hogy elkapjuk ezt a szemetet. Az áldozatokon már nem lehet segíteni, viszont sokszor a legtöbb, amit tehetünk, hogy igazságot szolgáltatunk nekik, és a hátramaradottaknak. Nem én vagyok a lényeg, nem rólam szól. Ez is csak éppen egy olyan ügy, mint a többi. Így kell kezelnünk! – szögeztem le ismét, megpróbálva nyomatékosítani a mondandómat.
- Az a dolgod, hogy segíts! A nyomozásban, és nem abban, hogy kellemetlen helyzetbe hozz a Kapitány előtt, világos?! – rátámaszkodtam az asztalra, kicsit felé hajolva. – Nem szeretném, ha ez még egyszer előfordulna. Ha aggódsz miattam, akkor tudod a számom, bármikor felhívhatsz, és az irodámat is megtalálod, azt hiszem. Előbb velem beszéld meg, és ne támadj hátba, mert azt nem tolerálom valami jól. – szűkültek össze a szemeim. – Egymás seggét védjük, nem kicsináljuk a másikat. – közben ismét felegyenesedtem, kicsit kinyújtóztatva a tagjaimat.
- És most, hogy ezt tisztáztuk, ki kell találnunk, hogy kiket avatunk be. A nyomozóknak, akik még ezen fognak dolgozni, tudniuk kell, amit eddig elhallgattunk. – utaltam az üzenetekre.