Lynn and Silas

I'm not a total jerk, okay?

Seggfejnek lenni nem mindig volt kifizetődő. Legalább is, ezt a leckét tanultam meg a legutóbbi kóruspróba után. Meg azt, hogy kurvára nem mindegy milyen módszerekkel akarsz tanítani embereket, mert ami valakinél beválik, az lehet, hogy a másiknál több kárt okoz, mint hasznot.
Nem vertem ki a fejemből Clara arcát, amikor a lelki világába gázoltam, és Istenemre, mondom, nem mostanában éreztem bűntudatot bármi iránt is.
Egész hétvégén vergődtem, hogy mit basszak magammal, és hogyan engesztelhetném ki, csak hát kurva nehéz volt, mert nem tudtam hol lakik, közösségi médiát meg nem szerettem használni, és ha látta volna a barátkérelmemet, szinte biztosra vettem, hogy azonnali hatállyal blokkolt volna.
Aztán hétfőn, a suliban jött a zseniális felismerés, hogy talán nem tudtam melyik környéken élt, de azt tudtam, hogy melyik suliba járt, hiszen hallottam egyszer-kétszer.
Több se kellett, ellógtam az utolsó két órámat. Még a srácoknak se szóltam arról, hogy lelépek, bár így is biztosan beszédtéma leszek majd. Azóta se heverték ki, hogy otthagytam őket azzal a csajjal…
De visszatérve a jelenhez, az a két ellógott óra bőven elég volt ahhoz, hogy megszerezzem Clara kedvenc kávéját, és az iskolája előtt megvárjam. Szerencse, hogy akadtak ott is ismerőseim, innen tudtam, hogy hol is kell keresnem őt.
Szóval vártam, vártam és megint csak vártam. Kibaszottul untam már a fejemet, de nem akartam lelépni. Az mégis hogy nézett volna ki, hogy itt szobrozok egy pohár kávéval a kezemben, majd az utolsó pillanatban megfutamodok?! Kurvára nem rám vallna. Szóval, egy hangos sóhaj kíséretében folytattam a várakozásomat, egészen addig, amíg a tömegben ki nem szúrtam a lányt.
− Hé, Clara! – kiáltottam oda neki, de azonnal meg is bántam, és gyorsan kijavítottam magam: − Lynn! Lynn, állj meg egy pillanatra, kérlek!
Átfurakodtam az emberek közt, de azért ügyeltem arra, hogy ne öntsem ki a kávét, ha már megvettem. Nagy nehezen sikerült a közelébe jutnom, és amikor megtorpantam előtte, felé nyújtottam a poharat.
− Sajnálom, hogy megbántottalak. – Nem akartam hosszasan regélni, hogy ténylegesen megbántam, és nem csak mindkettőnk próbáját, de még a saját hétvégémet is elbasztam azzal, hogy mekkora tahó voltam vele. Nem, erről az apró részletről maximum akkor kellett tudnia, ha hajlandó volt szóba állni velem.
Nem is szóltam mást, csak az arcát fürkészve vártam az ítéletét velem kapcsolatban, hiszen túlságosan is naiv lettem volna, ha egyből jófej stílusban beszélgetést akartam volna kezdeményezni vele, anélkül, hogy tudnám, elástuk a csatabárdot.

Az aznapom teljesen kárba, s még szombaton is ott zsongtak a fejemben a szavai, az arca, a hangsúlyok. S egy szó minduntalan visszabukkant bennem, még akkor is, amikor a fiúkat éppen teljesen rommá vertem megint, mert hogy nem fogják fel, a Tekken is tud jó lenni, jobb, mint Lara Croft állandó lihegése. Leperegni. De akkor miért van az, hogy mindig megtalálnak olyan fazonok, akik ebből sem veszik észre magukat? Akik azután is folytatják, mert úgy tartják jónak? Ők szabadon megtehetik, hogy bárkiből gúnyt űzzenek, megszégyenítsék, a lelkükbe gázoljanak, csak, mert éppen olyan kedvük van, míg én, Lynn Emerson, legyek a jó kislány, szüleim ígéretes tehetsége, aki, jól nevelt, kedves. Teljesen felpaprikáztam ezen magam és most kifejetten jó volt elpáholni virtuálisan a fiúkat, akik közölték, hogy biztos a szokásos lányos napom egyikét élem, ezért játszom a Halálos játszma nyomozónőjét. Nem is kértek újabb kört, a férfiúi ego nem engedte nekik, hogy megint rommá verjem őket. Bezzeg ha engem gyepálnak el, akkor jöhet még egy kör.  Ledobtam a kanapéra a konzolt és szó nélkül távoztam. Azt hiszem, kezdem kivívni a sértődős fruska címet. De ha egyszer annyira dühítő, hogy mindenki csinálhat bármit csak nekem kell mindig engedelmesnek lenni!
Amit mindig megteszek. Mert... nem vágyom arra, hogy mások boldogtalanok legyenek, csak mert rájuk kényszerítek olyat, amit nem szeretnének. Még ha ők ezt teszik velem, akkor sem.
Kávé. Egy hatalmas adag kávéval nyugtattam le magam, közben előhalásztam a kottafüzetet, hogy fejben írjam tovább a szerzeményem, ha már hozzánk olyan vendégek jöttek délután, akik csak anyámékra voltak kíváncsiak, a tacskó kölyökre nem. Ez is fájt, ez is sértett, de legalább nem kellett végigmosolyognom kényszeredetten a délutánomat.
Vasárnap persze, minden duplán érkezett vissza, annyira, hogy kifáradva zuhantam az ágyba. Teljesen elfeledkezve  minderről.

Mire vége lett az óráknak, addigra megint teljesen leszívódtam. Egyre inkább azt kezdem érezni, hogy olyan elvárásokat tesznek elém a tanárok, amelyeknek már ők maguk sem képesek megfelelni. Hát még én! Főleg azért sem, mert egyik sem az én stílusom. A kottámra vágyom, hogy lejátszhassam végre azokat a sorokat, amelyeket még a múlt héten írtam le, mikor megszületett a dallam a fejemben. Anyáék később érnek haza, így nyerhetek magamnak még egy félórát és fel is tudok az alatt töltődni.
Aztán megfagy az ereimben a vér, ahogy meghallom a nevem. És a hangot is beazonosítom, akitől érkezik. Nem-nem-nem, nem akarok most vele! A félórámat akarom! Őt meg aztán végképpen nem!  Hagyom magam a tömeggel sodródni, mintha nem hallottam volna meg a nevemet, de amikor elém toppan, megijedve állok meg, felhúzott vállakkal és hátralépek egyet, hogy aztán azonnal magamra akarjam rántani a nyugodtságot, ami egyáltalán nem voltam. Mert megint bennem volt mindaz a feszültség, idegesség és a hiábavalóság érzése, mely szerint soha, senkinek és semmikor nem leszek elég jó, elég szép, elég okos, elég mosolygós és elég... Lynn. Miért nem lehet engem úgy elfogadni, aki tényleg vagyok? Lassan azt sem tudom, ki vagyok már, a tömérdek maszk, páncél és minden alatt... meglepve pillantok rá, s tekintetemben még ott a védekező, közönyös nyugalom. A tekintetét keresem először, aztán lepillantok a felém nyújtott kávéra. Már a nyelvem hegyén lenne, hogy talán azt hiszi, olyan könnyű? Hogy csak úgy ripsz-ropsz és máris megbocsátok? Csakhogy amit eddig láttam Silasból, az nem az, hogy csak úgy odadobálná bárkinek is ezt a mondatot. Igaz, nagy részét azoknak sem, amiket pár napja kaptam tőle. De akkor minek vegyem az egészet, amit akkor kaptam? S ami most van? Behunyom egy pillanatra a szemeim, arra akarok figyelni, amit valójában én gondolok és vélek. Mert... ez nem bocsánatkérés. Ez csak... sajnálat. Még ha fel is ismerte, mit tett, akkor is csak... sajnálja. De azt a kávét hozta, amit nagyon szeretek. És ahonnan nagyon szeretem. Ez ma már a harmadik lenne, szerintem már a vénáimban is inkább kávé van vér helyett. Honnan tudja, hogy ez a kedvencem?! Miért tartja számon?
- Oké, most álljunk meg - tartom fel a kezem, mert azt hiszem, összezavarodtam. - Elmondanád, miért kellett azt csinálnod? Felfogtad egyáltalán, miket is mondtál? - azt hiszem, kezdek felpaprikázódni, úgyhogy leejtem a kezem és felsóhajtok egyet. Ez nem fog megoldáshoz vezetni.
- Kapsz tíz percet. - Az, hogy pocsék napja volt, látni rajtam, nem igazán fogadom el magyarázatnak, de legalább már higgadtabb vagyok, mint két másodperccel ezelőtt. Nagyapám szavai zsonganak a fülemben. Mindenki megérdemli a második esélyt és hogy elmondja... amit akar, bármi is legyen az. És tíz perc mínusz a tűrőképességem, azt hiszem elég lesz.