Elakartam mondani? Nem. Terveztem egyébként elmondani? Igen. De valahogy, valamiért nem tudtam. Ahogy pedig egyik nap jött a másik után, úgy éreztem, hogy már nem is annyira fontos, elvégre csak … pár napról van szó. Apa tud róla, szóval nem tartottam titokban a szüleim előtt. Vagyis, de ... viszont a kettőből egy az nem olyan rossz arány. Lehetne rosszabb is, igaz? Igaz, és ezt ismételgetve meggyőztem magamat, hogy lehet nem is kéne megemlíteni a dolgot anyának. Pont, mint a fiúnál, aki öngyilkos lett, de mostanra már megint senki se emlékszik a nevére. Ian. Ian volt a neve.
Ha tudom, hogy anya otthon van, alighanem lassabban, óvatosabban nyitnék be. Esetleg egyből az ablakomnál másznék be a szobába. Így viszont teljesen felkészületlenül ér a hangja, és a látványa is, amitől először összerezzenek, ha a semmiből felcsendülő vészjósló szavak nem lettek volna elegek.
- Neked is szia – dörmögtem, és bár nagyon szívesen fordítottam volna hátat, hogy inkább a szobámba menjek, éreztem, hogy nem jutnék el odáig. Csak a második mondatáig jutott el az agyamig, hogy pontosan miről is van szó. Annyira sikeresen meggyőztem magamat, hogy elsőre nem is esett le. Így pedig határozottan a szobámba volt kedvem menekülni, semmint idelent lenni anyával.
- Elakartam mondani, de … csak néhány napról volt szó – vontam meg a vállamat, miközben elkezdtem lefejteni magamról a sálamat. Ez nem éppen az a nagyon jó magyarázat, amire ő gondolt, de … egyébként is pontosan tudja, hogy nem tudok olyan jó magyarázatot adni, amilyet vár, szóval lényegében lehetetlent kér tőlem, hogy neki lehessen igaza. Mint mindig. – Apa tudott róla – mártom aztán be jobb híján apát is. Nem láttam őt a nappaliban, úgyhogy alighanem ő megússza most ezt az egészet. Ami azt jelenti, hogy szövetséges nélkül maradtam.
- Rendben, akkor essünk túl rajta! – sóhajtottam aztán fel mérgesen, széttárva a kezem. Úgyse tudok olyat mondani, ami segíthetne, ő pedig valószínűleg már előre kitalálta, hogy ezúttal miket fog a fejemhez vágni. – Segíteni akartam valakinek és elkaptak. Sajnálom! Felfüggesztettek pár napra és nem szóltam róla, mert nem akartam hallani, hogy szégyent hozok rátok, és, hogy bűnöző lesz belőlem, meg, hogy te előre megmondtad! – mert ez fog most következni, igaz? Az, hogy kínos helyzetbe hoztam őt meg apát, mert ez is róluk kell, hogy szóljon, meg arról, hogy mit gondolnak mások. Mindig csak ő és mindig csak mások. Mintha más nem csinálna hülyeséget, amit később megbán. – Sajnálom, hogy nem vagyok olyan tökéletes, mint te! És egyébként se törtem se hova, mert beengedtek! – helyesbítem a levelet, amit alighanem anya is olvasott, mert máshonnan fogalmam sincsen, hogy honnan tudhatna a dologról. Ha apa mondta volna el neki, most ő is itt lenne. Így marad a hülye posta.
- Akkor végeztünk? – néztem anyára, de még nem fordítottam hátat, hogy a szobám felé induljak. Sajnos úgy is tudom, hogy ennyi nem lesz elég neki. Nem, végig kell hallgatnom azt, hogy milyen felelőtlen és buta vagyok, hogy kínos helyzetbe hoztam őt apával együtt és, hogy mi lesz majd így velem később. Pont ezért tudott erről apa, és nem pedig ő. Mert senki se akarja hallani, hogy így és úgy okozott csalódást.  

- Igen, ezt mondtam. Három nap – ismételtem meg én is. Utáltam, mikor ezt csinálja. Megismétli amit mondok, de ahogy ő mondja az mindjárt más, ahogy én mondtam. Mintha a saját szavaimat is ellenem akarná fordítani. Anya ügyvéd, azt hiszem ez is a munkája, de ez itt nem a bíróság és én se hagyom már csak úgy magamat. Nem tudom, hogy mindenkinél eljön-e ez az idő, vagy csak azoknál, akiket 0-24-es megfigyelés alatt akarnak tartani, de úgy érzem vannak dolgok, amiket hiába akar jobban tudni, én tudom jobban.
- Szuper. Szóval árulkodott neked? – tártam szét a kezemet, kissé gúnyos mosolyt villantva. Bár inkább kétségbeesett volt. -  Kitalálom, kiöntötte a szívét aztán azt hajtogatta, hogy mindez az ő hibája. És… ennyi – vontam meg a vállam. Apa ezt csinálja. Azt hiszi, hogyha elismeri a hibáját, akkor azzal már jót cselekedett. Pedig nem. Ez az egész nem arról szól, hogy mit mond, vagy mit nem mond. Nem utáltam az apámat, de nem szerettem jobban, mint anyát. Apa egyszerűen csak … azt hiszem kevésbé törődik velünk. Velem. Legalábbis kevésbé érdekli, amit csinálok. Ellentétben anyával, aki majdnem mindent képes úgy felnagyítani, mintha globális probléma lenne. – Bocs. Elfelejtettem. Gyorsan eltelt az a pár nap és nem volt a fejemben – sóhajtottam fel. Nincs igazából jó indokom arra, hogy miért nem mondtam semmit. Azon kívül, hogy ezt az egészet elakartam kerülni. Nem hazudok akkorát. Tényleg kiment a fejemből, ha pedig eszembe is jutott, úgy voltam vele, hogy … majd úgy is elfelejtem megint.
- Nem, én csak … előre látom voltam – pillantottam anyára száj húzva, a hűtőhöz lépve, mikor realizáltam, hogy innen legfeljebb bilincsben megyek majd el. Ha egyszer elkezdődik, általában nem ér véget egy hamar. Azt hinné az ember, hogy ennyi munka mellett anyának nincs kedve még velem is vitatkozni. Mindig alá becsülöm őt. – Igen, persze. Mindig is arra vágytam, hogy felfüggesszenek – feleltem kissé epésen, mielőtt a hűtőbe néztem volna. – Nem érte meg. Örülsz? – fordítottam le az előző mondatom, a kezemben a tejes dobozzal. Azt hiszi talán, hogy direkt kapattam el magamat? Nem, és kicsit sem örülök neki, ahogy nem törnék be még egyszer sem. Rajtakaptak, nem az eszem ment el.
- Úgy látszik, hogy én se – mormoltam, mielőtt ittam volna a tejből, elfelejtve venni egy poharat hozzá, de … most hirtelen nem tudott érdekelni. Charlie szinte mindent megeszik utánam, anya pedig megszült. Ezek után utánam inni már nem lehet akkora trauma, igaz?
Már éppen hátat fordítva mentem volna fel a szobámban, mikor anya utánam szólt. Hangosan felnyögtem.   Szuper, mintha egy kutya lennék – egy erőltetett mosolyt pillantottam felé, meg se próbálva leplezni azt, hogy mennyire nincs kedvem ehhez a beszélgetéshez.
- Talán, mert ügyvédet játszol itthon? – kérdeztem vissza, miután szót fogadtam. Pont, mint egy engedelmes kutya. Habár a viszonyunk nem volt épp a legjobb, ott még nem tartottunk, hogy ajtót csapkodva vonulok fel és jön utánam. Arra Charlie is elég hamar felkelne. – Tudom, hogy hibáztam, nem kell mindenkinek emlékeztetnie rá – túrtam a hajamba, elnyúlva a pulton. Miért érzi minden felnőtt szükségét annak, hogy okosabb legyen, mint én? Egy okos felnőtt nem épp… megtartaná ezt magának?
- Nem poénból csináltam! – csattantam fel, de aztán csak morogva hajtottam a fejem a pultra. Ezt anélkül nehéz lenne elmagyarázni, hogy ne mártsam be Gabe-t. – Ennyire azért nem unatkozom. Segíteni akartam …valakinek. Nem sült el jól, tanultam belőle. Ennyi nem elég? – úgy látszik, hogy nem. Mindenki szeretné, ha a homlokomra írnám, hogy „hülye voltam és anyámnak igaza van, ahogy mindig igaza van”. Na jó, talán ezt az utolsót egyedül ő akarná.
- Szóval erről van szó? Irigy vagy rá? – néztem anyára fel. Őszintén szólva… ezt nem most vettem észre. És talán már hamarabb szóba kellett volna hoznom. De azt mégse mondhatom, hogy apa elenged bulizni és nem akar szondát fújatni velem, ha hazaérek, igaz? És nem éppen apa miatt nem mondanám. – Nem kell annak lenned, oké? Emlékszem még a régi dolgokra, nem felejtettem őket el – ezalatt nem is igazán apát értem. Őt akkoriban… ritkán láttam. Részben magának köszönhetően, nagyobb részben pedig anyának. Anyát azonban sokat láttam sírni. Apa miatt, leginkább. Nem akarom, hogy újra összejöjjenek. Nem csak azért, mert … ami egyszer megtörtént, az már másodjára nem váratlan. Hanem azért is, mert ha apa itt lenne, anyát pártolná. Önző dolog, tudom. De inkább harcolok két emberrel egy-egy fronton, mint kettővel egy fronton.
-  Tudom, és annak is, hogy nem apa bilincselt meg és vitt be a rendőrségre – sóhajtottam fel, kissé teátrálisan. Tudom, hogy igaza van, és féltem is, mikor lebuktam. De végül nem kellett ügyvéd, igaz? – Először történt ilyen, és nem tervezem, hogy megint betörök. Ha az igazgató látta ezt és csak pár napot függesztett fel, akkor te miért nem látod? – ezúttal viszont kissé tényleg sértetten kértem számon anyát. Miért van az, hogy az igazgató jobban bízik bennem, mint a saját anyám?
-  Írjak egy nyilvános bocsánatkérést, amiért szégyent hoztam rád a kollégáid előtt, vagy… mit szeretnél? Engem keresztre feszítesz ezért, de persze mikor te és apa …  gyorsan az ajkamba haraptam, mielőtt tovább mondhattam volna hirtelen felindultságomban. Nem feltétlen most kéne a fejéhez vágnom azt, hogy ő és apa megint összejárnak. Nem vagyok már kisgyerek. Ha egyszer is történt csak meg, akkor is … hiba. Én pedig nem emlékszem, hogy leültem volna velük beszélni erről? Ugyanezt miért nem kaphatom meg? Tudom. Nem így működik, de … így kéne.

Az ösztönös válasz az lenne, hogy azért, mert zárva volt. Ehhez azonban nem vagyok sem elég higgadt, sem elég pofátlan. Ráadásul … fogalmam sincs, nem tudom. Ott és akkor ez tűnt a jó ötletnek, a helyes megoldásnak. Hogy az volt? Nem, és tudom ezt anélkül is, hogy itt kelljen anyával veszekednem. – Nem tudom, akkor jó ötletnek tűnt! – mondtam aztán ki hangosan is, de rögtön meg is bántam. Mintha neki sose lettek volna hülye ötletei, amiket később már nem gondolt olyan jónak. Nem, én hallgathatom azt, amit egyébként is tudok, csakhogy neki igaza lehessen.
Már van annyi tapasztalatom az ilyen ”beszélgetésekben” anyával, hogy ne akarjak mindenre kényszeresen válaszolni a saját igazammal. Nincs értelme, csak rosszul jöhetek ki belőle. Éppen ezért nem emlegetem fel neki azt, hogy ő miben nem őszinte velünk. Máskor pedig egyszerűen csak nem lehet mit mondani. Nincs jó válasz, vagy csak anyának van igaza. Ilyenkor pedig inkább hallgatok, minthogy ezt kimondjam hangosan. Azzal vesztenék.
- Valakinek, aki bajban volt! – feleltem még mindig hevesen, de valamivel halkabban. Anya ugyanis hangosabb, mint én, plusz utáltam, ha a teljes nevemen hívott. Kicsiként ilyenkor tudtam, hogy rosszat csináltam. Most enélkül is tudnám, de … nem tud elszakadni ettől. Ahogy valószínűleg attól sem fog, hogy kinek segítettem, de nem akartam rá válaszolni. Az egészet elviszi odáig, hogy csak kihasználtak és … ehhez egyszerűen nem volt kedvem.
- Ezt mond el az arcodnak is! – jegyeztem meg cinikusan. Sose láttam még anyát tényleg örülni ennek és mikor legutóbb rajta kaptam őket, akkor sem pont olyannak tűnt, mint aki odáig lenne azért, ha a lánya az apjával tölt több időt, mint vele. Most emlegessem fel én is, hogy többet kéne őszinte legyen?
- De hát nem veszik kárba! Pár napra függesztettek fel, nem a Harvardra fogok menni, majdnem mindenkinek van ilyen büntetése! – költői túlzás, de ugyan, ki végez hibátlanul?  Több pedig nem lesz! – bár tudom, ezt mondtam a mostani előtt is. Maga az igazgató mondta, hogy azért csak pár napra függeszt fel, mert eddig semmi gond nem volt velem. A történtek után pedig biztos nem fogok kérni egy visszavágót. – Nem terhes vagyok, csak ... hülyeséget csináltam – bár, ironikus, hogyha terhes lennék, akkor nem felfüggesztenének, hanem még segítene is a dolog abban, hogy egyetemre jussak. Kaphatnék némi szociális támogatást is, talán kevesebb órát kéne látogatnom … hol az igazság? – Sajnálom! Legközelebb szólok, nem akartam, hogy … idegeskedj – főleg nem azt, hogy velem tegye mindezt. Nem volt jó ötlet elhallgatni, apa is figyelmeztetett rá, én pedig rá se hallgattam. De azon kívül, hogy sajnálom, nem tudok sok mindent mondani. És hiába tudom, hogy rosszat tettem, akkor is utálni fogom azt, hogy büntetésben kell legyek megint.
- Szexeltek, tudom! – na ezt egész biztosan meg fogom bánni, de ha már egyszer kimondtam, nem lehet visszatáncolni. – Ami… amúgy fúj – tudom, nem túl érett hozzáállás és azzal is tisztában vagyok, hogy én is így születtem, de … az ember nem akar tudni róla, hogy a szülei… bele se megyek. – És baromi felelőtlen is, mert elváltatok és … nem ezért váltatok el, hogy ne legyen ilyen? Ráadásul a hátunk mögött csináljátok! – azt már hozzá se teszem, hogy azért, mert ők is tudják, hogy ez rossz. A magazinok segítségével könnyű amatőr pszichológussá válni.
- Szóval most megint összejöttök, vagy csak … szórakoztok? Ez nem felelőtlen? Akartál egyáltalán szólni róla? – halmoztam egymás után a kérdéseket, most először érezve azt a beszélgetés alatt, hogy nekem is van valami a kezemben. – Ti se vagytok valami őszinték. Mi van, ha én is mástól tudom meg, és hozzáköltik, hogy… terhes vagy? – kérdeztem vissza ugyanazokkal a szavakkal, amikkel az előbb anya engem. Ez nagyjából hasonló példa, mint az, hogy a betörés mellett embert is ölök újabban. Tudom, hogy nem kéne, de most úgy érzem, hogyha neki lehet, akkor nekem is.

Van különbség felelőtlenség és felelőtlenség között is, igaz? Anya mondogatta ezt mindig, mikor kisebb koromban a munkájáról kérdezgettem, csak ő bűn és bűn között húzott határvonalat. Csinálhattam volna nagyobb, ténylegesen az egész életemre kiható hülyeséget, ugye? Persze, biztos nagyon szép dolog a terhesség, de lássuk be, szeretik kiszínezni, hogy csak a szép dolgokat vegye észre benne az ember. Felelősségteljesebb vagyok, mint azt ő feltételezi rólam.  
- Nem is … áhh, mindegy! – sóhajtok fel ingerülten, a plafonra pillantva. Ebbe nem szabad belemennem, mert holnapig itt leszek lent a konyhában. Anya lehet megérteni sem akarja, amit mondok neki. Így inkább lenyelem a mondanivalómat és anyára pillantok. – Legközelebb majd te tudod meg elsőnek. Vagyis nem, mert nem lesz legközelebb! – rázom meg a fejemet, kijavítva magamat. Ez történik, ha fáradtan állok neki anyával vitatkozni, magam ellen beszélek.
- Ne aggódj, szűzen tervezek meghalni az apácák között – forgattam a szemeimet. Ezt az ötletet egész biztos üdvözölnék mindketten apával. – Nem, mintha sok választásom lenne. Akárkit hoznék ide, apa letartóztatná, te meg börtönbe juttatnád – vontam meg a vállamat, egyértelműen eltúlozva a helyzetet, de … őszintén szólva, nem is olyan képtelen gondolat ez. Nem létezik olyan férfi, de még csak nő se ezen a világon, aki az ember szülei szerint elég jó a gyereküknek. Legalábbis a filmek szerint. Ebben viszont van egy olyan érzésem, hogy nem annyira túloznak a valósággal szemben.
- Áh, értem. Szóval kidobtad a rosszat és megtartottad a jót– talán kissé vádlóbban néztem anyára, mint kellett volna, de … ez képmutatás, ami baromira nem fair velem szemben. – Tudod, az egy dolog, hogy apa nem lép tovább – nem is tudna, egyszerűen képtelen vagyok elképzelni őt valaki mással. Sőt, úgy alapvetően kapcsolatban lehetetlen elképzelnem őt. Arról is csak halovány emlékeim vannak már, hogy milyenek voltak ők ketten Mark halála előtt. – De te nem is akarsz továbblépni. Nem épp ez a legjobb példa, amit mutathattok nekem, ugye tudjátok? – szúrtam oda egy vállrándítással. Ezt pedig nekik is tudniuk kéne. Anya pszichológus, neki kéne a legjobban tudnia, hogy aligha egészséges az, ha nem tudja elengedni a volt férjét. Közel tartja, de csak annyira, hogy letudja róla venni az ingjét, ha épp arra van szüksége. Ez pedig nem egészséges. Főleg nem igazságos, mikor éjszaka így vár engem a konyhában.
- Szóval igazam van – összegeztem anya szavait egy bólintással, és bár próbáltam leplezni, nem tudtam teljesen palástolni, hogy milyen jól is esik ez. Igazam van, anyával szemben. Nem csorbítva az érdemeit, de így érezhette magát Amstrong is, mikor a Holdra lépett. – Apa szenvedélybeteg, anya – néztem rá ezúttal komolyan. Nem érzem valami jól magam, hogy ezt nekem kell kimondani. Szeretem az apámat, de …
tudom jól, hogy nem hibátlan. Mikor realizálódott bennem az, hogy mi is apa legnagyobb baja, utána olvastam, amennyire egy gyerek utána tud. Mindenhol azt mondják, hogy egy szenvedélybetegben nem lehet feltételek nélkül megbízni. Anyának is el kéne olvasni ezeket.
- Én is csak megakartalak védeni. Attól, hogy csalódj bennem – felelem, az ő szavaival. Oh nem, ennél már nagyobb vagyok. Már rájöttem, hogy a felnőttek sokszor használják ki a ”felnőtt vagyok, csak megakartalak óvni” kártyát, ha hazudnak. Pont most nem hagyhatom, hogy anya ezzel győzedelmeskedjen. – Szerintem csak nem szeretnél magyarázkodni, mert nem tudod megmagyarázni. De ne aggódj, nem mondom el Charlienak, és másnak se – csóváltam meg a fejemet. Én is szeretném megkímélni Charliet attól, hogy hamis reményeket tápláljon. – De tudod, már nagyobb vagyok annál, hogy mindent elhiggyek. Tudom, hogy rosszat csináltam, de te is. Elhallgattam, ahogy te is. Talán volt kitől tanulnom – jegyeztem meg kissé pofátlanul, ahogy váll vonva félrenéztem, de úgy éreztem ennyi jár nekem.