- Jártok, ugye? - Nem! - Igen. Ha Seonjun válasza nem lepett volna meg eléggé, a derekamra csúszó keze már egészen sokkos állapotba sodor. Hogy mi járjunk? Elhiszi ezt valaki?! A pillantásom a minket vizslató nők felé siklik és... Még inkább ledöbbenek. Az arcukon nem teljes tagadást látok, amiből arra következtethetnék, hogy észlelik az egymásnak ellent mondó állításainkat és nem hisznek vakon a férfinak. Helyette azonban valami kétkedő, de annál pletykára éhesebb bizonytalansággal néznek minket, mint akik nem hiszik el, hogy eddig nem látták azt, ami valójában közöttünk van és amiről Seonjun tovább beszél. Nem véletlenül mondják, hogy ha egy nő és egy férfi ugyanazt ismétli meg egymás után egy társaságban, a férfi hangját fogják meghallani, minden körülmények között. Hiába állok elő az igazsággal, mégis pillanatok alatt figyelmen kívül hagynak vele. Alig hallom, amit a férfi mellettem mond, de talán nem is akarom hallani, mert a végén sípolni kezd a fejem, mint egy tűzhelyen hagyott teáskanna és félő, hogy a végén kipukkan. Megbékéltem volna a helyettel, ha a férfi részt vesz ugyan az esküvőn, de a nap hátralévő részében nem kell találkoznunk. Még egy újabb liftes utazást is elviseltem volna vele, ha valami csoda folytán egy időben döntünk úgy az esküvői buli alatt, hogy nekünk elég volt mások boldogságából... Mármint, fogalmam sincs Seonjun mikor boldog, vagy mikor nem és hogy vajon olyan okból jött-e ma egyedül, ami miatt én is, vagy részéről tudatos döntés az, hogy gyakorlatilag szingli. Én tudom, hogy az. - Hát ez remek! Nagyon örülünk nektek! - Oldalba böki a mellette álló nőt, akinek előbb be kell csuknia a száját, csak aztán jut eszébe elmosolyodni és helyeselni a barátnője szavaira. - Később találkozunk és beszélgetünk még erről. - Lehet, hogy ő kedves megjegyzésnek szánja a szavait, én mégis éles fenyegetésnek élem meg őket. Egyáltalán mit kellene majd neki mondanom? Hogy a fejem búbjától a kislábujjamig odáig vagyok Hwa Seonjunért? Másodpercekig fontolgatom magamban, hogy hogyan kellene kezdenem. Az első gondolatom az, hogy itt helyben kezdek kiabálni vele és számon kérem a kis előadását, aztán megmondom neki, hogy ne is álmodjon róla, hogy eljátszom a barátnőjét. Biztosan okkal csinálja ezt. Ezen a ponton kapcsol be a józan eszem. Mint ahogyan oka van annak, hogy nem kedveljük egymás, kell, hogy legyen valamilyen magyarázat arra is, hogy most miért akar úgy csinálni, mintha egy párt alkotnánk. Csendben lépkedek mellette, de belekapaszkodom a karjába és megnyomom azt, hogy jelezzem neki, hogy maradjunk le a másik két nő mögött. Csak amikor biztonságosnak érzem a közöttünk kialakuló néhány lépésnyi távolságot, akkor sziszegek neki oda. - Ez meg mi a fene volt? - Szeretném ugyan, ha részletekbe menően bevallaná minden bűnét, de talán nem a legjobb helyzetben találtam meg a kérdéssel, amikor éppen egy pincér közelít felénk, egy tálcányi pezsgővel. Mosolyt erőltetek magamra, amíg leemelek egy poharat onnan, csak ezután fordulok teljesen szembe a férfival. - Ha gúnyt akarsz űzni belőlem azért, mert úgy láttál múltkor, ahogyan, akkor... - Idegességemben nem is találom a szavakat, de próbálok nyugalmat magamra erőltetni. Elvégre tele a terem emberekkel. - Most mi a terved? - teszem fel végül a kérdést, hanyagolva az eredetileg bennem kavargó érzéseket. Az még nekem is világos, hogy nem ez a legjobb helyszín számonkérni őt.
"Why are you so worked up? Am I? I’m not. You’re at 160bpm and 100dB at the least. I’ve never seen you get so worked up over someone. It’s just, he keeps rubbing me the wrong way."
In your life, you meet people. Some you never think about again. Some, you wonder what happened to them. There are some that you wonder if they ever think about you. And then there are some you wish you never had to think about again. But you do.
Da-hee and Seon-jun
Shin Da-hee nem az esetem. Egész létezésem során megvetettem ezt a nőt. Olyan érzést váltott ki belőlem, akárhányszor ránéztem, mint hajszál a pólóm alatt, vagy kavics a cipőmben. Mindig irritált a tudálékosságával, azzal a leverhetetlen magabiztosságával és sértetlenségével. Azon kívül, hogy ha szóba elegyedtünk nem voltam rest titkolni iránta való semleges - bár inkább ellenszenves - érzéseimet, nem kerestem a társaságát. A legutóbbi alkalommal, amikor segítettem rajta, mindössze csak érzékeltetni akartam vele (talán kissé meg is alázni ezáltal), hogy felnőttünk. Hogy talán kinőttük már ezt a gyerekes viselkedést. Noha bevallom, ennyire kellemetlen helyzetbe hozni a liftben igen csak kedvemre valóvá vált. Nem is sejtette milyen kapóra jött nekem, hogy elcsíptem ezt a mondatot, hogy nincs kísérője erre az estére. Nem mintha bármit is akarnék tőle, és természetesen ezt igyekszem majd nyomatékosan a tudtára adni, mielőtt még egy romantikus vallomásra számítana tőlem. Bár egy olyan eszes nő (mert ha valaki az, akkor ő igazán) csak nem feltételez ilyesmit. A csicsergő nőszemélyek lelkendezése és egyértelmű meghökkenése sem zökkent ki a szerepemből. Széles mosollyal, továbbra is átölelve Da-heet fürkészem őket, ügyelve rá, az arcomra semmiféle más, buktató jellegű mimika ne juthasson fel. Elégedetten bólintok, amikor közlik, később még beszélnének erről. A magam részéről nem esem kétségbe túlzottan emiatt. A szűkszavúság jellemző rám, ha a magánéletemről van szó, így minden bizonnyal le tudom majd minden kérdésüket annyival, hogy "Nos, csak így történt." Érzem a gyenge hátráltatást, melyre szívem szerint nem is reagálnék. De ha jobban bele akarom rángatni magammal ebbe a hazugságba és már pedig akarom, akkor talán némi magyarázattal tartozom neki. Végül is egész életében csak a hideget és a sértést kapta tőlem, teljesen érthető, ha összezavarodott emiatt. A kérdését hallgatva lepillantok rá vállam fölül és egy kedveskedő, de erős mosollyal pásztázom. A pincér megzavarja a lehetőséget, hogy rögtön válaszoljak, így csak miután már mindkettőnk kezében pohár pihen, akkor nyitom szóra a szám. Azonban a lehetőségem a válaszadásra újra elveszi, amikor azzal vádol, hogy megalázásképpen kívánom a partneremként bemutatni őt. Ezen kissé elgondolkodva szélesedik ki a mosolyom. - Szóval szerinted gúny tárgyává tenne, ha a partnerem lennél? - lágyan még el is nevetem magam, hiszen talán nem is szándékosan sértett meg az imént. Mégis csak sikerült neki. Nem veszem igazán a lelkemre, csak derülök rajta. Valószínűleg egyébként a csicsergő mákvirágoknak köszönhetően már az egész teremben tudják, hogy együtt vagyunk, így hát a szerepemhez méltóan igyekszem jól érezni magam, és csak nevetni rajta, hogy valóban úgy gondolja azzal űznék gúnyt belőle, ha a páromként ölelném magamhoz. Meglepő feltételezés különben. Csak miután kortyolok a pezsgőből, utána válaszolok az újabb kérdésére. - Bár hízelgőnek találom, hogy azt gondolod, olyan fontos vagy nekem, hogy azt tervezgettem, hogyan alázlak meg egy esküvőn, nem erről van szó. - némiképp közelebb húzódom hozzá, mert nem kívánom idegen fülek tudtára adni a következőket. - Egy mindkettőnk számára kedvező hazugságba rángattalak be. De abba nem gondoltam bele, hogy neked szükséged van-e rá. Meglehet, hogy élvezed a rokonok és barátok pofátlan tolakodását a magánéletedbe, én nem. Emiatt gondoltam, hogy kisegíthetnénk egymást ma estére... - vállat ejtek gyöngén. - Ha azonban te inkább megbirkóznál velük, akkor lelked rajta. Szakíts velem! - félre biccentett fejjel nézek le rá, talán túlságosan is ábrándozón. Egy külső szem számára lehetne ez egy szerelmes férfi pillantása is...
Hajlamos vagyok az önszabotázsra. Kezdve a pályaválasztásommal, vagy azzal, hogy ahelyett, hogy otthon ülnék némi borral és jó adag önsajnálattal, elmorzsolva egy-két (na jó, sok) könnycseppet annak fényében, hogy körülöttem úgy látszik mindenkire rátalál a boldogság kivéve engem, én inkább megjelenek egy olyan eseményen, ahol a közösen elfogyasztott vacsora fele tulajdonképpen arról szól hogy közeli és jóval távolabbi rokonok is arról faggatnak, mikor vehetnek részt az én esküvőmön. Lehet, hogy valami retteneteset követtem el előző életemben, amiért az elmúlt időszakban ennyire büntet a sors. Ha pedig így van, szeretném tudni milyen megoldás van arra, hogy megszabaduljak ettől a rossz szerencséről. A számomra legkellemetlenebb helyzetekben összefutni valakivel, akitől minden egyes alkalommal forrni kezd a vérem, nos, minimum kellemetlen számomra. Lehet, hogy a Seonjunnal való találkozások csak az én életemben jelentkeztek egyfajta szorongásként, ő pedig soha nem gondolkodott annyit rólam, mint fordítva, én mégis sokat hánytam-vetettem már ezt az egészet magamban. Mármint őt. Róla gondolkodtam, és hogy miért is váltja ki belőlem ezeket az érzéseket. Azt hiszem kicsit, de tényleg csak icipicit és a legkevésbé sem az életemet alapjaiban befolyásoló módon féltékeny vagyok rá. Amiért láthatóan annyival könnyebben veszi az egész életet. Fogadok nem foglalkozik annyit azzal, mások mit gondolnak róla, mint én napi szinten. Seonjun olyasvalakinek tűnik, aki élvezi az életét, akit nem piszkálnak a munkája miatt, vagy mert nem házasodott még meg. Ez persze csak az én fejemben van így, és akár nyolcvan százalék esélye is megvan annak, hogy tévedek. Tévedni szeretnék azzal kapcsolatban is, ami a kis akciója után fordul meg a fejemben, de ki annak a megmondhatója, hogy tényleg csak szórakozik velem, vagy komolyan gondolta, amiket a liftben mondott. Ha utóbbi lenne igaz, azt hiszem még aggódnék is érte, tekintve, hogy nagyon be kellett ütnie a fejét, hogy derült égből villámcsapásként ilyeneket komolyan gondoljon. Muszáj megállítanom őt a megfelelő pillanatban, hogy magyarázatokat kapjak legalább néhány kérdésemre. Különben még a szertartás alatt felrobbanna a fejem a milliónyi kavargó gondolattól, amit egy alig egy perces liftút okozott. - Egyáltalán nem ezt mondtam, és ezt te is tudod. - Közelebb hajolok hozzá, hogy még véletlenül se hallják meg a csörténket. Nem akarok belemenni, hogy pontosan miért nem szeretném, ha a lányok a liftből rájönnének, hogy amit ott előadtunk... Nos, hogy hazudtunk. Sok mindennek lehet nevezni, de hazugnak nem, amit alapvetően Seonjunról is így gondoltam, de most tessék, mégis itt vagyunk. - Én arra gondoltam, hogy kellemetlen helyzetbe fogsz hozni, amiért legutóbb segítséget nyújtottál és nem volt lehetőségem megköszönni. Amit! Nem felejtettem el, egyszerűen csak nem volt még időm... Megkeresni téged ezzel kapcsolatban. - Valószínűleg jóval több szó jött ki a számon ez alatt a néhány másodperc alatt, mint amennyinek fizikailag szabad lett volna. Legalábbis az enyhe szédülés, amit a hadarás okozta levegőhiány váltott ki, ezt üzeni nekem. - Hidd el, nem az volt a célom, hogy hízelegjek. - Jelentem ki gyorsan - talán kicsit túl gyorsan is -, amint meghallom a szavait. Legszívesebben megráznám őt, amiért képes úgy mosolyogni rám, mintha... Mintha épp kinevetne, de csak magában. Feltűnik, hogy egyenesen a száját figyeltem, miközben hozzám beszélt, ami miatt kipirosodik az arcom, a helyezetünket meg a közöttünk lévő távolság növelésével szeretném megoldani. A figyelmemet jó pár másodpercig a poharam tartalmának szentelem, beleértve azt is, hogy történetesen elfogyasszam azt, majd nagy torokköszörülés közepette folytatom csak a saját mondandóm. - Mitől olyan kedvező ez a hazugság? - Amit feltehetően egy egész vendégsereg számára elő kellene most adnunk. Azt pedig gondolom ő is sejti, hogy az ilyen helyeken úgy terjednek ezeket az információk, mint... Nos, mint gyerekek között a hajtetű. Magam sem tudom miért ez a példa jutott eszembe. - Ami azt illeti, nem élvezem... - Sóhajtva adtam magamnak néhány másodpercet, hogy feldolgozzam a hallottakat és lerázzam magamról az érzést, amit a kíváncsiskodó rokonok szoktak kiváltani belőlem. - Születésnapon, karácsonykor és esküvőn nem szoktak szakítani! Hwa Seon-jun... - nagyot sóhajtok, a szabad kezemet pedig a csípőmre téve pillantok fel rá. - Le fogunk bukni. - Ez az igazság, nincs mit szépíteni rajta. - Keresztkérdéseket fognak feltenni, és... és... Olyan dolgokat kérdezhetnek, amikre nem tudjuk a választ. - Nem sok értelme van a mondanivalómnak, de tény és való, hogy nehezen dolgozom fel az egészet. Igazat mondtam az előbb, nem tehetem meg, hogy most mondok nemet arra, hogy "járunk", de attól még túl sok bennem a szorongás, hogy csak úgy besétáljak az emberek közé és úgy csináljak, mintha ez normális lenne. Ugye nem is feltételeztem olyan rosszul, hogy Seonjun sokkal inkább félvállról vesz bizonyos dolgokat? - Azért ahhoz, hogy ezt mások is elhiggyék... - Seonjun! Egy számomra ismeretlen férfi lép felénk, a pillantásom fényszórók kereszttüzébe került rémült őzikéére hasonlíthat, amikor a "páromra" emelem. - Ezer éve, ezer éve öregem. A barátnőd? - Nem lassít sokat, miközben elsétál mellettünk, igazából a kérdésre sem feltétlenül várja meg a választ. Csak valami olyasmit bök még oda, hogy odament találkozunk. Én pedig keresve sem találnék jobb alkalmat arra, hogy egy "ugye én megmondtam" pillantással nézzek a mellettem álló férfira.
"Why are you so worked up? Am I? I’m not. You’re at 160bpm and 100dB at the least. I’ve never seen you get so worked up over someone. It’s just, he keeps rubbing me the wrong way."
In your life, you meet people. Some you never think about again. Some, you wonder what happened to them. There are some that you wonder if they ever think about you. And then there are some you wish you never had to think about again. But you do.
Da-hee and Seon-jun
Biztosan a pokolra jutok, amiért hazudok a családomnak. De ott legalább meleg van és zajlik az élet és azt mondják az odavezető utat is jószándékkal kövezték ki. Nem vallom magam vallásosnak. Nem hiszem, hogy a halál után majd forró gőzben ázott lábosba mártogat a villása végéről lógva az ördög, de ha ez a sorsom, akkor már nem mindegy?! Legalább kiélvezhetem ezt az estét anélkül, hogy megvető, lenéző, vagy éppen kerítő megjegyzéseket kapnék olyan emberektől, akiknek egyébként semmi köze sincs a szívügyeimhez. Shin Da-hee minden (az én szememben) csak nem kifogásolható. A belbecs és a külcsín révén is bőkezű volt a teremtő vele szemben, így hát nincs miért aggódnom. A családom imádni fogja és ha sikerül, mind olyan zavarba lesznek, hogy egy félévre elfelejtik a nevemet is. Talán csak azért juthatna ki részemre is némi aggodalom, ha megkérdik mi a kedvenc színe, hobbija, hova járunk vacsorázni, de a beszélőkémmel sosem volt problémám. Bízom magamban, most sem lesz. Lefojtok egy nevetés, miközben közelebb mozdul hozzám. Talán észre sem veszi, mennyire jól adja a barátnő szerepét. Nekem pedig különösebben erőlködnöm sem kell, hogy mosolyogjak rá. Hiszen minden szava, gyönge ellenállása megmosolyogtat. - Hát persze! - gőgösen válaszolom, enyhén felszegett állal. Igazság szerint nagyon tisztában vagyok az ötletem buktatóival, ahogy azzal is, miért nem akar részt venni benne. De én nem fogok erőszakoskodni, ha úgy dönt, szingliként dobja be magát a rokonoknak csúfolt cápák közé, én meg nem állítom. Felajánlottam egy mentőövet, innentől már csak rajta múlik, él-e vele, vagy sem. Kissé felfut a szemöldököm, amikor azzal vádol, kész volnék egy elfelejtett köszönet miatt itt, mindenki előtt kellemetlen helyzetbe hozni őt. Méghozzá úgy, hogy magammal is megteszem. - Nem vagyunk már gyerekek Da-hee. - prüszkölöm türelmesen, enyhén féloldalas mosollyal. - Az ember nem vár hálát, ha jószívvel segít valakin. Neked segítség kellett, én épp ott voltam. Ennyi. Hidd el, nem okozott álmatlanságot, hogy nem köszönted meg. Egyébként szívesen! - még meg is hajlok előtte szolidan, ahogy régi hagyományaink várnák el, ha pár évtizeddel és országgal odébb lennénk. Már szinte nevetséges, hogy ennyire gyerekesnek gondol. Így megmaradt benne, miféle tinédzser-háború dúlt közöttünk? Talán mélyebb lenyomatot hagytam benne, mint gondoltam. - Kár érte. - balom a zsebembe csúsztatom, közben kihúzva magam nézek le rá. Már-már túlságosan is elégedetten, amiért ilyen heves tiltakozást váltott ki belőle a feltételezésem, miszerint hízeleg nekem. Hogy is gondolhatnám?! "Ősellenségek" vagyunk. Bár ettől még szórakoztatóbb a gondolat. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy nem a szemeimbe néz. Ettől eltekintve szinte mozdulatlanul állok előtte, még azután is, hogy hátrébb húzódik - mintha pontosan tudná, mit nézett, hogyan nézett és hogy kit nézett. Utóbbi biztosan idegesítő lehet a számára. S ha nem épp a hősszerelmest kívánnám eljátszani, most biztosan hangot adnék a nevetésnek, ami odabenn duzzad a viselkedését látva. - Komolyan? Magyarázzam el? - az értetlenség kiül az arcomra is. - Da-hee, hiszen nálad jobb pletykaforrás nem is lehetne a csürhe számára. Maximum jó magam. Te komolyan nem unod még, hogy azon csámcsognak, miért vagy egymagadban? - lehetséges, hogy csak engem idegesítenek ezekkel a kérdésekkel állandóan?! Megmernék rá esküdni, hogy a hölgyek között akad olyan, akit csak azért rángattak ma ide, mert ő a 'tökéletes' ara jelölt számomra. Miután kimondja, hogy ő sem élvezi, a vállaim kissé megzuhannak, mintha teher pottyanna le róla. Nos, eljátszhattuk volna ezt számunkra kedveltebb személyekkel is, de semmi garancia rá, hogy találtam volna másik nőt, aki ebbe bele megy. És ő volt rosszkor rossz helyen. Részemről a legjobbkor, a legjobb helyen. Ha már így alakult, ki kell hoznunk belőle a legtöbbet. Én szerintem. De persze felajánlom a menekülés lehetőségét, nem vagyok egy vadállat, aki ráerőszakolja az akaratát akkor is, ha ő nem kíván ebben részt venni. Mint mondtam, ez csak ajánlat a részemről. - Fantasztikus. - derűsen megjegyzem, amikor felsorolja, mikor nem szokás szakítani. Így tehát, ha tetszik, ha nem - nyilván nem -, ma estére már a partnerem marad. - Majd holnap kidobhatsz. - vállat rántva, szórakozottan kacsintok rá. Nem tart ez az állapot sem örökké. Viszont remek pajzs nekünk mára. Elpillantok róla egy fáradt sóhaj kíséretében, amikor azt mondja, le fogunk bukni. Hagyom, had mondja végig a mondandóját, csak azután nyitom szóra a szám. Ám ahelyett, hogy felelhetnék némiképp a megnyugtatására, az egyik unokafivérem halad el tőlünk nem is olyan messze. - Hé! - kiáltok utána, kifakadó boldogsággal az arcomon. Gusztustalan, nem egészséges ennyit mosolyogni! - Perpillanat. Reméljük később, még több. - nevetve kiáltom utána, hogy minden fülhöz eljusson a terembe. Közben észrevétlenül karom már Da-hee derekán támaszt, ezzel közelebb húzva őt magamhoz. Arra nem számítok, hogy amikor ismét neki szentelem a figyelmem, milyen közel találom magamhoz. Mindez persze nem zökkent ki látszatra a szerepkörömből. Épp csak legbelül koccan meg a vázam, mikor az illatfelhő eljut a tudatomig. - Nem fogunk lebukni. - halkan mondom, mintha gyermeket vígasztalnék. A hüvelykujjam fel-le fut a gerince mentén. S mikor megpillantom feje fölött a közeledő női párost - kiket nem ismerek, így joggal feltételezem hozzá igyekeznek - lentebb engedem a vázam, megdöntve a fejem közben. - Csak ne ijedj meg... - búgom, mintha szerelmem vallanám és megcsókolom az arcélét. Talán ezért pofon járna, vagy legalábbis egy alapos fejmosás, de mire a reakcióideje kifut, már mellettünk a két nő. Idősebbek. Így én csak udvariasan mosolyogva biccentek. - Hölgyeim? - pillantok rájuk, majd kérdőn a nőre az oldalamon. Minden bizonnyal most megveti a méreg az előbbiért, de én nem különösebben foglalkozom ezzel.
｡◕ ‿ ◕｡ awh, hát te melletted minden nap karácsony nekem! | outfit | dallam | ⚶
Ahonnan én jövök, minden kislánynak az volt az álma, hogy rájuk találjon a mesebeli hercegük, akivel boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Azóta persze felnőttünk, rájöttünk, hogy nem minden férfi érdemli ki ezt a címet, és hogy a házasság olyasmi, amivel huszonöt éves korunktól kezdve folyamatosan csak zaklatni képesek a rokonok. Nem számít, hogy hány diplomát szerzünk magunknak idő közben, vagy épp milyen eredményeket érünk el a karrierünkben és milyen képességeket sajátítunk el puszta kíváncsiságból, vagy őszinte kedvtelésből. A valódi mércét a házasságban eltöltött évek, a gyerekek száma és természetesen a férjünk sikeressége jelenti. Nem a sajátunk. Aki azt mondja, hogy az élet nem is olyan nehéz, nem próbált még nőként élni. Az én egyenletemben minden tényező csak hibákat tartalmaz, ami egyben azzal is jár, hogy a céltábla közepén helyezkedem el egy-egy esküvői, vagy egyéb eseményen és mindenki egyszerre lő rám. Se férjem, se házasságom, és gyerekem sincs, hacsak a négylábú és szőrös fajtákat nem számoljuk bele, de Arlot még azzal sem lehetne vádolni, hogy tisztességesen viselkedik és kiérdemli a családtag címet mindenki szemében. A helyzet az, hogy Hwa Seon-jun ellen papíron sem nekem, sem a családomnak nem lehetett volna kifogása. Ami azt illeti, nekem, mint a világ potenciálisan legtöbb romantikus regényét elolvasó egyénnek kellett volna a leginkább illúziókat gyártanom azzal kapcsolatban, hogy a mi sorsunk már gyerekkorunk óta összefonódik, aminek jelentenie kell valamit. Seonjun jóképű, intelligens, mások szerint még a humora is jó és mindenki tudja róla, hogy ügyes abban amit csinál. A munkánk miatt már nem kellett versenytársakként tekintenünk egymásra, de úgy érzem a fiatalkori berögződéseket nehéz csak úgy magam mögött hagynom. Főleg mert épp úgy kellene csinálnom, mintha mi együtt lennénk, amitől nem tudom, hogy sírni vagy inkább nevetni szeretnék. - Nem, de... - Összepréselem az ajkaimat, amikor rájövök, hogy nem fogok tudni közbeszólni. A szavaitól egyszerre hűlök le és érzem, hogy ha valaki gyufát gyújt a közelemben, egyszerűen lángra kapok. Vajon tényleg csak én tartogatom úgy az iskolában szerzett közös emlékeinket, mintha örökké elásatlan csatabárdként kellene hordoznom vele szemben? És egyáltalán miért érzem most rosszul magam, amiért hasonlóval gyanúsítottam meg? Kinyílik a szám, majd újra becsukódik, ez a mozdulatsor pedig még legalább háromszor ismétlődik meg, mielőtt egyáltalán hang is jönne ki a torkomon. - Jó, köszönöm. Én csak egyáltalán nem értem miért csináltad. - A köszönetem szinte hadarva hangzik el, valószínűleg a komolyságát is lehetne mérlegelni, ha lenne rá időnk. Fürkésző tekintetemmel az arcát vizslatom, kicsit talán túlságosan is koncentrálva minden rezdülésére, mintha hirtelen szuperképességem is teremne és meghallanám a gondolatait - bennük pedig az igazságot. - Nem is tudod, hogy pontosan mi történt, és nem kellett volna... - Nem, ez így nem helyes. - Nem vagyunk... - Ez sem jó. - Nem gondoltam... - Nagyot fújva adom fel a próbálkozást. - Mondhatjuk mi egyáltalán, hogy ennyire jóban vagyunk? - A szemem sarkából vetek rá egy gyors pillantást, aztán zavaromban nevetgélve folytatom. - Mármint, úgy értem amikor legutóbb ilyen hosszan beszélgettünk fogadok még középiskolások voltunk és arról volt szó, hogy melyikünk kapott több pontot a kémia témazáróra. - A zavarom már annyira elhatalmasodik rajtam, hogy a hajamat is igazgatni kezdem, remélve hogy a sötét tincsek a fülem mögött maradnak, ahová tűröm őket. - Mondd, hogy neked nem furcsa, hogy most ilyen rövid idő alatt ennyiszer találkozunk! - Várakozva pillantottam fel rá - pontosabban az ajkaira -, kicsit előre is dőlve, már-már azt remélve, hogy ha elég erősen akarom, tényleg az fog kijönni a száján, amit hallani szeretnék. - Hwa Seonjun! - Suttogva kiabálok neki, de többre nem telik tőlem. Már a pulóveres eset óta úgy összezavarta a gondolataimat, hogy azóta sem tudom hová tenni. Erre pedig a mai nap - pontosabban az elmúlt óra - csak még inkább rátett... Nem is csak egy lapáttal. - Ami azt illeti... - Kis híján bevallom neki miért voltam aznap egy zombi és egy hulla keveréke, amikor összefutottunk. Hogy nem is voltam egyedül, egyszerűen csak nem mertem még bemutatni senkinek a férfit, akibe azt hittem szerelmes voltam és aki aztán úgy törte össze a szívemet, mintha játék lett volna. Mintha össze lehetne ragasztani és olyan lenne, mint új korában. - Nem tudom, hogy mennyivel jobb megoldás egy halom hazugságot előadni nekik, tudván, hogy mindenkinek tovább fogják adni, annál, hogy elviseljük, amikor kikérdeznek mindkettőnket arról, hogy miért nincs még senkink. Értem amit mondasz - mély levegőt vettem, mielőtt folytattam volna. - De nem látom hogyan tudnánk ezt fenntartani, és azok után ami a liftben történt szerintem nem fognak leszállni rólunk. Tudod egyáltalán milyen színű a szemem? - Olyan hirtelen csuktam be őket, hogy ne tudjon csalni, hogy kis híján el is szédültem, pedig nem mozdultam különösebben sehová. Határozottan én lehetek kettőnk közül az izgulósabb, mert alig egyezünk meg abban, hogy ma nem ál-szakítjuk meg az álkapcsolatunkat, máris érzem ahogyan kicsúszik a lábunk alól a talaj. Vagy talán csak az enyém alól húzza ki a képletes szőnyeget a férfi. Amikor közelebb húz magához, szinte automatikusan támaszkodom meg a mellkasán, nagyot nyelve a gondolatra, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz. Érzem, ahogyan kipirosodik az arcom, ahogyan azt emlegeti, hogy talán több is leszek az életében, mint barátnő és igyekszem mosolyogva biccenteni a Seonjun számára ismerős férfi irányába. Hát persze, hogy leszünk mi többek is egymás számára. A gyomrom bukfencezik egyet és minden porcikámban érzékelem, ahogyan az ujjai a derekamra simulnak. Más talán pillangóknak nevezné ezt az érzést, én viszont hajlandó lennék hálóval befogdosni az összeset, csak hogy ne bonyolítsuk túl a dolgot. - Mié..? - Időm sincs befejezni a félősen megkezdett kérdést, megérzem az arcomon a csókját, amitől kikapcsol az agyam, és ezerrel dübörögni kezd a szívem. Alig észlelem, hogy ezúttal másik két ember jár csodájára a kapcsolatunknak, akiket a cipőjük orrától kezdve mérek fel. Mire az arcukig érek, legszívesebben inkább elájulnék. - Anya. - Szinte lehelem a szót csupán. - Mi-seon néni. - Erőtlen próbálkozás csupán a szám két sarkának rándulása egy mosolyra. - Mikor érkeztetek? - Az eddig szabad kezemmel úgy kapaszkodom meg Seonjun zakójában, mintha az elengedése egyenlő lenne azzal, hogy zselévé válnak a lábaim és tényleg elesek. - Hallottuk a lányoktól, hogy valakivel érkeztél és nem akartunk hinni a fülünknek. Shin Da-hee, igazán elmondhattad volna, hogy ilyen jóképű barátod van! - Hye-jin, tudod hogy milyenek ezek a mai fiatalok. Szerintem csak meg akartak lepni téged. - A nagynéném olyan cinkos pillantást vet ránk, mintha ő mindent tudna. - Hát, persze, mi csak... - Segítségkérően pillantok fel az egy szem férfira a társaságban. Közben a néném és édesanyám közrefognak minket, hogy a fehér virágokkal díszített terem irányába terelgessenek bennünket. Anyám kerül Seonjun oldalára, ami egyenesen öngyilkosságnak tűnik, mert máris belekezd a faggatásba. - Hwa Seonjun, ilyen kicsi korod óta ismerlek, de nem is tudod milyen boldog vagyok most. Azt hittem ez az én makacs nagy lányom sosem fogja neked megbocsátani amiért nem adtad oda neki a lapátodat még a homokozóban... - Anya! - Jól van, na! Mindig is tudtam, hogy szépek lennétek együtt. Ugye, hogy így van? Mikor jöttetek rá? Hát ennyi volt. Vége. Oda minden reménynek, hogy ne legyen ebből nagyobb felfordulás a kelleténél. Ezek után hogy ál-szakíthatnék vele holnap? Hiperérzékeny vagyok minden pillantásra, ami felénk fordul, ahogyan beérünk a terembe, pedig nem is mi vagyunk az ifjú pár. Szorosabban markolok rá Seonjun zakójára, hogy magamra tudjam vonni a figyelmét. - Azt hiszem arrafelé ülünk... - Magam sem tudom igazat beszélek-e, amikor az anyáékkal ellenkező irányba mutatok. Igazából hajlandó lennék bárkivel üzletelni két pillantásoktól eldugott helyért, ha most megszabadulhatok ettől a fojtogató helyzettől.
"Why are you so worked up? Am I? I’m not. You’re at 160bpm and 100dB at the least. I’ve never seen you get so worked up over someone. It’s just, he keeps rubbing me the wrong way."
remélem, hogy ez a mostani ajándékom is tetszeni fog | öltözék | ♫ ♪
In your life, you meet people. Some you never think about again. Some, you wonder what happened to them. There are some that you wonder if they ever think about you. And then there are some you wish you never had to think about again. But you do.
Da-hee and Seon-jun
Tulajdonképpen igazán szórakoztatónak tartom az ötletem, hogy a drága Shin Da-hee kedvese lehessek egy egész éjszakára. A tudat, hogy a gyűlölet csírája ott növekedett bennünk egymás iránt évről évre, s hogy most nem törődve ezzel a mélyről gyökerező ellenérzéssel, itt vagyunk, mulatatt. Gyerekesnek gondolom, ahogy felém megnyilvánul időközönként, de a bennem megbúvó kissrác piszkosul élvezi. Ennek az érzésnek nem szabok határt, mindössze csak felnőtt-keretek közé préselem, hogy mégse mutogathasson rám, megvádolva vele, hogy hozzá hasonlóan gyerekcipőbe ragadtam. Mert nem. Talán csak egy egészen kicsikét. Ám, ha így is van, neki erről nem lesz tudomása, intelligensen folytatom a csípkelődését. Melyet ahogy régen, úgy most is kiváltképpen élvezek. Megmosolyogtat a viselkedése és a felvetése az irányba, rólam. Őszintén szólva engem is meglepett, milyen sebesen siettem a segítségére - hagyhattam volna, hogy egész nap vicc tárgya maradjon, de nem tettem. Talán a bennem elhalványult ellenérzés miatt. Időnként persze felerősödik, hiszen egész kölyök koromban gyűlöltem ezt a lányt, és nem voltam rest ott keresztbe tenni neki, ahol nem szégyelltem. És talán ez most sincsen másképpen, csak sokkal kifinomultabban csinálom. Az biztos, hogy nem romantikus irányzatú a motivációm, s nem bánom, ha végül rosszul sülnek el a közös dolgaink és óriási intrika, káosz keveredik belőle. Persze jobb lenne, ha csak a mulatság sülne ki belőle, semmi más, de nincs olyan szerencsém és a karma dolgozik a csíntevéseimért Daheeval szemben. - Azért ez egy kicsit vicces. - reagálok rögtön, meg sem erőltetve magam, hogy vigyorgásom lefojtsam. - A "köszönöm"-öd is úgy hangzott, mintha azt mondanád; "De azért csak fulladj meg." - nevetek rá. Így nem lesz nehéz eljátszanom az este többi részében, hogy jól szórakozom - alapos okom van rá. Mindenesetre úgy húzom ki magam, s hallgatom az őskáoszt, amit az ajkain kiprésel irányomba, mint egy fáradt, de érdeklődő pasi, akinek élete szerelmének minden szava maga a mennyei színfónia. - Akkor mondd el, mi történt? - vágok a szavába, amikor elhallgat. - Mik nem vagyunk?! - értetlenkédem halványan összehúzza szemöldökeimet, ami kissé groteszk ábrázatot szülhet nekem, mert közben még mindig félmosolyra húz a szám közben. - Mit nem gondoltál? - leesnek a vállaim, ugyanis kissé unom a félbehagyott mondatainak kergetését. - Agh, Shin Da-hee, te vagy a második legokosabb ember ebben az épületben. Eddig azt gondoltam. - somolyogva nézek le rá, utalva erre a kelekótya hadovászásra az imént közöttünk, aminek fogalmam sincs, még hol lehet a vége. De nem hazudok. Szórakoztat. Még mindig... - Hacsak nem rólam beszélsz minden családi összejövetelen, akkor azt hiszem, mondhatjuk. - villantok egy mindentudó mosolyt felé. Nem értem, miért kellene, hogy bárkiben felmerüljön a gondolata, hogy egymásnak estünk?! Tudom, én sem beszéltem róla soha nagyobb lelkesedéssel, ahogy gyanítom ő sem rólam, de felnőtt emberek vagyunk, azzal töltjük együtt az életünk szürke hétköznapjait, akivel csak akarjuk. És egyébként sem tarthatná senki furcsának, hogy így alakult. Az ellenségekből könnyen válik szerető. - Hát így megjegyezted az utolsó alkalmat? Awh. - én nem tudtam volna megmondani, mikor is volt. Így hát persze, hogy belemegyek ebbe a témába. Hacsak nem hagyott benne olyan mély nyomot mindez, úgy nem emlékezne rá. Én őrá emlékszem, a beszélgetéseinkre - melyekben általában csak inzultáltuk egymást, mint ahogy én most tettem vele - alig emlékszem. Inkább csak az érzésekre, amiket kiváltott belőlem. Kérdőn pillantok rá. Nem tudom, hogy miért lenne furcsa?! Nem vagyok sorsüldözöttje, nem hiszek a véletlenekben. - Szerintem ez inkább amolyan gyönyörű sorscsapás. - nevetek rá, majd megcsóválom a fejem nemleges irányba. - Megértem a kételyeid, én sem gondoltam, hogy ma este itt találkozunk, ahogy azt sem, hogy te leszel a kibúvom a béna magyarázkodások és ajánlások alól, de ha már itt vagyunk, akkor legyen Mit bánom én?! Egyébként pedig az ellenségek között születnek a legforróbb szerelmek. - az utolsó mondatnál kissé közelebb is hajolok hozzá, nem kertelek, ha lehet, szívesen hozom zavarba. - Ha kérdezik. - rákacsintok. A való világban nem meglepő, ha az ilyen sztorik vége édes harmónia, az más kérdés, ha csak megjátszott. A közönségünknek úgy sincs jegye a színfalaink mögé. Hallgatom, és azt érzem, hogy órák óta beszél. Fogalmam sincs, hogy honnan jön fel belőle ennyi kétely és bizalmatlanság a terv kapcsán. Eddig bevált, és ha ügyesen csináljuk, ezután is. Ha nem, egyszerűen eljátszhatjuk, hogy épp rádöbbent, mekkora balfék vagyok, egy igazi seggfej és lezárhatjuk a dolgot. Ebben senki sem sérül, mert érzelmekről még csak hírből sincs szó. Így hát unottan sóhajtok, amikor a mondandója végére ér és csak egy kegyelemből szült mosolyt küldök felé. Az persze megmosolyogtat, hogy a szeme színét kérdi tőlem. - Ha kérdezik, majd azt mondom, hogy jobban izgat, milyen színeket viselsz ezalatt. - bökök állammal a ruhája felé, érzékeltetve, hogy talán mindenki, aki ismer tudja, hogy nem vagyok romantikus alkat, így hát valószínűleg nem a szeme színe miatt reppentem rá erre a gyönyörű virágra előttem. Mert hogy gyönyörű. Ez tény. - Te inkább táncolnál az összes facér pasival, akikkel összeboronálnak az éjjel, minthogy azt mondhasd, "bocs, itt a pasim is"? - őszinte kíváncsisággal nézek rá. Persze, ha van ilyen ambiciója, akkor valóban nem ő a legjobb választás a kamu-kapcsolatomra. A csók, az illatfelhő, a törékeny sziluettje a karomba egy pillanatra megbabonáz. Igen, ez a helyes kifejezés. És érzem is, ahogy az illatos haja felé fordulok, reflexszerűen összeráncolom a szemöldökeim, mert nem értem. Nem értem, miért érzek bármit is ettől az intim kontakttól kettőnk között?! Mégis, miért van rám hatással? Szerencsémre társaságunk hamar megérkezik, így van lehetőségem összeszedni magam, kívül-belül. Mosolyom széles, fültől-fülig érő. A hölgyektől kapott bókokra csak mosolyogva megjátszom az ártatlan, szende, szerelmes fiúcskát. Dahee segélykérő tekintete láttán csak elnevetem magam. - Részemről nem foglalkoztam vele, hogyan illik, bocsássanak meg. Tudják, olyan friss és ropogós ez a kapcsolat, hogy megélem minden pillanatát. - a lánykájukat azonban nem eresztem el, egy másodpercre sem. Menet közben is magamhoz édesgetem. Remélem magyarázatom elegendő. Igaznak igaz, már olyan értelemben, hogyha egy nőnek udvarolnék, nem az lenne az első dolgom, hogy a családjában körbe táncoljak, mint egy majom. Az lenne az utolsó. Elnevetem magam az édesanyja szavaira és persze az emlék hallattán némi nosztalgia is elfog a karomba zárt nővel kapcsolatosan. Oldalt pillantok le rá, majd vissza az szülőre. - Igen, elég béna gyerek voltam. De a fiúk ilyenek, későn érnek. Ez legyen a mentségemre. - nem gondoltam sosem, de úgy nevetgélek az édesanyja oldalán, mintha mindig is szoros kapcsolatom lett volna vele. A terembe lépve persze a magam rokon-csokra felé bökök, mindezt olyan lustán, hogy válaszra sem méltatom a további mmimikákat, durva-heves gesztikulálásukat, ahogyan Daheetől elhúzódva, a tenyerem levezetem a felkarjától, az alkarján át, egészen az övébe, összekulcsolva a kezeinket. Szerelemfonat! Ki kételkedhet?! - Ó, örültem! Később még úgyis... - de nem fejezem be, mert nem akarok kellemetlenkedni. Helyette csak udvariasan arrébb igazítom magunk előtt az embereket, hogy egy köztes, nem túl kiemelt, de azért látványos helyet kinézhessek kettőnknek. A családom tagjai felé még véletlenül sem pillantok. Természetesen szándékosan, hiszen olyan szerelmes vagyok... - Mit szólsz? - kérdezem, a terem majdnem legvégében, de azért pár sorral előrébb megállva. Természetesen az ő oldalán, nem lennék udvariatlan, hogy úgy tűnjön nem veszem figyelembe az ő rokoni kapcsolatát az ünnepelt pár egyik tagjával. - Jól vagy? - ha helyet foglalt, csak akkor ülök le és egy jól irányzott mozdulattal átdobom a karom a széke kartámláján. Közelebb húzódva hozzá.
nekem minden tetszik, ami Te vagy | outfit | dallam | ⚶
Nem erősségem a színészkedés. Még csak nem is vonz a csoportos színészkörök világa, pár barátommal ellentétben én sosem jártam method acting órákon. Tudom milyen rajongani valakiért, én is voltak már szerelmes, de az azért volt, mert a másik fél személyisége tényleg elvarázsolt. Hwa Seonjunnal kapcsolatban nem érzem úgy, hogy elgyengül a térdem, a szívem sem azért kezd hevesebben dobogni, mert gyengéd érzelmeket táplálnék iránta, a mi kapcsolatunk pedig nem egy iskolás korunk óta be nem teljesült szerelem. Ó nem, a fejembe toluló vér inkább az összes alkalom miatt van, amikor kellemetlenül éreztem magamat, mert jobb volt nálam, vagy ott ült az arcán az az idegesítő mosoly a gödröcskékkel együtt, amitől más embereknek biztos szintén mosolyogni támadna kedve. És még egy ilyen alkalmon is épp vele kell összefutnom, amikor már kezdtem elfelejteni, hogy olyan pillanatban látott, amit senkivel, de legfőképp vele nem szerettem volna megosztani. Csak az efölött érzett szégyenem miatt lehetséges hát, hogy ennyire erős érzelmeket csalogat elő a reakcióimba. Ha egy pillantással ölni lehetne, én már biztosan többszörösen felnyársalltam volna őt, amiért a legrosszabbat váltja ki belőlem. Elismerni, hogy egyébként is ilyen személyiséggel bírok? Azt már nem. Minden az ő és a gödröcskés mosolya hibája. - Nos... - Nem is állsz olyan messze az igazságtól. De mégsem mondhatom neki, hogy ha tehetném, megfojtanám egy kanál vízben. Évek óta nincs közünk egymás életéhez, a fiatalkori sérelmeimet felemlegetni pedig olyan lenne, mintha tizenéves koromban ragadtam volna. A valóság sokkal közelebb állhatott ahhoz, hogy nem tudtam eldönteni, most macska-egér játékunkban van-e még jelen valódi macska. Akárhogy mérlegeltem is, mindig arra jutottam, hogy a "kapcsolatunk" sokkal több kérdést vethet fel a jelenlévőkben, mint amennyi támogatást kaphatnánk ezektől a pletykás, minden részleten csámcsogó, az orrukat maguknak megtartani képtelen és mások dolgába előszerettel ütő emberektől. Kellemetlen íz költözött a számba, amiért úgy éreztem, nem ránthatom le magunkról én a leplet és nem vallhatok be minden ferdítést, mert tartoztam Seonjunnak. - Az történt, hogy... Magánéleti problémáim voltak, te pedig épp akkor jelentél meg, amikor nem is lehetett volna rosszabb napom. - Sóhajtva adtam neki elő a történet egy töredékét. Valójában nem is szerettem volna bevallani, mennyire tönkretette az önbecsülésemet az az eset, hogy mekkora vesztesnek éreztem magamat aznap. Jó, hogy kellemetlenül érintett, amikor épp ő tett felém olyan gesztust, aminek alap esetben meg kellene melengetnie a belsőmet. - De ez lenne a legjobb, ha ezt nem említenéd senkinek. - Nem gondolom, hogy egyébként megtette volna, különben biztosan nem segít ki a liftben, inkább a nőkkel együtt kinevet engem, amiért bizony, valójában plusz egy fő nélkül érkeztem. Minden gondolatom körülötte forgott és még csak nem is realizáltam ezt. - Hahaa, azt ne mondd, hogy te vagy az első, mert ez nem igaz. - Készen voltam úgy vitázni vele, mint gyerekkorunkban, még ha nem is illett volna ennyi idősen azzal jönni, hogy kinek az apukájának van nagyobb. Autója. - Le fog szakadni a plafon, ha ilyeneket mondasz. - Ösztönösen hajoltam hozzá egy fokkal közelebb, hogy lehalkítsam a hangomat és úgy mondjam oda neki a véleményem. - Már miért beszélnék mindig rólad... - Sértetten pillantottam felé, csak a szemeim sarkából pislantva oda. Ha fel is jött, mint egy a többi régi ismerős között, biztosan nem én meséltem a sikereiről a Shin család tagjainak. - Talán te szoktál emlegetni a családodnak manapság? - Egyértelműen arra számítottam, hogy nemet mond majd. Valójában annak a lehetősége rémisztett meg igazán, hogy mostantól nem csak emlegetnünk kell egymást, hanem meg is jellenünk egymás családjai előtt, ha el akarjuk adni a kapcsolatunkat nekik. Lássuk be, nem is tűnt olyan rossz ötletnek, hogy idővel, mondjuk a következő esküvő alkalmával már le is szálljanak rólunk, mert nem számítunk újdonságnak, mint újdonsült "párkapcsolat". - Tudod a rossz benyomásokkal sokkal mélyebb nyomot lehet hagyni másokban - jelentettem ki olyan arckifejezéssel, mintha épp én tettem volna a győztes lépést a vívópárbajunkban. Arról mélyen hallgattam, hogy az embereket az tartja ébren éjszakánként, ha ők úgy érzik, rossz benyomást tettek másra, vagy úgy érzik cikin viselkedtek. A jó emlékek nem 4K felbontásban maradnak meg, az csak a rosszak privilégiuma. - Gyönyörű sorscsapás? - Reménykedtem benne, hogy további magyarázatot ad, hogy ha megismétlem, talán több értelmet nyernek a szavai, mégsem történt csoda, én pedig nem világosodtam meg. Méregettem egy ideig, végül a pillantásom az arcáról egészen a cipője orráig kalandozott. - Hah.. - próbáltam félvállról venni a dolgot és inkább elfordulni. Ha fizikai értelemben, az előttem álló férfit kellett volna megítélnem, nem mondhattam volna rá rosszat. Ez pedig talán még jobban zavart, mint az, ahogyan élcelődött velem. Mikor lett abból a bogárszemű kisfiúból ez a férfi, aki mesterien zongorázott az idegeimen és akit képtelenség volt figyelmen kívül hagyni? - Akkor ha most előadjuk nekik ezt.. az egészet, kiegyenlítem a számlámat? Nem hozod fel többet a pulóveres dolgot? - Kinézem belőle, hogy már eddig is csak azért csinálta, hogy idegesítsen vele, de akartam hallani egy ígéretet. A szóban kötött szerződés is szerződés. - Akkor csináljuk rendesen, jó? - Nem mintha eddig ne én lettem volna a probléma, aki túl sok kétellyel közelíti meg a helyzetet. - Légy szíves, ezt most szívd... - Élesen szívtam be a levegőt, amibent is ragadt, egyszerűen funkcionálni sem tudtam, amikor oldalra fordítottam a fejemet és azzal szembesültem, hogy Seonjun sokkal közelebb van hozzám, mint illene. Vagyis illene, ha nem épp egy párnak akarnánk kiadni magunkat. Így viszont még azt is gondolhatták, hogy olyan titkokat oszt meg velem, ami csak egy szerelembe esett és rózsaszín buborékban funkcionáló pár tehet meg. A kezem a mellkasára simult, el akartam tolni magamtól, de az agyam képtelen volt tovább funkcionálni, a tettet pedig nem követte újabb tett, nem nyomtam távolabb magamtól. Végül mégis újra összeköttetésbe kerültek a neuronjaim, a kezeimet elkaptam róla, a fejemet pedig úgy forgattam körbe, mint egy őrt álló szurikáta. Vajon meglátott minket valaki? Minden az enyémmel összeakadó szempár gyanús volt. - Hogy mondhatsz ilyeneket? - Úgy kaptam ezúttal a saját ruhám felé, mintha egy mozdulata lerántaná rólam és képes lenne varázsolni. A mellkasomon nyugvó kezem alatt is éreztem, hogy a szívem úgy dörömböl odabent, mintha problémáim lennének vele. Ez a férfi egyszer tényleg a sírba fog tenni. - Nem, legszívesebben senkivel nem táncolnék, csak az van, hogy... Az én családom úgy tudja van valakim. - Kényszeredett mosoly jelenik meg az arcomon, mert immár én magam is látom, hogy mennyire kell most Seonjun ahhoz, hogy a saját családom ne tartson hazugnak. - Azt mondtam nekik, hogy egyedül jövök, mert a páromnak közbe jött valami... - Kérdőn pillantottam felé. Nem attól tartottam, hogy ne tudnánk megmagyarázni miért is van most mégis itt a "párom", inkább az fordult meg a fejemben, hogy tudni fogja miről magyaráztam, amikor "magánéleti problémákat emlegettem. S mintha tényleg átkot szórtak volna a fejemre, vagy rossz karmát érdemelnék, megpillantom a családom női tagjait. Akiket rosszabb pillanatban nem is toppanhatnának oda hozzánk. Ha el is fogadtam, hogy ma Seonjun és én egy pár vagyunk, nem voltam még kész a színészkedésre, ezért mélyen hallgattam, amíg ők szóval tartották egymást. Úgy botladoztam közelebb a férfihez, mintha jelen helyzetben ő lenne az oázis a sivatag közepén, vagy épp biztos pont földrengés idején. Rá hagyatkoztam, ami a társalgást illette, valójában hiába próbáltam felvenni a fonalat, úgy tűnt csak utána szaladok és valaki mindig elhúzza előttem. - Én sem voltam a legjobb gyerek, de ilyenek azok, akik szeretnek versenyezni, ugye? - Mosolyt eszkábáltam az arcomra, remélve hogy az elég őszintének tűnik majd. A segítségkérő pillantásom még így is Seonjunra függesztettem, az összefűződő kezeinket pedig próbáltam nem úgy kezelni, mint valami lehetetlen képződményt. Elvégre ott volt, s tényleg az enyémbe kulcsolta a saját kezét. - Később feltétlenül találkozunk! - Hogyne, persze. Jó szórakozást! - Mereven biccentettem oda az idősebb nők felé, alig várva hogy hátat fordítsunk nekik. Kis híján vállt vállnak vetve sétáltunk el a tett helyszínéről, ami jó hosszú ideig megbélyegzi majd a családjaink körében felemlegetett pletykákat. - Jó, jó lesz itt. - Halkan fújtam ki a levegőt, s közben a biztonság kedvéért azért körülkémleltem, nehogy kellemetlen társaságban találjuk magunkat a végén. Még kellemetlenebben. - A te családod nem fog megsértődni, amiért nem köszöntünk nekik? - Tettem fel a kérdést halkan miközben közelebb hajoltam hozzá, hogy csak ő hallja a kérdésem. Ha meggyőzött róla, hogy nem kell újabb köröket járva mindenkivel elhitetnünk, hogy márpedig mi egy pár vagyunk, helyet foglaltam. S csak akkor merevedtem meg igazán, amikor megéreztem a karját a székem háttámláján. - Nem tudom - feleltem végül őszintén. - Talán jobb lett volna, ha els sem jövök - sóhajtva fújtam ki a levegőt, miközben kényelmesebben dőltem hátra, ezúttal nem törődve vele, hogy hol van Seonjun karja vagy hol nincs éppen. - Lehet, hogy innunk kellett volna még egy pezsgőt... - A biztonság kedvéért körbe kémleltem, hátha akad a környéken egy pincér, akitől újabb pohár italt kérhetek, hogy ne érezzem azt a csontig hatoló feszültséget, ami a a rokonok pillantásainak kereszttüzében megragadott és nem engedett. - Miért van az, hogy nem az igazi barátnőddel jöttél ide? - Lehalkítottam a hangomat, valamelyest még közelebb is hajoltam hozzá, hogy a fülébe súghassam a kérdésem. Ha valaki lát minket, biztosan turbékoló párnak néz minket, s talán épp emiatt nem akar majd megzavarni. Most egy időre elég volt a kérdésekből és magyarázkodásból. Vele szerettem volna beszélgetni.
"Why are you so worked up? Am I? I’m not. You’re at 160bpm and 100dB at the least. I’ve never seen you get so worked up over someone. It’s just, he keeps rubbing me the wrong way."
és ezt írásba is hajlandó vagy adni? | öltözék | ♫ ♪
In your life, you meet people. Some you never think about again. Some, you wonder what happened to them. There are some that you wonder if they ever think about you. And then there are some you wish you never had to think about again. But you do.
Da-hee and Seon-jun
Kétségkívül a mellettem álló nőt vagy nagyon szeretni lehet (úgy teljesen és igazán), vagy gyűlölni (és rémálmainkban hordozni őt). Kétlem, hogy lenne köztes megoldás az erős és heves jelleme miatt. Ettől függetlenül néma megállapodást kötök magammal, hogy igyekszem a tőlem telhető legnagyobb türelemmel állni hozzá és nem hagyni, hogy egyik, vagy másik érzelem maga alá teperjen vele kapcsolatban. Előbbire egyébként sem látok esélyt a színfalaink mögött. Mindenesetre igazán szórakoztató este elé nézünk, ha mindent összegezve tudatosan érintem szerelmes férfiként, miközben ő éppen szíve szerint arcon képelne. Kíváncsi vagyok, hogy a mindig~stabil~lélekállapot~hercegnője meddig viseli el az én durva, mohó, már szinte zaklató közelségemet?! Tekinthetem versenynek? Mint kölyökként? Még egy másodperc sem születik én máris frappánsan gúny tárgyává tenném az említett napot, de végül összezárom a számat. Hagyok időt. Már nem vagyok az a fiú, akinek lépten-nyomon bele kell állnia ebbe a lányba. Felnőttünk ~ emlékeztetem magam. - Rossz ómen? - kedveskedő hangszínnel érdeklődöm, magamra utalva, mint átok. Nem hiszek a sorsban, semmi ilyesminek nem adtam sem időt, energiát gondolkodni ezen, de valószínűleg akkor nagyon szidhatta az égieket, hogy éppen nekem kellett arrafelé haladnom. Mégha csak egy ártatlan, részemről az abszolút jelentéktelen, avagy jószándék vezérelte is a segítségemet. - Nem szokásom pletykálkodni. A magánügy, az magánügy. - hogy megnyugtatom-e szavaimmal, vagy csak még inkább felidegesítem, nem tudom. Az előbbit igyekszem elérni. Nem fogok beszélni arról a napról, részemről egyébként sem történt több. Odaadtam, kisegítettem, eljöttem. Nem szeretném boncasztalon kivesézni és velejéig részletezni, ahogy azt sem akarom kiszedni belőle, miért volt rossz napja. Így alakult. Bízom benne, hisz a diszkréciómban. - Pedig én vagyok. - kihúzom magam, még a vállam is megveregetném, ha kölkök lennénk - helyette csak a zakómon igazítok férfiasan. Nonverbálisan is büszkeségem, elégedettségem, magabiztosságom igazolva. - Ne aggódj, ha leszakad, megmentelek. - kacsintok rá. Nem tudom miért élvezem, hogy közelebb hajolt hozzám, s ezt kihasználva én is megtettem, de mulattat, hogy konkrétan az arcába somolyoghatok. Sztoikus, ám sármos nyugalommal. - Gyerekkori traumák, szerelmek esetleg... - fogvillantós vigyorral lesem a reakcióját, mikor azonban megfordítja a kérdést, csak hetykén legyintem. - A családomról semmiről sem szoktam beszélgetni, nem hogy rólad. De szívesen mesélek róla, milyen heves, romantikus szerető vagy. Ha szeretnéd. - kissé idegesít, hogy ekkora élvezettel lovaglom meg az idegrendszerét, de köztudott tény, hogy nem tudok veszíteni. Nem csak, ha tudásról, vagy teljesítményről van szó, a szócsatákat is épp annyira nehezen viselem, ha vesztésre állok. Így meg, hogy Da-hee nueuronjai lelassulnak miattam, kiváltképpen jól szórakozom! - Nem foglalkozom benyomásokkal. Hagyok időt az ismerkedésre és utána döntök. - elégedetten somolygok mellette. Igazából tudom, van alapja annak, amit mond, csakhogy én nem gondolom, hogy egy- számomra- kellemetlen külsejű, az ideálomtól távol álló nő páldául nem hordozhat magán olyan értékeket, olyan kiváló jellemvonásokat, amik miatt bele tudnék szeretni. Mert bele tudnék. Nekem nem minden az első alkalom. - Én eddig is rendesen csináltam, itt éppen te vagy az, aki el fogja rontani... - bár mosolygósan beszélek hozzá, némi ingerültsék azért akad bennem, hogy még mindig döntésképtelen. Mondana egyértelműen nemet, vagy igent, de hogy eddig húzzuk-halasszuk, mikor már torkig benne vagyunk... Végül aztán úgy tűnik, beleegyezik és teljes erőbedobással készül a tökéletes párkapcsolat eljátszására, nem tagadom, nagyon tetszik. A közelsége is. Bódít. Ahogy szétbontja tenyerét a mellkasom, a tekintetem odazuhan övéről. Elmosolyodom, hát még ahogy zavartan elkapja, sietősen. Elégedett vagyok, ha nem a teljes undor, inkább a női gyengeség vezérelte. Utóbbiban szeretnék hinni. Abban fogok! - Miért ne mondanék?! Minden nő irigykedne rád, ha szégyenérzet nélkül beszélnék róla, mennyire kívánatos vagy. - értetlenül állok előtte, miért lenne zavaró, ha mint a pasija csak az foglalkoztatna, hogy újra és újra magaménak érezhessem, egy intimebb pillanatban. Miért kellene nekem szolídan beszélnem arról, amit érzek iránt, vagy gondolok róla? A szerelmes férfi felfal a tekintetével, én ilyen vagyok. Nem tudnék arról beszélgetni, milyen a szeme színe. És őszintén, miért vallatna engem erről bárki?! Éles koncentrálással hallgatom minden szavát. Világossá válik, miért kellek neki. Mosolyom fültől fülig érővé avanzsálódik. - De a pasid lám, mégis el tudott jönni, hogy csak és kizárólag vele táncolhass. - játékosan mondom, természetesen elégedettségemből fakadóan. Hiszen nagyon is szórakoztat, hogy nem tisztán, de kimondásra kerül, hogy szüksége van rám. Én pedig a parketten meg fogom pörgetni, ha akarja, ha nem. Nem mintha táncoslábú lennék, nem szeretek táncolni. De hogy lássam az arcát közben, mindent megér nekem! Nem kerüli el a figyelmem, hogy valószínűleg a pulóveres napnak köze van ahhoz, hogy ma egyedül jött. Ennek ellenére nem teszem szóvá. A magánügy, az magánügy. Nem kell véleményeznem, vagy cikiznem, gúnyolnom az érzéseit. Ha taknyos gyerek lennék, még meg is tenném éretlenségből, de ezen már túl vagyunk. Tudom, hogy tud fájni, ha elhagyják az embert. Épp ezért ezen nem viccelődöm. A nő csokor közepén, csak arra koncentrálok, hogy Shin Da-hee lépéseit is irányítsam. Ez már majdnem keringő, de a rettegés úszik tarkómon föl, ahogy érzem kézfogásunk alatt, mit' össze botladozik. Elég erős vagyok, hogy fél kézzel támasszam, de emiatt a zavart tyúklépés sorozat miatt, kénytelen vagyok hamar és gyorsan véget vetni - a számomra - kellemes társalgásnak és megkeresni a helyünket. Helyet foglalunk, én pedig vagyok annyira pofátlan, hogy nem csak közelebb húzom a székét, de a karom is átdobom a feje mögött. Birtoklón, összezárom kettesünket. A kérdését meghallva megrázom a fejem mosolygósan. - Megtörtént, amikor intettem nekik. Mi nem vagyunk az az ölelkezős, egymásba karolós család. - magyarázom, bár mélyebben nem szeretnék ebbe belemenni. Akivel kell, úgyis találkozni fog. A többit majd leszűri magának. Amíg tudom, óvom a hideg cinizmus és gazdag egocenter masszájától. Feltűnik, hogy megdermed, mikor megérzi a karomat, de nem tanusítok neki jelentőséget. - Ne mondj ilyet. Kibeszéljük az embereket és máris jobb kedved lesz. A kedvedért még beszédet is mondok. - bököm oda, közben rásegítek tenyeremmel a felkarjára, hogy közelebb simítsam magamhoz, mintha átölelném, rámborulna. Utóbbiban bízom. Nem tetszik, hogy szomorúnak érzem. - Első dolgom lesz hozni, ha vége a szent beszédnek. - utalok az esküvőre. Mosolyogva nézelődök, csak úgy, mint ő. Valószínűleg pincért keres, vagy csak jobban leköti a figyelmét bármi, ami nem én vagyok. Lepillantok a keresztbe dobott lábamon, nadrágom szélével játszom, csak egy másodperc, amíg kezem megakad - ekkor kérdez rá, miért nincs velem senki. Elgondolkodom, hogyan válaszoljak, válaszoljak-e egyáltalán, végül aztán ráemelem a tekintetem. - Nincs senkim. - vallom be. Hazudhatnék, lehetnék én a nagy vagány, aki azt mondja, falja a nőket. De minek? Nem vagyok hazug. A mai estét leszámítva... - Nem keresek magam mellé senkit, jól vagyok úgy, ahogy vagyok. - vállat rántok, majd elmosolyodom. - A családom zavarja, hogy így van. Mindent elkövetnek, hogy megházasodjak és emiatt elég kellemetlen kapcsolatokba kerültem bele. Ő túl szegény, ő túl gazdag, ő nem lehet, mert kreol bőre van, ... Egy idő után meguntam, hogy hozzák a jelölteket, akiket én kedveltem volna, elkergették. - magamra erőltetek egy fagyos mosolyt. - Nem hinném, hogy ezúttal máshogy lesz. Nem ők választottak téged, szóval... - nem kell sokáig várnunk a szakításra, megteszik helyettünk. Főleg az anyám. - Nem is hiszek ebben az egészben, kiölték már belőlem. Úgyhogy sok boldogságot az ifjú párnak! - elnevetem magam, hiszen micsoda csoda-tószt lenne. - Remélem a pasit te dobtad ki. - utalok a pulóveres napra, és akkor megszólal a zene, kérik, hogy mindenki foglaljon helyet. Úgy sejtem a magánbeszélgetésünknek, most vége lesz.
Őszintén letaglóz az a fajta sugárzó nemtörődömség, ami Seonjunból árad. Vajon örökölni kell ilyesmit, vagy tanítják is valahol? Engem valószínűleg már öt éves korom óta csupa szorongás és rigorózus szabály jellemez csak, ki tudja miért. Ha lehet választani, inkább nem is akarom tudni a tényleges okát, hogy én vagyok-e a hibás, vagy a génjeimet okoljam emiatt. Nem megérteni akarom ezt, hanem ugyanolyan lenni, mint Seonjun, aki láthatóan meg sem rezzen attól, hogy a családjaink árgus szemekkel figyelhetnek minket. A kettőnk - ilyen közeli - társasága csak millió kérdést szül, ami egy esküvőn, kifejezetten egy olyanon, ahol a fél vendégsereget ismerjük, határozottan elhibázott lépés. Lelki szemeim előtt megjelennek azok a bizonyos hölgyek, akik idős korukra pontosan azzá növik ki magukat, ami elől gyerekként menekültünk - az arc-csipkedő, púderes parfümillatot árasztó pletykás... Szóval legrosszabb rémálmaim elevenedtek meg előttem, ahogyan a fejemben ezer olyan kérdés kergetőzött, amelyekre nem tudtam a választ. Ennél még az is jobb lenne, ha végigmennénk a "Van valakid? - Nem tervezel még házasodni? - Mikor szeretnél gyereket vállalni?" triumvirátuson. Kifürkészhetetlen, elgondolkodó pillantással vizslatom a mellettem álló férfit. Talán nem is olyan rossz ötlet mellette maradni. Őt biztosan nem érdeklik ezek a hátborzongató témák, így biztosan nyugodt esténk lenne együtt. Úgy értem eseménytelen. Úgy értem csendes... - De ha te rossz ómen vagy, akkor mi fog ma történni? - Szórakozottan tettem fel a kérdést, mintha nem lehetne megannyi hibalehetőség abban, hogy az esemény el sem kezdődött még igazán. - Ha nem jelenik meg a... Szóval valaki, és elkerüljük a tortát mielőtt felvágják, akkor nem lehetsz rossz ómen. - Megköszörültem a torkomat, miután majdnem kicsúszott a számon, hogy az exem az a bizonyos valaki. Hogy miért érdemelte meg Seonjun mégis azt a gondosan becsomagolt és talán kicsit sem bóknak tekinthető néhány szót? Vegyük úgy, hogy ezzel köszöntem meg őszintén azt a bizonyos pulóveres esetet. - Ez meglepően kedves tőled. - A kelleténél tovább néztem őt, értékes másodperceken át csak az arcáto fürkésztem, a szája görbületét, a szemeiben csillogó érzéseket, amelyeket nem az én tisztem volt megfejteni, mégis azt kívántam bár úgy ismerném őt, mint a tenyeremet. Eddig mindig olyan helyzetekben találkoztunk, amikor nem tudtam másképp gondolni rá, csak vetélytársként, olyan emberként, aki szeret viccet csinálni másokból, aki szeret maga is a legjobb lenni. Ez a hirtelen kedves gesztus viszont elüntette annak a gondolatnak a csiráját bennem, hogy talán sokkal több van Hwa Seonjunban ennél. Hogy lenne mit megismernem benne. - Bahh... Szörnyű vagy. - Minél inkább szigorú kifejezéssel igyekeztem felé fordulni, annál nehezebb volt elmismásolnom a szám sarkainak felfelé görbülését. Összepréseltem az ajkaimat, de még így sem tudtam megálljt parancsolni a kikívánkozó finom nevetésnek, amit ha már lehetett, megpróbáltam minél ítélkezőbben tenni. Lehet egyáltalán ítélkezve nevetni? Hát én most próbáltam. - Most miért mondod ezt? - Zavaromban a hajam irányába lendült a kezem, a fülem mögé parancsoltam néhány tincset, amit most hirtelen zavarónak éreztem, holott talán nem is volt velük semmi baj. - Kár, hogy szerelemről biztosan nem volt szó akkoriban, akkor most hinnének nekünk. - Átható pillantásomat rá szegeztem, direkt hangsúlyoztam, hogy mennyire nem volt soha ő a szerelmem, akármennyire gyerekesnek tűnhetett is ez ennyi idősen. Igen, határozottan gyerekes az, ahogyan reagálok rá és ahogyan tovább vacillálok azon, hogy megéri-e nekem hazudni valami olyasmi miatt, amiről egyébként nincs kedvem beszélni a családommal. Vagy bárkivel, a jelenlévők közül. Talán csak Seonjunnal, aki így vagy úgy, de tettestárssá válik. - Seonjun! - Úgy ragadtam meg a karját, hogy valójában fogalmam sem volt mit akarok tenni vele. Legszívesebben megrángattam volna, de miután körbepislogtam és néhány éreklődő pillantásba ütköztem, inkább mosoly erőltettem az arcomra és belekaroltam a férfiba. - Szerintem nem muszáj ilyen részletekbemenően mesélned bármit is a családodnak. Vagy a jelenlévőknek. Halkabban! - A kényszeredett mosoly még akkor is ott ült az arcomon, amikor felpillantottam rá, és... És képtelen voltam elszakítani tőle a pillantásomat, mert a mélybarna szemek, az illata, a nagyképű vigyor az arcán, mind-mind más egyvelegüket mutatták ilyen közelről, mint amit eddig ismertem. Amikor sikerült feleszmélnem ebből a felismerésből, már-már megrémültem attól, hogy pusztán egy ötlet miatt mennyire másképp kezdtem el szemlélni őt. Nem mintha eddig ne lettem volna tisztában vele, hogy a lányok odáig vannak érte, és ismertem volna el, hogy a gödröcskés mosolya szerintem is szép... Na, ne! Ezt Seonjun soha nem tudhatja meg. - Neked mindenre van válaszod? - Én sem adtam magam túl könnyen, még akkor is volt mondandóm, amikor már az övé kellett volna legyen az utolsó szó. Nem tehetek róla, mindig is versenytársak voltunk. Most miért kellett volna lemondanunk erről? Felnőttünk igen, de nem épp most terveztünk hazudni mindenki előtt? Akkor miért ne próbálhatnék meg jobb lenni benne, mint ő? - Jó, hogy! Nem számítottam rá, hogy te... én... mi... - Sóhajtva adtam fel újra. Immár hivatalosan is el kellene könyvelni, hogy képtelen vagyok funkcionálni, amikor Seonjun a közelemben van. Vagy ha arra gondolok, hogy most bizonyítanunk kell, hogy egy pár vagyunk. - Meddig fogjuk egyébként ezt csinálni? - Csak hogy tudjak egy határidőt adni a szenvedéseimnek. Na nem aféle szenvedés ez, hogy vele kell töltenem az időmet, ezt már korábban sikerült megbeszélnem magammal. Ezerszer inkább az ő társasága, mint a pletykás hölgyeké, akikkel a liftben is összefutottunk. Inkább a folyamatosan növekvő szorongásom miatt kérdeztem rá. - Á, értem, szóval.. Tényleg ezt gondolod? - Össze voltam zavarodva, ez pedig számára is egyértelművé válhatott. Nem tudtam tényleg komolyan beszél-e, esetleg ez is a szerepe része. - Ti férfiak mindig olyan könnyedén megbeszéltek ilyen dolgokat. Nekem nincs kedvem a hölgykoszorúnak mesélni arról, hogy eszed reggelente a tojást. - Durcásan toltam előre az alsó ajkamat. Nem taszított annak a gondolata, hogy ha valakit szeretek, akkor megteszek érte dolgokat és a gondját viselem olyan helyzetekben, amelyekben segítségre van szüksége. Mégis, mindig sokkal jobban vonzottak azok a férfiak, akik nem egy anyára vágytak a kapcsolatban, hanem egyenlő félnek tekintették a párjukat. Legalább a közös otthonunkban. - Persze, rettenetesen örülök neki - mosolyt villantok rá, amiben még mindig van némi erőszak, csak hogy ott maradjon az arcomon. Egyre inkább úgy érzem, hogy ha rá hagyatkozom, mindent képes lesz megmagyarázni. Pont úgy, mint ahogyan hozzám is újra meg újra van egy utolsó szava, ha mellette maradok, biztosan végigcsináljuk ezt az estét, mint egy pár. A jövőről pedig valószínűleg nem érdemes annyit gondolkodnom, amikor a jelenben is van elég problémám. Hiszen fogalmam sem volt, hogy hirtelen nem is lesz akkora hazugság, hogy van valakim. Vagy hogy annak a bizonyos valakinek a személye ilyen hamar megváltozik. Fürkésző, érdeklődő pillantással figyeltem őt, majd pillantottam a családja felé, akik tényleg nem tűntek sértettnek azt illetően, hogy feléjük sem néztünk. Ismeretlen volt számomra ez a helyzet, az én kis családom mindig sokkal jobban szeretett tudni egymásról mindent, mint ahogyan az elmúlt percek is demonstrálták. - Azt hittem... - Hirtelen hallgattam el, valójában nem tudtam folytatni. - Ha mégis szeretnél odamenni valakihez, mehetünk a szertartás után. - Láttam rajta, hogy nem feltétlenül feszegetné tovább a témát, ezért valami menekülőút félét próbáltam neki biztosítani a szavaimmal. Valójában én voltam inkább csapdába szorulva, ha később tényleg találkoznom kell majd a családjával. - Kibeszéljük őket? Nem azt mondtad, hogy nem szereted a pletykákat? - Ezúttal már kifejezetten őszinte, széles mosollyal böktem őt finoman oldalba. Tudtam, hogy nem vehetem őt teljesen komolyan, abban valamiért mégis bíztam, hogy amikor azt mondta az én magánéletemet nem teregeti csak úgy ki másnak, igazat beszélt. Felforrósodik az arcom, ahogyan közelebb húz magához, s alig hallok valamit a szívem dobogásán kívül, amikor a fejem közelebb billen a vállához, rövid időn belül pedig megadom magam és ott nyugtatom a buksimat, közel hozzá, az illatától megbabonázva. - Van kedvenced? - Megemeltem a fejemet, ezúttal még inkább tudatában annak, hogy az arcom alig pár centire van az övétől. Csak reméltem, hogy az arcomat égető érzésnek pusztán én vagyok tudatában, s a bőrömre felvitt finom smink nem engedi láttatni is ezt. - Úgy értem pezsgőd. Vagy kedvenc italod? - Lehet, hogy egy hamis kapcsolatot minden apró információját nem a kedvenc italoknál kell kezdeni, de mi nem hajtottunk zöld kártyára, ezért felesleges lett volna arról kérdezni, hogy mi a horoszkópja, vagy van-e allergiája. Ezekkel részben már amúgy is tisztában voltam. Ezer éve ismerjük egymást. Mégis meglep, amikor annyira nyíltan mesél a magánéletéről, még ha én kérdeztem is rá. A pillantásom előbb kérdőn, majd együttérzőn csüng a vonásain. Nőként, egy lánytestvérrel nekem mindig is csak a lányokra nehezedő nyomásról volt tapasztalatom. Eszembe sem jutott soha, hogy ilyesmi a férfiakat is sújthatja, vagy hogy tényleg megviselhető őket. - Tudod... - Lassan, a gondolataimat rendszerbe szedve igyekeztem előállni a válasszal. Ártatlannak szántam a kérdést, most mégis többnek éreztem a beszélgetésünket. - Szerintem igazad van abban, hogy jól vagy úgy, ahogy vagy. Sikeres vagy és intelligens, erre bárki büszke lehet. - Ezeken nem volt mit tagadni. - Ha majd olyan kapcsolatod lesz, amiben látják, hogy őszintén boldog vagy, akkor el fogják fogadni, mindegy, hogy ki pontosan a párod. Csak mert mások próbálják megítélni, nem szabad lemondanod a szerelemről. - Magam sem tudom honnan jött ez, vagy miért próbáltam olyasmire biztatni, amit az én "páromként" most amúgy sem kaphatott meg. Elvégre ez az egész egy mindkettőnk számára hasznos üzlet volt csak. Nem tart örökké. - Azért ha tényleg beszédet szeretnél mondani, ezt még át kell fogalmaznod. Nem örülnének neki - nevettem fel, vele együtt szórakozva a helyzeten. Meglepve tapasztaltam, hogy mennyivel felszabadultabb voltam mellette, immár kettesben. Hogy mi ketten valaha ilyen jól elbeszélgessünk? Nem, ez egészen érthetetlennek tűnt. Néhány másodpercen át csendben néztem őt, aztán lesütöttem a szemeimet. - Nem igazán... - megráztam a fejemet, ezúttal a szégyentől vörösödtem el. Előre billentettem a fejemet, az ölemben fekvő kezemet figyeltem, és örültem neki, hogy a hajam elrejt valamelyest. Boldognak kellett volna lennem, mert két olyan ember legszebb napjának vagyok a tanúja, akik biztosan csodálatos életet fognak élni együtt, az én fejemben egy kis hangocska mégis azt szajkózta, hogy nekem soha nem lesz ilyen napom. Főleg az előző párkapcsolatom miatt nem. Mások boldogságát elrontani ugyanakkor nem terveztem, hamar úrrá lettem a vonásaimon és érdeklődve, talán még halványan mosolyogva is nyújtogattam a nyakamat, hogy ne maradjak le a szertartás egyik percéről sem. Hol közelebb dőltem közben Seonjunhoz, hol távolabb hajoltam, de csak amennyire a székem támláján fekvő karja engedett. Egy ponton talán még a combján is ott nyugtattam a kezemet. Amikor a szertartás hivatalos része véget ért, sugárzó arccal fordultam felé, a kedvem mintha száznyolcvan fokos fordulatot vett volna a korábbihoz képest. - Na, még mindig ugyanazt a beszédet mondanád nekik, mint az előbb? - Halkan nevetve vontam fel a szemöldökeimet, s vártam a válaszát. - Most mindenki lerohanta őket.,, Hogy menjünk így oda gratulálni? - Hátra dőltem a széken, a levegőben mintha apró kisülések pattantak volna közöttünk. Nem tudtam mivel kellene folytatnom, a nyelvembe kellett harapnom, hogy ne mondjak valami butaságot, legfőképp, hogy ne akarjam szavakba önteni, hogy milyen hatással volt rám éppen.
"Why are you so worked up? Am I? I’m not. You’re at 160bpm and 100dB at the least. I’ve never seen you get so worked up over someone. It’s just, he keeps rubbing me the wrong way."
In your life, you meet people. Some you never think about again. Some, you wonder what happened to them. There are some that you wonder if they ever think about you. And then there are some you wish you never had to think about again. But you do.
Da-hee and Seon-jun
Az arcjátéka tankönyvi ábra lehetne a „kétségbeesés, rettegés, zavar” címszavak alatt. Igen kifinomult tudástárral rendelkezem a - más emberek - által leírt szerelmes tekintet milyenségéről, de biztos vagyok benne, hogy Da-hee a másodperc töredékére sem felel meg az ott leírtaknak. Ellenben én nevetgélek, bűvölten andalgok körülötte. Talán a szakításra játszik tudatalatt? Megeshet. Nem foglalkozom a holnap aggályaival, beleevezem kettesünket valami negédes játszmázásba, még akkor is, ha egymás keserű pontjai vagyunk. Nem kinőttük már az ujjal mutogatást? Bár be kell látnom, magam is szívesebben tölteném bárki mással életem hátralévő napjait egy lakatlan sziget adta alternatívában, csakhogy sűrűn használt, s hőn szeretett példával éljek kapcsolatunk milyenségét illetően. Ehhez hozzátársul a modora, a stílusa és a tudálékos mindensége. Ha képes lenne ellazulni, - melyre képtelensége egyértelműen irigységéből fakad,- talán még némi szimpátiát is éreznénk egymás iránt. Így viszont ellehetetleníti magát, s vele együtt az én dolgomat is jócskán megnehezíti. Tényleg olyan szörnyű érzés engem használnia fel élőpajzsnak a pletykás rokonság seregeivel szembe? Érezhetnék sértettséget, de az igazság az, hogy felettébb jól szórakozom. Miatta? Vagy kettőnk miatt? Magam sem tudom... - A jósláshoz nem értek. - lassan kibomló mosollyal nézek le rá, és amikor különösen fegyelmezetten, összeszedetten játszom, egyszer sem tévesztem el a szerző által megálmodott szerepet: a szerelmes, megbűvölt, odaadó, figyelmes fiúét. Makulátlan, már szinte magam is elhiszem őt követő tekintetem után, - ahogy minden sejtem ösztönösen mozdul irányába,- hogy fülig szerelmes vagyok. - Tudja valaki, hogy pontosan ki lett volna az a bizonyos "valaki"? Rajtad kívül. Csak akkor bukhatunk le, bár... - alsó ajkamra harapva tovább szélesedik a görbe képemen. - Lehet, hogy egészen véletlenül egyszerre sikerült több vasat, hm. - fejem ingatom jobbra, balra. Ha megsértődne, ha elhúzódna, karom reflexszerűen utána mar, nem eresztem. Elnevetem magam, bocsánatkérően csóválva a fejem. Nos, az imént újra az a fiatal kölyök voltam, aki folyton utána flangált a folyosón, csakhogy az arca előtt lobogtassa azt a bizonyos hibátlan dolgozatát... Nevetséges. -Megoldjuk. - kacsintok rá, ha az előbbi megjegyzésem csak tovább roppantotta volna bizonytalan lábakon álló bizalmát irányomba. - Néha az az érzésem támad, hogy szentül hiszed: a két lábon járó ördög vagyok. - fejem szelíden oldalra billen, elkapom a hosszúra elnyúlt nézést, amivel megjutalmaz. Állom tekintetét, halványul görbém és talán kérdővé válhat arckifejezésem. Nem figyelek rá, nem tudom pontosan leírni, milyen mimikával nézek le rá. Az egyetlen dolog, ami perpillanat foglalkoztat: zavar, hogy ennyire gonosznak lát. Igaz, jócskán adtam rá okot és ismerve magam, fogok is még, de ettől még az a bizonyos bogár belerepül a levesembe. Ingerel. Irritál. Némán fújtatok, mielőtt feje mellett az emberek között kutakodna tovább figyelmem. Magam is meglepem a felismeréssel, milyen hatást gyakorol rám Da-hee. Eddig jelentéktelennek gondoltam a fejében megszületett teóriáit velem kapcsolatban, most? Most semmi más sem érdekel inkább. - Tájékoztatásul közlöm, hogy mint életed szerelme, ezen most meg kellene sértődnöm. - féloldalra húzom a szám, úgy bólogatok. Belejátszom a szerepembe, mint sértett szerető. Mesterkélt minden gesztikulációm, amivel körítem szavaimat. De a tényen nem változtat. Ami inkább foglalkoztatni kezd, ahogy a hajával babrál, miután tréfálkozok. Jóformán csak az idegeivel igyekszem játszani, nem szeretném, ha olyan érzésekről hallucinálna, melyek nem léteznek közöttünk. Mégis, ebben a pillanatban szinte biztos vagyok, hogy ha történne - ironikus módon - hasonló baleset körülöttünk, nem tennék másképpen. Ez a felismerés, hogy még csak saját családom tagjai eszembe sem jutnak, s hogy őt készakarva próbálnám megvédeni, elgondolkodtat. Hm. - Olyan lettél, mint a paradicsom... azért'. - fogvillantós vigyorral konstatálom a rá mért hatást, de a következő pillanatban már arrébb húzódok tőle. Nem tudom eldönteni, hogy flörtölés is zajlik éppen közöttünk, vagy ez mind csak a színjáték része? Hol húzódik a határ aközött, amit magunk felé adunk el, s amit kifelé szolgáltatunk? Egy pillanatra szükségem van, hogy vissza avanzsáljam magam csak és kizárólag a bérelt szerető bőrébe. - Soha? Egyetlen egyszer sem írtad fel a nevem valamelyik rózsaszín, csillámos füzeted hátuljára? - természetesen tudom, hogy nem. És azt is, miért hihetetlen bárki számára, hogy mi ketten egymásra találhattunk. De! Rómeó és Júlia hasonló utakon keresztül jutottak el a szerelmük beteljesülésig. Szélsőségekben gondolkodom. Természetesen kard és méreg, mindenféle maszkos bálok nélkül is hihető az, ha két egymást taszító ember végül vonzásra lel. Vagy? Igazából mindegy, mi mit feltételezünk a hihetőségről. A jelenlévők hetven százaléka csordultig hatódott az esküvő mámorfelhőjétől, a rózsaszín kábulattól egyébként sem látnak tovább az orruknál. Nekünk pedig most csak és kizárólag arra kell koncentrálnunk, hogy minket békén hagyjanak, egymást szeretve. Hangosan felnevetek, szinte hallom visszhangozni a gyomorból feltörő kacagásomat, amikor rám parancsol. Így, talán pont az én reakciómnak köszönhetően a tágra nyílt szemű közönségünknek hamar tova illan figyelme. - Mondd, Kedvesem! - incselkedek vele. Igazság szerint fogalmam sincs, miért vagyok ilyen kegyetlen felé. Talán tényleg én vagyok a két lábon járó ördög az életében, hiszen egy szikrányi együttérzést sem tanúsítok felé, mióta csak belerángattam a hazugságomba. - Most akkor részletezzem a kapcsolatunk milyenségét, vagy ne mondjak semmit? Azt hittem nekem kell beszélnem majd... Csak nem meggondoltad magad? - lágyabb arckifejezéssel mozdulok hozzá egészen közel. Félreértelmezem, vagy Da-hee az előbb valóban másfajta csillogással a szemében nézett fel rám? Ha jobban ismerném, el tudnám dönteni, hogy a gyűlölet csillant fel íriszeiben ilyen jól észrevehetően, vagy? Annak kellett lennie. Megfeszítem arcizmaim, hátrébb hőkölök finoman. Nem akarnék én annál nagyobb kellemetlenség lenni az aurájában, mint amilyen vagyok, s leszek is az este hátralévő részében. - Szeretnéd, ha inkább csak néznélek? - ismét egy arasznyival közelebb fészkelődöm hozzá, le sem véve róla a tekintetem, talán még pislogni is elfelejtek ennek a másodpercnek a ránk eső töredékében. Mégis mit kezdjek azzal, ha folyamatosan belém köt? Tisztáznia kellene felém, milyen szeretőre van szüksége. Lehetek én a halk, a meg nem szólalok típus is, ezer örömmel vállalom, de tudom, neki is tudnia kell, hogy akkor garantált a bukásunk. Enyhén felszaladnak szemöldökeim a következő megszólalása után. - Szerinted én igen? - nézek rá értetlenül, bár szerényen. Nem akarom, hogy bárki is meglássa az értetlenséget, egyet nem értésünket. Annak kell látszania, hogy szeretem ezt a nőt, s ha van is közöttünk nézeteltérés, azt nem kiabálva, dúlva-fúlva oldjuk meg, hanem szeretetben, egységben. - Bármikor szakíthatsz velem. - tényként, szinte üres, érzelemmentes arckifejezéssel közlöm. Úgy emlékszem, ezt már próbáltam felajánlani neki, hogy bármikor kiléphet ebből a kamu-sztoriból, én nem fogok ellene ágálni. Hacsak egy fél órára, hacsak egy órára mentjük egymást és menedéket nyújtunk a család, az ilyen-olyan rokonok kínzó társalgásaitól, ám legyen. Hálás leszek és nem ellenkezem. A kérdését hallva, nem tudom eldönteni, sem megérteni, hogy miért értjük meg egymást ennyire nehezen. A kettőnk összeférhetetlensége talán nem csak egyszerűen fiatalkori heves és életkorunk sajátossága volt? Esetleg elrendeltetett, hogy gyűlölnünk kell egymást és irtóznunk attól, hogy bármiféle szimpátiát is megleljünk a másikban? A banális feltételezés is sértő, de mégis ebben lelem a legtöbb rációt. Kérdő, összezavarodott ábrázatomról pedig nem nehéz leolvasni, mennyire nem értem meg. - Pont ezért maradj mellettem és akkor nem kell részletezned, hogy eszem a tojást. - nevethetnékem támad, még a levegő is csak szaggatottan érkezik a tüdőm mélyébe, némi csillapítás gyanánt. - Ne engem hibáztass a saját nemed aggasztó habitusa miatt. - vállat rántok hanyagul. A legkevésbé sincs kedvem megfirtatni itt és most a nemek közti problémákat, de őszintén bevallom, hízelgőnek tartom a szavait. A női nem éppen erről híres - vagy éppen hírhedt - mindent túl- és agyon gondolni, egymilliószor felboncolni ugyanazt a már száraz, üres, jellemtelen témát, melyből új információt - aligha -egyáltalán nem sikerül kifacsarniuk, de nincs megállás. Belegázolnak, ha kell térdig. Miért ne tennék?! Sokkal okosabbak tudnak lenni nálunk, mert a mi érzéseinkről is ők gondoskodnak, ítélkeznek, keretbe zárják... Jelen pillanatban viszont, puha örömmel szolgál számomra, hogy Da-hee enged nekem és idomul az irányításom alá, nem olvad bele a hölgyek által oly nagyra tartott kibeszélésének azt, ami igazán senki másra nem tartozik kettőnkön kívül. Sosem vallanám be, hogy a mondandójában - ismét - csak egy olyan nőre bukkantam, aki szimpatikus számomra, úgy igazán. S hogy elgondolkodtat, talán ő más lehet? Mintha változtatna a tényen, hogy zsigerből elutasít mindent, ami én vagyok, s én sem tettem soha másképpen. Igazán most sem. Még csak meg sem rebben a szemem, amikor a családom felől érdeklődik. Naiv, ha azt gondolja, hogy nekünk kell majd oda mennünk hozzájuk. Előbb szakítják szét a teret és löknek félre mindenkit az útból, hogy alaposan szemügyre vegyék őt. És persze mindenféle ostoba tesztnek állítják majd elébe, mert megtehetik, mert ők felsőbbrendűek. Vagy legalábbis ezt gondolják. Egy percig sem féltem a mellettem ülő nőt, mert pontosan tudom, mennyire intelligens. De ne várja el tőlem senki - hogy tétlenül nézzem a megaláztatását annak a feltételezett és eljátszott szerelemnek, amit éppen produkálunk, mert ők majd bábmesterei lehetnek az életemnek. Francokat. - Hálás vagyok a figyelmességedért, de nem szükséges. Előbb találnak meg majd ők. És akkor futhatunk... - rávezetem a tekintetem, nem rejtem el előle, mennyire hidegen hagy bármiféle kapcsolódási lehetőség bármelyikükkel. A lehető legtávolabb sikerült kerülnöm tőlük érzelmileg, a hétköznapokról nem is beszélve. Ezt a nagy becsben őrzött hagyományt nem itt és nem most szeretném megbontani. - Nem is pletykálkodásra gondoltam. - már egészen közel húzom magamhoz, mikor sejtelmes félmosollyal lenézek rá, közvetlenül a karom alá. - Ő ott például, abban a lila selyemfüggönybe takart undormányban... - bökök állammal a nő irányába. - Nézd, milyen szerelmes a férjébe, le sem lehetne heggeszteni a kezét a pasi hátáról. Közben pedig nincs olyan kollégája, aki alá ne feküdt volna oda. A másodunokatestvérem. - sietősen hozzáteszem, csakhogy tudja, nem vad találgatásokba kezdtem. Az állításom biztos forrásból - a nőtől - tudom. Megkérdőjelezhető-e a nagy szerelem létezése. Mindenképpen. Ez az egész rózsaszín massza csupán a testünkből nagy hirtelenséggel kiáramló kémiai reakció, ami ki tudja miért, egyesek szerint évekre, egy életre képes elhasalni bennünk. De ez - szerény véleményem szerint - csak naív tévképzet és önbecsapásra épülő börtön. Semmi több. Olyan, hogy "nagy szerelem" nem létezik és bárki, aki bedől ennek, ostoba és kábult a testében felszaporodott hatás utórezgései miatt... S ahogy Da-hee arca a mellkasomra pihen, s illata belefészkeli magát a fejembe, mindentudó mosollyal konstatálom: kémiai reakció, na tessék. - Hm? - tekintetem a páron felejtem, nem fordítom fejem a nő irányába. Talán jobban is teszem, olyan közel van hozzám, hogy még véletlenül összeakadnánk valahol, ami kellemetlen lenne ránk nézve. Nem, mint produkció, annak tökéletes. Bár erősen kétlem, bárki kételkedne azután, milyen szétválaszthatatlan szerelem-halmazt alkot kettesünk e pillanatban. - Ó, nem. Különösebben nincs kedvencem. Bármi, ami elég erős ahhoz, hogy produkáljon egy pár hamis, látszat-nevetést a kedvencem lesz. Neked van? Mert akkor rá fogok rabolni... - ekkor már szemem sarkából irányába lesek, de még mindig nem célzottan őrá. Talán jobb is így, hüvelykujjam szüntelenül cirógatja ellentétes felkarját. Biztatón, támogatva, kedveskedőn, hogy kellőképpen eltudjon kényelmesedni ebben a helyzetben. Nőként bizonyára nehezebb - mondhatná bárki joggal. Megnyitom felé a szívem, elmesélem a helyzetemet is. Nincs mit titkolnom, tagadnom. Egyébként is többen tudnak róla, milyen a családom, mint amennyien ők azt hiszik, hogy tudják. Nem olyan tökéletes a színjátékuk, hogy senki se látná, milyen aranyvérűnek képzelik magukat. Ettől függetlenül kíváncsian hallgatom a sovány, bizonytalan lábakon álló vigasztalást - alkalmi - oldalbordámtól. Kissé megmosolyogtat, ahogy megpróbál életet lehelni egy nem csak megtagadott, de már rég eltemetett hitembe is. - Lemondtam róla? Lehet. De egyszerűen nem is hiszek benne. - vállat rántok, nem titkoltan. - Azt a nőt, akivel én tökéletes harmóniában leélhetném az életemet, bárki is legyen, soha nem tenném ki ennek. - bökök állammal a túloldalt ülő hideg család felé. - De sosem voltam még szerelmes és feltételezem, bízom abban, meg van a kellő intelligenciám hozzá, hogy nem is leszek, ne legyek. - beszélek tisztán, érthetően. Értékelem támogató hozzáállását a témához, de be kell látnia, nincs miért hirtelen kélt támasztékommá lennie, szükségtelen. Lopott mosollyal nézek rá, őszinte jókedvvel, melyet a vérem és felmenőim jelenléte sem vonhatnak el tőlem e percben. Mert bár nem érzem helyesnek a témáját az estnek, Da-hee társasága kimondottan szórakoztat. A következő szavai és nevetése, belőlem is kicsikar valami egészen hasonló ritmusú kacagást. Az előttünk ülők fészkelődéséből sejtem, zavaróak vagyunk. Annál jobb! Gondolom. - Ugyan már! Nincs igazi esküvő balhé nélkül. - kuncogva búgom bele a hajába. Egészen természetesnek érződik mellette jókedvűnek lenni, elbújva a kettőnk egybeforrt létezésébe. Tetszik, hogy magunk vagyunk, még annak ellenére is, hogy tudom miféle ellentétes érzelmeket vált ki belőlem, s én őbelőle. Mégis, a maga groteszk módján perpillanat a legjobb hely, ahol lehetek; mellette van. A túlzott érzelmek apró pontatlanságokhoz vezethetnek színjátékunk során. Amelyek összességében rontják majd a hihetőségét annak, hogy egy boldog, szerelmes pár vagyunk, akiket még csak éppen elkapott a másik bűvköre. A hideg fej, biztos kéz elve esetünkben a legcélravezetőbb. Mégis, megálljt kell parancsolnom minden a számra jövő szavamnak, ugyanis elképzelhetetlennek tartom, hogy bárki legyen olyan idióta, hogy lemondjon róla. A maga mindenségével Da-hee - gyűlölöm így látni - csodálatos nő. Zsigerből jövő irritációt érzek, ha a fantom pasira gondolok és büszkén, elégedetten veszem át a helyét, ki is húzom magam. Micsoda testbeszéd! Végül persze nem mondhatok semmit, mert megkezdődik a ceremónia. Észre sem veszem, mikor hagyom abba, kezdem el megint simogatni a karját. Ő mikor fekteti tenyerét a combomra, olyan természetesnek érződik - pedig a legfelkavaróbb esemény hosszú ideje életemben az, ami most éppen velünk történik. Vehetem én akármennyire félvállról, megkövülten, vannak érzéseim. S az biztos, hogy nehéz megküzdenem a felfedezéssel, Shin Da-hee egy törékeny virágszál, és épp olyan értékes, mint bármelyik másik nő, akkor is, ha eddig gyerekes csintevéseim és rivalizálásom fátyla eltakarta ezt előlem. - Mi az, nem hiszed el, hogy simán a képükbe mondanám milyen rossz döntés volt? - félig elnyílt ajkakkal, széles mosollyal nézek le rá. A tömeg persze megindul, sorban egymás után, mint a libák. Egymást tapossák, érzékelem, hogy partnerem kétségbeesik. Mégis, hátradől a karomba. A kinyújtoztatott nyakamból lentebb adok, rávezetem tekintetem a mellettem ülőre. - Ne félj Törpilla, megoldjuk. - elégedetten fürkészem, s már fel is kelek ültőhelyzetemből. Tenyerét megkeresve, felkutatva, végül ujjaim övéivel keresztezem. S ha megalkottam a tökéletes, bonthatatlan kézfogást, felsegítem az oldalamra. - Irány a rivaldafény, Miss. - játékosan somolyogva, hízelgőn simulok hozzá, hogy a hajába simítva orrom hegyét, egy csókot, vagy hasonló értékű érintést imitáljak. Nyugtatónak is szánom, ha kell, ha nem. S már a sorok közé vonom finoman, kellő elővigyázatossággal a magam oldalán. Ügyelek rá, senki se lökje fel, meg. - Hé, hát őszinte szívből gratulálunk! - csattanok fel, amint a pár elé lépünk, így, együtt, boldogan. Csak ott és akkor eresztem el a kezét, azonban derekára simul tovább karom, még véletlenül se érezze, hogy magára hagyom. Előbb a feleséghez lépek, aki szegről-végről tartozik hozzám, majd csak azután történik meg a helycserés támadás. Elég sokan vannak még mögöttünk, így nincs túl sok idő a beszélgetésre, annyira azonban akad, hogy elcsípjek egy igen kellemetlen megjegyzést irányunkba, éppen a férj felől: - Még szerencse, hogy ilyen meglepetéssel voltatok. Így Da-hee aludhat a te szobádban! Hogy nézett volna ki, ha valakit el kell küldeni? - mind hangos nevetésbe törünk fel, de bizonyára a mellettem haladó, általam finoman terelgetett nő, s én is csak megjátsszuk azt. - Mi van? - arcomon továbbra is mosolyom terül szét, ahogy távolodunk a pártól, de a hangom egyértelműen, ahogy kérdésem is leleplez. Mi a fészkes fenét mondott az ürge?! Együtt kellene aludnunk? Ideges mosolygással vonom magammal, a legközelebbi terasz felé...
- Ha nem értenél, nem lennél ott, ahol. Azok szoktak saját céget alapítani, akik vagy nagyon... túlságosan vakmerőek, vagy van valamilyen hatodik érzékük, mert tudniuk kell, hogy hogyan lesznek sikeresek. Ezt nem lehet tanulni. - Amikor rájöttem hogyan hangozhat ez az ő fülének - mintha többet foglalkoznék az életével még úgy is, hogy nem vagyunk folyamatosan kapcsolatban -, egészen felforrósodott az arcom. Ha tehettem volna, rögtön visszaszívom a dolgot, nehogy még nagyobb gödröt ássak magamnak, a "sajnálatra méltó Shin Da-hee" fejfa mellett. - Ezt nekem is csak mondták. Mások - teszem hozzá gyorsan. Persze, hogy felmerült néha az évfolyamtársainkkal, barátnőimmel folytatott beszélgetésekben. Mindenki vissza-visszatérő szereplője volt ezeknek az összejöveteleknek, vagy fizikai valójában, vagy pusztán a szóhagyomány útján, s ha figyelembe vesszük, hogy részt vettem ezekben a beszélgetésekben, azt hiszem semmivel nem vagyok jobb azoknál a nőknél, akik eddig lerohantak minket a furcsa helyzetünk miatt. A helyzetünk miatt, ami... Nehezen tudnám ezt megmagyarázni. Vajon arra vágytam volna inkább, hogy azzal a férfival jelenjek meg, aki miatt egy világ dőlt össze bennem, aki cserben hagyott és aki miatt napokig sírtam? Talán olyan nagy probléma őt valaki olyanra cserélni - Hwa Seonjunra cserélni -, aki most is ugyanúgy pezsdítette fel a véremet ezer és egy okból, mint általános iskolás korunkban? Akkor azt hittem, képtelen más reakciót kiváltani belőlem, mint haragot és frusztrációt - talán némi irigységet is a jegyei miatt -, most pedig meglepődöm azon, hogy további rétegei vannak a róla alkotott képemnek. Talán Seonjun is egy hagyma. - Nem. Nem volt alkalmam korábban bemutatni, szóval... - az ajkamba harapok. Nem szívesen beszélek róla, vagy idézem fel a történteket. Hogy mennyire reméltem, hogy másképp alakul majd. Hogy azt hittem más oldalán fogok ma megjelenni. Végső soron a családom megismert valakit, még ha nem is vallhatok be iránta semmilyen valós érzelmet. Mégis jobb megpróbálni eljátszani valamit, mint kényszeredetten és megszégyenülten magyarázkodni. - Nem igazán meséltem róla senkinek, mert nem akartam, hogy túl izgatottak legyenek. Tudod milyenek... - Nem az én családommal való saját tapasztalatára alapozva, sokkal inkább az ő élményeit felidézve. Feltételezem osztozunk ilyeneken. A megjegyzésére villan a szemem, a szemöldökeim között apró ránc jelenik meg, amiért összevonom őket. Legszívesebben a karjára legyintenék, de visszafogom magam, a levegőben állítva meg a kezemet. Ne mások előtt. Nem tudom hol torolnám meg, amiért ilyeneket feltételez rólam, talán van a környéken egy sötét sikátor. Az elhatározásomat csak a másokkal összeakadó tekintetem lombozza le. Seonjun nem is tudja, hogy mitől menekült meg. - A közös emlékeink tele vannak azzal, ahogyan kiválasztod előlem a kedvenc témámat a kiselőadásokból, nem hagyod, hogy nekem passzoljanak kosárlabdában és az orrom alá dörgölöd, hogy jobb lett a pontszámod nálam. Elnézést, ha nem tudom mire kellene számítanom. - Persze, bárki mondhatja, hogy ki kellett volna nőnöm ebből a gyerekes sértődésből és hogy ami volt elmúlt, de ha az emberek soha nem tanulják meg, hogy ha valami forró, ahhoz nem nyúlunk újra hozzá csupasz kézzel, akkor nem tartanánk ott, ahol ma. - Ha olyan kedvemben leszek, talán kiengesztellek majd, mint életed szerelme - nevetek rá jókedvűen. Viccesnek találom az elképzelést, hogy mi valaha is ennyit jelentsünk egymásnak. Lehetetlenség. A gondolataim kuszaságában mégis találok néhány olyan pontot, ami zavarba hoz. Mert hiszek benne, hogy mi sosem leszünk többek riválisoknál - hiába nőttünk fel az élet különböző területeinek szerelmeseivé -, azonban egy vékonyka hang mégis azt kérdezi odabent, hogy mi lenne, ha... - Csak melegem van. - Vágom rá túl gyorsan, egy szúrós pillantással felelve a vigyorára. A kezem azonban áruló módon az arcomhoz kapom, mintha azzal, hogy a felforrósodott bőrömhöz érek, ellenőrizni tudnám a színét is. - Ha fel is írtam volna, biztosan nem azért, amiért gondolod. - Mosolyogva forgatom a szemeimet. Nem, ha szerepelne is a padláson lapuló iskolai füzetekben a férfi neve, valószínűleg nem szívecskékkel körüldekorálva találnánk azt meg, sokkal inkább szakadásig áthúzva azt újabb és újabb vonalakkal, amelyek minden egyes pontszámot szimbolizáltak, amelyekkel jobb volt nálam. Felnőtt fejjel persze egyértelmű, hogy más dolgok érdekelnek minket, épp ezért teljesen más tantárgyakból teljesítettünk jól egész akadémiai karrierünk alatt. Akkor azonban az volt a világ legnagyobb fájdalma, ha Hwa Seonjun ugyanazzal a vigyorral nézett rám, mint most. - Ezer örömmel hallgatom, ahogy eladsz minket bárkinek, de az ég világon senkire nem tartozik, hogy milyen a... nem létező szerelmi életünk. - A kényes részletekhez illően lehalkítom a hangomat, hátha sikerül ezt megúsznunk anélkül, hogy valakinek ecsetelnünk kellene a "nászutas időszak" részleteit, tekintve, hogy egy párkapcsolat minden szakaszának van ilyenje, házasság előtt és után is. Akár Seonjun oldalán állok itt, akár valaki egész más mellett tettem volna, hálószoba titkokat azért semmiképp nem osztogattam volna úgy, mint főzési tippeket. Főleg mert rémes szakácsnak tartanak. - Csak... Ah, nekem mindegy. - Sűrűn kell pislognom, hogy ne jöjjek teljesen zavarba attól, ahogyan közelebb hajol hozzám. Hogy lehet, hogy így érzek az oldalán? Akármennyire is azt reméltem, hogy ez a néhány óra el fog repülni, most úgy érzem sosem lesz vége ennek az esküvőnek és az ifjú párnak kijáró ünneplésnek. Ha nem lenne illetlenség kihagyni a családtagjaim és ismerőseim ilyen fontos pillanatait, biztosan amellett döntök inkább, hogy odahaza bújok be a kanapén egy puha takaró alá egy forrócsoki és egy romantikus regény társaságában. A kérdése kizökkent, elnyílnak az ajkaim, mert válaszolni szeretnék, válaszolni akarok, de nem megy. A szemeimben felismerés villan, hiszen igaza van. Ettől pedig úgy érzem minden keményre vágott élem meglágyul valamelyest, nem akarom már minden irányból megszúrni azt, aki felém közeledik. Seonjun sem egy hamis kapcsolat bezsebelését tervezte a mai estére, de a szövetségünk éppúgy megsegítheti őt, mint engem is. Ettől kissé lentebb merem engedni a személyem köré képletesen felhúzott szögesdrótot, s még egy értő, apró fejbiccentést is megengedek a férfi felé. Értem őt. Látom őt. A saját élei mögött is. - Megjegyeztem, köszönöm az emlékeztetőt. - Felelem monoton hangon, legalább annyi érzelemmel, amennyit ő is tanúsít velem, amikor közli a tényeket. - Ez ugyanúgy érvényes rád is. - Eszemben sincs olyasmit várni tőle, amit nem szeretne megtenni. Végképp nem akarom az őrületbe kergetni őt, még ha nem is olyan rég berángattam volna egy sötét sikátorba. - Nem akarom hallani utólag, hogy mennyire köszönöd, hogy szóltam, hogy ilyen kérdéseket is feltehetnek, amikor megtörténik - jegyzem meg sokatmondó pillantást vetve felé. Simogatná az egomat, ha ténylegesen igazam lenne, de egyben rettegek is mindazon keresztkérdések sokaságától, ami hirtelen nem jutott eszembe. Amikre nem lehet felkészülni. - Nem hibáztatok senkit. Szerintem csak könnyebb férfiakkal barátkozni - úgy rántom meg a vállaimat, mintha semmit nem jelentene egy a megjegyzés. Pedig talán többet elárulok ezzel magamról, mint kellene. Az én családom tagjai közül már voltak, akik megmutatták magukat, s talán épp ezért ereszt gyökereket némi kíváncsiság bennem is Seonjun családjával kapcsolatban. Fiatalon, gyerekként egészen más volt a szüleire pillantani, amikor eljöttek az iskolai ünnepségekre, vagy megpillantottam Seonjunt, ahogyan egyikük mellől száll ki reggel az autóból, iskolába menet. Az akkora érdektelenségem most talán egészségtelen női kíváncsiságnak tekinthető, de ha már együtt vagyunk, jól esne tudni valamit a "potenciális" anyósomról és apósomról. Jut eszembe, még véletlenül se menjek a csokordobás közelébe... - Ennyire rosszak? - Libabőrös lett a karom attól, ahogyan fogalmazott, hiszen futni valami félelmetes elől szokás. Nem vártam valódi választ, elvégre nem ez volt a legalkalmasabb hely arra, hogy kitárjuk a szívünket egymásnak. A kapcsolatunk pedig korántsem volt olyan szinten, hogy Seonjun megtegye ezt nekem úgy egyáltalán. Talán rá sem kellett volna kérdeznem. Egyre tanácstalanabbul figyelem a nőt, akiről Seonjun mesél nekem, amikor azonban a csattanóhoz érkezünk, megrezzenek, tágra nyílt, riadt pillantásomat felé kapom. Az alsóajkam megrezdül, ez szörnyű akarom mondani, de mégis a nyelvembe harapok. Inkább a gondolataimba mélyedek, mintsem hogy megosszam a szerelemmel, párkapcsolatokkal kapcsolatos érzelmeimet vele. Amúgy is kár lenne ilyesmit feszegetni, amikor épp nemrég egyeztünk meg, hogy úgy teszünk, mintha kapcsolatban lennénk. Pedig hiszek abban, hogy létezik ilyesmi, és hogy ha valakit igazán szeretünk, az megérdemli a figyelmünket, hűségünket, bizalmunkat. Még annak ellenére is, hogy mindezeket eljátszotta valaki, akit nagyon fontosnak gondoltam. Hinni szerettem volna abban, hogy a pár, akiknek az egy egységgé válásának tanúi lehettünk most, megkapnának mindent a kapcsolatuktól. Ha az esküvő, a virágok, a vidám vendégek, az a néhány irigy pillantás mind megérné nekik. - Csak az érdekel mi a kedvenc italod - ismétlem magamat finoman, kedvesen. Nem kell túl hangosan beszélnem, hogy hallja amit mondok, elvégre fokozatosan olyan közel csusszantunk egymáshoz, hogy az már egészen intimnek számít. Nem azért csevegek vele, mert kellemetlennek érzem a csendet magunk között, sokkal inkább az érdekel, mitől érzem most magamat olyan komfortosan mellette. Hogy miért nem irritál a közelsége, vagy a fülembe duruzsoló hangja. - Rossz társaságba jársz, ha csak emiatt iszol. - Finoman megingatom a fejemet, majd adok magamnak néhány másodpercnyi gondolkodási időt. - A French75 a kedvencem, de bármit szeretek, amiben pezsgő van. És édes. - Nem csak az italok terén vagyok édesszájú. Ha választhatok, mindig szívesebben lépek be egy pékségbe valami csodálatos édességért, mint hogy a sós ételek felé húzzon a szívem. Talán így kompenzálok minden másért, ami nem olyan cukros és kedves velem az életben. - És csak azért, mert vannak ellentéteid a családoddal, lemondanál arról, hogy boldog legyél valakivel? - Talán két teljesen ellentétes ember vagyunk és más dolgokban hiszünk, de hogy lemondjunk a saját boldogságunkról, mert nekünk is vannak hibáink... Nem kívántam volna ilyesmit a legnagyobb ellenségemnek sem. - Chh... Milyen ünneprontó vagy. Ez az esküvő minek az eredménye, ha nem létezik szerelem? - Szerettem volna, ha nem azt hallom viszont, amivel mindketten tisztában voltunk. Hogy vannak olyan házasságok, amelyeket az üzleti érdek vezérelt. Amiben nem volt semmilyen vonzalom, pusztán néhány aláírt papír. - De nem megyek veled a kórházba, ha betörik az orrod - jelentem ki vigyorogva, magabiztosan. Úgy érzem a kezdeti feszültségem már elolvadt, felengedett bennem, köszönhetően Seonjun érintésének, ami ha nem is volt tudatos, vagy egyszerűen csak része volt annak a képnek, amit mások számára akartunk eladni. Rövid időn belől kénytelenek leszünk ezt megmutatni szemtől szemben azoknak, akik talán legkevésbé számítottak a mi párosunkra. Befészkeli magát egy gondolat a gondolataim közé, amit még az előtt meg akarok osztani Seonjunnal, hogy az ifjú pár elé járulnánk. - Mi van, ha megharagudtak ránk, amiért elloptuk a nagy napjukat? - Élesen ellent mond ez annak, ami mellett percekkel ezelőtt kardoskodtam. Hiszen ha ez egy igaz szerelem és egy csoda páros, akkor nem bánják, ha más is boldog - velük együtt. - Én nem szeretném, ha az én orromat törnék el - szólalok meg rémültem, miközben már a pár felé araszolunk. A vég egyre közelebbinek látszik és nem az arcunkra erőltetett mosolyok miatt, vagy el-elkapott gratulációk miatt, amit másoktól kapunk, mint friss hús. - Fogadjunk! - Finoman oldalba bököm őt, amikor akad két másodperc nyugalmunk. Így a pár előtt állva már egészen más miatt vigyorgok, nem csak azért, mert annyira örülök nekik. Seonjunnal együtt szólalok meg, hogy gratuláljak nekik, s puszit nyomok az arcukra, miközben ölelésre emelem a karjaimat. A friss házasok férfi tagjának szavaira megfagy az ereimben a vér. A hangom egészen magasra szökik, annyira vékony, hogy szinte meg sem lehet hallani: - Tessék?! - Kényszeredett nevetésbe olvad a kérdésem, ami mosollyá, majd valami savanyú, kellemetlen kifejezéssé olvad az arcomon, míg fokozatosan a társaság széle felé evezünk, hogy meg tudjuk beszélni a hallottakat. Talán az én fülem rossz és nem hallottam jól. - Ezt most ugye nem gondolták komolyan? Miért kellene egy szobában aludnunk? - Ahol valószínűleg egy ágy van. Ha eddig elhittük, hogy minden rendben lesz ma este, akkor ez igazi hidegzuhanyként ér mindkettőnket. Mielőtt elérnénk a teraszt, egy csiptetőtáblás, a feladathoz túl magas sarkú cipőt viselő hölgy szalad felénk, aki ki tudja honnan ismert fel minket, s miért mond olyan fájdalmasan kellemetlen dolgokat, mint amik kijönnek a száján. - Shin kisasszony és Hwa úr, igaz? Az ara jelezte, hogy önök egy párt alkotnak, de a szoba foglaláskor valami félremehetett és két külön szobát kaptak. - Már épp nyitom a számat, hogy valami olyasmivel álljak elő, hogy Seonjun rettenetesen horkol és amúgy sem bírjuk egy légtérben éjszaka, de ő már folytatja is. - Annak érdekében, hogy minden kedves jelenlévő vendéget el tudjunk szállásolni, kellene egy kicsit alakítanunk a mostani elrendezésen és nagyon köszönjük ehhez a rugalmasságukat. - Elnézést, de mi... - Ne aggódjanak, a személyzet elintézi a személyes tárgyaik áthelyezését a megfelelő szobába, csak azt szeretnénk tudni, hogy melyiket preferálják. - Vidáman, várakozva pillant ránk, én pedig köpni-nyelni nem tudok, csak egyre szorosabban fűzöm az ujjaimat Seonjun kezébe. - Hát.. Azt hiszem amelyikben jobb a kilátás. - A torkom olyan száraz, mintha épp a sivatagban lennénk és napok óta bolyonganánk, csak hogy vizet találjunk. Már csak a homokszemek kellemetlen érzése hiányzik a fogaim között - amit csak azért ismerek, mert óvodában volt hasonló élményem. Most talán még az is kellemesebb lenne, ha önként ennék homokot. Nemtörődöm bólintással konstatálom, hogy a hotel személyzete melyik szobát választotta a büntetésünk helyszínéül... Úgy értem a jobb kilátással rendelkezőnek, s a kinézett teraszra való kilépés igazi áldásnak tűnik ezek után. Csendesnek. Mély levegőt veszek, a nyelvem hegyére ezer szó tolul, ahogyan szembe fordulok Seonjunnal. - Ugye ezt most nem gondolták teljesen komolyan? Hogy fogunk...? - A szemeimet meresztem, a hangom ezúttal nem csak felfelé szökik de egyben hangosabb is lesz, ami miatt muszáj megállítanom magamat. Közelebb lépek, szinte suttogva folytatom. - Mondtam, hogy be fognak ránk rágni, amiért "mi vagyunk az új pár". - Mélyet sóhajtok, a kezeimet megemelem, hogy azokba tudjam temetni az arcomat, s ahogyan előre billentem a fejemet, nem realizálom, hogy olyan közel vagyok a férfihoz, hogy egyszerűen a mellkasának billen a homlokom. Kész katasztrófa!
"Why are you so worked up? Am I? I’m not. You’re at 160bpm and 100dB at the least. I’ve never seen you get so worked up over someone. It’s just, he keeps rubbing me the wrong way."
In your life, you meet people. Some you never think about again. Some, you wonder what happened to them. There are some that you wonder if they ever think about you. And then there are some you wish you never had to think about again. But you do.
Da-hee and Seon-jun
Mindent értő, mégis mindent megkérdőjelező tekintettel nézek le rá. Bár én javasoltam ezt a minden szempontból érthetetlen és kaotikus konvenciót, megereszkedik a mellkasom. A gyomros is lesüllyed, amikor rádöbbenek, Da-hee igazából megfelel a tökéletes jelöltnek... Talán a szüleim kivételesen még háton is veregetnek, ha rájönnek ki az, akivel a gyermekük minden idejét tölti... Felmerül a kérdés bennem, - aztán nem hagy nyugodni - hogy mi lesz, ha megtetszik nekik? Ha örömüket lelik ebben a nevetséges illúzióban? Minden követ meg fognak mozgatni értünk... Gondterhelt sóhaj csúszik le a számon, okát és a fejemben viharfelhőként tomboló aggodalmam, inkább elhallgatom előtte. Egy életre elegendő megbánást és „bezzeg” megjegyzést fog kapni az a nő, aki végül majd a letaposott ösvényre lép utána... - Ne olyan hevesen kisasszony, a végén még tényleg belém zúgsz... - leejtett fejjel súgom felé, hogy ő - és csak és kizárólag ő - hallja az incselkedésem. Nem kerüli el a figyelmemet, milyen rákvörös lett hirtelen... Mivel a teremben nincs meleg, én különösebb okot nem adtam rá, nyilvánvaló, hogy az a pír a legbelső ládikájából indult útjának. Büszkén egyenesítem ki a gerincem, állam pár centire fenntartom a normálistól. - Mások... - lehelem magam elé. Foglalkoznom kéne vele, hogy jobban boncolgassuk a témát, mégsem teszem. A rideg közöny felváltja a kíváncsiság helyét, olyan erővel tapossa agyon, ahogy elefánt a porszemre lép... Egy kevés, körülötte felcsapódó felhő még felkavar, rátapad a falakra, mélyen beszívódik, de ha nem veszek róla tudomást, könnyebb. Szemem sarkából látom, hogy minden egyes sejtje megfeszül mellettem, képtelen a lazításra. Nem is csoda, azzal az emberrel alkot párt, akivel tulajdonképpen egész gyermekkorában rivalizált... Fogadásokat kötöttek ránk, ki, miben ér el több pontszámot, melyikünk átlaga lesz végül a csillagos égig nyújtózkodó... Kissé hihetetlen, de valamilyen szempontból az egyetlen jó dolognak azt ítéltem meg bizonyos, sötét, hideg napokon, amikor Da-hee és köztem kialakult egy kis interakció. Egésznap képes voltam mosolyogni rajta, táplálkozni a csiklandós érzésből, a versenyszellem etetéséből. Butaság volt, gyerekes és felnőtt fejjel egészen nevetséges. Ha hozzáadjuk azt, hogy most mindenki szeme láttára andalgunk szerelmes tinédzsereket megszégyenítő bódultságban, biztosan az... - Akkor minden rendben! - attól, hogy ezt kántálom, még nem lesz rendben semmi. Legbelül én is tudom, hogy visszájára fordulhat a színjáték és szívhatom a fogam, ha kivételesen a családomban nem ellenszenvet, de rajongást kelt az aktuális párom... Ettől még, hogy tisztában vagyok a „veszélyeivel” tökéletesen képes vagyok elhitetni bárkivel, hogy az öröm kölcsönös. A csalódás kevésbé lesz az, de azzal ráérek foglalkozni, ha Da-hee szakításán túl leszünk... - Tudom - talán a kelleténél komolyabban mondom. Mintha egy hatalmas ecset elmosná körülötte a hátteret, pasztell színek kavarognak mögötte. Nekem pedig az az érzésem támad ettől az abszurd, támogató helyzettől, hogy kivételesen nem egymás ellenségei vagyunk, hanem mindenki más az a teremben... Furcsa bizsergést érzek a mellkasomban, szeretném megmagyarázni, hogy mi okom van rá. Megköszörülöm a torkom, feje fölött emberek arcait kutatom, kiradírozva a képzelt, színes vásznat... Egy idő után belefáradtam abba, hogy a szüleim szemüvege mögül okozzak törést a szeretett lányokban... Sajnos, a végére már hagytam magam. Nem keltem a védelmükre sem, elfogadtam és az első pillantásukból tudtam, hogy mi következik. Beletörődtem abba, hogy az áldásuk nélkül senki sem akar majd végül hozzám jönni és, hogy „van az a pénz”, hiszen a lefizetés luxusa a szüleim kiváló eszköze, ha arról van szó, ők milyen feleséget szánnak nekem. A kor, a függetlenség nem számít, ha a tiszteletről és vérről van szó, bár bevallom, megszületett bennem az elhatározás, hogy ha valaki mégis olyan szerencsétlen életet él, hogy belém szeressen és én viszonozni tudjam, karikával az ujján jelenünk meg... Legfeljebb a gyakorlatban árva maradok. Most is annak érzem magam... - Tehát innen fúj a szél? - nevetek fel élénken, nem foglalkozom vele, ha kettőnkre vonzom a egyébként is éhes szemeket. - Talán kérjek bocsánatot, mert jobb voltam? - szélesre húzódik ajkaim vonala, mégis halkabb, visszafogottabb kérdésem, mint korábbi hahotázásom közben. Szinte csak búgom. Jelentenie kell valamit, hogy még mindig ilyen részletesen emlékszik rá, mikor, hogyan próbáltam jobb lenni nála. Ez a gyűlölet? Vajon minden kislány fejében létezik egy olyan fiú neve, aki megkeserítette az iskolás éveit? Vagy ez csak a kettőnk kiváltsága, hogy a mumusa vagyok!? - Elfelezed velem a tortádat? - ugratom. Sehogyan máshogyan nem tudnám elengedni a fantáziámat, ha arról van szó, hogy Shin Da-hee a kedvemben akar járni... Kiengesztelni engem! Nevetve riposztolok, még csak meg sem játszom magam. Mulattat ez a szituáció, amibe belekényszerült velem. Főként azért, mert olyan kellemetlen, mint kígyót dédelgetni a vállainkon... Pontosan olyan: a tudat, hogy belénk marhat és a mérge végig söpörhet az egész fránya ceremónián. Ijesztő egy kicsit, de vállaljuk. Mindentudó ábrázattal biccentek, elfogadom a magyarázatát. Nem hiszem el, hogy egyszerűen melege lenne... Továbbra is kellemesen szellőztetett a terem, de ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Nem firtatom. Elkapom a tekintetemet róla. - Mit gondolok? - a rám jellemző, mély hangom érdeklődöm. A hangulatom ki tudja, egészen pontosan mekkora fordulatot vesz. Határozott, talán kissé szigorú szemmel nézek le rá. Tudom, hogy milyen szerepet játszok, érzékenyítek a mikromimikámon. Csak a tekintetem marad olyan sötét, ami leginkább én vagyok... Megkeményedett vonásaim változnak. Tudom, hogy a nevem csak és kizárólag azért szerepelhetett bármelyik füzetében, mert villámcsapásokkal rajzolta azt körbe, hátha... Ennek ellenére nem akarom, hogy ő, vagy bárki azt gondolja ismer annyira, hogy tudja, mire gondolok most, vagy bármikor. - Nem? Nahát, pedig azzal akartam nyitni anyám előtt, hogy milyen csodálatos éjszakákat osztottunk meg egymással - lefojtok egy kuncogást. Diszkrét embernek gondolom magam. Párhuzamos univerzumba kellene lépnünk ahhoz, hogy ténylegesen ecseteljem a rokonságnak, mennyire szenvedélyes, avagy sem az együttlét közöttünk... Szórakoztató a gondolat, hogy megtegyem, csak a próba kedvéért, talán épp ez az információ hiányzott nekik minden eddigi kapcsolatomból. A következő perceket azzal töltjük, hogy megpróbálom meggyőzni valamivel kapcsolatban, ami igazság szerint futótűzként terjed végig a résztvevőkön - hiszen már a liftben szikra pattant, amikor azt hazudtam, együtt vagyunk... Innen már aligha magyarázhatnánk ki magunkat anélkül, hogy hazugnak címkéznének, főleg, hogy ő sem tiltakozott, vagy tagadott. Az, hogy azért, mert hirtelen érte és megdöbbentette az ötlet már más kérdés. Senkit sem fog érdekelni, nem egy olyan vérmérsékletű család az övé, vagy az enyém. Bevallom, önző dolog volt az engedélye nélkül döntenem, de újra és megint felajánlom, hogy szakítsa el ezt a szent köteléket kettőnk között később, akár mindenki szeme láttára. Akkora empátia duzzad ebben az átkozott épületben, hogy azután senki sem aggasztaná az állandó, társadalmilag elfogadott, egyénként eltérő reakciókat kiváltott kérdésekkel, mint hogy, mikor lesz anya, vagy feleség. Talán megérti, hogy nem háborús békeszerződést hazudtunk: vagyis nem lesznek áldozatai a füllentésemnek, csak és kizárólag a pletykás népség, és az árgus szemekkel figyelő vérem... - Téged fognak faggatni - éles replika, de legalább őszinte - Tőlem tartanak - csak az igazat mondom. A saját testvérem sem kérdezősködik. Tudja, hogy minél erőszakosabban, minél durvábban akarja megtudni azt, amire kíváncsi, annál távolabb kerül tőle, hogy így történjen. Elég egy hűvös pillantás, vagy egy válaszra sem méltatott kérdés. Nekem ez egyáltalán nem okoz problémát, az idő, a családom és a környezetem a hosszú évek alatt egy ilyen embert faragtak belőlem. Ahhoz már kissé koros vagyok, hogy ezen most, éppen itt kezdjek el változtatni. Arról nem is beszélve, hogy előszeretettel riasztok el másokat szarkasztikus, többértelmű válaszokkal... Ez az egész színdarab, továbbra sem rajtam múlik. - Jó döntés - bólintok. A húgomon kívül nincs más nő, akivel barátkoznék. Voltaképpen vele sem. Ez egy életre szóló, a felhők fölött megírott szerződés, amit még azelőtt írtam alá, hogy tudatában lettem volna mit jelent elviselni őt... A rokonokat nem mi választjuk! A kérdését hallva csak somolyogva elnézek a vélt irányukba. Súrolja tekintetem apám szigorú, peckes beállását. - Hidd el, nem akarod megismerni őket - nevetem szárazon. Bár lehet, hogy azt gondolja, ez csak „gyerekes” dac a részemről, amit nem sikerült kinőni, ha anyámmal sikerül váltania pár szót, rögtön megérti. Még egy „köszönöm” közben is képes azt az érzést kelteni az emberben, „bár meg sem születtem volna”. Jogos a rémület, ha sarjad benne, mert én sem szívesen nyújtanám oda a kezem egy ilyen családnak, látszatból sem, de erre nem lesz semmi szükség. Amennyire tudom, ahogy csak módomban áll, távol fogom tartani tőlük... A kedvenc italomról beszélgetünk, miután kipletykálkodtuk magunkat. Szeretném azt hinni, hogy ennyi elég a nézőközönségnek ahhoz, hogy elhiggyék, tényleg egy pár vagyunk, akik nagyon erősen kötődnek egymáshoz, az előző életük rabjai, lelkitársak mindörökké... Emiatt udvariatlanság bennünket zavarni... De, amikor elárulja az ő kedvenc italát, rádöbbenek, hogy ez most egy kicsit más. Tényleg a kedvenc italáról mesél nekem, megosztva magából egy darabot, mintha épülgetne közöttünk valami rég előre lerombolt valami. Nem csak a mimikám változik, de azt hiszem a hangom is, amikor egy arasznyit felé fordulok. - Tehát az édes dolgokat preferálod? - kíváncsiskodom, mintha minden univerzum összes rejtvénye egyszerre megoldódna a válaszától. Annak ellenére, hogy ez a kérdés régen inkább lett volna sértegető hangvételű, most egyszerre csak egy szimpla érdeklődés a részemről... Amivel persze magamat is sikerül meglepnem, mert tényleg érdekel, hogy így van e. - Megpróbáltam párszor. Egyelőre nem az a tapasztalat, hogy született volna olyan nő, vagy élne a közelemben, aki képes eltűrni azt, amit a kedves családom okoz... - mély levegővel támasztom ki a folytatást -, vagy, akit a pénzzel ne lehetett volna demotiválni. - villantok meg egy újabb részletet a párkapcsolataim hátteréből. Lezuhan rá a pillantásom, elmélyítem a szemkontaktust. Remélem, jobban megérti majd a döntésem és azt, amit mondtam neki. - Egy döntésnek. Két ember elhatározza, hogy megpróbálnak együtt élni ebben a nyomorúságos létben, mert hiszik, hogy az a kémiai reakció, ami volt, majd egy egész életen át elkíséri őket... De nem fogja. - vállat rántok. Engem egyáltalán nem renget meg a házasság szent köteléke. Egy ideje már nem... - Tehát azt mondod, hogy a szerelmünk még nem tart a „betegségben-egésszégben” fázisnál? - csettintek a nyelvemmel. Megértem a dolgot, én sem tölteném a kórházban az este hátralevő részét, pedig jó eséllyel ez várna rám. A násznép nem valószínű, hogy értékelné, ha elmondanám a véleményemet az asztalra felállva. Felvonom egyik szemöldököm, úgy nézek le a mellettem lévő nőre, kiszélesedő mosollyal a képemen. - Pontosan mivel is? - incselkedek, enyhén közelebb húzva őt magamhoz. Mi olyat tudnánk mutatni, amire irigykednie kellene az ifjú párnak? A szerelmüket ünneplik, több másik párral... Én nem találok ebben kivetnivalót. - Mire akarsz fogadni? - mulatságos a kép a fejemben, hogy a kórházban ücsörgünk egymás mellett, két szép, lila monoklival a szemeink alatt, de őt biztosan nem ütné meg senki... Nem, csak mert a védelmére kelnék, (az mondjuk maradéktalanul nem lenne kielégítő) hanem, mert nő és családtag. Velem szemben már nem volnék ennyire biztos abban, hogy ennyire elnézőek lennének. A gratulációt követően olyan érzésem támad, mintha átlapoztam volna néhány epizódot és hirtelen a történet közepétől kellene felvennem a fonalat. Nem reagálok semmire, sodródom az árral. Olyan érzés, mint a víz alá merülve hallgatni a külvilág zajait. Értem, hallom, hogy beszélnek hozzám, de a szavak játszikönnyedséggel kerülnek ki, kedvük szerint mellőzve a lehorgonyzást, hogy megértésre találjanak... Da-hee egy oktával magasabb kirohanása ránt vissza a valóságba, mellé. - Aludni? - fejezem be a kérdését. Lassú, kimért mozdulat, ahogy felé fordulok teljes mivoltammal. Lábfejeim már felé néznek, de a kezem még az övét fogja. - Jó, hát ez egy váratlan akadály... - nem is tagadom, hogy engem is meglepett a döntésük. Logikus lépés, egy boldog, szerelmes pár mindent megtenne, hogy együtt lehessenek... Hálásnak kellene lennünk, erre ráeszmélve, mosolygást erőltetek magamra. - Csak azt akarják, hogy jól érezzük magunkat, és hogy együtt lehessünk egész este... - nyilván, ezt ő is tudja. Ennek ellenére ki kell, hogy mondjam, a magam erősítése érdekében is. A feje fölött látom, hogy a szüleim és a szűk családom gyülekezik, tudom, hogy azt tervezik, hozzánk lépnek, de még nem érzem eléggé felkészültnek magunkat hozzá. Szomorú, hogy ezúttal nem Dahee miatt aggódom. - Szívjunk egy kis levegőt - ajánlom, de már fordulok is vele, nem törődve a beleegyezésével. - Mármint máshol - hiszen elég nyílt a helyszín hozzá, hogy a levegő kénye kedvére terpeszkedjen rajtunk, én mégis lennék perpillanat bárhol máshol. Ha úgy érzem, elég távol sikerült vonom magammal, nem lát senki, elengedem a kezét és zsebre vágom azokat. El sem rejtem, hogy mennyire ideges vagyok... Talán azt a látszatot kelti, hogy a közös szoba miatt, de úgy érzem, azzal még ráérek foglalkozni. A függöny mellettünk durván belelógatja fodrait a háttérbe, szél van. - Ez nehezebb lesz, mint gondoltam - vallom be, enyhén lehajtott fejjel meredve magam elé. - Menni fog? Elviselni a sértegetéseiket, meg a keresztkérdéseiket? - szemem sarkából nézek rá. Nem tudom eldönteni, hogy az zavar, hogy újra a kutyaszorítóba kell éreznem magam, mint egy céltáblára szegezett bábnak, vagy az, hogy ezúttal a riválisom, aki minden tekintetben tökéletesen méltó hozzám lesz a célpontjuk. - Azt nem tudom, hogyan fogom kiheverni, ha megtetszel nekik... - ilyenre még nem volt példa, de az Ördög ugyebár nem alszik. Felszegem állam, közvetlenül elé lépek, végig vezetem rajta a tekintetem. Előre aggaszt, hogy nem fognak kifogásolni semmit vele kapcsolatban... Így ő lehet a nő, akit elszalasztottam... Egy kicsit szórakoztat a gondolat, hogy Dahee neve örökre a keresztem maradjon.. . - Előre elnézést kérek azért, ami történni fog. Nem kell válaszolnod semmire, ahogy bármikor elsétálhatsz, ha elég belőlük - én pedig magunk után csukom majd az ajtót, mert vele együtt távozom, de ezt nem fűzöm hozzá hangosan, csak magamban.
Kezdőlap
![troublemaker [Sj & Dh] 3719483937](/users/3817/97/62/98/smiles/3719483937.gif)
| 
Érzem a gyenge hátráltatást, melyre szívem szerint nem is reagálnék. De ha jobban bele akarom rángatni magammal ebbe a hazugságba és már pedig akarom, akkor talán némi magyarázattal tartozom neki. Végül is egész életében csak a hideget és a sértést kapta tőlem, teljesen érthető, ha összezavarodott emiatt. A kérdését hallgatva lepillantok rá vállam fölül és egy kedveskedő, de erős mosollyal pásztázom. A pincér megzavarja a lehetőséget, hogy rögtön válaszoljak, így csak miután már mindkettőnk kezében pohár pihen, akkor nyitom szóra a szám. Azonban a lehetőségem a válaszadásra újra elveszi, amikor azzal vádol, hogy megalázásképpen kívánom a partneremként bemutatni őt. Ezen kissé elgondolkodva szélesedik ki a mosolyom. 
| 
| 
| ![troublemaker [Sj & Dh] 38843181](/users/3817/97/62/98/smiles/38843181.png)
| 
A túlzott érzelmek apró pontatlanságokhoz vezethetnek színjátékunk során. Amelyek összességében rontják majd a hihetőségét annak, hogy egy boldog, szerelmes pár vagyunk, akiket még csak éppen elkapott a másik bűvköre. A hideg fej, biztos kéz elve esetünkben a legcélravezetőbb. Mégis, megálljt kell parancsolnom minden a számra jövő szavamnak, ugyanis elképzelhetetlennek tartom, hogy bárki legyen olyan idióta, hogy lemondjon róla. A maga mindenségével Da-hee - gyűlölöm így látni - csodálatos nő. Zsigerből jövő irritációt érzek, ha a fantom pasira gondolok és büszkén, elégedetten veszem át a helyét, ki is húzom magam. Micsoda testbeszéd! Végül persze nem mondhatok semmit, mert megkezdődik a ceremónia. Észre sem veszem, mikor hagyom abba, kezdem el megint simogatni a karját. Ő mikor fekteti tenyerét a combomra, olyan természetesnek érződik - pedig a legfelkavaróbb esemény hosszú ideje életemben az, ami most éppen velünk történik. Vehetem én akármennyire félvállról, megkövülten, vannak érzéseim. S az biztos, hogy nehéz megküzdenem a felfedezéssel, Shin Da-hee egy törékeny virágszál, és épp olyan értékes, mint bármelyik másik nő, akkor is, ha eddig gyerekes csintevéseim és rivalizálásom fátyla eltakarta ezt előlem. 
| 