When we have each other, we have everything.

Roger és Tessa már harmadik alkalommal vannak nálam és borzalmasan nehezen akarnak megnyílni akár előttem, akár egymás előtt. A szokásos "nem jövünk ki jól" és a "folyton veszekszünk" vita helyett náluk az a probléma, hogy bezárkóztak és alig beszélnek, mivel alig találkoznak. Tessa nővérként dolgozik a kórházban, Roger pedig egy multicégnél és olyannyira ritkán találkoznak, hogy harminc-pár éves létükre és öt év házasság után inkább olyanok, mint akik ötven éve házasok. Legalábbis az alapján, amit nagy nehezen elmesélnek nekem, én így látom. Az asszony mackóban és pólóban futkos otthon, a férj meg ül a tévé előtt, mint Al Bundy, ha esetleg otthon van, megiszik két sört, majd lefekszik aludni. Meg se merem kérdezni, hogy mikor szexelhettek utoljára, mert azt a kérdést talán jobb, ha meg hagyom későbbre. Minden esetre nehéz feladat, mert megint más, ha valakiket csak újra össze kell hozni és az is más, ha két unalmas ember életmódját kell megváltoztatnom. Vagy legalábbis megpróbálkozni ezzel.
-Mikor voltak utoljára együtt valahol?- kérdezem, miközben elgondolkodva figyelem az előttem ücsörgőket, akik a kérdés hallatán tanácstalanul összenéznek és szinte hallom, hogy fejükben a fogaskerekek hangos, keserves nyikorgásba kezdenek.
-Azt hiszem, talán a kolléganőm esküvőjén tavaly novemberben.- közli végül Tessa, én pedig próbálom nem leejteni az állam valahova a szőnyegre, szóval inkább kínomban elmosolyodok és bólintok, mintha ebben a válaszban semmi borzalmas nem lett volna. Pedig az. Isten őrizz, hogy valaha ilyen legyen a házasságom, már, ha egyszer sikerül majd meghülyítenem valakit annyira, hogy elvegyen feleségül. A legszomorúbb az egészben, hogy ők szeretik egymást, csak épp képtelen kimutatni, ráadásul az egész napos munka után már erejük sincs nagyon ahhoz, hogy megerőltessék magukat.
-Akkor, talán ideje lenne randevúzni, nem? Mi van azzal a programmal, amit legutóbb javasoltam?- pillantok hol az egyikre, hol a másikra és kíváncsian várom, mi lesz a reakció. Amint felhoztam az előző beszélgetésünkön az elegáns étterembe való menetel ötletét, heves tiltakozásba kezdtek mind a ketten, miszerint oda ki kell öltözni és amúgy is, csak sznoboknak való az ilyesmi.
-Én próbáltam Tessát rábeszélni, de ő csak azt hajtogatta, hogy nincs ruhája meg amúgy is ronda...- kezd bele Roger az első olyan megnyilvánulásába, amihez végre nem kér engedélyt minimum egy pillantással és azt hiszem, ez már haladásnak nevezhető. Végre tud valami őszintét mondani és egyben sugallja is picit, hogy Tessának sem ártana ezt komolyan vennie. Talán, épp ez a megjegyzés kell ahhoz, hogy robbanjon a bomba, mert bár nem jó dolog veszekedni, néha mégis szükséges ahhoz, hogy az ember letisztázza a dolgokat.
-Nem ezt mondtam. Olyan ruhám nincs, ami abba az étterembe megfelelő lett volna és egyébként is utálom a gazdag, beképzelt embereket.- puffog sértődötten Tessa, én pedig futva az órámra pillantok. Hiszen, ha mindez nem lenne nekem elég, nem rég hívott a húgom, hogy feltétlenül beszélnie kell velem, azaz innentől kezdve, hogy eltelt azóta másfél óra, bármelyik pillanatban betoppanhat. Már megszoktam, hogy nem a pontosságáról híres, így meg sem lep, ha az az egy óra esetleg kettő lesz.
-De drágám. Velem vacsoráztál volna, nem a többi sznobbal. Kit érdekelt volna, kik ülnek körülöttünk?- értetlenkedik Roger és most kezdem csak felfogni, miről van itt szó. Roger igyekezne, amennyire lehet, míg Tessa maga alatt van és igyekszik elkerülni a férjét. Az eddigi megnyilvánulásaiból nem nehéz kikövetkeztetni, hogy önbizalomhiányos, de vajon mitől alakult ez ki? Részben biztosan Rogernek köszönhető...

És ekkor a húgom, mint valami cunami, berobban az ajtón és végig söpöt a szobán. Igen. Ő a testvérkém, Dana, akit rend szerint nem izgat, hogy mit gondolnak mások vagy, hogy kit borít ki. Egyszerűen eldönti, hogy mit fog csinálni és megcsinálja, mint most is, amikor közölte, hogy jön és kész.
Még mielőtt bármit is mondhatnék, két kezem a kis jegyzetfüzetemre pakolom és kíváncsian várom a műsort. Mert ugye én már tudom, hogy most következik majd a Dana McCoy show, de ez a két szerencsétlen nem tudja. Igazság szerint egészen kíváncsi vagyok rá, miféle badarságokkal fog előállni és már előre mosolygok is. Főleg, mikor fején találja a szöget és egy forró numerát javasol Tessának és Rogernek. Ha tudná, hogy mennyire beletrafált, kidobhatnám az ablakon a papírjaimat és ide ültethetném Danát, mivel szent meggyőződésem nekem is, hogy valami ilyesmit kellene véghez vinnie a tanácstalanul pislogó, fülig vörösödő párocskának. Semmi egyéb bajuk nincs talán, mint az, hogy karót nyeltek és beszariak, de ezt velük azért mégse közölhetem így.
-Elnézést kérek. Ő a húgom.- közlöm leolvashatatlan ábrázattal az arcomon, de közben le sem veszem a pillantásom Danáról. Ha most csupán egy külső szemlélő lennék tuti, hogy a térdemet csapkodnám a röhögéstől, tekintve, hogy Tessa teljesen elképedt Dana megnyilvánulása miatt, így viszont komolynak kell maradnom. Mégis csak én lennék a terapeuta, nem?
-Semmi baj. Öt perc múlva úgyis lejár az időnk, Miss McCoy.- pillant az órájára Roger, aki idő közben vagy elképzelte azt a bachata-t, vagy csak kellemetlenül érzi magát és minél előbb le akarna lépni.
-Akkor a jövő héten, rendben? Még egyszer elnézést, hogy így megzavartak minket. Biztosan, valami családi ügy.- állok is fel, mikor ők is megmozdulnak, hogy elinduljanak kifelé, Tessa pedig morog még egy "a család, az család" megjegyzést a bajsza alatt, én pedig bájos mosollyal az arcomon ácsorgok egészen addig, míg be nem csukódik mögöttük az ajtó. Csak mindezek után vált tekintetem némiképp dühössé és szikrázóvá, de rögtön a csúnya pillantásom után elnevetem magam és a fejemet csóválom. Nem tehetek róla, de annak ellenére, hogy a húgom ilyen lökött és konkrétan most jól leégetett, akkor is imádom.
-Te tiszta hülye vagy!- dobom vissza magam a kényelmes kis fotelomba, egyik lábam átvetem a másikon és intek Danának, hogy üljön le.
-Mi miatt robogtál be hozzám? Ugye nem keveredtél megint bajba?- lesek rá szúrós pillantással, hiszen tőle még az sem áll távol, hogy esetleg majd az FBI rúgja be egyszer az ajtómat az éjszaka közepén, mondván, a húgomat keresik. Esküszöm, meg se lepődnék, sőt. Csodálom, hogy eddig nem történt ilyesmi.
-Ugye tudod, hogy nem csinálhatod mindig ezt, mikor valami gond van? Hiszen, én itt embereken próbálok segíteni.- dorgálom meg, ahogy egy jó nővérhez illik, de igazság szerint mindig is irigyeltem, amiért ennyire szabad tud lenni. Tojik rá, hogy ki, mit gondol róla, ahogy arra is, hogy mi a franc lesz vele holnap vagy holnapután. Úgy szeretnék néha én is ilyen vagány és zabolázatlan lenni, de nekem maradt a jól neveltség és a vágy az iránt, hogy tökéletességet sugározzak a világ felé.

When we have each other, we have everything.

Nem igazán tudni a kishúgom esetében, hogy a baj pontosan mit is jelent? Igazából a gondatlanságból elkövetett emberöléstől a betöréses rabláson át a "letört a körmöm"-ig bármit el tudok képzelni, amikor ő azt mondja, hogy baj van. Miért? Mert teljesen kiszámíthatatlan és totálisan ellentmond minden létező írott és íratlan szabálynak vagy törvénynek a húgom viselkedése, legyen az etikett avagy fizika. Lehetetlen kitalálni, hogy mi lesz a következő lépése vagy, hogy mikor, mi jár a fejében, így hát nincs más teendőm, mint kíváncsian kivárni, amíg elmeséli végre, mégis mi a francért kellett megzavarnia munka közben. Volt már rá példa, hogy tényleg komoly zűrben volt, amikor ilyen sietséggel felkeresett, de olyasmire is volt már példa, hogy azt hittem Föld körüli pályára állítom, amiért egy elképesztő nagy baromság miatt belém vágta az ideget. Körülbelül azóta van az, hogy nem rágom tövig a körmöm, amikor felkeres egy állítólagos "baj van" dumával, mert kinézem belőle, hogy csak szívat vagy szórakozik.
Ettől függetlenül azon, amit előad Tessának és Rogernek röhögnöm kell egy jót, de rögtön utána csak összefonom karjaimat mellkasom előtt és úgy figyelem Dana minden egyes mozdulatát. Általában ilyenkor a mimikáját és a mozdulatait szoktam vizslatni, hátha rájövök legalább abból arra, hogy mégis mire készülhet. Rezzenéstelen ábrázattal figyelem, ahogy a kis hűtőmhöz sétál és neki lát pakolászni benne úgy, mintha ő bármit is rakott volna bele.
-Szolgáld csak ki magad nyugodtan...- jegyzem meg monoton hangon, majd az asztalomra pillantok és amíg ő felkészül lelkileg arra, hogy végre a lényegre térjen -hiszen már megszoktam, hogy általában fél óráig balettozva hányja nekem a rizsát és, csak aztán jutunk el a fontosabb részhez-, addig pedig a jegyzeteimet állok neki rendszerezgetni. Mondjuk nincs valami nagy kupi amúgy se az asztalomon, de valamivel akkor is le kell kötnöm magam, mert a végén még felrobbanok attól, amit Dana művel. Csicsereg, csacsog jobbra-balra, de még mindig nem tartunk ott, ahol kellene, azaz, hogy mi is történt?
-Az a hűtöm a titkos szobácskámban lapul, hiszen minden jóra való zugivó ilyesmi helyen tartja a jobb italait...- sóhajtok egyet fejet csóválva, apró mosollyal a szám szegletében és, csak akkor pillantok fel, amikor örvendezni kezd. Már el is felejtettem, hogy még alkohol is van abban a hűtőben és valóban, volt már rá példa, hogy nap közepén megittam egy pohárka cherryt, mert már nem bírtam idegekkel. Ez van, ha egy nap több nehéz eset is összejön, mert hülye ugye annyi van a városban, mintha valaki direkt szaporítaná őket, hogy terrorizálhassanak engem vagy a többi pszichológiában jártas személyt.
-Vagyis nekem van egyedül kötelességem, hiszen te vagy az, akire vigyázni kell, nem én...- forgatom a szemeimet a megjegyzésére, mert nem igazán emlékszem, hogy volt-e valaha olyan helyzet, hogy én lettem volna Dana segítségére szorulva. Mondjuk, ha lenne egy buli, amit tönkre akarnék tenni, ahhoz tuti, hogy az ő segítségét kérném ahogy akkor is őt hívnám, ha esetleg olyasvalaki készülne nősülni, akire mondjuk nekem fájt a fogam. Biztos vagyok benne, hogy Dana remekül tudna tönkre tenni egy jól megtervezett esküvőt. De más esetben? Nem, nem igazán volt még olyan, hogy én hívtam a húgomat, hogy "siess, szükségem van a segítségedre!" de igazából nem is baj ez. Hiszen én vagyok az okos, megfontolt, karót nyelt nővér, akinek az a dolga, hogy jó kislány legyen. Szép is lenne, ha mindketten bajkeverők lennénk.
-És neked is számítsam majd meg a segítségem árát, ha már a pácienseimhez hasonlítod magad?- pillantok fel rá vigyorogva, mert bár azon sportolok folyamatosan, hogy elvegyem a hangulatát a vicceskedéstől, de tudom jól, hogy az lehetetlen. Ergo, megengedhetem magamnak, hogy bunkó legyek, mert, ha fejre állok, akkor is ilyen kis humoros marad a húgicám, mintha a génjeiben lenne, hogy még a komoly helyzeteket is elviccelje. Vagyis, csak remélni tudom, hogy tényleg valami komoly dologról van szó és nem valami baromság miatt keresett fel.
-Tudok alkalmazkodni a környezetemhez, ami rólad viszont nem igazán mondható el.- mosolygok gúnyosan, ahogy szóvá teszi a jó kislányos viselkedésemet, de igazság szerint lepattog rólam minden gúnyos megjegyzése. Mármint tudom én, hogy néha lazítanom kellene de, ha választanom lehet aközött, amilyen most vagyok és aközött, amit ő képvisel, akkor inkább maradok ilyen begyepesedett. Legalább az életem aránylag nyugodt, kiegyensúlyozott és rendezett. Ezzel szemben Dana élete kész káosz tele váratlan változókkal és meg nem jósolható eseményekkel, mintha az ember épp valószínűség számítást végezne, vagy egy sötét, letakart dobozban turkálna.
-Valóban! Ez borzalmas katasztrófa! Tárcsázom is a Pentagont, hátha tudnak tenni valamit, mielőtt még beköszöntene az Apokalipszis.- lesek a húgomra lesújtó pillantással, mert hát ezennel kiderült, hogy egy hülyeség miatt keresett fel. Aztán pillanatokkal később rájövök, hogy tényleg komolyan pánikol és őszintén beszél, ami miatt először meghökkenek, majd ellágyul a pillantásom és immár kicsit jobban odafigyelve hallgatom szavait. Tényleg ennyire kikészült, amiért szerelmet vallottak neki? Az agyam eldobom. Minden nő erre vágyik, kivéve a drága húgomat.
-Őszintén szólva én se tudom megérteni, mit ehet rajtad ez a Peter... vagyis Patrick.- rontom el szándékosan, hátha egy kis poénnal sikerül oldani a húgom feszültségét, de tudom, hogy nem fog ez nekem összejönni. Nem ő vagyok, hogy mindenből viccet csináljak aztán elüldözzem ezzel a viharfelhőket, hogy helyette szivárványt, napsütést és pillangókat hozzak. Nem. Én az őszinte tesó vagyok, aki néha túlzásba is viszi ezt, de mégis, csak segíteni akar és nem pedig ártani.
Szép lassan felállok a székemből és mivel úgy hiszem, hogy talán sikerül olyasmit véghez vinnem, ami miatt talán Nobel-díjra is jelöltethetném majd magam -vagyis folytathatok egy aránylag komoly beszélgetést a húgommal- leülök a mellette lévő fotelba.
-Nyugodj meg, Dana. Inkább kezdjük csak szépen az elejétől. Hol ismerted meg ezt a pasast és hogyan?- kérdezem kíváncsian, mert számomra Dana kapcsolatai igazából olyanok, mint a kvantumfizika: halvány lila gőzöm sincs az egészről. Nem igazán szokta elmesélni nekem a szerelmi kalandjait, az esetleges párkapcsolatnak még véletlenül sem nevezhető afférjait és hasonlókat. Általánosságban igaz rám, hogy, ha egy kvízműsorban az lenne az ötvenezer dolláros kérdés, hogy kivel kavar épp a húgom, tuti elbuknám az egészet.
-Persze, Isten őrizz, hogy nagyon részletesen beszámolj nekem a dolgokról. Csak... nagy vonalakban mesélj a pasiról.- mosolyodok el, miközben kezeimmel is mutatom azokat a nagy vonalakat, végül őszinte kíváncsisággal a szememben méregetem Dana arcát. Még az is lehet, hogy kifogott magának valami oltári édes pasit, akit ő majd ezek után igyekszik elüldözni magától. Hiszen, ki más szeretné meg a húgomat, ha nem egy édes pasi? Biztos nem egy alfahím az, akinek imponál Dana szeleburdisága és az őrültségei, legalábbis a logika ezt diktálja. Aztán a fene tudja, lehet, hogy ez a Patrick szimplán egy idióta, akire érvényes azon törvény, miszerint, az embernek mindig az kell, ami nem lehet az övé.

When we have each other, we have everything.

Szavaira inkább csak gyengéd mosollyal az arcomon bólogatok, mert a legkevésbé sem akarok most azon vitatkozni, hogy mit vesz ki a hűtőből vagy mit nem. Igazából az se érdekel, ha a hűtőt elviszi, mert a csőrömet inkább az böki, hogy így lerohant. Viszont egyre jobban furdal a kíváncsiság, hogy vajon mi az Isten micsodája történhetett, ami miatt a szokásosnál is durvábban pörög. Mert azt már kitapasztaltam, hogy amikor látványosan pattog és össze-vissza beszél -mondjuk ez amúgy is igaz rá, de ilyenkor főleg-, akkor tényleg valami durva dolog történt.
Soha nem értettem, hogy a fenébe lehet, hogy testvérek vagyunk mégis ennyire különbözünk. Én általában még a zűrösebb helyzeteket is elég jól tudom kezelni, annak ellenére, hogy jobb szeretem, ha minden terv szerint megy, Dana viszont kiakad, ha valami váratlan történik, holott az élete kész káosz és semmit sem tervez meg előre. Ki érti ezt? Nem beszélve arról, hogy én általában tudok viselkedni és érdekel, hogy totál hülyének néznek-e mások vagy sem, míg ő erre magasról tesz, nem is kicsit.
-Nem szoktam lepukkant lebujokba járni, szóval vagy nem vagyok zugivó, vagy én már a zugivást is tovább fejlesztettem.- nevetem el magam, még akkor is, ha valójában egyáltalán nem igaz rám, hogy zugivó lennék. Az egyetemen sűrűbben fogyasztottam alkoholt -vagy inkább ritkábban ittam vizet???-, de ott meg pláne nem voltam zugivó, hiszen nyíltan vállaltam, hogy iszok, ahogy mindenki más is. Sőt. Ott az volt a módi, hogy akár hétköznap is képesek voltunk berúgni egy-egy házibulin. Szép időszak volt, Dana sok mindent nem is tud akkorról és talán nem is baj, mert meglehetősen hasonlított a viselkedésem az övére. Aztán jöhetett a nagy betűs ÉLET és meg kellett komolyodni. Ez a különbség köztünk, hogy én tudom mikor kell felnőttként viselkedni, neki viszont gőze sincs erről vagy, ha van is, jó mélyen elrejti magában. Mintha örökké egy felelőtlen kisgyerek akarna lenni.
-Miféle helyekre jársz te inni?- csóválom a fejem nevetve, mert ilyen előadások után képtelen vagyok nem nevetni, meg aztán egyébként sincs okom mindig fapofát erőltetni magamra. A kis bolondos húgom marhaságain igen is szoktam röhögni, még akkor is, ha két perccel később aztán komoly stílusra váltok, mert épp el kell játszanom a jóságos és bölcs nagy testvért.
A nevetésem ellenére komolyan eltöprengek azon, mi a franc lehet az a royal flush -gondolom nem a pókerre gondol-, de eszem ágában sincs biztosra menni és megkérdezni Danát, mert akkor soha a büdös életbe nem jutunk egyről a kettőre. Ahogy ismerem nem egyszerűen közölné, hogy mi az, hanem végig sztorizgatna fél órát, engem meg addigra kinyírni a kíváncsiság.
-Ne hízelegj, úgyis ingyen hallgatlak meg, tudod jól. Szép is lenne, ha még a húgomtól is pénzt kérnék azért, hogy beszélgethessen velem.- röhögöm el magam újfent és bár tény, hogy miatta most csúszik egy kicsit a napirendem, akkor sem fogom ezért se meghurcolni, se lehúzni pár dolcsival. Örülök, ha annyi pénze van, hogy boldoguljon és nem tőlem kéreget folyamatosan -mert ugye nem tudnék neki nemet mondani, bármi is történne-, na meg annak is, hogy saját albérlete van és még egyszer sem állított ide azzal a remek ötlettel, hogy mi lenne, ha hozzám költözne. Arra már talán ki tudnék nyögni egy magabiztos nemet, de még ez sem száz százalék. Az igazság az, hogy annyira vigyázni akarok a húgomra és annyira terelgetni szeretném, hogy azt se tudom mikor, mivel segíthetnék rajta a legtöbbet.
-Nem kell mindenkinek megfelelned, de nem árt, ha elviselhetőbbé teszed magad. Viszont ez sem azt jelenti, hogy teljesen változz meg, csak tanuld meg hol, hogyan kell viselkedni.- vonok vállat közömbösen, holott tudom jól, hogy jelenleg irtó bunkó vagyok és valószínűleg újra meg újra sikerül megsértenem, de már megszokhatta volna, hogy talán én vagyok az egyetlen a világon, aki simán a képébe vág bármit és nem azért csinálom ezt, mert jól esik, hanem mert segíteni akarok neki.
Homlok ráncolva figyelem, ahogy folyamatosan nyeli az alkoholt, mintha kötelező lenne és tekintetemmel jelzem is felé, hogy rosszallom ezt az egész ivászat mániát, amit ő már mesteri fokra emelt, de tudom jól, hogy letojja a véleményem. Pedig egyáltalán nem vonzó, ha egy nő folyton be van csiccsentve, ráadásul nem is igazán tesz jót. Addig viszont, amíg nem kezdi el mindezt önmagára veszélyes formátumban űzni, nem teszek semmit. Sőt. Egyszer fel is világosítottam arról, hogy amint odáig fajul a helyzet, hogy már egy híd alatt lakó csöveshez kezd hasonlítani, már dugom is be az első rehab intézetbe, ami az utamba kerül. Mondjuk ettől annyira nem tartok, mert Dana nem süllyedne odáig. Pénzt mindig tud magának szerezni, ad magára és ami a legfontosabb, hogy annyira durván nem szokta elengedni magát, hogy a detoxban kössön ki vagy ilyesmi. Legalábbis nem tudok róla.
-Csak sűrítsd össze pár mondatban a lényeget! Miért lenne ez olyan nehéz?- tárom szét tanácstalanul a karjaimat, mert soha nem értettem, miért kell neki köntörfalazni és húzni az ember idegeit. Komolyan eszembe jutott már, hogy rábeszélem, kezdjen írni szappanoperákat, mert azokra jellemző még ez az idegtépő várakozás. Az ember öt részen át tövig rágja a körmeit, mire végre kiderül, hogy mi az Isten mütyűrkéje van és miért zokog Ana-Lucia, mint egy dedós.
Mikor aztán végre elkezd mesélni, eltekintek afelől, hogy még azt is kínos részletességgel akarja elmondani, hogy milyen nap milyen akció van a pizzákra a franc se tudja hol, és inkább igyekszem a lényegre koncentrálni. Egy hete? Komolyan egy hét után vallott neki szerelmet az a szerencsétlen? Bár ez még mindig nincs olyan vicces, mint Dana reakciója. Komolyan nem értem, hogy a francba tudott az a pasi belezúgni. Nem, mintha Dana nem érdemelné meg, hogy egy pasi szeresse... na jó, valójában nem érdemli meg. Jelenleg nem, mert önző és számító, ha pasikról beszélünk. Sosem érdekelte, hogy melyiknek mennyire tipor a lelkébe, ahogy ennél sem érdekli, mert akkor legalább leült volna megbeszélni a pasival, hogy ez a tempó meglehetősen gyors. Ehelyett ő elmenekült egyenesen hozzám és most azt várja, hogy sajnáljam, amiért szerelmet vallottak neki. Istenem! Ölni tudnék azért, hogy egy pasi őszintén azt mondja nekem: szeretlek. Talán direkt szívat a sors, hogy ehelyett azt kell végig hallgatnom, ahogy a húgom panaszkodik, mert valaki bele zúgott.
-Nem lehet, hogy azért húztad fel magad ennyire, mert te is érzel valamit Patrick iránt? Tudod elég ritka, hogy két ember teljesen érzelmek nélkül képes szexelni nap, mint nap. Egy idő után akaratlanul is előkerülnek bizonyos érzelmek és szerintem te is ezért ijedtél meg.- biccentem kissé oldalra a fejem, ahogy apró mosollyal az arcomon a húgomat figyelem. Nem hiszem el, hogy még mindig nem nőtt fel annyira, hogy megértse ezeket a dolgokat vagy, hogy képes legyen végre valakinek megnyílni. Ha nem is nekem, legalább egy pasinak, hiszen mégis csak jobb úgy élni, hogy az ember tudja, van mellette valaki, akire számíthat és az lehetőleg nem a nővére, hanem valaki olyan, aki időnként úgy gerincre tudja vágni, hogy három napig remeg a lába utána. Na jó, ez a gondolatmenet már kicsit olyan, mintha Danáé lett volna, szóval inkább pislogok párat gyorsan és újfent a húgomra kezdek figyelni.
-Vagy egyszerűen csak képtelen vagy bármiért is felelősséget vállalni. Jelen esetben valaki más érzéseiért de, ha rám hallgatsz, akkor szépen visszamész ehhez a Patrickhez és megmondod neki, hogy lassítson, mert te degradált vagy ahhoz, hogy kezelni tudd, ha valaki szeret. Randizgassatok szépen, nyugisan és lehetőleg ne csak a szexről szóljon minden, aztán majd kiderül.- vonok vállat ma már nem tudom hanyadjára, azóta, hogy a drága húgom berobogott hozzám, de sajnos fogalmam sincs, hogy mennyire érdemes nekem bármit is tanácsolnom neki. Ahogy ismerem, úgyse úgy fogja csinálni, ahogy mondtam, szóval szerencsétlen Patricknek el kell fogadnia, hogy bakot lőtt. Mondjuk az is lehet, hogy épp azzal lesz megmentve a kárhozattól, ha a húgom soha többé nem találkozik vele. Nem tudom, hogy Dana képes lesz-e valaha valaki iránt őszinte érzelmeket érezni vagy kimutatni -érezni gondolom most is érez???-, de ez még nem az az idő. Majd amikor őt is megtalálja a nagy szerelem, ami olyan váratlanul éri, mintha hátulról fejbe csapnák egy szívlapáttal, akkor másképp lesz ez.
Ahogy elkezd agyalni, mit évő is legyen és rám pillant, már akkor tudom, hogy mire készül, így hevesen rázni kezdem a fejem tiltakozásom jeléül. Esélytelen, hogy én bárhova is menjek vele ma este, vagy akár holnap vagy azután. Annak sosincs jó vége, sőt. Mindig úgy fejeződik be a nap, hogy az utolsó amit láttam a húgom, ahogy ki van dőlve és felcipelem nagy nehezen a lakására. Öreg vagyok én már az ilyesmihez. Mármint nem a bulihoz, hanem ahhoz, hogy a húgomat cígöljem bárhova is.
-A múlt héten voltam szórakozni, ami annyit jelentett, hogy ültem a pultnál és a pultos pasival beszélgettem, de nekem ez épp elég volt egy időre. Eszem ágában sincs bulizni menni, Dana. Felejtsd el!- adok hangot véleményemnek, de úgy rápörög az ötletre, hogy képtelenség lelőni. Nem is értem, miért nem számítottam rá, hogy a vége úgyis ez lesz a találkozónak, hogy majd megpróbál elrángatni valahová.
-Ha sokáig idegesítesz én fogok kiüvölteni az ablakon és majd rád kenem az egészet! Nem akarok diszkóban pasizni, érted? Ott csak kangörcsös idióták akarnak nőt találni maguknak, nekem meg nincs szükségem arra, hogy egy kretén mellett ébredjek reggel, ahogy te szoktad csinálni.- akadok ki egyre jobban és be kell valljam, egyedül Dana képes arra, hogy addig húzza az agyam, míg nem teljesen kiborulok annak ellenére, hogy máskor mindig uralkodni tudok magamon. De mit tegyek, ha nem érti meg, hogy nem akarok pasizni? Már kinőttem ebből, épp elég volt az egyetemen.
A legdühítőbb mégis az, hogy tudom jól, a vége úgyis az lesz, hogy ott fogok ácsorogni egy rohadt diszkóban és azon gondolkozom majd, miért nem fojtottam meg a húgomat még akkor, amikor elég kicsi volt ahhoz, hogy ne ellenkezzen.