Az elmúlt négy évben, amit a rácsok mögött töltöttem, nagyon sok mindent veszítettem. A szüleim bizalmát elsősorban, akik örültek a szabadulásomnak, mégis látom a szemükben, hogy nem bíznak bennem eléggé, ami nem is csoda, hiszen ők csak annyit tudnak, hogy megöltem valakit, az okáról fogalmuk sincs. Talán ez az oka annak is, hogy nem jöttek a húgommal, hogy együtt várják meg, amíg kisétálok a börtön kapuján. Nem mintha szükségem lett volna bárkire, de azért mégis jól esett volna. Aztán elveszítettem a szerelmet és azzal együtt a reményt is arra, hogy egyszer majd jön valaki, aki képes lesz felébreszteni bennem ismét azt a vágyat, amit eddig csak egyetlen egy valakinek sikerült. Nem hittem sosem a szerelemben, mégis volt egy röpke idő, amikor azt éreztem, hogy márpedig létezik. Mostanra viszont rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Az élet nem csupa cukormáz, néha le kell mondanunk a saját boldogságunkról, azért, hogy valaki más boldog lehessen. Elveszítettem az álmomat, miszerint gyerekkorom óta katona akartam lenni, amíg nem kerültem egy nagyobb balhéba odabent a rácsok mögött és meg nem késeltek. A sérülés miatt, az is odaveszett. Elveszítettem jó néhány barátot, akik bebizonyították, hogy a bajban mennyire jól magamra tudnak hagyni. Röviden. Egymagam kell szembe néznem a múltammal, hogy egy új jövőt építhessek fel. A húgomon kívül senki nem igazán ért meg, és bár milliószor elmondtam már neki, hogy egy percig sem hibáztattam őt a történtekért, ő mégis nap mint nap magát okolja érte. Ezekkel a gondolatokkal, állítom le a motoromat Staten Island egyik szórakozó helye előtt, majd pár szót váltva a biztonsági őrökkel, akik nem kevés pénzt kértek el belépő gyanánt, szétnézek a hatalmas nagy helyiségben. Igazából nem nagyon tudom, hogy miért jöttem ide, kikapcsolódásnak tökéletesen megfelelt volna Brooklyn is, amit a zsebem is jobban elbír, igazából amikor beindítottam a motorom, nem volt úti célom, csak hajtottam addig, amíg ide nem értem. Bent hatalmas a tömeg, egymás lábát tapodva táncikál mindenki, én pedig a pultnál ülve a kólámat iszogatva nézelődök, valami ismerős arcot keresve, nem mintha túl sok ismerősöm lenne, akik ilyen helyekre járnak. Nem szeretek táncolni, eléggé béna vagyok benne, így feleslegesnek tartom, hogy a többiek közé álljak én is bohóckodnia. Amúgy sem mulatozni jöttem, hanem csak, hogy kiszellőztessem a fejem. Egy fiatal szerelmespáron akad meg a tekintetem, akikről messziről lerí, hogy egymásért élnek halnak, így vágok egy grimaszt, és megindulok a mosdó felé, azt hiszem, hogy jobb lenne, ha magam mögött hagynám ezt a kicsit sem nekem való helyet. Gondolataimból azonban egy erős ütés ébreszt fel,amit a mellkasomon érzek, dühösen pillantok le az alakra, aki olyan erővel jött nekem, hogy épp, hogy fel nem taszít. Nagy szerencséje, hogy lány, különben jó kedvemben kapna el. Megpillantva azonban az ismerős arcot, kimeresztett szemekkel mérem végig.
- Prue..? - nézek rá, és azt látom, hogy a hirtelen találkozás nem csak számomra, de számára is meglepő. - Nem sérültél meg ugye? - kérdem ismét végig pillantva rajta, majd hátrálok egy lépést. Mindenre számítottam, csak épp őrá nem. Bár nagyon sok idő telt el azóta, hogy utoljára láttam, de még most is olyan gyönyörű, mint ahogy emlékszem rá. A börtönben csakis az emlékeik tartják életben az embert, én is mindig próbáltam a legszebbekbe kapaszkodni. Szeretném őt magamhoz ölelni és elmondani neki, hogy mennyire hiányzott, de mégsem teszem, hiszen a pólóján lévő felirat mindent elárul.

Sosem voltam az az álmodozó típus, mindig is jobban szerettem a mára összpontosítani, és így, hogy négy év teljesen kiesett az életemből, és amiben hittem az is mind köddé vált, még annyira sem hiszek a holnapban, mint azelőtt. Csak megpróbálom újra kezdeni és felépíteni ismét az életemet, anélkül, hogy bármi cél lenne a szemeim előtt. Rájöttem, hogy az ember hiába tervez előre, az élet valahol úgyis megmutatja, hogy felesleges volt. Bár nem hiszek a sorsban, meg abban, hogy az életünk előre meg lenne írva, de most valahogy úgy érzem, mintha az égiek nagyon nem szeretnének engem. nem mintha hinnék az istenekben, vagy az efféle badarságokban. Talán egy részem nagyon is vágyott arra, hogy Prueval még egyszer össze hozzon az élet, bár én magamtól azt hiszem, hogy sosem keresem volna fel. Nem azért, mert nem lenne mit mondanom neki, hanem azért, mert nem akartam felkavarni az életét, ami számára nem állhatott meg nélkülem. Most mégis a sors különös fintora lehet, hogy itt áll előttem, és mindennél jobban szeretném őt ismét magamnak, tudom, hogy nem tehetem. Mellettem úgysem lehetne már olyan élete, amilyet megérdemelne, hiszen életem végéig börtönviselt emberként kell élnem. Látom Pruen, hogy legalább annyira lepődik meg a látványomnak, mint amennyire én az övének, bár meglep a káromkodása, hiszen ismerem őt annyira, hogy tudjam, megválogatja mindig a szavait.
- Örülök, hogy nem esett bajod. - nézek le rá felvont szemöldökkel, és bár látom, hogy nincs minden rendben vele, mintha kicsit ittas is lenne, de nem teszem ezt szóvá, azt hiszem, hogy nincs túl sok közöm ahhoz, hogy mennyit iszik. Már régen nem tartozik hozzám. A kérdése nem igazán lep meg, a cselekedete viszont annál is jobban. mindenre fel voltam készülve, csak épp arra nem, hogy a karjaimban landoljon. Bár tudom, hogy nem helyes, de mégis könnyedén ölelem magamhoz, és szippantom be az illatát, ami még mindig a régi, néha ha nagyon hiányzott ez a lány, akkor a börtönben is érezni lehetett.
- Ezt én is kérdezhetném tőled. - felelek, amint eltávolodik tőlem, ennél jobb választ aligha tudtam volna adni, hiszen én magam sem tudom, hogy miért épp ide jöttem. - Nem haragszom, bár nem helyes ezt tenned. - válaszolok a lehető legőszintébb hangon, majd körbe nézek, és próbálom kitalálni, hogy kivel van itt. Remélem, hogy nem egyedül, mert akkor aztán nagyon mérges leszek. Egy ilyen hely nem való egyedül egy nőnek. Bár nem vagyok én régimódi, de azt mindig szeretem tiszteletben tartani, ha valakinek párja van, így nem is szívesen közelednék Pruehoz sem, hiszen a pólója tökéletesen elárulja, hogy foglalt. Aminek az egyik részem örül, hiszen megérdemli a boldogságot, a másik felem pedig legszívesebben beverné most valaki képét mérgében. Mégsem teszek semmi ilyesmit, hiszen megígértem a szüleimnek és a húgomnak is, hogy nincs több balhé. Amennyire tudom, szeretném is ezt megtartani. Látom Pruen, hogy feltűnt neki, hogy a pólóját fürkészem, és bár nem tartozik nekem magyarázattal, ő mégis mintha azt hinné. Egyetlen egy szót mond, ami épp elég nekem ahhoz, hogy vissza emlékezzek az öregre, akivel szerencsére ritkán volt alkalmam találkozni, egyszer majdnem be is vertem a képét. Sosem titkolta, hogy nem szívesen lát a lánya mellett, amit most már megértek, hiszen veszélyes életet éltem. Mindenesetre azt hiszem, hogy ő lehetett a legboldogabb, amikor lecsuktak, így a lánya végre megszabadulhatott tőlem.
- Az apád még most is olyan rémes ember? - kérdem, és nem akarom azt hallani, hogy az öreg keze van benne a Prue elkövetkező házasságában. Ilyet nem tehet az ember a saját lányával, nem fogom hagyni, hogy Prue hozzá menjen valakihez, akit nem szeret. Ha másképp érez persze, akkor elfogadom a döntését. - Van kedved meginni valamit? Közben pedig mesélhetnél az új.... mármint a vőlegényedről. - megköszörülöm a torkom, nem mintha kíváncsi lennék rá.Mégis képes leszek végig hallgatni, ha úgy érzi, hogy beszélni akar róla.

Hazudhatom azt magamnak, hogy a véletlen műve az, hogy éppen itt kötöttem ki, de az igazság azonban az, hogy egy részem nagyon is erre vágyott. Hogy láthassam még egyszer azt a lányt, akinek sikerült fenekestől felfordítania az életem. Korábban sosem éreztem még ilyet, nem jártam a felhők felett, Pruenak viszont sikerült elérnie, hogy egy olyan oldalam bújjon elő, amelyről még nekem sem volt fogalmam, hogy ott él bennem. Vele komolyan képzeltem el a jövőnket, álmokat szövögettem, és mintha csak egy kamasz kisfiú lennék úgy vártam a jelenlétére. Most azonban, hogy itt áll előttem, teljesen tehetetlennek érzem magam. Nem így képzeltem el az egészet. A napnál is világosabb, hogy milyen alkalmat ünnepelnek épp, és nem lenne jogom tönkre tenni az estéjüket. Éveken keresztül erre a találkozásra vártam, elképzeltem, hogy milyen jó lesz a viszontlátás, talán még reménykedtem is abban, hogy ott folytathatjuk, ahol abba hagytuk, most viszont ez a reményem pillanatok alatt szerte foszlott. Férjhez megy hamarosan, aminek örvendenem kéne, hiszen semmi sem tesz boldogabbá, mint az ő öröme, viszont látok rajta valamit. Valamit, amit nem kéne. Egy menyasszony arca sokkal sugárzóbb, sokkal magabiztosabb kéne, hogy lennie, ő viszont... meggyötörtnek tűnik.
- Emlékszem még, hogy hol laksz. - válaszolok felvont szemöldökkel, majd ismét végig szalad rajta a tekintetem. Ha nem ismerném őt akkor azt mondanám, hogy.... részeg? Nos, józannak semmi esetre sem tűnik. Ami azért fura, mert hát úgy emlékszem, hogy nem szereti az alkoholt. Legalábbis akkora mértékben semmiképp sem, hogy így nézzen ki, ahogyan jelenleg kinéz. - Mondd csak... mióta jársz ilyen helyekre és mióta iszol? Mármint persze nem tartozik rám, de... ugye tudod, hogy a részeg lányok egy ekkora helyen milyen könnyen kerülhetnek bajba? - tekintettem ezúttal aggódó, és most különösen örvendek, hogy erre sodródott az utam, mert legalább tudok vigyázni rá, bár a vőlegénye dolga lenne. Mindegy is. Nem számít, hogy mi volt a múltban, és az sem, hogy már nem vagyunk egymás életének a része, én akkor is szeretném őt biztonságban tudni. Azt hiszem, hogy ez mindig így lesz, történjen is bármi. Az ölelése épp oly váratlanul ér, mint a jelenléte, hatalmas örömmel tölt el. Ha tehetném vissza is forgatnám az időt, hogy mindez ne csak egy sima baráti érintkezés legyen, hanem olyan, mint volt, bár kétségkívül az érzés ugyan olyan. Mégsem helyes.
- Azért, nem helyes, mert én a múltad vagyok. A vőlegényed pedig nem biztos, hogy örülne neki. Én sem örülnék a helyében. - válaszolok kérdésére, és bár tudom, hogy a lánybúcsú férfiak nélkül szokott zajlani, de bárki megláthat és én nem akarom, hogy kellemetlen helyzetbe kerüljön. Nem mintha megijednék bármilyen bájgúnártól is, Pruért bármikor a tűzbe mennék, még akkor is, ha megégnénk. Ez mégsem változtat semmit azon a tényen, hogy nem helyeselem ha közel kerülünk egymáshoz.
- Én azt gondolom, hogy az ember csakis akkor vesz fel ilyen pólót, ha készen áll arra, ami majd azután következik. - nem igazán értem, hogy az apjának mi köze van a dologhoz, bár az öreget ismerve semmin sem lepődök meg. Szerintem egy házasságot nem lehet kényszerként megélni. Mármint senkit sem lehet arra kényszeríteni, hogy hozzá menjen valakihez, akihez nem akar. A 21. században élünk, ahol minden ember szabad döntéseket hozhat, amint nagykorúvá válik. Ha pedig mégis arról van szó, hogy esetleg félne az apjától... akkor is látok kiutat. És nem magamra gondolok, mert talán a fejezetnek ezt a felét már rég lezárta, de elég talpraesettnek ismerem ahhoz, hogy az apja nélkül is jól meglegyen. Így nem igazán értem, hogy mire célozgat, de az biztos, hogy sosem engedném, hogy valami olyanba kényszerítsék bele, amit nem szeretne. Épp ezért döntök úgy, hogy egy ital mellett egy kicsit beszélgethetnénk, azt hiszem, hogy bőven akadna miről.
- Azóta azért felnőttem. Azt hiszem. - vele együtt nevetek, és eszembe jut a pillanat, amikor megismerkedtünk. Bár az anyám mindig azt mondja, hogy egy férfi sosem nő fel, csak megnő, én mégis úgy vélem, hogy sokat komolyodtam azóta, hogy megismertem ezt a lányt. A börtönben is sok mindent láttam, így azt hiszem, hogy bátran merem állítani, hogy igenis felnőttem. - Nem bánom. Akkor levegőzzünk. - mosolyodok rá, majd kezeimet széttárva mutatok a kijárat felé, közben pedig a szavait hallgatom, amik még most is olyan édesen csengnek, mint ahogyan emlékeztem rá. - Mindent tudni akarok, ami veled kapcsolatos. - válaszolok mosolyogva. Pru az egyetlen, aki Rynak szólít, azt hiszem, hogy másnak nem is engedném ezt meg. Az ő szájából valahogy olyan másképpen cseng még az is, ha kimondja a nevem. Amint elérjük a kijárati ajtót, kitárom Pru előtt, hogy kiléphessen a friss levegőre, majd ez amint megtörténik követem. Máris minden lenyugszik körülöttünk. Nincs az a ricsaj, és nem tapos senki a lábadra, mert éppen annyira bele merült a táncikálásba, hogy képtelen a lába alá nézni. Magamba szívom a friss levegőt. Érdeklődve hallgatom a szavait, miközben levetem magamról a zakómat, hogy rá teríthessem, elég hűvös van idekint, nem szeretném, hogy megfázzon. Miközben beszél, úgy érzem, mintha egy óriási gombóc kerülne a torkomban, a kezem magam mellett óvatosan húzódik ökölbe, és próbálom türtőztetni magam, hogy ne vágjak rá semmire.
- Miről beszélsz Prue? - kérdem értetlenül, miközben próbálom a tekintetét keresni. - Senki nem házasodhat érdekből. Még akkor sem, ha az apja egy pénzéhes barom, aki képes eladja a saját lányát. - a hangom talán most egy kicsit felemelkedik, és remélem, hogy nem ijesztem el ezzel a lányt, hiszen nem neki szól a dühöm, hanem az apjának, akit bánom, hogy nem vertem képen még akkor, amikor esélyem volt rá. Ami késik nem múlik. - Figyelj... ki kell szállnod ebből az egészből, amíg nem túl késő. - teszem hozzá végül egy kicsit nyugodtabb hangnemben, majd kezemmel végig simítok az arcán. - Most már nem vagy egyedül.

Nem is tudom, hogy mi lep meg jobban. Az, hogy a szeretett nővel itt találkozok újra, annyi év után, vagy pedig a kérdése, amire fel kellett volna, hogy készítsem magam, de mégsem tettem. Bíztam abban, hogy négy év elegendő volt ahhoz, hogy elfelejtsen. Nem azért, mert az én érzéseim bármit is változtak volna, hanem azért, mert jól tudom, hogy börtönviselt emberként már semmi sem lehetne olyan, mint régen volt. Persze korábban sem éltem valami tisztességes életet, szerettem az öklömmel megoldani minden problémát, gyűlöltem annak a gondolatát is, hogy rendes munkába álljak, de érte képes lettem volna mindenről lemondani. Tettem is számtalan fogadalmat, hogy jó ember leszek, azt a gyűrűt is azért vettem meg, mert bíztam magamban...magunkban. De aztán amint megtudtam, hogy a húgommal mi történt, valami odafent elpattant, és nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy megbántam, hiszen ha a dolgoknak azt az oldalát vesszük, akkor a társadalomért is jót tettem, az ilyen férgek, nem érdemlik meg az életet. Ha kéne ismét megtenném, és nem csak a testvéremért, hanem Pruért is.
- Mert nem volt miért oda menjek. - sóhajtok egyet a rövid válaszom után, bár egyáltalán nem ezt akartam mondani. Mégis úgy érzem, hogy jobb lenne megtennem mindent annak érdekében, hogy lezárhassuk végre a kettőnk múltját, aminek már nem lehet folytatása. Hamarosan férjhez megy, tiszteletben kell ezt tartanom, még akkor is, ha valószínűleg amikor innen elmegyek jól leiszom magam, és ha a sors úgy hozza lapossá verek valakit, csak azért, mert az nem szimpatikus. Mert ez vagyok én. Egy balfék, aki nem érdemli meg az előtt álló nőt. Meglepődve figyelem a nyers válaszát és szeretném neki azt mondani, hogy egyáltalán nem mindegy, mégis csak vállat vonok.
- De, mindegy. - zárom le a témát, majd tovább hallgatom őt, és próbálom eldönteni, hogy tulajdonképpen zavar-e, ha valaki meglát, vagy magasból teszek rá. Kicsit mindkettő. Nem mintha félnék a jövendőbelijétől vagy az apjától, csak neki nem akarok rosszat. épp ezért tűnik a legjobb megoldásnak az, ha szó nélkül lelépnék. Mégsem vagyok rá képes, hiszen annyi minden van, amit megbeszélhetnénk. Még, ha nem túl sok értelme van is. - Azt jól teszik, ha figyelnek rád. Legalább nem nekem kell megtennem. - Ez ismét egy hazugság, hiszen nem számít, hogy mi volt, vagy mi lesz, nekem Prue mindig is az életem része marad, és ha nem is akarja, de mindig vigyázni fogok rá. Mert jelentett nekem az együtt eltöltött pár év annyit, hogy kötelességemnek érezzem őt biztonságban tudni. Még az sem érdekel, ha a vőlegénye is meg tud tenni mindent azért, hogy ne essen baja, én akkor leszek majd ott, amikor senki más. Nem tudom, hogy mit fog hozni a jövő, de abban biztos vagyok, hogy az egyik szemem mindig figyelni fog rá. A következő szavaiból szemrehányást fedezek fel, ami részben érthető is, hiszen én voltam az, aki a kapcsolatunk végére rátette a pontot, ezzel minden bizonnyal mély sebet hagyva rajta. Mégis azt hiszem, hogy jól cselekedtem, hiszen nem várhattam el tőle, hogy rám várjon, feladva az életét. Talán nem érti ezt meg, de amint sikerül tovább lépnie rajtam, érteni fogja, talán még hálás is lesz nekem, amiért nem kényszerítettem arra, hogy 4 évig bezárkózva éljen csak azért, mert én nem érinthettem meg, amikor csak szerettem volna.
- Nem vagyok. De voltam. És tudom milyen az, amikor valaki rád néz, miközben az én kezemet fogod. - egyáltalán nem akarok neki fájdalmat okozni a szavaimmal, sem azt, hogy a múltat firtassuk, hiszen anélkül is sok emlékkép villan be a fejembe, hogy beszélnénk róla. Még csak azt sem várom el, hogy megértsen, hiszen, aki nem járja végig azt az utat, az nem is értheti meg. Azt viszont szeretném, ha tudná, hogy igenis fontos volt nekem, még most is az, ha gyűlöl, akkor is az marad. Feltűnik, hogy körbe néz, mintha valóban azt nézné, hogy valaki figyeli-e, így én is hasonlóan cselekedek, és mivel nem jön oda hozzánk senki, hogy szemrehányást tegyen, így ismét a Prue tekintetét próbálom megkeresni, amiben nagyon sok fájdalmat látok. Tudom, hogy részben én vagyok a felelős minden egyes könnycseppért, amit ejt. Ez pedig szomorúvá tesz. Egyik percben még nevetünk azon a balul elsült ismerkedésünkön, a másikban pedig mintha feszülté válna kettőnk között a levegő. Nem is válaszolok rá, hiszen nem igazán tudnék mit mondani. Valóban felnőtt voltam már akkor is, csak épp az agyam egy kicsivel kevésbé gondolkodott felnőttesen. Hagyom, hogy előttem sétáljon a kijárat felé, én a hátában lépkedek utána, felkészülve arra, hogy ha bárki is ártani szeretne a lánynak, cselekedni tudjak. Odakint a levegőt mélyen magamba szívom, azt hiszem, hogy sokkal nyugodtabban tudunk itt beszélni, mint bent az ordibáló emberek között. Meg kevesebb szempár is lát.
- Miért félsz ennyire az apádtól? - nézek rá kérdőn, és bár volt már szerencsém találkozni az öreggel, de azt sose hinném, hogy a lányát bántani tudná. Milyen apa az, aki ilyesmire kényszeríti a tulajdon vérét? - Ha szeretnéd most megyek és teszem helyre az öreget, engem nem érdekel az sem, hogy mennyire nyúlik messze a keze. Én sem vagyok mai gyerek, és... - inkább elhallgatok, mert mégis csak az apjáról van szó, akit biztosan szeret. Az ember sajnos a barátait megválogathatja, de a családját nem. A következő szavait hallva lépek hátra egyet, és mondhatnám, hogy meglep a viselkedése, pedig nem. abszolút fel voltam készülve arra, hogy ha egyszer újra találkozunk, akkor ezt kapom majd. Meg is érdemlem.
- Pedig igenis fontos vagy nekem. - szólalok meg, még mindig őt nézve. Általában még egy nőnek sem szoktam megengedni az ilyen hangnemet, meg nem is vagyok az a fajta, aki magára veszi, vagy könyörög egy lány bocsánatáért, de Pruetól mégis fáj minden egyes mondat, amit nekem címez. - Nevezhetsz gyávának, ha akarsz. Elfogadom. Megérdemlem. De nem fogom hagyni akkor sem, hogy valaki olyanra kényszerítsen téged, amit nem szeretnél. - a hangom még mindig sokkal nyugodtabb, mint az övé, most nem szabad elveszítenem a józan fejemet, és nem nem is igazán tudnék haragudni rá. Tudom, hogy mindaz ami kijön a száján, csak a harag mondatja vele. Ha mégsem úgy van, és komolyan beszél, akkor is elfogadom a véleményét, hiszen jogosan vág most mindent a fejemhez. Meghökkenve hallgatom a nevetését, majd annál jobban megrémiszt, amikor sírva a földre hull, mint valami hisztériás kislány, akinek elvették a játékát. Megköszörülöm a torkomat, majd leguggolok vele szembe, és ha engedi, akkor magamhoz ölelem őt. - Azt szeretném, ha most össze szednéd magad. Rendben? - suttogok a fülébe, és belepuszilok a hajába. - Nagyon sajnálom, amiért nem voltam melletted ebben a négy évben. De most itt vagyok. Lehet, hogy nem leszünk úgy, mint voltunk - mert már nem lehetünk -, de megígérem, hogy melletted leszek, és nem hagyom, hogy olyan dologba kényszerítsenek, amit te nem akarsz. - miközben beszélek, az álla alá nyúlok, hogy a tekintetünk találkozhasson. azt akarom, hogy lássa a szemeimben, hogy minden szavam őszinte.

Azt hiszem, hogy mindenre fel voltam készülve a Prueval való találkozásunkat illetően, amit tudtam, hogy elkerülhetetlen lesz, erre a kirohanására azonban nem számítottam. Jogosan haragszik rám, ezt én is beismerem, viszont, ha a dolgokat az én szemszögemből nézzük, akkor a kénytelen voltam meghozni azt a döntést, és elengedni őt. Milyen élet várt volna rá egy olyan férfi mellett, aki élete végéig a börtönviselt címert hordozza magával? Bár mindig is önző voltam, ha valamit vagy valakit akartam, akkor képes voltam átgázolni bárkin és bármin, de ha Pruról van szó, akkor nem helyezhetem soha előtérbe a saját vágyaimat, mert sokkal fontosabb az, hogy neki jó legyen. Még akkor is, ha rá kell szenvednünk mindketten. Azt hittem, hogy négy év elegendő volt arra, hogy elengedjen, és, hogy tovább élje az életét nélkülem, boldog legyen, mint akkor, amikor még nem is voltam az élete része. De a viselkedését figyelve azt látom, hogy sokkal jobban megviselte a szakításunk, mint azt gondoltam. Abban persze sosem kételkedtem, hogy szeret, kicsit sértő, hogy ő az ellenkezőjét gondolja rólam. A leginkább azonban az dühít fel, hogy éppen egy olyan házasságba akar bele menni, amit az apja talált ki. Prura sosem tudnék haragudni, annál sokkal többet jelent nekem, és elfogadnám azt a döntését, ha magától, azért mert szeret akar menni egy olyan férfihez, aki viszont szereti őt, hiszen megérdemli a boldogságot. Viszont így, hogy az apja kényszeríti bele az egészbe, csak még jobban arra ösztönöz, hogy megtegyem azt, amit már rég meg kellett volna tennem. Legszívesebben most azonnal rohannék és verném szét az öreg fejét, de kénytelen vagyok lenyugtatni magam, hiszen sokkal fontosabb most az, hogy megnyugtassam a szeretett nőt, és rávegyem, hogy ne csináljon butaságot, amit majd egy életen át bánni fog. Egy házasság nem játék.
- Pedig fontos vagy. Nagyon is. - mondom ki még azért is a tényt, aminek nyilvánvalónak kéne, hogy lennie. Amióta csak ismerem, megtanultam, hogy nem szégyen szeretni, és nem baj az, ha vannak érzéseid. Korábban csak az érdekelt, hogy a saját önző vágyaimat kielégíthessem, most viszont ez másképp van. Talán nem lehetünk már olyanok, mint régen, nem változtathatom meg a múltat sem, bárhogy is szeretném, viszont a támasza lehetek és leszek is, ha elfogadja, ha nem.
- Igazad van. Nem szólhatok bele az életedbe. De... - elhallgatok, hogy jó alaposan átgondolhassam, hogy mit is akarok mondani. Igazából semmit. csak szeretném őt megcsókolni, és egy rövid pillanatig elfelejteni mindent. - De tenni azért tehetek nagyon sok mindent. nem rángathatnak téged kedvük szerint - jelentem ki határozottan, közben pedig a tekintetét keresem, ami most nagyon szomorúnak tűnik, viszont pont olyan gyönyörűen csillog, mint ahogyan emlékeztem rá. - ne beszélj butaságokat. Ha valaki a hullaházba fogja végezni, az legfeljebb az apád lesz, ha felbosszant. - felelem idegesen, majd tördelni kezdem az ujjaimat. Nagyon remélem, hogy nem készül semmi butaságot csinálni magával, és csak viccnek szánta ezt az egészet, ami túl durva ahhoz, hogy nevetni tudjak rajta. A fejét ahogy a vállamra hajtja, egy pillanatra becsukom a szemem, majd beszippantom a haja illatát, végül pedig átölelem őt. Tudom, hogy dühös rám, igaza is van, viszont azt is tudom, hogy ez a sok minden, amit kimond sokkal inkább az apja iránt érzet gyűlölet mondatja vele. Legalábbis szeretnék ebben hinni. Mindent elviselek, de azt nem, hogy engem gyűlöljön.
- Igazad van. Mindenben. Gyáva vagyok, ha rólad van szó. Talán nem érted, hogy miért hagytalak el, nem is számít. De most itt vagyok. Talán nem úgy, mint régen, de veled vagyok, ha tetszik, ha nem. És nem engedem, hogy bekövetkezzen az az esküvő. - egyszer már öltem, könnyen megteszem még egyszer, ha arra lesz szükség, de nem hagyom, hogy tönkre tegyék a lány életét. Ősokkal többet ér annál, sokkal többet érdemel. Meglepődve figyelem ahogy hirtelen feláll, követem őt és értetlenül hallgatom a szavait. Igaza van. Butaság volt ide jönnöm. Sokkal jobb lett volna, ha nem találkozunk. Néha úgy érzem, hogy minden amihez hozzá érek tönkre megy, a kapcsolatunk elrontója is én vagyok. Ahogyan arról is én tehetek, hogy most ilyen állapotba van a nő, aki számomra az életet jelenti.
- Nem igazán lett volna mit mondanom neked. - hazudom, és tudom, hogy ezzel csak még több olajat töltök a tűzre. Mert igenis lett volna. Meg akartam kérni a kezét. Azt akartam, hogy az én feleségem legyen és ne azé a rohadéké, aki belement az apja játékába. Mikor kijöttem a börtönből, az volt a legelső dolgom, hogy a fiókom mélyéről elővegyem a gyűrűt, amit neki szántam. Jól akartam csinálni. Aztán meggondoltam. Másodszor is. Talán nem volt bátorságom elé állni, de az is lehet, hogy nem is akartam. Ne éreztem úgy, hogy jogom lenne bármit is kérni tőle, így csak egyszerűen vissza tettem a kis ékszert oda, ahová elrejtettem. - A mi történetünk lezárult akkor, amikor megöltem egy embert. Gyilkos vagyok. Nem volt mit mondanom neked. - ismétlem meg újra, majd ahogyan a nevemen szólít, ahogy mindenki, sóhajtok egyet. Legbelül sosem zártam le a kapcsolatunkat, pedig az lenne a leghelyesebb. Mindkettőnknek.
- Nem kéne. De így van. Nem lehet nekünk közös jövőnk. Nekem semmilyen jövőm nem lehet már. De neked még igen. És mindent megteszek azért, hogy ne szóljon bele senki. - ígérem meg ismét, és bár jól tudom, hogy nem bízik már bennem, de azért jó ha tudja, hogy most már én is a képbe vagyok. És aki neki akar ártani, az előbb rajtam kell átmenjen. Annak pedig nem szokott jó vége lenni.