A nevemet apám, a híres balettművész és koreográfus Leonid Ustinov választotta. A kedvenc virágáról nevezett el, anyám hagyta neki. Szerintem már akkor tudta, hogy sose fog a teljes nevemen szólítani. Neki Margosha lettem, így mindenki másnak is. A Margarita csak akkor került elő, ha rossz fát tettem a tűzre. Szórakoztató áthallás, hogy a margarita egy koktél is, pedig apám absztinens. Én viszont nem vetem meg az italt. Elnézi nekem, mert engem szeret, ha az alkoholt nem is. De mindig hangsúlyozza a mértékletesség fontosságát. Én pedig majdnem mindig szót is fogadok neki. Amikor épp nem, akkor lefekszem a bátyám haverjával, falloszt festek az igazgatóhelyettes garázsajtajára másodmagammal és asztalon táncolok. Utóbbihoz innom se kell. Imádok táncolni. Legalább annyira, amennyire rajzolni is, de feleannyira se, mint amennyire apám szeretné, ha imádnám. Ebből következik, hogy nem vagyok balerina. Voltam, míg ki nem nyílt a csipám más stílusok felé. Elkeserítettem apám, akkor először, amikor közöltem, hogy soha többé nem megyek balettozni. Azóta többször is sikerült, de eltűri, mert a szeme fénye vagyok. Szemellenzős irányomba. Anyám cserébe a bátyámért rajong.
Azt mondják, hogy olyan vagyok, mint a mindent elemésztő tűz. Szerintem ez csak ócska sztereotípia a hajszínem miatt. Valóban tudok zabolátlan lenni, de melyik kamasz nem az? Az vesse rám az első követ, aki soha nem szemtelen, nem harsány, nem féktelen, nem falja az életet, amint kitárul előtte a gimnázium kapuja! Szeretek benne lenni mindennek a kellős közepében: figyelemhajhász vagyok. Ám épp így szeretek elvonulni is, hogy magamba fordulhassak kicsit. Egyikben sem tűröm, hogyha megpróbálnak akadályozni. A béklyókat ledobom, mert zavar, ha nem cselekedhetek kedvem szerint.
Keresem az oroszlán bajszát, huzigálom is. A kiskapukat meglelem, a határokat átlépem, s tovanyújtózkodom annál, mint ameddig a takaróm ér. Legkisebb vagyok a családban, s lány is, de mondják kiteszek tíz fiút. Akármit is csináljak, azt mindig teljes gőzzel teszem, félárbocra nem eresztem magam. Nem vagyok rossz lány, de jó sem. Inkább semleges, aki arra hajlik, amerre épp kedve van. Majd elnövöm. Majd kialakulok. Kialakítanak. Kialakítom magam. Most viszont élvezem, hogy egyszer ilyen vagyok, másszor olyan. A kiismerhetetlenség jól áll egy nőnek, hát én titokzatoskodom. Addig is rejtve marad, hogy valójában mennyire is vagyok bizonytalan.


Szerelemgyerekek vagyunk mindketten, a bátyám és én. A szüleink példája szép és követendő nem csak a párválasztást illetően. Mindkettőnket odafigyeléssel neveltek, még Moszkva kellős közepén is mentesen a poroszos szigortól. Nem emlékszem, hogy kaptunk volna valaha pofont vagy ért volna minket nyilvános megszégyenítés, ha nem az otthon falai között szaladt el velünk a hintaló. Persze szó nem volt arról, hogy soha nem kiabáltak ránk vagy hagytak nőni minket, mint a gombát eső után. Ám mind anyám, ki gyakrabban kiabált, mind pedig apám, ki inkább csendes hegyibeszédek híve tudták, hogy mindennek megvan a maga helye és ideje. A gyermeknevelés nem kirakat. Épp ezért a szidalmakat megtartották maguknak addig, míg hazaértünk rosszalkodásunk színhelyéről. Érdekes módon véletlenül pont akkor kellett hazainduljunk, amikor valamelyikünk disznóságot csinált. Sose váratott hát soká magára a "megtorlás".
A jó példát látva magam előtt nem volt nehéz alapvetően családcentrikus valakivé cseperednem. A bátyám védelme alatt álltam, hogyha valahol nem volt ott apám, hogy felügyeljen rám, szép szeme vöröslő fényére.
Akárki is bántott, mind jegyet váltott ezzel pár keresetlen maflásra tőle, ha megbüntették érte, ha nem. Eleinte felnéztem rá, aztán később kezdett nagyon idegesíteni az, hogy valamilyen szinten két apám lihegett a nyakamban, így az addigi őszinte, mindent megosztok vele kishúgból egy fokkal beljebb zártam a kapuimat előtte. Kezdtem szeretni, hogy vannak titkaim. Egyre többet dédelgettem belőlük, lényegtelen kis semmiségeket. Fontosabb dolgokban még mindig nyitott könyv voltam, de amint egyszer megéreztem a titkolózás művészetét, már nem volt visszaút. Lehetett volna, lehetne is, de sajnos kerestem magamnak olyan titkokat, melyeket már inkább nem szabad, mint sem nem akarok elmondani neki.
Pontosan tudom, hogy mikor kezdtem el többet inni a bulikon a szükségesnél. A bátyám is tudja, mert mindennek ellenére még mindig vele éreztem a legjobban magam, hát sose bántam, hogyha ugyanazokon a bulikon jelentem meg, amiken ő. Egy alkalom volt, amikor nem jött velem, az volt AZ alkalom. Máig nem érti, hogyan úszhattam meg életem első grafittizését. Absztrakt obszcénemért sem fegyelmit nem kaptam, sem a szüleimet nem hivatta be az igazgató. Pedig a helyettesét attrocitáltam, vagyis annak házát. Jól látható helyen, biztonsági kamerával felszerelt udvaron.
Még mindig hallom annak az estének a hangjait. A hülye picsát, mely két vodka között elindította az agyvihart, s a rendezzük le egymás közöttet, mely kijózanította belőlem a szeszgőzt egy pillanat alatt. Az ajtó csapódását, a székláb súrlódását, a legjobb barátom szapora légvételeit. Nem hiszem, hogy jobban megszégyenülhettem volna azon az éjszakán. A festegetést azért sikerült megússzuk, mert a hülyepicsa még perverzpicsa is volt, baszatlan látens leszbikus, liliomtipró fertelem. Fogalmam sincs arról, hogy tudják-e róla fétiseit. Érthető okokból nem is nyomozok utána. Mocskossá tett, tisztátalanná, pedig hozzám sem ért. Csak megfenyegetett, hogy felhívja a szüleimet és kirúgat az iskolából, ha nem teszem meg amit akar. Életemben akkor maszturbáltam először és utoljára. Ő pedig nézte és instruált. Nem tudtam sírni miatta azóta sem, de nem is beszélek róla. Túlságosan mélyen hatolt belém a szégyen, mely átjárt. És nem értem mi pláne volt neki abban, hogy egy tizenhat évest a legjobb barátja és a saját színe előtt arra kényszerít, hogy magához nyúljon. Úgy, ahogy Ő akarja. Ahogy Ő mondja. Ahogy közben Ő is teszi.
Kérdés sem fért ahhoz, hogy a továbbiakban csak a bátyámmal bulizok. Nem akartam újabb végzetes hibát elkövetni, nem akartam megtört és befordult lány lenni. Az élet élvezetébe menekültem, tudatosan tettem úgy, mintha nem történt volna semmi abban a bizonyos garázsban és istenemre mondom, működött! Átlagos kamaszként vetettem magam a bulik tengerébe, de tanultam is, maradtam rendes lány, nem hoztam szégyent senkire. Abban reménykedtem, hogy többé nem botlok meg, de mégis sikerült. Hogy kisebbet, ugyanakkorát vagy nagyobbat-e az elsőhöz képest, azt nem tudom. Nem mérlegeltem a kettőt, ahogyan abbéli tettemet se utólag, ami Pavellel megesett. Egyébként emlékszem rá és rohadt jó volt. Mocskosul nagy szemétség, hogy ő volt az egyetlen, aki hiánytalanul ki tudott elégíteni, holott nem is akarta egyikünk sem az egész szexet józanul. Talán részegen se akartuk, amikor belekezdtünk. Amennyire emlékszem az aktusra magára, annyira nem emlékszem arra, hogy melyikünk lépett bele először a másik intim szférájába. Kellemes adok-kapokként él bennem az alkalom és haragszom rá emiatt. Mert nem szabadna, hogy így legyen. Rohadtul nem fair, hogy minden sráctól (attól a négytől, akikel az elmúlt két évben lefeküdtem) azt várom, amit tőle kaptam, őt keresem a többiben, pedig nem is vagyok szerelmes belé! Pedig én tudom, hogy mi az a szerelem, felismerném magamon a jeleit. Elég csak a szüleimre gondoljak, a közöttük hullámzó harmóniára, s igen, tudom. Ahogyan azt is, hogy miért jöttem Manhattanbe a testvéremmel ahelyett, hogy Moszkvábam maradtam volna a Művészeti Egyetemen, ahova egyébként fel is vettek, de ahol nem eszközöltem beiratkozást.
Egyébként egész kényelmes a kanapéja, viszont a csészeszilánkokkal rohadtul megvágtam a talpamat. Jobb lett volna, hogyha nem vetem le a cipőm az előszobában. Most kérhetek egy ragtapaszt. Pedig rohadtul nem azért jöttem, hogy kérjek tőle bármit is!